Krisztus szolgálatában élni

 „Krisztus kortársai nem értették meg küldetését… Az emberei hagyományok, szabályok és előírások elrejtették előlük azokat a tanításokat, amelyekre Isten meg akarta őket tanítani. E szabályok és hagyományok eltakarták előlük az igaz vallás értelmét, és akadályozták őket gyakorlásában. Amikor Krisztus személyében elérkezett a Valóság, nem ismerték fel benne az előképek beteljesítőjét, az árnyékszolgálatok lényegét. A Valóságot elvetették, és az előképekhez, hiábavaló szertartásaikhoz ragaszkodtak. Isten Fia eljött, de ők továbbra is jelet kértek. A »Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa!« (Mt 3:2) üzenetre válaszként csodát követeltek. Krisztus evangéliuma botránkozás köve volt számukra, mert Üdvözítő helyett jeleket kívántak. Azt hitték, hogy a Messiás hatalmas győzelmekkel fogja bizonyítani jogait, és a földi királyságok romjain felállítja birodalmát. Erre a váradalmukra Krisztus a magvetőről szóló példázattal válaszolt. Isten országa nem fegyveres erővel, nem erőszakos beavatkozással diadalmaskodik, hanem azáltal, hogy új életelvet plántál az emberi szívekbe” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 18./old.)

 „Az egyháznak hűséges Kálebekre és Józsuékra van szüksége, akik Isten egyszerű engedelmességi feltételei alapján készek elfogadni az örök életet. Gyülekezeteink szenvednek munkások nélkül. A világ a mi földünk. Misszionáriusokra van szükség a városokban és a falvakban, ahol a bálványozás befolyása még annál is erősebben megkötözi az embereket, mint az ókori Keleten élt pogányokat, akik még sosem látták az igazság fényét. Eltűnt a gyülekezetekből az igazi missziós lelkület, amely igazán nemessé teszi a hitvallást. Az emberek szívét már nem hevíti a mások iránti szeretet, nem hajtja őket a vágy, hogy lelkeket vezessenek Krisztushoz. Őszinte munkásokra van szükség. Nincs immár senki, aki válaszolna a mindenhonnan felhangzó kiáltásra: »Ide gyertek… segítsetek nekünk«”? (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 4. köt. 156./old.)

Végidő képei: Ninive lakosai

Jónásnak határozott üzenetet kellett hirdetnie Ninive lakosainak. „Elindult Jónás, és bement a városba egynapi járásra, és így kiáltott: Még negyven nap, és elpusztul Ninive”. (Jón 3:4), ÚRK)

(Jón 3:5-10). Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja. (6) Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. (7) Azután kihirdették Ninivében a király és a főemberek parancsára: Az emberek és állatok, a marhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! (8) Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel! (9) Ki tudja, talán felénk fordul és megszán az Isten, megfékezi izzó haragját, és nem veszünk el! (10) Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy mindenki megtért a maga gonosz útjáról, megbánta Isten, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg. /RÚF/ 

Igen, megtért az egész város, és a megjövendölt végzet nem következett be, legalábbis akkor nem. „Az ítélet elhárult. Izráel Istene felmagasztaltatott és megdicsőült az egész pogány világban, törvényét pedig tisztelték. Ninive csak hosszú évekkel később lett a környező népek zsákmánya, amikor büszke gőgjében elfeledkezett Istenről”. (Ellen G. White: Próféták és királyok. 170./old.)  

Számíthatunk hasonlóra az utolsó napokban, amikor a végső üzenet hangzik a bűnbe süllyedt világnak? Igen és nem. Vagyis világszerte mindenütt lesznek sokan, akik hallgatnak a szóra: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és nekapjatok az ő csapásaiból”. (Jel 18:4) Az egész világon mindenütt lesznek, akik kiállnak, és a fenevaddal dacolva „megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. (Jel 14:12) Ninive egykori lakóihoz hasonlóan ők is megmenekülnek az ítélettől, ami az elveszetteket sújtja.

Viszont vannak feltételes próféciák is, mint amilyen a Ninive pusztulását hirdető üzenet volt: elpusztul, ha az emberek nem fordulnak el gonoszságuktól. (Jer 18:7-10). Meg történik, hogy kimondom egy népről vagy országról, hogy kigyomlálom, lerombolom és elpusztítom. (8) De ha megtér gonoszságából az a nép, amelyről beszéltem, akkor én is meg bánom, hogy veszedelmet akartam zúdítani rá. (9) Megtörténik, hogy megígérem egy népnek vagy egy országnak, hogy felépítem és elplántálom. (10) De ha azt műveli, amit rossznak látok, és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom, hogy jót akartam vele tenni. /RÚF/ 

Csakhogy nem minden prófécia feltételhez kötött. Vannak olyanok is, amelyek az emberek reakcióitól függetlenül teljesednek. Krisztus első és második adventjének messiási próféciái, a fenevad bélyege, a csapások, a végidei üldözés – ezek egyike sem feltételes, bekövetkeznek, bármit is tesznek az emberek. Az emberek tettei, döntései azt határozzák meg, hogy a próféták által előre elmondott végső események idején ők melyik oldalra kerülnek. 

White idézet: Isten végtelenül türelmes. Elcsodálkozunk ezen a hosszútűrésen, ha arra gondolunk, hogy állandóan megsértjük szent parancsolatait. A mindenható Atya fékezi saját magát, de kétségkívül meg fogja büntetni a gonoszokat, akik olyan vakmerően dacolnak a Tízparancsolat jogos követelményeivel.

 Isten próbaidőt ad az embernek; de türelmének is van határa, és büntetése elkerülhetetlen. Az Úr hosszú ideig elnéző az emberekkel és a városokkal. Irgalmasan figyelmeztet, hogy a menny haragjától megmentse őket. De eljön az idő, amikor már nem hallgatja meg az irgalomért könyörgőket, és elpusztítja az igazság világosságát állandóan visszautasító lázadókat, mert könyörületes velük és azokkal is, akiket példájukkal befolyásolnának. – Próféták és királyok, 276./old.

A végidő képei: Jónás próféta

Különösen sokatmondóak a Krisztus visszatérése előtti utolsó nemzedék számára. Jónás próféta könyve rövid, de felettébb nagy a hatása. Bizonyos tekintetben sok hívő magára ismerhet a vonakodó prófétában. A történet tartalmazza jövőbeli események felhangjait.

(Mt 12:38-42). Akkor újra megszólította őt néhány írástudó és farizeus: Mester, jelt akarunk látni tőled. (39) Ő pedig így válaszolt nekik: Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak Jónás próféta jele. (40) Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel. (41) Ninive lakói feltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására; de íme, nagyobb van itt Jónásnál! (42) Dél királynője feltámad majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és el ítéli ezt a nemzedéket, mert ő a föld végső határáról is eljött, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét; de íme, nagyobb van itt Salamonnál! /RÚF/ 

Jézus kijelentette, hogy Ő nagyobb Jónásnál. Tudta, ha a világunkba jön, az a keresztet jelenti számára, mégis eljött, hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett”. (Lk 19:10) Jónás három napot töltött a nagy hal belsejében – a saját bűnei miatt. Jézus három napot töltött a sírban a mi bűneink miatt. Erre volt szükség az elveszettek megmentéséhez.  

