A halál kérdése

A Teremtőtől elszakadt világban való élet talán legkegyetlenebb aspektusa (nézőpontja), hogy a halál ott ólálkodik minden élet mögött, bármelyik pillanatban kész lecsapni. Ez „a bűn zsoldja”, a büntetés, amit azért fizetünk meg, mert elszakadtunk a világegyetem életének egyetlen Forrásától, a Teremtőtől. Ezért a bibliai próféciában jelentős szerepe van a halál valóságának, és ami még fontosabb: a megoldásnak, amit csakis Jézusban, az Ő halálában és feltámadásában találhatunk meg. A prófécia e jelentős témáját jól megvilágítja az, ahogy a Biblia először említi a halált, amikor az először következett be. Így jobban megérthetjük a bűn problémájának súlyosságát, de fontos eszközöket is kapunk ahhoz, hogy felismerjük Isten meg oldását.

(1Móz 2:15-17). Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. (16) Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, (17) de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. /RÚF/  

(1Móz 4:8-15). Ezután azt mondta Kain a testvérének, Ábelnek: Menjünk ki a mezőre! Ami kor a mezőn voltak, rátámadt Kain a testvérére, Ábelre, és meggyilkolta. (9) Akkor az Úr megkérdezte Kaintól: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek? (10) De az Úr így szólt: Mit tettél? Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből! (11) Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred vérét, amelyet kiontottál! (12) Ha a földet műveled, többé ne adja neked termőerejét! Bujdosó és kóborló légy a földön! (13) Ekkor Kain azt mondta az Úrnak: Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám. (14) Íme, elűztél ma erről a termékeny vidékről, és el kell rejtőznöm színed elől. Bujdosó és kóborló lettem a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. (15) De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál. /RÚF/ 

(1Kor 15:15-19). Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. (16) Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. (17) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitek ben vagytok. (18) Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. (19) Ha csak eb ben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. /RÚF/  

(Jel 1:18). És az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. /RÚF/  

Gyakran mondjuk, hogy „a halál az élet része.” Ez azonban hazugság. A halál az élet ellentéte, megsemmisülése; idegen, betolakodó, Isten soha nem akarta, hogy részünk legyen benne. Talán hozzászoktunk a valóságához, de a szívünk továbbra is ágál ellene, amikor szembesülünk vele, mintha az emberiség egésze látná, hogy alapvetően rossz. Önmagában is fájdalmas, de bizonyos esetekben még tragikusabbnak érezzük, például amikor egy gyerek hal meg. Általában arra számítunk, hogy a szülők előbb halnak meg a gyerekeiknél, ezt elfogadtuk a dolgok normális rendjének. A Szentírásban lejegyzett első haláleset viszont nem az volt, amire számíthattak. Ádám és Éva már a saját halála előtt tapasztalta az elmúlás borzalmát, amikor igaz fiukat gonosz testvére meggyilkolta. Hatványozottan igazságtalan haláleset!  

Gondoljunk Jézusra, az igazra, akit a gonoszok meggyilkoltak – mint Ábelt! Kinek a halála lehet igazságtalanabb Krisztusénál? Még milyen párhuzamokat találunk Ábel és Krisztus halála között? Miért vannak Jézusnál „a halál és a pokol kulcsai” (Jel 1:18, ÚRK)? Isten mit kínál fel nekünk Jézusban? Milyen fényt vet erre is Ábel halála?

 White idézet: Ábel meggyilkolása volt az első példa arra az ellenségeskedésre, amelyet Isten a kígyó és az asszony magva között meghirdetett. Az egyik oldalon Sátán áll az alattvalóival, a másikon pedig Krisztus a követőivel. Az ember bűnén keresztül az ördög hatalomra tett szert az emberiség felett, de Jézus erejével le tudják rázni igáját. Valahányszor egy ember az Isten Bárányába vetett hit által felhagy a bűn szolgálatával, az ördög haragja fellángol ellene. Ábel szent élete cáfolta Sátánnak azt az állítását, hogy az ember képtelen megtartani az Úr törvényét. Amikor Kain a gonosz lélek befolyására rájött arra, hogy nem tudja Ábelt irányítani, annyira felbőszült, hogy megölte. Ha valaki Isten törvényének igazságosságos volta mellett tör lándzsát, bárhol legyen is, ugyanez a lelkület jut érvényre. Mindig ez a lelkület állította fel és gyújtotta meg a máglyát Krisztus tanítványai alatt. Sátán és seregei azért szítanak halmozott kegyetlenkedéseket Jézus követői ellen, mert nem tudják elérni, hogy hatalmuk előtt behódoljanak. Ez a legyőzött ellenség dühe. Jézus minden mártírja győztesként halt meg. Ezt mondja a próféta: „Ők legyőzték azt (»ama régi kígyót, aki neveztetik ördögnek és Sátánnak«) a Bárány véréért és az ő bizonyságtételüknek beszédé ért; és az ő életüket nem kímélték mindhalálig.” (Jel 12:11, 9) – Pátriárkák és próféták, 77./old.

