Egy titok felfedése - Pál utazásai

https://www.youtube.com/watch?v=4SIcQCg6IK4&list=LL&index=38&t=130s

 

A feltámadott test - Isten adta új testben

 (1Kor 15:35-39) verseiben Pál a feltámadott testről tart rövid értekezést. Ezt a szakaszt két kérdéssel kezdi: „Hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek elő” (1Kor 15:35), /ÚRK/ E kérdésekre (1Kor 15:36-49) részében felel. 

(1Kor 15:35-49). De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? (36) Esztelen! Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal, (37) és amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. (38) De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. (39) Nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké. (40) Vannak mennyei testek, és vannak földi testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké. (41) Más a nap fényessége, más a hold fényessége, és más a csillagok fényessége: mert egyik csillag fényességben különbözik a másik csillagtól. (42) Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; (43) elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. (44) Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. Ha van földi test, van lelki test is. (45) Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. (46) De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki. (47) Az első ember a föld porából való, a második ember mennyből való. (48) Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. (49) És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is. /RÚF/ 

Pál három hasonlattal segít az olvasóinak, hogy megértsék, mi történik a feltámadáskor. Az első analógia (1Kor 15:36-38) kifejti: a test hasonló a maghoz, aminek meg kell halnia (nem lesz többé mag) ahhoz, hogy csodálatos módon új növénnyé váljon. A tanítás világos: a feltámadás Isten csodatette. A második: a testek hasonlata (1Kor 15:39-40), ami kiemeli, hogy a világban Isten állatoknak, embereknek különféle testet teremtett, ami az adott környezetükhöz a legjobban illik. A feltámadás után a testünk a mennyei világ új körülményeinek fog megfelelni. Ezt a gondolatot viszi egy lépéssel tovább a harmadik analógia a dicsőséges testről (1Kor 15:40- 41), azt hangsúlyozva, hogy a feltámadott test dicsősége messze felülmúlja az első, bukott, földi testét. 

Szintén ezzel a gondolattal találkozunk a földi, itteni, mostani test és a feltámadott test közötti négy ellentét bemutatásában. Az első földi, romlandó, gyenge és érzéki, az utóbbi pedig mennyei, romolhatatlan, erős és lelki. (1Kor 15:40-44) Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne folyamatosság a kettő között. Pál egyaránt a görög szóma („test”) szót használja az eltemetett és a feltámadott testre, ami a folyamatosságra utal. Viszont ez a négy ellentétpár a folytonosság megszakadását is mutatja. Új testünk (Istennek hála) nem olyan lesz, mint a mostani, gyengülő testünk. 

A „lelki” szót Pál nem anyagtól független létezéshez kapcsolja. Másutt úgy fogalmazott, hogy Jézus „átváltoztatja nyomorúságos testünket az ő dicsőséges testének hasonlóságára”. (Fil 3:21), /ÚRK/ Valóságos testünk lesz, ami azonban nem kopik el és nem betegszik meg. Mi most csak a romlást, a betegséget és a halált ismerjük, nem könnyű elképzelni az életet ezek nélkül, de ennek az ígéretét kaptuk Jézusban! 

Pál arról biztosít, hogy testünk tökéletessé lesz. 

White idézet: Jézus feltámadása előképe mindazok végső feltámadásának, akik őbenne aludtak el. A halálból megszabadult Üdvözítő arckifejezése, modora, beszéde mind ismerős volt tanítványai számára. Amiként Jézus Krisztus feltámadt halottaiból, úgy azok is fel fognak támadni, akik Őbenne aludtak el. Miként a tanítványok megismerik Jézus Krisztust, mi is felismerjük barátainkat. Lehetséges, hogy nyomorékok, betegek vagy csúnyák voltak ebben a múló földi életben, azonban tökéletes egészségben és arányosságban támadnak fel, mégis teljesen megőrizték megdicsőült testükben is azonosságukat. 

Urunk második eljövetelekor minden drága halottunk meghallja majd az Ő hangját, és előjönnek a dicsőséges és halhatatlan életre. Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, feltámasztja majd egyházát is, és megdicsőíti azt vele minden fejedelemségek, minden hatalmasságok és minden más név felett, amely adatott, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. 

Tisztességgel fogad majd bennünket, és a dicsőség hervadhatatlan koronáját helyezi a fejünkre. – The Faith I Live By, 180./old. 