Ma vonakodó prófétának nevezzük Jónást, aki nem akart Ninivébe menni. Emberi nézőpontból érthető is: az asszírok birodalma brutális volt. Falfestményeik tele vannak szörnyűségeket ábrázoló jelenetekkel, a leigázott népeket elképzelhetetlenül kegyetlen módszerek kel gyilkolták le. Ugyan ki akarná vállalni annak következményeit, hogy a fővárosukban prédikál a bűnbánatról?  

A történet egy fontos pontja talán előre mutat a végidei maradék mozgalomra: amikor Jónástól megkérdezik, hogy ki ő, ezt feleli: „Héber vagyok, és az Urat, az egek Istenét félem, aki a tengert és a szárazföldet teremtette”. (Jón 1:9), /ÚRK/ Szavai emlékeztetnek az első angyal üzenetére. (Jel 14:7). és hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! /RÚF/ Azt emelte ki, hogy az Úr teremtette „a tengert és a szárazföldet”, vagyis rámutatott: Ő a Teremtő. Ezért kell imádnunk Őt, és az imádat kérdésének szerepe központi a végidei események során. 

Nekünk is népszerűtlen üzenetet kell hirdetnünk a lelki Babilonban. Amikor azt mondjuk a világnak: „Fussatok ki belőle, én népem” (Jel 18:4), kifejezzük, hogy meg kell térniük. Az ilyen üzenet szinte mindig haragot vált ki sokakból, még ha a lehető legkedvesebben mondjuk is. Vajon ki az közülünk, aki nem találkozott még negatív, sőt ellenséges reakcióval, amikor bizonyságot tett? Ez egyszerűen együtt jár a „feladattal”. 

White idézet: Ma is szól ez a tanítás Isten szolgáinak. A nagyvárosoknak ma éppolyan szükségük van az igaz Isten tulajdonságainak és szándékainak megismerésére, mint annak idején volt a niniveieknek. Krisztus követeinek meg kell ismertetniük az emberekkel a szem elől tévesztett nemesebb világot. A Szentírás tanítása szerint csak az a város marad meg, amelynek építője és alkotója Isten. A hit szemével az ember megláthatja a menny küszöbét, amelyet eláraszt az Atya dicsősége. Az Úr Jézus munkálkodó szolgái által szólítja fel az embert, hogy megszentelt vágyakozással törekedjen a soha el nem múló örökségre. Buzdítja, hogy gyűjtsön kincset Isten trónjánál. – Próféták és királyok, 274./old. 

Jónás magatartása arról árulkodik, hogy többre értékelte saját hírnevét, mint a bűnös város ban élő lelkeket. Attól félt, hogy hazug prófétának fogják minősíteni. Isten megszánta a megtérő népet, és ez „igen rossznak látszék Jónás előtt, és megharaguvék”. Kérdőre vonta az Urat: „Avagy nem ez vala-é az én mondásom, mikor még az én hazámban valék? Azért siettem, hogy Tarsisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó.” 

Amikor látta, hogy irgalmában az Úr megszánja a várost, mely romlott cselekedetekkel gyalázta a Mindenhatót, Jónásnak együtt kellett volna munkálkodnia az irgalmas isteni tervvel. Csakhogy ő szem elől tévesztette a nép érdekeit. Ismét saját érzelmeinek engedett, ezért nem töltötte el szomorúsággal az a gondolat, hogy ilyen sok ember pusztulna el, ha nem kapna jóra vezető tanítást. Úgy érezte, inkább a halált választja, mintsem hogy úgy él jen, hogy közben lássa megmenekülni a városlakókat, ezért felkiáltott: „Most azért, Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet éntőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem!” – Advent Review and Sabbath Herald, 1906. október 18.

„És lőn az Úrnak szava Jónáshoz: Kelj fel, menj Ninivébe, a nagyvárosba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe!” A próféta kétségbe vonta az isteni elhívás bölcs voltát. Úgy gondolta, hogy semmi értelme sincs ilyen üzenetet hirdetni abban a büszke városban. Arról viszont megfeledkezett, hogy Isten, akinek szolgált, mindentudó és mindenható. Miközben tétovázott, Sátán a csüggedés érzésével környékezte meg, és „felkele Jónás, hogy Tarsisba szaladna”. Talált egy hajót, „és megadván a hajóbért, beszálla abba, hogy Tarsisba menne”.

Jónás nehéz feladatot kapott, viszont ha kételyek nélkül engedelmeskedett volna, akkor bőséges áldásban részesül. Az Úr azonban mégsem hagyta el Jónást elkeseredésében. Próbákon és gondviselésének furcsa eseményein keresztül vezette el oda, hogy újjáéledjen a menny iránti bizalma. – From Splendor to Shadow, 144./old. 

Noé evangéliuma

 

Péter figyelmeztet, hogy sokakat készületlenül talál Krisztus visszajövetele, „mert készakarva nem tudják” (2Pt 3:5), hogy mi történt az özönvízkor. A világ kollektív emlékezetének része a nagy áradás, és noha az ókori görögöktől kezdve a majákig igen sok kultúrában beszélnek pusztító özönvízről, ma talán Noé története az egyik leginkább kifigurázott bibliai beszámoló. Bármilyen világosan és egyértelműen írja le az Ószövetség és utal rá számos alkalommal az Újszövetség, a világ szánt szándékkal mítoszként félresöpri, éppen úgy, ahogy Péter leírta.

(Mt 24:37-39). Mert ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. (38) Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, (39) és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is. /RÚF/ 

 (1Móz 6:1-8). Történt pedig, hogy amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek, (2) látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai, ezért feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiválasztottak maguknak. (3) Akkor ezt mondta az Úr: Ne maradjon lelkem örökké az emberben, hiszen ő csak test! Legyen az életkora százhúsz esztendő! (4) Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is –, óriások éltek a földön. Ők voltak az ősidők nagy hírű vitézei. (5) Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, (6) megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében. (7) Azért ezt mondta az Úr: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy megalkottam őket. (8) De Nóé kegyelmet talált az Úr előtt. /RÚF/ 

Az alapos vizsgálat közben még egy fontos tanulság kiemelkedik Isten végidei maradék népe számára. (Zsid 11:7). verséből megtudjuk, hogy Noé „istenfélelmében háza népe megmentésére bárkát készített. E hite által elítélte a világot, és a hitből való igazság örökösévé lett”. (ÚRK) 

Képzeljük el, hogy egy évszázadnál is tovább prédikálunk, és végül másra nem tudunk rá mutatni, csak a családunkra a bárkában! Ha Noé mai evangelizátor lett volna, kudarcosnak nyilvánítanák: évtizedekig prédikál, és semmi eredmény nem mutatkozik.