Halál - Lélek

 A pneuma szó 385-ször fordul elő Újtestamentumba, és  többféle jelentése van: pl szél, lélek, lelki ajándékok, megelevenítő szellem stb.

 

A ruach 442-ször fordul elő, és következőképpen van lefordítva: lehelet, szél, levegő, lélek, mely élővé tesz, álom lelke, alázatos szívű, bátorság, foglalatosság , lelki gyötrelem, hűvös, harag, kislelküség, irány stb.

 

A refes szó a Bibliában 745-ször fordul elő és több mint 40 különböző módon fordították mint: pl. lélek, személy, valaki, szív, lehelet, téged, testi-lelki, ember, emberi lélek, nép, kívánság, bosszú, barom, hulla stb.

 

A nösámá 24-szer fordul elő és a következő szavakkal van visszaadva: élet, lehelete, lélegzet, lehelet (ami Istené), lehelet ( amely által jég keletkezik), fuvallat (Istené, amely meggyújtja a máglyát), orra leheletének fúvása, amely által ’ megmutatkoznak a világ fundamentumai’) lélek, élő stb

 

A görög psziché  105 - szőr fordul elő, és ez is többféleképpen van fordítva: lélek, élet, halál stb.

 

Ha az emberi természetfeletti témánál egyszerűen rendületlenül a bibliai tudósításhoz tartjuk magunkat, akkor bámulatra méltó egység mutatkozik meg számunkra, amelynek a szépsége a bűn miatt ugyan elfátyolosodott, de a figyelmes kutató és megfigyelő előtt nem marad rejtve…

Az ember nem rendelkezik halhatatlansággal, hanem csak egyedül a teremtő. Ezek a szavak      „halhatatlanság” és a „halhatatlan” egyetlen egyszer sem fordul elő az Ótestamentumban. Az Újtestamentumba a halhatatlanság (Atanázia) csak három helyen van megemlítve. 

I.Tim. 6/15-16-ban csak egyedül Istennek van tulajdonítva.

„A mit a maga idejében megmutat ama boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak Királya és az uraknak Ura, Kié egyedül a halhatatlanság,”

„Egyedül” azt jelenti, hogy rajta kívül senki másé. A másik két helyen azt magyarázza, hogy a megváltott ember (mert (1kor 15)-ben csak azoknak a feltámadásáról van szó, akik a Krisztuséi) a halhatatlanságot csak Jézus visszajövetelekor kapta meg. A halhatatlanság Isten adománya, amit feltámadás hajnalán kölcsönöz majd neki. (1Kor. 15/53-54) "Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra."

Különös bátorságra van szükség ahhoz, hogy a léleknek halhatatlanságot tulajdonítsunk, amikor Isten szava kifejezetten és minden kivétel nélkül az hangsúlyozza, hogy csak egyedül az Úr rendelkezik azzal.

Valahányszor, ahol a Biblia a „lélek” vagy „elme-szellem” szavakat használja, soha sem áll mellette valami, ami halhatatlanságra, vagy pedig vagy pedig egy testtől független dolog létezésére engedne következtetni. Ehhez még egy felettébb meglepő tény is csatlakozik: a héber és a görög szavak, amik „lélek”-kel vagy „elme-szellem-értelem” szóval vannak visszaadva,1700-szor fordul elő a Bibliában, de egyetlen egyszer sincs mellettük a „halhatatlan” vagy „megsemmisíthetetlen” szó. A következtetés egyértelmű: sem léleknek, sem az emberi értelemnek (szellemnek) nincs halhatatlansága.

 

(Tobler Gusztáv: Nincs többé halál! Advent kiadó. Krattingen, 66-67, 81-82 oldal.)

A holtak országa

1. Mivel a Biblia említést tesz a holtak országáról 

(Jób. 14,13.), "Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, amíg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!" nem lehetséges, hogy mégis van egy olyan hely , ahol a halottak tovább élnek valamilyen módon?

• A Biblia szerint ez a hely nem más, mint a “Seol”, vagyis a sír, ahová eltemetjük a halottainkat. (Préd. 9,12)."Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban, ahová menendő vagy". (Jób. 7,9) "A felhő eltünik és elmegy, így aki leszáll a sírba, nem jő fel többé."
  • Máshol a föld porának nevezi ezt a helyet. (1Móz. 3,19) "Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz." (Dán. 12,2) "És abban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindezideig. És abban az időben megszabadul a te néped; aki csak beírva találtatik a könyvben."
  • Jézus pedig azt mondja, hogy a koporsókban vannak, vagyis ott, ahová el lettek temetve. (Ján. 5,28) "Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát,"
  • Ezékiel pedig arról beszél, hogy a sírokból szólítja elő Isten az ő népét. (Ezék. 37,12) "Annakokáért prófétálj, és mondjad nékik: Így szól az Úr Isten: Ímé, én megnyitom a ti sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! s beviszlek titeket Izráel földjére."
• A különböző korszakok szentjei, akik Jézussal együtt támadtak fel, szintén a sírokból jöttek elő. (Mt. 27,52-53)."És a sírok megnyílának, és sok elhúnyt szentnek teste föltámada. És kijövén a sírokból a Jézus föltámadása után, bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének."