A feltámadáskor megőrizzük a személyiségünket, jellemünket, noha nem ugyanazokból az anyagi részecskékből épül fel a testünk, ahogy a sírba szálltunk. Isten csodálatos művei titkok számunkra. Az ember lelke, jelleme Istennél őriztetik meg. A maga idejében előhívja a halottakat, hogy ismét az élet leheletét adja nekik, és élettel ruházza fel a száraz csontokat. Ugyanaz az alak jön elő, de minden betegségtől és hibától mentesen. Ismét él, s ugyanazokat a személyiségjegyeket hordozza, így a barát megismeri majd a barátot. Nincs olyan isteni törvény a természetben, amely megmutatja, hogyan adja vissza Isten az anyagnak ugyanazokat az azonosító részecskéit, amelyek a halál előtt a testet alkották. Isten az igazaknak testet ad, olyat, ami neki tetszik. 

Pál mindezt a földbe vetett maggal szemlélteti. Az elültetett mag elbomlik, de új mag jön elő. A gabonaszemben levő természetes anyag elbomlik, sohasem olyannak kel ki, mint amilyen előtte volt, de Isten testet ad neki, amilyen neki tetszik. Sokkal finomabb anyagból lesz az emberi test, mert ez új teremtés. Elvettetett a természetes test, és feltámadt a lelki test. 

A hívő meghalhat, ahogyan Krisztus meghalt, de a Megváltó élete benne van. Élete elrejtetett Krisztussal Istenben. „Eljöttem, hogy életük legyen – mondta Jézus –, és bővelkedhessenek.” A hívők eggyé lesznek vele a jelenlegi életben, hogy egyek legyenek vele az örökkévalóságon át. 

Az utolsó napon feltámasztja őket, mint önmaga részét… Krisztus eggyé válik velünk, hogy mi is eggyé lehessünk vele az istenségben. – Maranatha, 301./old. (okt. 20.) 

Az Ó - és az Újszövetség az alvás szimbólumával fejezi ki a halált.

 

A halál az ószövetségben:

(1Kir 2:10.) Azután pihenni tért Dávid őseihez, és eltemették Dávid városában. /RÚF/

(1Kir 11:43). Azután Salamon pihenni tért őseihez, és eltemették apjának, Dávidnak a városában. Utána a fia, Roboám lett a király. /RÚF/

(1Kir 14:20.) Jeroboám uralkodásának az ideje huszonkét esztendő volt, majd pihenni tért őseihez. Utána a fia, Nádáb lett a király. /RÚF/

(Zsolt 6:6.) Mert a halál után nem emlegetnek téged, ki ad hálát neked a sírban? /RÚF/

 ( Zsolt 115:17). Nem a halottak dicsérik az Urat, nem azok, akik a csend honába tértek /RÚF/

Az Ószövetség nem tanítja azt, hogy a lélek halhatatlan volna. Arról sem olvashatunk benne, hogy haláluk után a hűségesek örök mennyei boldogságba szállnak, a hűtlenek pedig pokolra jutnak, ahol örökké égnek. Az Ószövetség azt tanítja, hogy a halál alvás. Királyok első könyvében olvassuk a kifejezést, hogy „elaludt… az ő atyáival”, ami a királyok halálára utal. A Zsoltárok a halál alvását említik (Zsolt 13:4; vö. 90:5), Jób pedig a halál kapcsán jegyzi meg, hogy aki meghalt, nem ébred fel az alvásból. (Jób 14:12). de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból. /RÚF/) A zsoltáros hozzáteszi: „Én pedig meglátom arcodat igazságban, arcod látása megelégít, amikor fölébredek”. (Zsolt 17:15), ÚRK)  

Az asszír seregek vereségéről, a katonák haláláról ezt írja a zsoltáros: „álmukat alusszák”. (Zsolt 76:6) Nem biblikus, egyértelműen a pogányságból ered az a gondolat, miszerint a holtak testetlen lelke itt kering és meg tudja szólítani az élőket.

Ha nem értjük meg az igazságot a halálról, védtelenné válunk Sátán csalásaival szemben. „Sokan fogják szembe találni magukat szeretett rokonaikat és barátaikat megszemélyesítő ördögi lelkekkel, akik a legveszélyesebb eretnekségeket hirdetik. Ezek a látogatók a legérzékenyebb húrokat fogják pengetni, és hazugságaik igazolására csodákat művelnek. Azzal a bibliai tanítással kell szembeszállnunk velük, hogy a halottak semmit sem tudnak, és ördögi lelkek azok, akik így megjelennek” (Ellen G. White: A nagy küzdelem.)

(Jób 19:25-26.) Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, (26) és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. /RÚF/ (Dán 12:2). Azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra. /RÚF/  

A halál a feltámadásig tartó alvás. A meghaltak lelkei nem keringenek körülöttünk, nem tudnak az élőkhöz szólni. A pogányok hittek a szellemek világában, az izraeliták azonban megértették, hogy a halál alvás a feltámadás hajnaláig.