Szerencsére most a világ számos részén az emberek nagyon jól fogadják a hármas angyali üzenetet. A maradék jellegzetes üzenetét hirdető evangelizációk rendkívül eredményesek számos helyen, sokan megismerik az Urat. Még nem jutottunk el oda, hogy ne lenne eredmény, bár hallottuk: eljön a pillanat, amikor „a kegyelemidő lejár, és a kegyelem ajtaja bezárul. Ez az egyetlen rövid mondat tehát: »Akik készek valának, bemenének Ővele a menyegzőbe, és bezáraték az ajtó« – elvezet bennünket a Megváltó végső szolgálatán át ennek a nagy munkának, az ember megváltásának befejezéséig”. (Ellen G. White: A nagy küzdelem. 369 old.)  

(Jn 4:37). Mert abban igaza van a mondásnak, hogy más a vető, és más az arató. /RÚF/) 

White idézet: „Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, háznépe megtartására bárkát készített, amely által kárhoztatá e világot, és a hitből való igazságnak örökösévé lett.” (Zsid 11:7) Mialatt Noé hirdette intő üzenetét a világnak, cselekedeteivel tanúsította őszinteségét. Hite így tökéletesedett, és lett nyilvánvalóvá. Példát adott a világnak, miként kell hinni abban, amit Isten mond. Mindent, amije volt, a bárkába fektette. Amikor elkezdte építeni azt a hatalmas hajót a szárazföldön, tömegek jöttek mindenfelől, hogy megnézzék ezt a furcsa dolgot, és meghallgassák e különös prédikátor komoly, lelkes szavait. A bárkán ejtett minden kalapácsütés egy-egy bizonyságtevés volt az embereknek. 

 Először úgy látszott, hogy sokan elfogadják az intést, de nem fordultak őszinte bűnbánattal Istenhez. Nem akarták elhagyni a bűneiket. Az özönvízig eltelt idő alatt hitük próbára lett téve, de ők nem állták ki a próbát. Végül az eluralkodó hitetlenségtől legyőzötten, korábbi társaikhoz csatlakozva elvetették az ünnepélyes üzenetet. Egyesek mély meggyőződésre jutottak, és megfogadták volna az intő szavakat, de annyira sokan tréfálkoztak és gúnyolódtak, hogy ugyanazt a lelkületet átvéve ellenálltak az irgalmas hívásnak, és csakhamar a leg kihívóbb csúfolódókkal azonosultak. Azok voltak a legvakmerőbbek és legbűnösebbek, akiknek a lelkében egyszer már gyúlt fény, de ellenálltak Isten Lelkének. – (Pátriárkák és próféták, 95./old.)  

A megváltás titka

„És minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka. Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben, megláttatott az angyaloktól, hirdettetett a pogányok közt, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.” (1Tim 3:16)

A titkok titka ez! Az értelem számára nehéz megragadni Krisztus nagyságát, a megváltás titkát. A szégyenletes keresztet felállították, kezeit és lábait átszögezték, a kegyetlen dárda átszúrta a szívét, és Jézus megfizette a megváltás árát az emberiségért…

A megváltás témája kimeríthetetlen, legmélyebb elmélkedésünkre méltó. Túlszárnyalja a leghatalmasabb gondolatot és a legélénkebb képzelet határát is. Ki kutathatná ki Isten titkait?…

Ha ma Jézus velünk volna, ugyanazt mondaná, mint tanítványainak. „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok” (Jn 16:12).Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. Jézus mély és élő igazságot szeretett volna megnyitni a tanítványok előtt, de földiességük, valamint homályos és hiányos felfogóképességük ezt lehetetlenné tette. Nem tudták volna hasznosítani a nagy, dicsőséges és ünnepélyes igazságot. A lelki növekedés hiánya bezárja az ajtót a világosság Krisztustól jövő sugarai előtt… 

Akik szorgosan munkálkodtak Isten Igéjének bányájában, és felfedezték a drága ércet az igazság gazdag forrásaiban, a korszakokon át rejtett isteni titkokban, fel fogják magasztalni az Úr Jézust, minden igazság szerzőjét azáltal, hogy jellemükben bemutatják hitük megszentelő hatalmát. Jézust és kegyelmét ott kell őrizni a lélek legbelső szentélyében. Ha ez megtörténik, akkor a szavak, az ima, a buzdítás és a szent igazság megjelentése által Ő mutatkozik meg

A kereszt titka minden más titkot megmagyaráz. A Golgotáról sugárzó fényben Isten tulajdonságait, amelyekre korábban félelemmel és csodálattal gondoltunk, szépnek és vonzónak találjuk. Az irgalom, gyengédség és atyai szeretet egybeolvad a szentséggel, igazsággal és hatalommal. Míg Krisztus magas és felemelt trónjának fenségét szemléljük, meglátjuk jellemének szépségét, és megértjük, ahogy még soha, hogy mit jelent ez az örökkévaló név: „Mi Atyánk” ( EGW: Isten csodálatos kegyelme)

 

A Teremtő imádása

  Élő Isten imádása fölemel, nemesít, naggyá teszi az embert.  Az imádat egy megváltott szív, amely Istennel van elfoglalva, és amely tisztelettel és hálával adózik, amely hit által megigazult Isten előtt, és amely egyedül az Úr Jézus Krisztusban bízik a bűneinek bocsánatát illetően. Isten igazi imádata egy vágyat is magában hordoz, hogy egyre többet megtudhassunk róla.  Isten úgy alkotott meg, hogy imádói legyünk.

Az Úr úgy teremtett meg bennünket, hogy képesek legyünk az imádatra. Mindannyian imádunk valamit vagy valakit. Lehetővé teszi az igaz imádat, a Teremtőé, hogy felismerjük életünk valódi célját, okot ad az életre. Nemcsak olyasmit biztosít, amiért érdemes meghalni, hanem még valami sokkal fontosabbat: azt, amiért érdemes élni, sőt, ha a szükség úgy hozná, még megpróbáltatásokat is elviselni érte. Miközben pedig a végső válsághelyzetek kibontakoznak, jobban megértjük azt, hogy „sok nyomorúságon át kell az Isten országába bemennünk.” (ApCsel 14:22, ÚRK)

I.Pét. 4:12-15. Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne csodálkozzatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt, amennyire részesültök Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek.  Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, Isten Lelke megnyugszik rajtatok.

Az Isten népe előtt álló gyötrelmes idő olyan hitet igényel, amely nem ingadozik. Isten gyermekeinek meg kell mutatniuk, hogy egyedül Őt imádják, és semmilyen áron, még az életük árán sem lehet rábírni őket, hogy akár a legkisebb engedményt tegyék a hamis vallásosság javára.

