Szemlélődés által változva

(2Kor 3:18). Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/

(Zsid 12:1-2). Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. (2) Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. /RÚF/

 Marco Iakoboni Los Angelesben a Kalifornia Egyetem neurológusa, aki a tükörneuronok kutatásával foglalkozik. Azt tapasztalta, hogy ezek az apró sejtáramkörök aktiválódnak, amikor az ember egy bizonyos cselekedetet hajt végre – például amikor nevet vagy megölel valakit –, de akkor is, amikor csak nézi, hogy más ilyesmit csinál. Ezeknek a neuronoknak az aktivitása csökkenti a különbséget a megfigyelt és a tevőlegesen végzett dolgok között.

 Ellen G. White is beszél Jézus jellemének szemléléséről: „Ha Krisztust szemléljük, nagyszerűbb és tisztább képet kapunk Istenről, és eközben jellemünk átalakul. A jóság és az embertársaink iránti szeretet természetünkké lesz. Olyan jellemet fejlesztünk, amely Isten jellemének mása. Miközben egyre jobban hasonlítunk Istenhez, egyre többet tudunk felfogni belőle. Egyre inkább közösségre lépünk a mennyei világgal, és képességünk is nő az örökkévalóság gazdagságának, ismereteinek és bölcsességének befogadására”. (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 246./old.)

(Róm 12:1-29. Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, (2) és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. /RÚF/

 A Római levél záró fejezetében Pál két ellentétes erőről tesz említést, amely alakítani akarja az életünket. Az egyik a bennünket körbevevő világ, minden befolyásával, amely igyekszik saját képére alakítani minket nap mint nap, és kívülről befelé hatva erőszakolja ránk értékeit.

 Ezzel szemben a Szentlélek hatása belülről formál át bennünket, bizonyos szempontból hasonlóan ahhoz, ahogyan a hernyó pillangóvá változik. Azonban ez csak akkor történhet meg, ha odaszenteljük magunkat Istennek, és kérjük Őt, hogy végezze el a jó dolgot, amit elkezdett bennünk. 

(Fil 1:6. Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára. /RÚF/ 

Végeredményben minden pillanatban tudatos döntést kell hoznunk, hogy a Lélek erejében akarunk járni.

 White idézet: A titkok titka! Az értelem számára nehéz megragadni Krisztus nagyságát, a megváltás titkát. A szégyenletes keresztet felállították, kezét és lábét átszegezték, a kegyetlen dárda átszúrta a szívét, és Jézus megfizette a megváltás árát az emberiségért.

 A megváltás témája kimeríthetetlen, legmélyebb elmélkedésünkre méltó. Túlszár nyalja a leghatalmasabb gondolatot és a legélénkebb képzelet határát is. Ki kutathatná ki Isten titkait?

 Ha ma velünk volna a Megváltó, ugyanazt mondaná, mint tanítványainak: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.” (Jn 16:12) Jézus mély és élő igazságot szeretett volna megnyitni a tanítványok előtt, de földhözragadtságuk, valamint homályos és hiányos felfogóképességük lehetetlenné tette. Nem tudták volna hasznosítani a nagy, dicsőséges és ünnepélyes igazságot. A lelki növekedés hiánya bezárja az ajtót a világosság Krisztustól jövő sugarai előtt.

 Akik szorgosan munkálkodtak Isten Igéjének bányájában, és felfedezték a drága ércet az igazság gazdag forrásaiban, a korszakokon át rejtett isteni titkokban, fel fogják magasztalni az Úr Jézust, minden igazság szerzőjét azáltal, hogy jellemükben bemutatják hitük megszentelő hatalmát. Jézust és kegyelmét ott kell őrizni a lélek legbelső szentélyében. Ha ez megtörténik, akkor a szavak, az ima, a buzdítás és a szent igazság megjelentése által mutatkozik meg Ő.

 A kereszt titka minden más titkot megmagyaráz. A Golgotáról sugárzó fényben Isten tulajdonságait, amelyekre korábban félelemmel és csodálattal gondoltunk, szépnek és vonzónak találjuk. Az irgalom, gyengédség és atyai szeretet egybeolvad a szentséggel, igazsággal és hatalommal. Míg Krisztus magas és felemelt trónjának fenségét szemléljük, meglátjuk jellemének szépségét, és megértjük, ahogy még soha, hogy mit jelent ez az örökkévaló név: „Mi Atyánk”. – Isten csodálatos kegyelme, 186./old. (június 27.)