  Miközben gyászoljuk a halottakat, így gondoljunk azokra, akik Krisztusban haltak meg: haláluk pillanatában lezárul a szemük, majd bármennyi idő telik is el Jézus visszajöveteléig, a második advent lesz a következő, amiről tudni fognak. Feltámadásukkor talán az lesz az első gondolatuk, hogy Jézus valóban nagyon hamar visszajött!

Halál az újszövetségben:

(Jn 11:11-14, 21-25). Ezeket mondta, azután így szólt hozzájuk: Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem. (12) A tanítványok ezt felelték: Uram, ha elaludt, meggyógyul. (13) Pedig Jézus Lázár haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomba merülésről szól. (14) Akkor azután Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt. Márta így szólt Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. (22) De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten. (23) Jézus ezt mondta neki: Feltámad a testvéred! (24) Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. (25) Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; /RÚF/ 

 (1Kor 15:51-54). Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni. (52) Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. (53) Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba. (54) Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött! /RÚF/ 

 (1Thessz 4:15-17). Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. (16) Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, (17) azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. /RÚF/ 

 2Tim 1:10. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. /RÚF/

  Az Ó- és az Újszövetség is az alvás szimbólumával fejezi ki a halált. Az Igében az „alvás” szó legalább ötvenháromszor vonatkozik a halálra. A Biblia írói egyöntetűen azt a nézetet vallották, hogy a halál után nincs tudatos létezés, nincs halhatatlan lélek, ami elhagyná a testet. Az Újszövetségben látszik még egy dimenzió, amire természetesen az Ószövetségben is találunk utalást: ez pedig a dicsőséges feltámadás Krisztus visszatérésekor.

Az evangéliumok kiemelik, hogy egyedül Krisztusban van örök élet. A pokol összes démona sem foszthatja meg a hívőket az örök élet bizonyosságától. Krisztus legyőzte a halált a kereszten. A sír nem tarthatja majd tovább fogságban áldozatait. Krisztus feltámadása a garancia arra, hogy egy nap, a visszatérésekor majd mindannyian kikelnek a sírból.  

Figyeljük meg Pál szavait: „Mert, ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát” (1Kor 15:16-18). Hogyan lehetne ezt értelmezni, ha a halottak máris a mennyei boldogságban lennének? Mit ért azon Pál, hogy „elvesztek”, ha már a mennyben vannak?  

Pál szavai éppen arra mutatnak rá, hogy Krisztus feltámadása az alapja a mi feltámadásunknak, és a feltámadás nélkül „hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok”, mert a halottak a földben maradnának, elvesznének.  

Ezek a versek tökéletesen illeszkednek más bibliai szakaszokhoz, amelyek a Jézus visszatérésekor bekövetkező feltámadás reménységét közvetítik. Rámutatnak a „Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben van fenntartva számunkra” (1Pt 1:4). Azonban, ha a halottak már a mennyben vannak, vajon miért mondja Péter, hogy az örökségünk „a mennyekben van fenntartva számunkra”? Világos, hogy az újtestamentumi hívők várták Krisztus visszatérését és a holtak feltámadását, és ez a reménység ösztönözte őket hűségre az élet megpróbáltatásai között.  

A lélek halhatatlanságának ördögi eszméje

 „Amikor bemész arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad neked: ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek utálatosságai szerint. Ne találtassék közötted, aki fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened előled.” (5Móz 18,9–12)

„És ha ezt mondják nektek: »Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik sipognak és suttognak« – hát nem Istenétől tudakozik-é a nép? Az élőkért a holtaktól kell tudakozni? A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok! Akik nem ekként szólnak, azoknak nincs hajnaluk.” (Ésa 8,19–22)

 

Lásd még: 1Sám 28. fej., vö. 1Krón 10,13; 2Kor 11,14–15,

Mt 24,24.

 

„A spiritizmus az okkultizmus egyik részterülete, elhunyt lelkek megjelenésében való hitet jelent. A spiritizmus már az ókorban is ismert volt. Sok őskori népnél találunk leírásokat különböző médiumokról, akik meghalt emberek lelkeivel próbáltak kapcsolatot teremteni élők és holtak között. Izráel népének prófétái hangsúlyozottan figyelmeztették a népet e pogány környezetben gyakorolt szokások veszélyére…

A Biblia viszonyulása ehhez a problémához teljesen világos: elutasítja azt a gondolatot, hogy a halál után elkezdődik egy másik élet, és ezzel minden további lépést elvet, hogy halottak lelkeivel kapcsolatba lépjen egy hívő ember. Mielőtt Izráel az ígéret földjére belépett volna, az Úr világos utasítást adott nekik (5Móz 18,9–12).

A Biblia azért tiltja a halottaktól való tudakozódást, mert ha az ember halottakkal akar kapcsolatba kerülni, akkor valójában az Ellenséggel kommunikál, és Sátán rabszolgájává válik. Erről szól az endori tragédia is (1Sám 28. fej.).