 Jelenések 14:7 verse azzal a felhívással végződik, hogy imádjuk a Teremtőt."Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait." Ez az üzenet különösen fontos most, amikor a tudományos világ, sőt a kereszténység nagy része is elfogadta az evolúciót, azt a tanítást, ami minden bibliai és keresztény tan gyökerére sújt. Ha az evolúció igaz volna, a hitünk szükségképpen hazugság lenne. Ennyire kiélezett kérdés ez! 

 A Jelenések utolsó felhívása tehát a Biblia első könyvében, Mózes első könyvében gyökerezik. Az imádat kérdése körül dúló kozmikus küzdelem lényegét nem érthetjük meg igazán, amíg nem látjuk világosan a teremtés jelentőségét. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (1Móz 1:1, ÚRK) Ez a vers az egész Szentírás alapja. „Kezdetben teremtette Isten…” Az ebben a szakaszban szereplő „teremtette” szó héberül a bárá’, amit kizárólag úgy használnak, hogy Isten az alanya.  

Ahhoz, hogy némi képet kapjunk Isten korlátlan hatalmáról, gondoljunk például csak az egyik teremtményére – a napra! A nap egyetlen másodperc alatt több energiát termel, mint amit az emberiség az idő kezdete óta előállított kőolaj, gáz, szén vagy tűz által. A nap átmérője 1 392 700 km, és képes megtartani 1 millió földnagyságú bolygót, de a nap csak egy a galaxisunk, a Tejút legalább 100 milliárd csillaga közül. A Pisztoly-csillag 10 milliószor annyi energiát bocsát ki, mint a mi napunk. 1 millió, a naphoz hasonló bolygó könnyen elférne a Pisztoly-csillagban. Véges értelmünkkel hogyan is foghatnánk fel a teremtést!?

A teremtés rámutat Isten döbbenetes hatalmára és végtelen erejére. Az Úr teremtő ereje nemcsak az eget és a földet hívta létre, hanem népéért is munkálkodott a századokon át. Ő az Isten, akitől ered a világ, aki mindig jelen van benne és soha nem hagyja el népét a világon.

Az első angyal üzenete

 

Az emberi történelemben élő utolsó nemzedék helyzete sajátos és egyedülálló: megélheti Jézus eljövetelét, és még azt megelőzően a kegyelemidő lejártát. Ez azt jelenti, hogy a bűnrendezés lehetősége még az életük folyamán lezárul, és végső sorsuk még életük folyamán eldől. Éppen ezért Isten minden segítséget megad ahhoz, hogy mindenki helyes döntést hozhasson. 

 Mire figyelmeztet és mire hív fel az első angyal üzenete?

 „Láttam más angyalt az ég közepén repülni, akinél volt az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, minden nemzetségnek és ágazatnak, nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája, és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!” (Jel 14,6–7)

„Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten, ő alkotott minket és nem magunk. Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 100,3; 95,6)

 

Vegyük számba, milyen konkrét felhívásokat fogalmaz meg az üzenet, és miért lehetnek ezek különösen időszerűek a vég idején, korunk sajátos társadalmi állapotai közepette:

 

„Féljétek az Istent”

Világunkban ugyanúgy kihalóban van az istenismeret és az istenfélelem, mint Noé korában volt, vagy a megítéltetése előtt álló Kánaánban. Ennek törvényszerű következménye a bűn megsokasodása, hiszen nincs, ami féken tartsa az emberi természetet. 1Tim 3,1–5 szerint végül általános lesz a kegyesség/istenfélelem látszata (Jel 13. szerint általános, kikényszerített vallásosság lesz az uralkodó), de annak ereje nélkül. „Az Úr félelme… a gonosztól való eltávozás” (Jób 28,28) – tehát az istenfélelem egyedüli bizonysága az Isten iránti engedelmesség és a bűn megtagadása. Istent félni annyit jelent, hogy az Ő értékrendje szerint élek, amely immár az enyém is, mert befogadtam a szívembe.

„Az első angyal által Isten arra szólítja fel az embereket, hogy féljék Őt, neki adjanak dicsőséget, és benne a menny és föld Teremtőjét imádják. Hogy ezt megtehessék, engedelmeskedniük kell törvényének. Bölcs Salamon ezt mondja: »Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsd, mert ez az embernek fő dolga!« (Préd 12,15) Isten parancsolatainak megtartása nélkül semmiféle imádat nem lehet kedves Istennek. »Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.« »Valaki elfordítja fülét a törvény hallásától, annak könyörgése is utálatos.« (1Jn 5,3; Péld 28,9)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.)

 

„…néki adjatok dicsőséget”

A nyílt istentagadás korában élünk, vagy ami talán még ennél is rosszabb, az Istenről való teljes elfeledkezés, az iránta való közöny korában. Emlékezés sincs róla, ehelyett emberek nyernek dicsőséget: ünnepelt csillagok, sztárok, közszereplők, akik sok esetben feslett életű emberek. Megrendítő ellentmondás, hogy éppen az utolsó, eddigi legnépesebb nemzedék, az ítélet közvetlen közelségében élő hatalmas embertömeg az, amely teljesen elfeledkezett Istenről. Hamarosan oda kell állniuk az ítélőszéke elé, és azt sem tudják, hogy létezik! Kimondhatatlanul nagy szükség van erre a felrázó üzenetre – következésképpen rendkívüli felelősség nyugszik rajtunk, akik mindezt látjuk és tudjuk.

 

„…eljött az ítélet órája”

Mindig az jelentette az egyedüli biztonságot az üdvösség szempontjából, ha lelkileg készen álltunk az Istennel való találkozásra, hiszen nem tudhatjuk, hogy személyes életünk meddig tart. A vég idejéhez érve azonban leszűkül az időhorizont, és kifejezetten sürgető tényként jelenik meg az ítélet, a számadás közelsége. Embertársainkat is szembesítenünk kell a ténnyel: nincs helye a halogatásnak – választani kell, még ma.

Figyeljük meg, hogy a bejelentés múlt időben hangzik: „eljött az ítélet órája”, ami pontosan megfelel a valóságnak: „Az ítélet, amely 1844-ben kezdődött, addig tart, amíg mindenkinek az ügye eldől – élőké és holtaké egyaránt. Tehát az emberiség kegyelmi idejének lezárulásáig.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.) Valóban eljött az ítélet órája, csak a kihirdetése várat még magára.

Talán ellentmondásnak tűnhet, hogy az angyal az örökkévaló evangéliumot hirdeti, és közben az ítéletről szól, de nincs szó ellentmondásról. A bűneitől szenvedő, azokat igazán megbánó, hitben elrendező ember számára nem létezik nagyobb örömhír annál, hogy a múlt bűneit, amiket immár szégyell, és szeretné, ha meg nem történtté tehetné, Isten az ítéletben Krisztus igazságára tekintettel egyszer és mindenkorra eltörli, s úgy mehetünk be Isten országába mint igazak, nem pedig mint megtűrt személyek. Ugyanúgy valósággal gyógyultnak nyilvánítanak bennünket, mint egykor a Jézus Krisztus által meggyógyított leprást a papok (Mt 8,1–4). Isten adná meg mindannyiunknak, hogy felragyogjon az életünkben az ítélet igazi örömhír volta!