 2. Jézus egy alkalommal arról beszélt, hogy vannak “akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik”; (Mát. 10,28.) "És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában." ez nem azt sugallja, hogy a léleknek mégiscsak van egy független élete a testtől, és ennek a tovább élésnek valahol történnie kell?

• Ebben a jézusi gondolatban először is a két halál közötti különbségre van téve a hangsúly, mint annyiszor a jézusi tanításokban. (Ján. 3,36).Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.
• Ugyanakkor Jézus itt nem az ember alkotó részét képező lélekről beszél, hanem az Isten éltető leheletéről, mint lélekről.
  • Ezzel az “élő lélek leheletével” (I. Móz. 7,22.) "Mindaz, aminek orrában élő lélek lehellete vala, a szárazon valók közül mind meghala." egyetlen teremtmény sem rendelkezik, még Sátán sem.
  • Isten önmagából bármilyen helyzetben vissza tudja adni az élet leheletét, ezért ez az élet nem szűnt meg, mert Isten a forrása, csak visszavette önmagához.
  • Ezért mondja Jézus az övéire, hogy “ha meghal is, él”. (Ján. 11,25). "Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él;"
• Az életadó erő csak az Isten hatalmában van, egyedül Ő rendelkezik vele, és a második halálban végleg vissza fogja vonni egyesektől. (Lk. 12,4-5.) "Mondom pedig néktek én barátaimnak: Ne féljetek azoktól, kik a testet ölik meg, és azután többet nem árthatnak. De megmondom néktek, kitől féljetek: Féljetek attól, aki minekutána megöl, van arra is hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek, ettől féljetek."

 3. Hol őrzi Isten az élet leheletét a feltámadásig, amely a halál pillanatában visszatér hozzá?

• Isten Igéje ezzel a kérdéssel kapcsolatban a következőt kijelentést adja: “Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben”. (Kol. 3,3)
• Mivel Isten az élet forrása és adományozója, ezért nyilvánvaló, hogy az újraéledés lehetősége is Benne van, és újra Belőle fakad majd. (Ján. 11,25/a.) "Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet:"
  • “Ő benne vala az élet” (Ján. 1,4/a.)
  • “Minden Ő benne áll fenn” (Kol. 1,17/b.)

Van-e különbség az ember és az állat halála között?

 Amikor a Biblia elemzi a halálnak ezt a folyamatát, akkor nagyon határozottan megállapítja, hogy ebben a folyamatban nincs különbség az ember és az állat között. (Préd. 3,19-21). "Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz. Vajjon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é?"

Azt senki sem gondolja, hogy az állatok lelke is a Mennybe vagy a pokolba kerül, mindenki csak az ember lelkéről feltételezi ezt.

Ezért Isten a következő megállapításokat adja nekünk az előző igeszakaszban:

“Az ember vége hasonló az oktalan állat végéhez” .Préd 3,19

“Ahogy meghal az egyik, úgy hal meg a másik is.” Préd 3,19

“Mindegyik ugyanazon egy helyre megy.” Préd 3,20

“Mindegyik porból való, és mindegyik porrá lesz.” Préd 3,20

“Ugyanaz a lélek van mindegyikben.” Préd 3,19

Ezért nem megy máshová egyiknek a lelke sem, vagyis az éltető leheletük.

Mindegyikből visszatér Istenhez az élő lélek lehelete, aki adta azt. (Préd.12,9)."És a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt."

A halál folyamatát tekintve pedig “az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál”.

Ezt erősíti meg a Bibliának az özönvíz történetéről szóló beszámolója is.

“És oda vesze minden földön járó test, madár, barom, vad és a földön nyüzsgő minden csúszó-mászó állat; és minden ember. Mindaz, aminek orrában élő lélek lehelete van, a szárazon valók közül mind meghala.” I. Móz. 7,21-22.

Ha ilyen egyértelmű a Biblia tanítása, akkor hogyan lehetséges, hogy mégis léteznek teljesen különböző nézetek, és mindegyik a Bibliára hivatkozik?

Mert sokakban már a Biblia tanulmányozása előtt kialakult egy sajátos egyéni elképzelés, és a Bibliára csak azért van szükségük, hogy ehhez a nézetükhöz keressenek benne igazoló kijelentést.