Sámuelt felidézni, felhozni a halottak közül? Embereket felhozni a halálból – erre csak Isten képes, de egyetlen ember sem, semmilyen médium. Fontos kérdés az is, hogy vajon a jósnő általi felidézés megfelelne Isten prófétája viselkedésének és méltóságának, aki egész életében harcolt a jövendőmondók és halottidézők ellen…” (Gustav Tobler: Nincs többé halál, 198., 222., 228–229. o.)

 

„Sátán e két nagy tévedéssel: a vasárnappal és a lélek halhatatlanságának tanával fogja csalása foglyaivá tenni az embereket.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 522. o.)

 

Az Újszövetség ugyanolyan határozottsággal óv minket ettől a veszélytől, amely a végidőben gyakorolja majd a legnagyobb hatást. Jézus határozottan elénk tárta, hogy a végidőben Sátán az egész világra kiterjedően emberek millióit fogja megtéveszteni, azokat, akik nem tudakozzák az Írásokat.

 

„Pusztán ez a szó: ördöngösség, megvetést vált ki az emberekből. Azt az állítást, hogy az ember ördögi lelkekkel érintkezhet, középkori mesének tartják. A spiritizmus azonban, amely híveinek százait, ezreit, sőt millióit tartja számon, utat talált a tudományos körökbe, betört az egyházakba, pártfogásra lelt a törvényhozó testületekben, sőt az uralkodók között is. Ez az óriási csalás, a régi időkben kárhoztatott és megtiltott boszorkányság új álarcot öltött.

Kevés embernek van helyes fogalma a spiritizmus megtévesztő hatásáról, és a befolyásával járó veszélyről. Sokan csupán kíváncsiságból barátkoznak vele, de nem hisznek igazán benne. A gonosz lelkek hatalma előtti meghódolásnak még a gondolata is rémülettel tölti el őket. De tiltott területre merészkednek, és a nagy hatalmú pusztító akaratuk ellenére uralkodik rajtuk. Csak egyszer hallgassanak rá, többet nem engedi ki őket a markából. Képtelenek saját erejükből elszakadni az igéző, csábító varázslattól. Csak Isten hatalma – a hittel elmondott imára válaszként – tudja megszabadítani ezeket a tőrbe csalt lelkeket.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, A spiritizmus c. fej.)

Mi történik az emberrel halála után?

 „A por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta azt.” (Préd 12,9)

„Az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé, mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett, és többé semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.” (Préd 9,7–8)

„Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (Jn 5,28–29)

 

A Biblia alváshoz hasonlítja a halál állapotát: "Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, ugyanúgy Isten Jézus által, vele együtt előhozza azokat, akik elaludtak".1Thes. 4,13;  

További igék:   Jn 11,11–14; Ap csel 7,60; Dn 12,2.

 

Sokak számára gyötrő gondolat: ha egy ember meghal, hová kerül, hol van a lelke, lát-e bennünket felülről, vagy a pokolban szenved?

Mit válaszol a Biblia ezekre a kérdésekre?

Sátán az életnek ezen a területén tudta leginkább csalásának foglyává tenni az embereket. Mind a mai napig egy olyan tanítással vezeti félre a Szentírást nem olvasó, avagy félreértelmezett igék alapján elhitetett, emberi hagyományokban bízó tömegeket, amit a történelmünk hajnalán indított útjára. „Ne aggódj: ha meghalsz, a lelked él tovább, ha családtagjaid halnak meg, lehet, hogy a testük elporlad, de a lelkükön keresztül felülről látnak téged, ott vannak fenn! A gonosz emberek a pokolban fognak szenvedni egy örökkévalóságon át!” Döbbenetes hazugságok, amelyek sajnos megnyugtatóan hatnak az emberek érzelemvilágára – a halál mégsem vette el tőlem a családtagjaimat, élnek tovább egy megváltozott formában, mindennap látnak, ők már jó helyre kerültek –, ezért sokan szóba sem kívánnak állni a Szentírás erre vonatkozó kijelentéseivel. Ez is olyan kérdés, amelyben nagyon felkészülteknek kell lennünk, mert Sátán leginkább ezen a ponton vezetett félre és tett csalása áldozatává sokakat.

Félreértést okozhat, hogy a legtöbb Bibliafordítás egyaránt a lélek szóval adja vissza a héber szövegben előforduló ruach és nefes szavakat. A ruach szót így lehetne pontosabban fordítani: az élet lehelete (a héber nösámá szó is ugyanezt jelenti), amíg a nefes az ember belső lelkivilágát, személyiségét jelöli, amely csak addig él, amíg az ember életben van, tehát nem egy testen kívül élő lelket jelent.