 

„…imádjátok a Teremtőt”

„Azért kell imádnunk Istent, mert Ő a Teremtő, és minden lény neki köszönheti létét.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.) Istent a teremtés jogán is megilleti az imádat, amit csak tetéz, hogy a bűneset után sem mondott le rólunk, hanem véghezvitte a megváltás művét. Nem lehetünk olyan érzéketlenek és tompák, hogy mindez ne érintsen meg bennünket. Az egyedül helyes és méltányos reakció, ha ezért teljes mértékben előtte hódolunk, minden más elutasításnak, tagadásnak számít. Vigyáznunk kell, mert Isten imádata ellen nemcsak látványosan véthetünk, másoknak adva dicsőséget, hanem azzal is, ha magunknak, az önző kívánságainknak kedvezünk, amikor tudjuk, hogy Ő mást kívánna.

„Az 1840–44-es adventmozgalom Isten hatalmának dicsőséges megnyilatkozása volt. Az első angyal üzenete eljutott a világ minden misszióállomásához…” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 543. o.)

A második angyal üzenete

 

„Más angyal követte azt, mondván: »Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! Mert paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek.«” (Jel 14,8)

„Ezek után láttam más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma volt, és a föld fénylett a dicsőségétől. És kiáltott teljes erejéből, nagy szóval, mondván: »Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögök lakhelyévé, minden tisztátalan lélek tömlöcévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madár tömlöcévé. Mert paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a föld királyai vele paráználkodtak, s a föld kalmárai az ő dobzódásának erejéből meggazdagodtak.« És hallottam más szózatot a mennyből, amely ezt mondta: »Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek a bűneiben, és ne kapjatok csapásaiból: mert bűnei az égig hatottak, és megemlékezett Isten az ő gonoszságairól.«” (Jel 18,1–5)

Az 1840-es években a népszerű egyházak elutasították az első angyal üzenetét. És amikor az adventhívőket kizárták azokból az egyházakból, beteljesedett a második angyal üzenete. Azok az egyházak, melyek elutasították az első angyal üzenetét, szintén Babilon részesei lettek, és Babilon „elesett”.

 

A második angyal mondandója tartalmában és hirdettetésének módjában is eltér a másik kettőétől. Egy tényt állapít meg: a végidő egyházainak jelképesen Babilonnak nevezett csoportja (Jel 17,1–5) És jöve egy a hét angyal közül, akinél a hét pohár vala, és szóla velem, mondván nékem: Jövel, és megmutatom néked a nagy paráznának kárhoztatását, aki a sok vizen ül; Akivel paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráznaságának borával megrészegedtek a föld lakosai. És lélekben elvitt engem egy pusztába és láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, amely teljes vala káromlásnak neveivel, amelynek hét feje és tíz szarva vala.Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba, és megékesíttetett vala aranynyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával, És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja. Isten  szemében elbukott. Az első angyal üzenetével szoros összefüggésben teszi ezt: a magukat kereszténynek valló közösségek, amelyek nem fogadták örömmel Jézus visszatérésének hírét, hanem elutasították azt, magukat minősítették.

 

„A második angyal üzenete 1844 nyarán hangzott fel először, és akkoriban leginkább az Egyesült Államok egyházaira vonatkozott, ahol az ítéletre való figyelmeztetés a legszélesebb körben hangzott, s a legáltalánosabban visszautasították, és ahol az egyházak hanyatlása a legrohamosabb volt.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem/Korszakok nyomában, Az elutasított intés c. fej.)

 

Az első és a harmadik angyaltól eltérően ez az üzenet nem „nagy szóval” hangzik. Csak a 18. fejezetben erősödik fel, akkor azonban már a másik kettőt is felülmúlóan: „…kiáltott teljes erejéből, nagy szóval…”

 

„A második angyal üzenete azonban 1844-ben még nem érte el a teljes beteljesedését. Az egyházak abban az időben erkölcsi bukást éltek át annak következtében, hogy nem fogadták be az adventüzenet világosságát, de ez a bukás még nem volt teljes. Mivel azonban továbbra is elutasították az időre szóló különleges igazságot, egyre mélyebbre süllyedtek. De még mindig nem mondható, hogy »leomlott (elesett)… Babilon…, mert paráznasága haragborából adott inni minden pogány népnek«. Babilon még nem itatott meg minden népet. A világhoz igazodás és a korunknak szóló, próbára tevő igazságokkal szembeni közömbös lelkület teret hódít a keresztény világ minden országának protestáns egyházaiban. Ezekre az egyházakra is vonatkozik a második angyal ünnepélyes és rettenetes ítélete. A hitehagyás munkája azonban még érte el a tetőpontját.

A Jel 18. fejezete arra az időre mutat, amikor a hármas intés (lásd Jel 14,6–12) elutasításának következményeként az egyház teljesen eljut a második angyal által megjövendölt állapotra, és Isten felszólítja a még Babilonban levő népét, hogy szakadjon el attól a közösségtől. Ez az üzenet az utolsó, amelyet a világ kap, és ez az üzenet elvégzi a maga munkáját. Amikor azok, »akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban« (2Thess 2,12), ki lesznek szolgáltatva a súlyos csalások és hazugságok befogadásának, akkor az igazság fénye ragyog mindazokra, akiknek a szíve nyitva van befogadására, és az Úr minden gyermeke, aki még Babilonban van, hallgat e hívásra: »Fussatok ki belőle, én népem!« (Jel 18,4)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem/Korszakok nyomában, Az elutasított intés c. fej.)

 

„Láttam a mennyben angyalokat fel-alá járni, leszállni a földre, majd újra fel a mennybe, valamilyen fontos esemény teljesedésére készülve. Majd láttam egy másik hatalmas angyalt, aki megbízást kapott, hogy szálljon le a földre, és egyesítse hangját a harmadik angyaléval, adjon erőt és súlyt az üzenetének. Az angyal nagy hatalmat és dicsőséget kapott, és amikor alászállt, dicsősége megvilágította a földet. A világosság, amely az angyalt övezte, mindenhova elhatott, amikor nagy erővel, fennhangon kiáltotta: »Leomlott, leomlott a nagy Babilon, s lett ördögök lakhelyévé, minden tisztátalan lélek tömlöcévé, és gyűlöletes madarak tömlöcévé.« A Babilon bukásáról szóló üzenetet, ahogyan a második angyal hirdette, megismételte, kiegészítve annak a romlottságnak a megemlítésével, amely 1844 óta jelent meg az egyházakban. Ez az angyal éppen időben érkezett, hogy a harmadik angyal üzenetének végső nagy munkájához csatlakozzék, amikor az hangos kiáltássá erősödik. Isten népe így készíttetik elő arra, hogy megálljon a kísértés órájában, amely hamarosan bekövetkezik. Láttam, hogy nagy világosság nyugodott meg rajtuk, és egyesült erővel, bátran hirdették a harmadik angyal üzenetét.