Az ilyen szemlélet és gondolkodásmód nem akar a Szentlélek vezetésére hagyatkozni, pedig csak Isten Lelke tud világosságot adni a tiszta megértéshez, és tarthat vissza bennünket a tévedésektől.

Ezért Isten mindenkit óv attól, hogy a saját nézeteihez keressen igazolást a Bibliából.

Inkább engedjük, hogy a Biblia alakítsa és formája a nézeteinket és hitünket.

Jobb lator

 Katolikus fordítás (Szent István Társulat):

Lk 23,43 - Ezt válaszolta neki: "Bizony mondom neked, még ma velem leszel a mennyben."

 

A protestáns fordításban: (Károli Gáspár által)

Lk 23,43 - Erre ő így felelt neki: "Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban."

 

Azt hiszem nem az írás számít az igék között, hanem az értelem, hogy mit mond, vagyis hogyan értsük.

Jézus Krisztus is harmad napra támadt fel, eleve akkor nem találkozhatott a latorral a Mennyben.

A latom felismerte Jézusban Isten Fiát, a Megváltót. Komolyan kérte, mint aki megértette, hogy Jézus megmenti őt. A hangjából kicsendülő reménység, gyötrelemmel elegyedet, mert tudta, hogy ha Jézus nem bocsát meg neki, akkor elveszett, örökre elveszett. Látta Jézus, hogy teljesen átadja magát neki, ezért mondta, hogy "Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban."(Lk 23:43)  Krisztus nem azt ígérte ezzel, hogy a tolvajnak már azon a napon vele kell lennie a paradicsomban. Ő maga sem ment azon a napon a paradicsomba, vagyis a Mennybe. A sírkamrájában aludt és a feltámadás reggelén azt mondta: "Nem mentem még fel az én Atyámhoz" (Jn 20:17).
Az ígéretet azonban a keresztre feszítés napján, a nyilvánvaló vereség és sötétség napján adta. "Ma", miközben haldoklik a kereszten mint gonosztevő, Krisztus biztosít egy szegény bűnöst arról "velem leszel a paradicsomban"

Ez azt jelenti, hogy üdvösségre jut a lator.
Lator most a sírba van és alszik, de ő is ott lesz a feltámadáskor az utolsó napon az üdvözültek között. Ezzel biztosította a latrot „velem leszel a paradicsomba” vagyis a Mennyeknek országába.

A gazdagról és Lázárról mondott példázat

 Luk 16, 19-31

A gazdagról és Lázárról mondott példázatában Krisztus azt tanítja, hogy az ember ebben az életben dönti el örök sorsát. E próbaidő alatt Isten mindenkinek felkínálja kegyelmét. De ha az ember a maga kedvteléseivel elvesztegeti az alkalmakat, eljátssza örök életét, újabb próbaidőt nem kap. Rajta múlik, hogy közte és Isten között áthidalhatatlan szakadék tátong.
Ez a példázat éles határt von az Istentől magát függetlenítő gazdag és az Istenben bízó szegény között. Krisztus megmutatta, hogy eljön az az idő, amikor a két osztály helyzete megfordul. E világ javait nélkülöző, de Istenben bízó és a szenvedésben béketűrő szegényeket Isten egy napon azok fölé emeli, akik e világban a legmagasabbra jutottak, de nem adták át életüket Istennek.
A gazdag Ábrahám fiának tartotta magát. Nem bántotta a koldust, és nem űzte el, mint akit látni sem kíván. Ha a szegények e visszataszító képviselőjének enyhíti fájdalmát a palotája kapuján belépő gazdag látványa, ám maradjon ott. Azt azonban önző közönnyel tűrte, hogy testvére szükséget szenvedjen.
Közvetlen közelünkben emberek éheznek rongyosan, hajléktalanul. Vétkezünk, ha nem segítünk e szegény szenvedőkön. Olyan terhet veszünk magunkra, amely egyszer majd rettegéssel tölt el minket. A fösvénység bálványimádásnak számít. Isten szemében minden önzés bűn.
Isten a gazdagot a tőle kapott vagyon sáfárává tette. Kötelessége lett volna segítséget nyújtani a koldusoknak.
A gazdag ember zsidó volt, és ismerte Isten parancsát. De azt elfelejtette, hogy számot kell adnia arról, miként használta fel a reá bízott javakat és képességeket.
Lekötötték a barátok, és elfeledkezett arról, hogy kötelessége lenne Istennel együttműködve irgalmasságot cselekedni. Volt alkalma Isten Igéjét megismerni, és tanításait gyakorolni, de szórakozni vágyó barátai, akiknek társaságát kereste, annyira lefoglalták idejét, hogy elfeledkezett az örökkévalóság Istenéről.
Egyszer azonban megváltozott a két ember helyzete. A nap mint nap türelmesen és némán szenvedő szegény meghalt, és eltemették. Senki sem siratta meg, de a szenvedésben tanúsított türelmével Krisztusról tett bizonyságot. Kiállta hite próbáját, és amikor meghalt, a példázatban az angyalok elvitték Ábrahám kebelére.
Lázár azokat a szenvedő szegényeket ábrázolja, akik hisznek Krisztusban. Amikor a trombita megszólal, és mindazok, akik a sírban vannak, Krisztus hangjára előjönnek, ők is megkapják jutalmukat, mert Krisztusba vetett hitük nem csupán elmélet, hanem valóság volt.
"Meghala pedig a gazdag is, és eltemetteték. És a pokolban felemelé az ő szemeit, kínokban lévén, és látá Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében. És ő kiáltván, monda: Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ujjának hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet; mert gyötrettetem e lángban." Luk.16:22-24