Prédikátor 12,9-ben, ahol azt olvashatjuk, hogy a lélek viszszatért Istenhez, aki adta azt, a ruach szó áll a héber szövegben, amely az élet leheletét jelenti, és nem egy olyan lelket, ami a testen kívül létezne és öntudattal rendelkezne.

„Egyáltalán nem a lélek halhatatlanságáról van szó ebben a bibliai kijelentésben, ahogyan később értelmezték, hanem csupán arról, hogy Isten visszavonja az életet, amelyet Ő adott valamikor.” (Auguste Sabatier) „A szerző elgondolása szerint az élet lehelete, a személytelen élet az, ami visszatér Istenhez, a nefes azonban, az emberi személy, egyéniség a seolba (a halottak tartózkodási helyére) száll alá, ahol nem foglalkoznak semmivel, nincs gondolkodás, nincs ismeret, nincs bölcsesség.” (Charles Bruston – mindkettőt idézi Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve)

Amikor egy ember elhalálozik, akkor halála pillanatában eltávozik belőle az éltető lehelet, amelyet Isten az orrába lehelt élete kezdetén, amitől élő lélekké vált (1Móz 2,7), így az ember újból csupán holtestté válik, éltető lehelet nélkül.

„Valótlanság az, hogy a halál csak egy újabb formában való folytatása az életnek. Valótlanság az, hogy a halál egy tökéletesebb élet kezdetét jelenti. Valótlanság az is, hogy a halál a kínszenvedések kezdete. A halál az élet teljes és tökéletes megszűnését jelenti. A halál tehát sem jó, sem kínos folytatása az életnek… A halálban többé nincs semmiféle élet. Nem él többé szellemünk, nem létezik többé lelkünk, sem értelmünk, sem öntudatunk, nincsen többé emlékezőképességünk. Mindaz elmúlt, ami az élő embert képezte. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy nincs egy eljövendő élet. Igenis lesz majd egy eljövendő, örök élet – amely azonban nem közvetlen folytatása a jelenvalónak. Az egészen más élet, és nem a halálnál, hanem a halottak feltámadásával kezdődik.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 21–22. o.)

 

Ellen White leírja életrajzában, milyen félelmet ébresztett benne a gyermekkorában hallott tanítás a halál utáni életről és az örök gyötrelemről:

„Gyülekezetemben az igazság szigora elhomályosította és beárnyékolta Isten irgalmát és szeretetét. Nagy szívszorongást éltem át ezekben a napokban. Azt tanították nekem, hogy létezik egy örökké égő pokol, és amikor az Isten és reménység nélkül sínylődő bűnösök állapotára gondoltam, kétségbe estem. Féltem, hogy el fogok veszni, és az egész örökkévalóságon át élőhalottként szenvedek majd. Állandóan előttem lebegett az a borzalmas gondolat, hogy bűneim túl nagyok, hogy megbocsáttassanak, s így örökre elveszek. Mélységesen hatott rám az a borzalmas leírás, melyet az elveszett lelkekről hallottam. A prédikátorok eleven képekkel ecsetelték az elveszettek állapotát. Azt tanították, hogy Isten csak a megszentelteket akarja megmenteni, az Atya szeme állandóan rajtuk pihen, Isten a könyveket pontosan és végtelen bölcsességgel maga vezeti: minden elkövetett bűnünket leírja, és annak igazságos büntetését megkapjuk. Sátánt sóvárnak jellemezték, aki mohón kapja el áldozatát, hogy a legmélyebb szívszorongásba ejtse, és egy örökké égő pokol borzalmai közepette örvendjen szenvedéseinken. Ahol ezrek és ezrek, a tűz hullámaiban tekergőző áldozatok kínlódásuk közepette így kiáltanak fel: »Meddig, Uram, meddig?« Ekkor ez a válasz mennydörög a mélység felé: »Az örökkévalóságon át!« Majd az olvadt hullámok ismét átfogják az elveszetteket, és lehúzzák egy állandóan háborgó tűztenger mélyébe.

Ez a borzalmas leírás olyan hatást tett rám, hogy verejtékeztem, és nehezemre esett, hogy félelmemben fel ne kiáltsak, mert szinte éreztem már a kárhozat szenvedéseit… Mennyei Atyánkat kényúrnak mutatták be, aki a kárhozottak szenvedéseiben gyönyörködik, és nem mint a bűnösök szerető, részvétteljes barátját, aki teremtményeit emberi elmével fel nem fogható módon szereti, s azt kívánja, hogy mindegyikük eljuthasson az Ő országába… Amikor azon tűnődtem, hogy a világmindenség Teremtője az istenteleneket a pokolba küldi, ahol a végtelen örökkévalóságon át égnek, szívem összeszorult, és kételkedtem abban, hogy ilyen borzalmas kényúr valaha is lehajol hozzám, és engem a bűnösöket sújtó ítélettől megment.