Angyalok küldettek el, hogy a hatalmas angyalt támogassák munkájában, és a következő kiáltást hallottam, amely úgy tűnt, mindenfelé hangzik: »Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és ne kapjatok csapásaiból! Mert bűnei az égig hatottak, s megemlékezett Isten az ő gonoszságairól.« Úgy tűnt, hogy ez az üzenet kiegészíti a harmadik angyal üzenetét, ugyanúgy, ahogy az éjféli kiáltás 1844-ben a második angyal üzenetét. Isten dicsősége nyugodott meg a türelmesen várakozó szenteken, akik félelmet nem ismerve hirdették az utolsó ünnepélyes figyelmeztetést és Babilon bukását. Felszólították Isten népét, hogy fussanak ki Babilonból, nehogy részesei legyenek rettenetes sorsának.” (Ellen G. White: Tapasztalatok és látomások, A hangos kiáltás c. fej.)

 

A fenti idézetekből megérthetjük, hogy a névleges kereszténység romlása egy előrehaladó, kiteljesedő folyamat, amely a végén éri el a tetőpontját. Ekkor jön el az ideje annak, hogy mindent felülmúló erővel és határozottsággal hangozzék a felszólítás, hogy Isten őszinte gyermekei jöjjenek ki onnan. Ahogyan Jel 13. fejezetének két fenevadja válaszút elé állítja az emberiséget, ugyanúgy válaszút elé állítja Isten is, eme üzenet által. Addigra azonban Isten látható népe körében is végbe kell mennie a megtisztulásnak, „világosság” és „Isten dicsősége” kell hogy „megnyugodjon rajtuk”. Ki kell emelkednünk a laodiceai állapotból, hiszen csakis Isten igazságának megélése adhat erőt és tekintélyt egy ilyen súlyos üzenetnek. Ennek híján furcsa, felemás módon csapódhat le más egyházak híveiben, ha őket az egyházuk elhagyására szólítjuk fel. Nem szerencsés, és valószínűleg nem is gyümölcsöző, ha a kritikai üzenetünk erősebb és jobban hallható, mint az evangélium képviselete az életünkben.

A harmadik angyal üzenete

 

„Harmadik angyal is követte azokat, mondván nagy szóval: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába: és kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok előtt és a Bárány előtt; és az ő kínlódásuk füstje felmegy örökkön-örökké, és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal, akik imádják a fenevadat és annak képét, és ha valaki az ő nevének bélyegét felveszi. Itt van a szentek békességes tűrése, itt, akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” (Jel 14,9–12)

 A harmadik angyal üzenete egy ijesztő figyelmeztetés a fenevad bélyegéről. (Jel 9-10.)"És skorpiókhoz hasonló farkuk vala és fulánkjuk; és a farkukban vala a hatalmuk, hogy ártsanak az embereknek öt hónapig."

Az adventisták tovább kutatták a Bibliát. Felismerték, hogy a Jelenések könyvének 13. fejezetében leírt fenevad sokakat kényszerít majd a fenevad bélyegének felvételére. A legtöbb protestáns egyház tisztában volt vele, hogy a 13. fejezetben ábrázolt első fenevad a Római Katolikus egyházat jelképezi. Az adventisták felfedezték, hogy a katolikus egyház azt állította magáról, hogy joga van megváltoztatni Isten tiszteletének szent napját szombatról vasárnapra. Ez, - állította a katolikus egyház- az ő hatalmának jele!

De vajon mit jelképez a második fenevad? (Jel 13:11) Azután láték más fenevadat feljőni a földből, akinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól vala, mint a sárkány;  Ez a második fenevad úgy nézett ki, mint a bárány és nem a vízből, hanem a földből jött föl. A Bibliában a fenevadak országokat, vagy nemzeteket jelképeznek Így szóla: A negyedik állat negyedik ország lesz e földön, amely különb lesz minden országnál, és megeszi az egész földet, és eltapodja és szétzúzza azt. (Dán 7:23). A víz olyan helyet jelent ahol sok ember van, népeket, tömegeket És monda nékem: A vizek, amelyeket láttál, ahol a parázna ül, népek azok és sokaságok és nemzetek és nyelvek. (Jel 17:15), a föld pedig olyan helyet, ahol kevés ember van. A Bibliát gondosan tanulmányozók előtt világossá vált, hogy az Egyesült Államok az egyetlen ország, melyre igaz a bárány-külsejű fenevad jellemzése.

Bár szelíd báránynak látszik, úgy cselekszik, mint a sárkány. Az adventisták döbbenten fedezték fel, a fenevad képének elkészítése azt jelenti, hogy az Egyesült Államokban érvényes csodálatos lelkiismereti és vallásszabadságtól egy nap majd megfosztják az embereket és arra kényszerítik őket, hogy felvegyék fenevad bélyegét, hatalmának jelét, a vasárnapünneplés szokását.

„A legfélelmetesebb fenyegetést, amely valaha is halandókhoz szólt, a harmadik angyal üzenete tartalmazza. Szörnyű bűn lehet az, amely Istent olyan haragra indítja, melybe nem vegyül kegyelem. Mindenki tisztán láthat e fontos kérdésben. Isten, mielőtt ítélkezne, óva inti e bűntől a világot, hogy mindenki megtudja, miért fog ítélete lesújtani, és mindenkinek legyen alkalma megmenekülni a büntetéstől.

Ellentétben azokkal, akik megtartják Isten parancsolatait, és őrzik Jézus hitét, a harmadik angyal rámutat egy másik csoportra, amelynek a tévelygéseivel szemben ez a komoly és félelmetes figyelmeztetés hangzik: »Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, s bélyegét felveszi homlokára vagy kezére, az is iszik Isten haragjának borából.« (Jel 14,9–10) Ennek az üzenetnek a megértéséhez jól kell értelmeznünk az itt alkalmazott szimbólumokat.

Amikor az ősegyház megromlott, mert feladta evangéliumi egyszerűségét, és pogány rítusokat és szokásokat fogadott el, elveszítette Isten Lelkét és erejét. Mivel azonban az emberek lelkiismeretét irányítani akarta, a világi hatalom támogatását igényelte. Így jött létre a pápaság, egy olyan egyház, amely irányította az államhatalmat, és felhasználta saját céljainak előmozdítására, főképpen az »eretnekség« megbüntetésére. Hogy az Egyesült Államok megformálhassa a fenevad képét, ahhoz a vallási hatalomnak úgy kell a polgári hatalmat irányítania, hogy az egyház az államhatalmat is saját céljainak szolgálatába állítsa.