Krisztus ezt a példázatát a nép elképzelésére építette. Hallgatói közül sokan a halál és feltámadás közötti öntudatos állapot tanát vallották. A Megváltó ismerte nézeteiket, és példázatát úgy fogalmazta meg, hogy e nézetükre építve, fontos igazságokat véssen szívükbe. Olyan tükröt tartott hallgatói elé, amelyben a maga valóságában megláthatták, milyen viszonyban vannak Istennel. Saját elképzeléseiket használta fel arra, hogy megértesse velük e nagyon fontos igazságot: nem a vagyon határozza meg az ember értékét, mert mindazt, amije van, az Úrtól kapta kölcsön. Ha visszaél ezekkel az ajándékokkal, koldusabb és lesújtottabb lesz a legnyomorultabb, de Istent szerető és benne bízó embernél.
Krisztus meg akarta értetni hallgatóival, hogy az ember nem tudja halála után üdvösségét biztosítani. "Fiam - válaszolta a példázatban Ábrahám -, emlékezzél meg róla, hogy te javaidat elvetted a te életedben, hasonlóképpen Lázár is az ő bajait: most pedig ez vigasztaltatik, te pedig gyötrettetel. És mindenekfelett, miköztünk és tiköztetek nagy közbevetés van, úgyhogy akik akarnának innét tihozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek." (Luk.16:25-26).

 Így ábrázolta Krisztus, hogy milyen reménytelen második próbaidőre várni. Az ember csak ebben az életben készülhet fel az örökkévalóságra.
A gazdag még mindig azt képzelte, hogy ő Ábrahám gyermeke, és a példázat szerint szorultságában segítségül hívta. "Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam" (Luk.16:24)  - esdekelt. Nem Istenhez imádkozott, hanem Ábrahámhoz, azt tanúsítva, hogy Ábrahámot Isten fölé helyezi, és hogy Ábrahámhoz való viszonyára építi üdvösségét.

A gazdag önző élvezetekkel töltötte életét, és túl későn látta meg, hogy nem készült fel az örökkévalóságra. Ráébredt oktalanságára. Testvéreire gondolt, akik kedvük szerint élnek, ahogy egykor ő is, és így könyörgött: "Kérlek azért téged Atyám, hogy bocsásd el őt (Lázárt), az én atyámnak házához; mert van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nékik, hogy ők is ide e gyötrelemnek helyére ne jussanak." De "monda néki Ábrahám: Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat. Ama pedig monda: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek! Ő pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad." (Luk.16:27-31).
Amikor a gazdag további bizonyítékért esdekelt testvérei számára, azt a világos választ kapta, hogy e bizonyíték sem győzné meg őket. A gazdag Istent bírálta kérésével. Mintha ezt mondta volna: ha jobban figyelmeztettél volna, akkor nem lennék itt. Ábrahám pedig a példázat szerint ezt válaszolta: testvéreid elég figyelmeztetést kaptak. Isten fényt hintett rájuk, de nem akarták meglátni; az igazság feltárult előttük, de nem akarták meghallani.

Az egyetlen reménység

 

Az egyetlen reménység a haláltól való szabadulásra nézve az, ha annak az okozójától, a bűntől szabadulnak meg az emberek a megváltó Krisztus kegyelme által.

Mert így már jelen, földi életükben "átmennek a halálból az életre". Az utolsó ítélet felmentő ítéletéig ők sem szabadulhatnak meg ugyan a haláltól, de az "örök életük már megvan" (János 5:24). "Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre."

Jézus visszajövetelekor "mint utolsó ellenség töröltetik el a halál" számukra (I. Korinthus 15:26).

Aki Krisztus által bűnbocsánatot nyer és teljes hitbeli igyekezettel halad az igazzá válás útján, az nem fél a haláltól. Íme Jób (i.e. 2000 körül élt) vallomása a messze régmúltból:

"Mert tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll. Miután ezt a bőrömet megrágják, nem e testben* látom meg az Istent, akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg őt, nem más..." (Jób 19:25-27)

"Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg..., mert megnyugosznak fáradságuktól, és cselekedeteik követik őket" (Jelenések 14:13).