Mennyi gyötrelemtől és bánattól szabadultam volna meg, ha megmutatják nekem az igazságot, amelyet nem ismertem. Ha többet mondtak volna nekem Isten szeretetéről, mint az Ő szigorúságáról, akkor jellemének szépsége és dicsősége mély és komoly szeretettel töltött volna be Alkotóm iránt.” (Ellen G. White: Életünk és munkánk, 9–10. o.)

 

Élő lélek (ember teremtése)

 „Formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az orrába életnek leheletét. Így lett az ember élő lélekké.” 

(1Móz 2,7)  „Isten lelke teremtett engem, és a Mindenható lehelete adott nekem életet.” (Jób 33,4)

Az igaz jószága érzését is ismeri, az istentelenek szíve azonban kegyetlen.   Préd 12,9;

Az Úr bölcsességgel alapozta meg a földet, értelemmel erősítette meg az eget. Péld 3,19

 

A Szentírás egyértelműen bemutatja az ember teremtésének alapját: „Formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az orrába az élet leheletét.” Ez a teremtésünk története. A föld porából, ugyanabból az anyagból hozott létre bennünket is a Teremtő, mint a többi élőlényt és élettelen dolgot.

„Isten ugyanazt az anyagot választotta az ember teremtéséhez, mint amelyből már előzőleg az összes többi lényt is alkotta. Azokat is a »földből« teremtette.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 16. o.)

 

Az ember teremtésbeli felépítettségét Mózes I. könyve így mutatja be:

Test+élet lehelete = élő lélek (ember, emberi személyiség)

A Szentírás alapvetően elutasítja azt a dualista nézetet, mely szerint a testtől függetlenül létezne egy önmagában is létező lélek (test+lélek=ember).

 

 Amikor az Úr létrehozott bennünket, a testalkatunkat tekintve készen voltunk, de valami hiányzott belőlünk, hogy az életműködésünket elkezdhessük, ez pedig az „élet lehelete” volt. E nélkül az ember élettelen test volt önmagában. De miután Isten az orrába lehelte az „élet leheletét”, az ember élő lélekké, vagyis gondolkodó, önmagáról tudó emberré vált.

„Ne feledjük a fontos tényezőt: a Szentírás nem szól arról, hogy Isten az emberbe egy testtől független, élő lelket lehelt volna. Akár úgy, hogy az a lélek az élettelen testbe költözött volna, akár úgy, hogy az a lélek a testben, de a testtől teljesen elkülönítve lakozott volna. Az írás csak azt mondja, hogy az ember, miután Isten élő leheletet lehelt az orrába, »élő lélekké« vált. Nem a testben lett egy élő lélek. Az írás nem támasztja alá azt a ma oly általánosan elterjedt nézetet, hogy a léleknek a testtől teljesen külön élete lenne.” (Carlyle B. Haynes: i. m., 16–17. o.)

Az Írás egyértelműen kijelenti, hogyan váltunk élő lélekké

„Isten lelke teremtett engem, és a Mindenható lehelete adott nekem életet.” (Jób 33,4)  

A Szentírás arról is bizonyságot tesz, hogy ez az éltető lehelet nemcsak az embert, de az állatokat és a növényeket is fenntartja, életet biztosít számukra.

 (Préd 3,19)."Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság."

„A Mindenható az élet leheletét lehelte az élettelen alak orrába. S az ember azonnal élő lélekké vált. Az agy megkezdte működését, a szív verni kezdett, a vér elkezdte körforgását. Most már megvolt az ember gondolkodási képessége, volt öntudata. Mindez megvolt benne, mivel az élet lehelete már életet adott neki. Világos, hogy az öntudat csak a lehelet és az élettelen emberi test egyesülése folytán állt elő. Mielőtt egymással egyesültek, sem a testben, sem a leheletben nem volt öntudat. De amikor az élet lehelete a testbe jutott, a kettő egyesülése által előállt az öntudat. Az öntudat tehát kizárólag attól függ, hogy egyesült-e a test az élet leheletével. A kettő különválásával az öntudat is megszűnik.” (Carlyle B. Haynes: i. m., 17., 19. o.)