Amikor az Egyesült Államok legjelentősebb egyházai a közösen vallott tantételekben egységre jutva arra befolyásolják az államot, hogy tegye kötelezővé rendelkezéseiket és tartsa fenn létesítményeiket, akkor a protestáns Amerika már megformálta a római hierarchia hasonmását, aminek elkerülhetetlen következménye, hogy a polgári hatóság büntetést ró azokra, akik eltérő véleményt vallanak.

A próféta óva int a fenevadnak és bélyegének imádásától, majd kijelenti, hogy itt vannak azok, »akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét«. A kinyilatkoztatás ilyen éles különbséget tesz Isten parancsolatainak megtartói és azok között, akik imádják a fenevadat, valamint a fenevad képét, és felveszik bélyegét. Ebből következik, hogy a törvény megtartása és a törvény áthágása jelzi a különbséget Isten imádói és a fenevad imádói között…

A pápaság csak Isten törvényének megváltoztatásával tudta Isten fölé emelni magát. Mindazok, akik az így megváltoztatott törvénynek tudatosan engedelmeskednek, mindenekfölött tisztelik azt a hatalmat, amely a törvényt megváltoztatta. Aki a pápai törvényeknek engedelmeskedik, az a pápa iránti hűség jelét veszi magára az Isten iránti hűségjel helyett.

Amikor tehát az Egyesült Államokban kötelező lesz a vasárnap megtartása, tulajdonképpen a fenevadnak és képének az imádása lesz kötelező.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem/Korszakok nyomában, Isten változhatatlan törvénye c. fej.)

 

Az üzenet szerint Isten parancsolatait és Jézus hitét egyszerre kell megtartani. Másként nem is lehetséges, hiszen emberi erővel képtelenek vagyunk összhangra jutni Isten törvényével. A törvény feladata, hogy „Krisztusra vezérlő mesterünkké legyen” (Gal 3,24), megigazulni azonban – akár a múlt bűneinek az elrendezésére nézve, akár a mindenkori kísértések legyőzését tekintve – csakis Krisztusba vetett hit által és az Ő segítségével lehet. Ennek eredményeként jutunk összhangra Isten törvényével, és ezért kap akkora hangsúlyt ennek az üzenetnek a végén, hogy bár a küzdelem Isten törvénye körül, és azon belül különösen a negyedik parancsolat vonatkozásában zajlik majd, Isten nem önmagában a hűséget várja el tőlünk, hanem a Fiába vetett hitet, és annak a hitnek a gyakorlását a szorongattatás idején, amellyel Krisztus Urunk is élt és győzött. Ezt a hitet minősíti a békességes tűrés is, ami azt jelenti, hogy állhatatosan kitartani lázongás, zúgolódás nélkül, és önként alatta maradni a tehernek (ez a kifejezés eredeti jelentése), amelyet pedig letehetnénk. Ez a keresztény egyik legfőbb erénye. Az evangélium összefüggésében ez annyit jelent, hogy kényszer hatására sem adni fel a hitet, és közben megőrizni a lelki békét. Ez lesz a végidő hívő népének nagy próbája is.

Kik alkalmasak az üzenetnek a hirdetésére?

„Láttam, ímé egy Bárány állt Sion hegyén, és vele száznegyvennégy ezren, akiknek homlokán írva volt az ő Atyjának neve… Ezek azok, akik asszonyokkal nem fertőztették meg magukat, mert szüzek. Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül. És az ő szájukban nem találtatott álnokság, mert Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek.” (Jel 14,1–5)

Az idézett szakasz a 13. fejezet és a hármas angyali üzenet között olvasható, a látomássorozat önálló szakaszaként. Az előző fejezet a végidő két nagy főhatalmát mutatta be, akik egymással karöltve szinte az egész világot a bálványimádás útjára kényszerítik, minden lehetséges eszközt felhasználva ennek érdekében. Az egyes emberre nehezedő nyomás szinte elképzelhetetlen lesz. A fejezet jövendöléseit komolyan átgondolva joggal vetődik fel a kérdés, hogy lesznek-e egyáltalán olyanok, akik ellent tudnak állni ennek a példátlan kényszernek "És abban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindezideig. És abban az időben megszabadul a te néped; aki csak beírva találtatik a könyvben".(Dn 12,1); Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha. (Mt 24,21), és ha igen, vajon megadatik-e, hogy mi magunk is közéjük számláltassunk? Ugyanilyen erővel vetődik fel az a kérdés is, hogy ezeknek az utolsó, felrázó üzeneteknek a hirdetésére „kicsoda alkalmas” (2Kor 2,15) "Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között;"

A választ az idézett szakaszban találjuk: lesznek, méghozzá nem is kevesen, hanem kifejezetten sokan és minden népből, akik győzni fognak a fenevad felett "És láték mennyben más nagy és csodálatos jelt: hét angyalt, akinél vala a hét utolsó csapás; mert az által teljesedett be az Istennek haragja. És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái."  (Jel 15,1–2). De ebben a küzdelemben csak azok tudnak megállni, és csak azok hívhatják fel hitelesen embertársaikat is arra, hogy álljanak Isten oldalára, akik győztek a bűn felett és elérték a tökéletességet, méghozzá maradéktalanul: Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek, a szájukban álnokság nem található. Ez a győzelem azért is elengedhetetlen, mert a kegyelemidő lejárta után nincs mód a bűnök rendezésére. Ráadásul csak ilyen embereket pecsételhet el Isten és nyilváníthat magáénak, s támogathat Szentlelkével a küzdelemben és a másokért végzett munkában.

Mire van szükség?

 „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Rm 8,14)

„Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik.” (Lk 11,13)

 

Egyedül Isten Lelke által lehetséges legyőzni a bűnt, és felkészülni. „Isten Lelke nélkül az Ige ismerete nem ér semmit. Elméleti igazság – ha nem kíséri a Szentlélek – nem tudja megeleveníteni az ember lelkét, sem megszentelni a szívét. Ha Isten Lelke nem vési szívünkbe az igazságot, hiába ismerjük a Biblia parancsait és ígéreteit, jellemünk nem alakul át. A Lélek világossága nélkül az ember nem tudja megkülönböztetni az igazságot a tévedéstől, és elbukik Sátán mesteri kísértései nyomán.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, Találkozás a vőlegénnyel c. fej.)

 

„Szükségünk van a mindeddig nélkülözött tapasztalatokra, amelyek megszerzésére sokan túlságosan lusták. Sokszor a várható bajt nagyobbnak látjuk, mint amilyen a valóságban. De nem így van ez az előttünk álló veszéllyel. A legéletszerűbb ábrázolás sem tükrözi vissza, hogy milyen súlyos lesz a megpróbáltatás. A próbában mindenkinek egyedül kell Isten előtt megállnia. Ha »Noé, Dániel és Jób« az országban volna, »élek én, mondja az Úr, nem szabadítanának meg sem fiat, sem leányt, ők igazságukkal csak a maguk lelkét szabadítanák meg« (Ezék 14,20).” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 41. fej.)