Az első halál

Az embert joggal érdekli nemcsak az, hogy mi a halál oka, hanem az is, hogy mi a halál maga. A Hamletből idézett sorok mutatják, hogy a halálfélelem egyik fő oka a tudatlanság a halál mibenléte felől: Az ember retteg a halál utáni valamitől, az "ismeretlen tartománytól, amelyből még nem tért vissza utazó". Riasztó dolog kényszerítve, feltartóztathatatlanul haladni valami sötét ismeretlen felé. De a Megváltó azért jön, hogy "megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak" (Zsidókhoz 2:15). 

Isten Igéje teljesen elveszi a halál miatti félelmet, mert pontosan feltárja előttünk annak mibenlétét.

A halál a Biblia szerint is a "kapcsolatok szétesése", mert felbomlik az az "összetétel", ami az emberi személyiséget, kinek-kinek a saját, egyedi énjét alkotja. Az emberi lény felépítéséről így ír:

"Formálta az Úr Isten az embert a föld porából és lehelte az ő orrába életnek leheletét, és így lőn az ember élő lélekké" (I.Mózes 2:7).

Ugyanez szemléletesen, egy "képletben" felírva:
 

test	+	"élet lehelete"	=	"élő lélek"
(a Föld porából, azaz a Földön levő elemekből és anyagokból alkotva)		(az élet kizárólagosan Istentől jövő és a Lelke által fenntartott ajándéka)		(emberi személyiség, egyéniség)

Mi történik a halálban ezzel az emberi lénnyel?

• Elvész, vagy visszavonatik az "élet lehelete", ajándéka. Ennek következtében az "élő lélek" azonnal eltűnik, megszűnik létezni. A test pedig felbomlik, porrá lesz. Így jelentette ki Isten a halál valóságát az embernek mindjárt a bűneset után: "Por vagy te és ismét porrá leszel" (I. Mózes 3:19). Az Istentől nyert "élet lehelete" nélkül nincs élő lélek, emberi személyiség, hanem csak por, holt anyag. Figyeljük meg: nem azt mondja a fenti ige, hogy a test lesz porrá a halálban, hanem hogy "te magad vagy por" és "leszel ismét porrá", mert nem is létezel önmagadban, Isten nélkül.
• A Biblia szerint nincs a testtől különválasztható és a halál után tovább élő, halhatatlan lélek. Sokan fő keresztény hittételnek tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali továbbélését, illetve túlvilági életét a halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás, főleg az egyháztagok tömegei szintjén. Teológiai szinten azonban mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban egyértelmű a megállapítás, hogy a lélek halhatatlanságának a gondolata idegen, pogány forrásból jött be a kereszténységbe, főként egy ókori filozófiai irányzat, az ún. újplatonizmus közvetítésével.

"Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet... A feltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, mely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, és amikor a halál megszabadítja testi bilincseitől, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy - jelenlegi, bukott állapotában - teljességgel a halál hatalmába kerül." (Nyíri Tamás (katolikus szerző): Remény vagy halál? Vigília, 1978. november, 723. és 725-726. 1.)

"A lélek halhatatlanságába vetett hit sok más idegen hatással együtt átkerült a kereszténységbe és elfoglalta a biblikus reménység helyét, megüresítve a feltámadás értelmét. A halál - mint a 'bűn zsoldja' - a teljes embert éri." (Dr. Nagy Gyula (protestáns szerző): Dogmatika, Theológiai akadémiai jegyzet, 1964/65, 262-263. 1.)

• A Biblia szerint a halálban nincs öntudatos élet, továbbélő lélek, illetve lelki tevékenység

(Van néhány ige a Bibliában, amely a szövegösszefüggés azonnali át nem látása miatt vagy a fordítás hibájából úgy tűnhet, mintha a lélek halhatatlanságát tanúsítaná. De a közelebbi vizsgálat kideríti, hogy a valóságban egy sem mondja ezt.)

"Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak... Mind szeretetük, mind gyűlöletük immár elveszett... Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban (a sírban), ahová menendő vagy" (Prédikátor 9:7-8, 12).

"Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállnak a csendességbe" (Zsoltárok 115:17).