„A lélek soha nincs test nélkül. Felbonthatatlan az egységük… Az evangéliumok egyértelműen tanúskodnak erről az igazságról, mert egyáltalán nem beszélnek a lélek halhatatlanságáról – amely a filozófiából származó tanítás –, hanem a test feltámadásáról.” (Alexandre Vinet, idézi Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve)

Egyedül Isten halhatatlan

 

„Egyedül ő halhatatlan, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit az emberek közül senki nem látott és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom. Ámen." (1Tim. 6,16)

  "De te konokságod és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor Isten igazságos ítélete nyilvánvaló lesz, aki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök életet ad," (Róm. 2,5–7)

 "Ez pedig most lett nyilvánvalóvá a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki eltörölte a halált, és világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot az evangélium által." (2Tim 1,10)

„A bűn zsoldja halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Rm 6,23)

 

A Biblia mintegy 1600-szor említi a lélek szót az emberrel összefüggésben, de sohasem a halhatatlanság vonatkozásában. Pál, az Istentől ihletett apostol minden kétséget kizárólag leírja, hogy „egyedül Istené a halhatatlanság”. „A halhatatlanság egyedül Istené. Teremtményei élete csak juttatott, ajándékozott élet.” (Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve)

„Ha egyedül Istené a halhatatlanság, akkor nem a miénk – hiszen ha a miénk is lenne, akkor ez a kijelentés nem volna igaz. Ha igazságon alapulna az a hit, amely szerint az ember természettől fogva halhatatlan lény, akkor a Biblia nem jelentené ki, hogy egyedül Istené a halhatatlanság. Azonban maga Isten jelenti ki ezt a tényt a Szentírásban.

Az embernek keresnie kell az örök életet – ez azt bizonyítja, hogy születésénél fogva nem halhatatlan. A Biblia-vers még ennél is többet mond… Kijelenti, hogy az örök életet csak egy bizonyos feltétel mellett nyerhetjük el: ha kitartunk a jó cselekedetekben, hogy olyan jellemet fejlesszünk, amely visszatükröződése lesz Isten jóságos jellemének. Aki nem tart ki hűségesen a jó cselekedetekben, aki nem engedelmeskedik az igazságnak, az a Szentírás tanítása értelmében nem nyerheti el az örök élet ajándékát.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 9–10. o.)

Egyedül az evangélium ismerete és megélése az, ami biztosítja számunkra a halhatatlanságot a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus által. Ha az ember Isten nélkül keresi a halhatatlanság forrását különféle eszmék vagy tantételek által, akkor ugyanazt a hazugságot fogadja el, amit Sátán az Édenben indított el „világ körüli útjára” (1Móz 3,4).

És mondta a kígyó az asszonynak

 „És mondta a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg.” (1Móz 3,4)

 "Vajon ki tudhatja, hogy az ember lelke fölfelé száll-e, és az oktalan állat lelke a föld alá jut-e?" (Préd. 3,21); 

"Íme, csupán azt találtam, hogy Isten az embereket egyenes lelkűnek teremtette, ők pedig sok elképzeléssel próbálkoznak.. és beszédük, mint a rákos fekély, terjed. Közülük való Hümenaiosz és Filétosz", (Préd. 7,29); 

"A szentségtelen, üres fecsegőket pedig kerüld, mert azok többnyire istentelenségre vezetnek, akik az igazságtól eltévelyedtek, amikor azt mondják, hogy a feltámadás már megtörtént, és feldúlják némelyek hitét." (2Tim. 2,16–18).

 

Ha végig tekintünk a különböző népek kultúráján, szokásain, vallásán és eszmerendszerén, akkor egyértelműen azt látjuk, amit bölcs Salamon leírt: „az emberek kerestek sok kigondolást” (Préd 7,29). Istentől eltávolodva a halál foglyai lettek, de hogy kitérjenek az azzal való szembesülés elől, hogy a „bűn zsoldja a halál” (Rm 6,23), kitaláltak sok mindent, hogy a halál tényével szemben vigasztalást találjanak. A halál utáni, a bűn következményétől független élet elgondolását nemzedékről nemzedékre örökítették. Azt állították, hogy az ember nem hal meg, legfeljebb a teste porlad el, de a lelke tovább él, és így az élet, bár megváltozott formában, de folytatódik. Ez a Biblia tanításától teljesen idegen és hamis állítás az Édenben hangzott el először, és azóta végig kíséri az egész világtörténelmet. „Bizony nem halsz meg”, elkövetheted a bűnt, ne félj a haláltól, nem leszel a foglya – ezt hazudta a kígyó az első emberpárnak, ellentmondva „az igazmondó Isten” szavainak.

„A lélek halhatatlanságának tana attól származik, aki már kezdetben azzal a hazugsággal vezette félre ősszüléinket az Édenben: »Nem fogtok meghalni«, holott Isten éppen az ellenkezőjét állította. Az egyházak, különböző vallások képviselői, kimagasló alakjai, a bölcselet, az irodalom az ősi kígyó ezen hazugságát védelmezték, és mellette törtek lándzsát a Biblia tanításának elferdítése és helytelen értelmezése árán.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 22. o.)