 

„A bolond szüzek által képviselt emberek nem képmutatók. Tisztelik és pártfogolják az igazságot, szeretik azokat, akik hisznek az igazságban, mégsem vetik alá magukat a Szentlélek munkájának. Nem estek a Sziklára, Krisztus Jézusra, és nem engedik, hogy régi természetüket szétzúzza. Akárcsak a köves talajjal ábrázolt hallgatók, szívesen hallgatják az Igét, de nem igazodnak elveihez. Az Ige hatása nem tartós az életükben. A Szentlélek csak akkor munkálkodik a szívünkben, csak akkor alakít új lénnyé, ha vágyunk erre, és hagyjuk, hogy a Lélek alakítson. A bolond szüzekként ábrázolt emberek azonban megelégszenek a felszínes cselekedetekkel. Nem ismerik Istent. Nem tanulmányozták jellemét, nincs közösségük vele. Ezért nem tudnak bízni Istenben, és hinni Igéjében. Istenszolgálatuk formasággá süllyedt.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, Találkozás a vőlegénnyel c. fej.)

 

Vajon mennyire illik ránk ez a jellemzés? Tudatosult-e bennem, hogy sok minden, amit értéknek gondoltam és az okos szüzekhez tartozás zálogának, az a bolond szüzekben is megvan? Hogy állok ugyanakkor azon dolgok tekintetében, amelyek náluk hiányoznak, és amiért bolondnak nevezi őket a Szentírás? Ha találva érezzük magunkat, akkor rendüljünk meg, de ne csüggedjünk: a tanítványok három és fél évig jártak a Mesterrel, mégis alapvető hiányosságaik voltak a krisztusi élet gyakorlatában, ezen belül egymás elhordozásában is, ami még az utolsó vacsorán is megmutatkozott. Mégis, alig ötven nap elég volt arra, hogy alkalmassá váljanak a korai eső kitöltetésére, és ezzel arra a munkára, amellyel Mesterük megbízta őket. Ennek a titka és feltétele az volt, hogy teljesen átadtak önmagukat és félretettek mindent, ami elválasztotta őket egymástól. Egyesültek a Mester szolgálatában és abban a vágyban, hogy ennek minél tökéletesebben megfeleljenek. Mi se latolgassuk emberileg, hogy mennyi ideje járunk már a hit útján és milyen kevésre jutottunk eddig, miközben az idők jelei arról győznek meg, hogy mindenek vége elközelgett. Ne engedjük, hogy Sátán az esetünk reménytelenségének gondolatával csüggesszen! Meglehet, hogy az életünk eddigi idejét nagyrészt eltékozoltuk, de ha mostantól szabályszerűen, Isten Fiába vetett hittel küzdünk, az életünket egészen neki átadva, akkor Ő rövid idő alatt is el tudja végezi bennünk azt, amit eddig nem engedtünk.

Mitől függ, hogy kire árad ki a késői eső?

 „Szentek legyetek, mert én szent vagyok…” (3Móz 11,44)

 

A Szentlélek kitöltetése és ezzel együtt Isten hitelesítő pecsétjének elnyerése csak akkor történhet meg az életünkben, ha Isten valósággal befogadhat bennünket a családjába, a szentek közösségébe. Ellen G. White-tól idézzük a következőket:

 

„Láttam, hogy senki sem részesülhet a »felüdülésben«, ha nem győzedelmeskedett minden gyengeség, büszkeség, önzés, világ iránti szeretet, minden rossz szó és cselekedet felett… Ránk bízták jellemhibáink gyógyítását, hogy tisztítsuk meg a lélek templomát minden szennytől. Csak ezután árad ki ránk a késői eső…” (Bizonyságtételek, V. köt., 214. o.)

 

„Amikor a hívők szívében Krisztus lakozik, amikor minden önzés kihalt, amikor a versengés, az elsőbbségre való törekvés megszűnik, amikor az egység és a megszentelődés utáni vágy uralkodik, amikor egymás iránti szeretetük meglátszik és érződik, akkor a Szentlélek kegyelmi zápora olyan bizonyossággal fog rájuk áradni, mint ahogy Isten ígéreteiből egy jóta vagy pontocska sem veszhet el.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., 167. o.)

 

„Ebben az életben kell elszakadnunk a bűntől a Krisztus engesztelő vérébe vetett hit által.” (A nagy küzdelem, 39. fej.)

 

„Amikor a harmadik angyal üzenete hangos kiáltássá erősödik, nagy erő kíséri a befejező munkát, és Isten hűséges népe részesülni fog ebben a dicsőségben. A késői eső megeleveníti és megerősíti őket, hogy megállhassanak a nyomorúság idején.” (The Seventh-day Adventist Bible Commentary, VII. köt., 984. o.)

 

„Megkérdeztem, mi eredményezte ezt a nagy változást. Az angyal így válaszolt: Ez a késői eső, a felüdülés az Úr színétől. A harmadik angyal hangos kiáltása.” (Early Writings, 271. o.)

 

A Szentlélek kitöltetése tehát nem arra képesít, hogy igazakká legyünk, hanem az igazakra töltetik ki annak érdekében, hogy el tudják végezni az utolsó nagy evangéliumhirdetés feladatát, és el tudják viselni a végső próbákat.

 

„Sátán le fogja győzni azokat, akik mentegetik és rejtegetik bűneiket, mert azok bevallatlanul és megbocsátatlanul bent maradnak a mennyei könyvekben. Minél hangzatosabb a hitvallásuk, és minél rangosabb a helyük, Isten annál súlyosabbnak ítéli eljárásukat, és nagy ellenségük diadala annál biztosabb. Akik halogatják az ítéletre való felkészülést, azok nem fognak elkészülni sem a nyomorúság idején, sem később. Esetük reménytelen.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 550–551. o.)

 

Összegzés:

1. A három angyal üzenete nem váltja egymást, hanem egymás után hangoznak fel, és a későbbiek csatlakoznak a korábbiakhoz. „Az első és második angyal üzenetét magában foglaló harmadik angyali üzenet a mi időnknek szól.” (Testimonies for the Church, VIII. köt., 197. o.)

2. Ezek az üzenetek nem vég nélkül hangzanak, a kegyelemidő lejárta véget vet nekik: „Amikor a harmadik angyal üzenetének hirdetése lezárul, Isten visszavonja kegyelmét a Föld törvényszegő lakóitól.” (A nagy küzdelem, 546. o.) A kegyelemidő lejárta után már sem helye, sem értelme nincs semmilyen figyelmeztetésnek, isteni üzenetnek. Annak lejárta előtt azonban annál inkább!