• Az előzőekben idéztük Jézus szavát, hogy ebből a halálból minden ember "kijön még", mindenki feltámad a maga ítéletére az ő eljövetelekor. De mi támad fel és hogyan, ha a halál pillanatától fogva az élő lélek (az emberi személyiség) nincs többé, a test pedig szétporlad? Jézus mondotta a régen elhunyt halottakról, hogy Isten számára ők mind létezők, mert "mindenek élnek őnéki" (Lukács 20:38). Bár emberileg semmi sem marad a halálban az emberből, Isten emlékezetében "él" minden teremtménye, és bármikor feltámaszthatja őket. Amint a teremtés és az élet titkát sem, úgy ezt sem nyilatkoztatta ki Isten, hogy miként őrzi meg a megholtaknak mintegy a "személyiségadatait". Határozottan kijelenti azonban, hogy mind az Atya, mind a Fiú "akiket akar, megelevenít" (János 5:21).

Sok ember lehetetlenségnek tartja a feltámadást. Ezen a ponton megakadnak, mert ezt az ígéretet hihetetlen mesének tartják. A Biblia is idézi a feltámadásra vonatkozó jellegzetes emberi kérdést, és választ is ad rá:

"De mondhatná valaki: Mimódon támadnak fel a halottak? És minémű testtel jönnek ki? Balgatag, amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanem ha megrothad. És abban, amit elvetsz, nem ezt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Isten pedig testet ad annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét" (I.Korinthus 15:35-38). Ha a természetben mindenütt ott látjuk azt a csodát, hogy egy parányi mag őrzi egy növény teljes növekedési, virágzási és termő "programját", akkor miért is tartjuk azt olyan hihetetlennek, hogy Isten meg tudja őrizni egy ember személyiségének a jellemzőit is a maga "technikájával", és ezáltal újra tudja teremteni?! Bizonyára igaza van Blaise Pascalnak az alábbi megállapításával:

"Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb: megszületni, vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt, az legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk." (Gondolatok, 222. sz. töredék)

• Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közöm állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ó-, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza:

"(A halottak) az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból" (Jób 14:12).

Pál apostol írja: "Nem akarom..., hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük..., hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak" (I. Thesszalonika 4:13-14).

Milyen megnyugtató és bátorító ez a hasonlat! Az alvás nem kellemetlen dolog. És azon sem kell aggódni, hogy vajon mit álmodunk:

"Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt (János 11. fejezetében)... Én azonban egyedül az Íráshoz tartom magamat. Ez pedig azt mondja: alusznak. Úgy vélem, hogy az aluvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hol voltak." (Luther Márton: Jónás könyvéhez írt magyarázatok, 1526. Összes művek, Erl. kiadás, 41. és 373. 1.)

• Mindezekből az is következik, hogy a halottak "lelkeivel" semmiféle érintkezés sem lehetséges. A Biblia határozottan kijelenti a halottakról, hogy "többé semmi részük sincs semmi dologban, amely a nap alatt történik" (Prédikátor 9:8).

"Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy, és az oktalan állat lelkét, hogy alámegy?... Ki hozhatja őt (a halottat) vissza, hogy lássa, mi lesz őutána?" (Prédikátor 3:21-22)

A Biblia mindennemű halottidézést "utálatosságnak" nevez, a spiritiszta jelenségeket a démoni világ produktumának mondja (1Krónika 10:13-14)."Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy elbírjátok azt viselni. Ezért, szeretteim, kerüljétek a bálványimádást!"/RÚF/

"Ne találtassék teközötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened teelőled" (V.M6zes 18:10-12).

A második halál

 A második halált, avagy a kárhozat halálát a keresztények általában örökkévaló gyötrelemnek hiszik a középkorban kialakult egyházi tanítás nyomán. A lélek halhatatlansága eszméjének következményeként jött létre ez az elgondolás. Ha ugyanis a lélek különválik a testtől a halál pillanatában, és mint halhatatlan és elpusztíthatatlan valami létezik tovább, akkor valóban nemigen lehet mást elképzelni a kárhozat büntetéseként. Ez a felfogás azonban Isten jellemére vet árnyékot és azon túl az egész megváltási tervre is! 

Mert jogos a kérdés: Ilyen engesztelhetetlen bosszút vagy megtorlást alkalmaz a szeretet Istene? A megváltottak öröme pedig egy ilyen borzalmas háttéren fog megvalósulni? Élvezni fogják az üdvösség javait egykori embertársaik, netán családtagjaik örökös kínjainak a tudatában?

A Biblia azonban - hála Istennek - semmi ilyesmit nem tanít. A kárhozat ítélete - amint a "második halál" kifejezés is utal erre - örök megsemmisülés, az élet jogának elvétele egy világosan indokolt ítélethirdetés nyomán. Ez súlyos, tragikus vég és igazságszolgáltató büntetés, de mégis a lehetséges legirgalmasabb dolog, ami a gyógyulni nem akaró, bűneikben megkeményedett emberekkel történhet. Íme, néhány világos ige:

"Egy kevés idő még és nincs gonosz, nézed a helyét és nincsen ott... Elmúlt és ímé nincsen! Kerestem, de nem található!" (Zsoltárok 37:10, 36)

(Akik az utolsó ítéletkor isznak Isten "haragpoharából",) "olyanok lesznek, mintha nem lettek volna" (Abdiás 1:16).