 

„Ez Sátán módszere Ádám korától egészen napjainkig, és nagy sikerrel alkalmazza. Arra akarja rávenni az embert, hogy kételkedjék Isten szeretetében, és kétségbe vonja bölcsességét… Sátán engedetlenségre csábítja az embereket, elhitetve velük, hogy a tudás csodálatos mélységei tárulnak fel előttük. De mindez csak csalás. Képzelt előrehaladásukra büszkén, Isten követelményeit lábbal taposva olyan ösvényre lépnek, amely romlásba, pusztulásba vezet.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 35–36. o.)

 

Ez az ördögi eszme, a lélek továbbélése valamilyen formában, szilárdan bevette magát az emberi gondolkodásba. Ebben a következők játszottak szerepet: a többség képtelen szóba állni azzal, hogy a halálban semmivé válunk; az örök élet vágya a legkorábbi időszak óta jelen van az emberi gondolkodásban; az általános vélekedés szerint testünk alacsonyrendű, porból formált anyag, de a lelkünk magasrendű, halhatatlan.

Egy katolikus teológus néhány gondolatát idézzük: „Az európai hagyománytörténetben két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje. Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma, a másik a holtak feltámadásának bibliai hite… Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, se a halálon aratott isteni győzelmet… A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül: a lélek a seol, az alvilág foglya lesz, a test elporlad a sírban.” (Nyíri Tamás: Remény vagy halál. Vigilia, 1978/11., 723., 725–726. o.)

Pál a Timótheushoz írt második levelében „rákfekélyhez” hasonlítja ezt a tanítást, amivel szigorúan tilos szóba állni, mert „feldúlja” a hitet. Ugyanezt vallotta a II. századi egyházatya,
Justinosz is.

Isten eredeti elképzelése az életünkkel

„Teremtette Isten az embert az ő képére, Isten képére teremtette őt: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket… És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó… És parancsolta az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz.” (1Móz 1,26–31; 2,16–17)

„Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Rm 5,12, vö. 6,23)

Zsidókhoz írt levél 2,14–15

 

Lásd még: 1Móz 3,17–19.

 

Isten az embert nemcsak a maga képére és hasonlatosságára formálta meg, hanem az örök élet távlatát is neki ajándékozta. A Szentírás szerint tehát nem néhány rövid, fájdalmas évtizedre, hanem örök életre teremtette – ahol a fájdalom, sírás, kétségbeesés, reménytelenség, félelem, gyász és halál ismeretlen tényezők lettek volna. Az örökkévalóság állt volna az ember rendelkezésére a szeretet megélésére, megtapasztalására és továbbadására. Az Istennel való személyes találkozás, beszélgetés, tanulás, fejlődés és örömteli tevékenység mind-mind az Örökkévaló tervét képezte, hogy az embernek örömet és boldogságot nyújtson.

De az ember semmibe vette ezt a határtalan lehetőséget és szeretetet. A saját útját választotta. Ezzel beengedte a világba a fájdalom, a kudarc, a reménytelenség és a halál elleni mindennapi, kilátástalan küzdelmet. A rossz oldalára állt, amikor Isten határozott figyelmeztetése ellenére szóba elegyedett a Kísértővel. Ennek következményeként megszűnt az Életadóval való kapcsolatunk, elidegenedtünk tőle, és így egymástól is. Azonnal megjelent egymás vádolása, a szeretetlenség, félelem, aggódás, fájdalom, és megrendítő jövőként a halál. Egy ítélet végrehajtására váró lény lett belőlünk: „Por vagy, és ismét porrá leszel.” (1Móz 3,19); „…és a halál porába fektetsz engem” (Zsolt 22,16); „Te visszatéríted a halandót a porba” (Zsolt 90,3).

„Az a »gyermetegen egyszerű« történet azonban, amit a Genezis elmond, mégis a legtöbb és a legmélyebb, amit erről a tragédiáról tudhatunk. Olyanná szerettünk volna lenni, mint az Isten. Azóta az ember elveszítette ártatlanságát, önmagával való azonosságát, s vele együtt Isten közelségét. Lemozdultunk eredeti önmagunkról. Innét van minden kettősségünk. Halandókká váltunk. Megnyílt a szemünk az elidegenedésre, a látszatra, a hiúságra, a test szégyenére és a paráznaságra, a minden-tükrök-univerzumára, a gőgre, önzésre és a hazugságra.” (Pilinszky János)

 

„Amikor Ádám és felesége a hervadó virágok és a hulló falevelek láttán először szembesült az elmúlás jegyeivel, gyászuk mélyebb volt, mint ahogy ma az emberek halottaikat siratják. A virágok hervadása is elszomorító volt, de a sudár fák is elhullatták levelüket, s a látvány ősszüleink emlékezetébe véste azt a változhatatlan tényt, hogy a halál minden élőlény osztályrésze lett.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 44. o.)

 

A Szentírás szerint tehát a halál az Istentől való eltávolodás következménye, az örök élet hiánya.