Végül maga a sír és a halál is örökre megsemmisülnek a végső ítélet végrehajtás pusztító lángtengerében - mondja ez az ige, jelképes beszéddel, mintegy megszemélyesítve a sírt és a halált:

"A sír* és a halál vettetnek a tűznek tavába, ez a második halál, a tűznek tava" (Jelenések 20:14).

* A Károlyi-Bibliában "pokol"-nak fordított szónak ez a helyesebb visszaadása

Ezután rögtön az újjáteremtett föld látomása következik a bibliai leírásban, azzal a bejelentéssel, hogy ott minden újjá lesz, és hogy ott "semmi elátkozott nem lesz többé" (Jelenések 22:3).

(Erre nézve is félre lehet érteni néhány igehelyet az első látásra, ám igazából egyik sem támogatja az örök gyötrelem tanát.)

A halál oka

 "A bűn zsoldja a halál" - olvashatjuk a Bibliában (Róma 6:23). A halál tehát nem a természet rendje, nem tartozik hozzá Isten eredetileg "igen jó" (I. Mózes 1:31) "És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap." /RÚF/ teremtéséhez. A halált "ellenségnek" nevezi a Biblia, ahogy ezt mi is érezzük, hogy a halál az ember, az élet és a boldogság ellensége (I. Korinthus 15:26). "Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál." /RÚF/ A halál a bűnnel együtt jött be a Földünkre: 

"Egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenki vétkezett" (Róma 5:12). Mivel a bűn a halál "csíráit" eleve magában hordja, minden bűnnel fertőzött ember már eleve a halál hatalmában van, és végül: "A bűn teljességre jutva halált nemz" (Jakab 1:15).

A bűn, az erkölcsi rossz lényege az önzés. Az önzés természeti törvényként a halálhoz vezet, mert az én-szeretet és az én- szolgálat az élet és a boldogság rombolója. Az ember esetében a következőképpen láthatjuk ezt: Az önzés miatt élete folyamán rengeteg harag, bosszúság, félelem, belső feszültség vonul át az emberen. Sok lelki stressz éri őt a többi ember önző magatartása miatt is. Az emberi test érzékeny szerkezete azonban nem ezekre a pszichikai viharokra és sérelmekre teremtetett. Ezenkívül a testét közvetlenül is pusztítja az ember a helytelen életmódjával. Ennek hatása a kopás, az öregedés, az ember "érlelődése" a halálra.

Lélek halhatatlan?

 A Szentírást lapozgatva sok helyen találkozunk a feltámadás ígéretével. A kérdés csak az, hogy ki fog feltámadni, ha a lélek halhatatlan? Itt még mondhatnánk azt, hogy a feltámadás a halhatatlan lelkek testet öltése, de a Biblia azt mondja nincs lélek test nélkül, tehát az élő lélek (az ember) testből és az élet leheletéből áll.

Ugyanaz a folyamat megy végbe, mint az élet keletkezésekor, csak a halálban fordított sorrendben.

Isten a porból teremtette meg a mindhárom tevékenységre (testi, lelki, szellemi) képes embert.
A megteremtett teljes és tökéletes emberből már csak az élet hiányzott.
Ezért lehelte az orrába az "életnek leheletét", hogy a megalkotott ember élővé legyen. (I. Móz. 2,7.) "Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény."/RÚF/

Nem a test lett ettől emberré, hanem az ember lett élővé, élő lénnyé.

A halál pillanatában viszont ezt az életadó leheletét veszi vissza Isten, amitől azonnal megszűnik az ember minden funkciója.
Így (nem a test, hanem) az ember újra porrá lesz, mint azelőtt volt, "mert por vagy te, és ismét porrá leszel".(I. Móz. 3,19/b.) "Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!"/RÚF/

Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közötti állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza

A halottak az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból (Jób 14:12)."de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból."/RÚF/

Pál apostol írja: -Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük, hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak (I. Thesszalonika 4:13-14).

Milyen megnyugtató és bátorító ez a hasonlat! Az alvás nem kellemetlen dolog. És azon sem kell aggódni, hogy vajon mit álmodunk

Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt.

Az aluvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hol voltak.

Kérdés akkor, hogy egy szeánsz alkalmával kivel beszélget a halottidéző? Sátán a bukott angyalaival (démonaival) a földön lakik, mióta kivettetett a mennyből. A szeánszok alkalmain ezek a nagy hatalmú, volt mennyei lények próbálják becsapni a hozzájuk járulókat úgy, hogy tökéletesen utánoznak bárkit. Mindezt azért teszik, mert így az általuk képviselt elveket könnyen elhitetik az ezt befogadókkal.