 Ha annyit gondolnánk Istenre, mint ahányszor kegyelmének bizonyítékait tapasztaljuk, akkor gondolataink állandóan nála időznének; élvezetté válna róla beszélni és nevét magasztalni. Szívesen beszélünk mulandó dolgokról, mert érdekelnek minket; szívesen beszélünk barátainkról is, mert szeretjük őket, és átérezzük örömüket és bánatukat. Ámde végtelenül nagyobb okunk van arra, hogy Istent jobban szeressük, mint barátainkat, és ezért a legtermészetesebb dolog volna, hogy gondolatainkban legtöbbet vele foglalkozzunk, szeretetéről, irgalmasságáról beszéljünk, és mindenhatóságát magasztaljuk. A gazdag ajándékok, melyekkel Isten elhalmozott bennünket, ne vegyék annyira igénybe gondolatainkat és szeretetünket, hogy többé mit se adjunk Istennek; ellenkezőleg, ezek mindennap rá figyelmeztessenek, és a hála és a szeretet kötelékeivel fűzzenek bennünket mennyei jótevőnkhöz. Nagyon sokat foglalkozunk a mi nyomorúságos földi életünkkel. Irányítsuk lelki szemünket a mennyei szentély nyitott kapujára, ahonnan Krisztus arcáról Isten fénye és dicsősége tükröződik vissza, aki „mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez” (Zsid 7:25) 

 Gyűljünk Krisztus keresztje alá! A megfeszített Krisztus legyen elmélkedésünk, beszélgetésünk és legszentebb örömünk tárgya. Gondoljunk állandóan Isten áldásaira, és ha végtelen szeretetét tapasztaljuk, örömmel tegyünk le mindent azokba a kezekbe, melyek értünk szegeztettek keresztre. – Jézushoz vezető út, 102-103./old.

A Biblia élő Istene a kapcsolatok Istene. A könyv és a vér

 (2Móz 24:1-8). Azután így szólt Mózeshez: Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen, és tőle távol boruljatok le előtte! (2) Csak Mózes jöjjön közelebb az Úrhoz, a többiek ne jöjjenek közelebb! A nép ne jöjjön fel vele! (3) Akkor lement Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden igéjét és valamennyi törvényét. Az egész nép pedig ezt felelte egy akarattal: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr. (4) Akkor leírta Mózes az Úr összes igéjét. Másnap korán reggel oltárt épített a hegy lábánál, és tizenkét szent oszlopot állított fel Izráel tizenkét törzse szerint. (5) Azután odarendelt néhány izráeli ifjút, hogy mutassanak be égőáldozatot, és vágjanak le bikákat békeáldozatul az Úrnak. (6) Mózes pedig fogta a vér felét, tálakba töltötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. (7) Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. (8) Azután Mózes vette a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek, mind ezeknek az igéknek az alapján. /RÚF/

A Biblia élő Istene a kapcsolatok Istene. Nem valamilyen dolog vagy program adja Urunk fontosságát, hanem a személye. Isten komolyan odafigyel az emberekre, és tevékenységeinek elsődleges célja, hogy személyes kapcsolatot építsen velünk. Végtére is Ő a „szeretet” Istene, tehát fontosnak kell tartania a kapcsolatokat, hiszen enélkül hogyan is létezhetne szeretet?  

Jézus kijelentette: „És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok”. (Jn 12:32) Isten számára nemcsak etikus viselkedésünk, helyes tantételeink vagy megfelelő tetteink a fontosak, hanem mindenekelőtt az, hogy személyes, meghitt viszonyban legyünk vele. A kapcsolatokról szól a teremtéskor adott mindkét intézmény (1Mózes 1–2. fejezet): az első az Istennel való függőleges kapcsolat (a szombat), a második pedig az emberek közötti vízszintes kapcsolat (házasság). 

A Sínai-hegynél a szövetség beiktatásának kellett megerősítenie azt a különleges köteléket, amit Isten a népével kívánt fenntartani. A szertartás során a nép kétszer is hangos kiáltással fogadta, hogy engedelmeskednek minden kérésének: „Mindazt megtesszük, amit az Úr parancsolt!” Komolyan is gondolták, csak nem voltak tisztában saját megtörtségükkel, gyengeségükkel, erőtlenségükkel. Mózes a szövetség vérét hintette a népre, ami azt fejezte ki, hogy Izrael csakis Krisztus érdemei által lehet képes követni Isten útmutatásait. Nem akarjuk elfogadni, hogy emberi természetünk törékeny, gyenge és teljes egészében bűnös. Bűnös hajlamaink vannak. Ahhoz, hogy jót cselekedjünk, külső segítségre van szükségünk, amit csak felülről kaphatunk, Isten kegyelmének erejéből, az Igéből és a Szentlélektől, de a rendelkezésünkre álló megannyi segítség dacára is olyan könnyen jön számunkra a rossz, nem igaz? 

Az Istennel való szoros, személyes kapcsolat ezért volt olyan lényeges a nép számára akkor, a Sínai-hegynél, mint ahogy számunkra is az most.

White idézet: Kié a szívünk? Kivel foglalkoznak gondolataink? Kiről és miről beszélünk legszívesebben? Kié leghőbb érzelmünk és legjobb erőnk? Ha Krisztuséi vagyunk, gondolataink felé irányulnak. Övé legédesebb érzelmünk. Akkor mindenünket – amik vagyunk és amivel rendelkezünk – neki szenteljük. Kívánunk hozzá hasonlítani, óhajtjuk Lelkének leheletét; vágyunk akaratát teljesíteni és neki tetsző életet élni. 

 Akik a Krisztus Jézusban új teremtmények, a Lélek gyümölcseit termik: a szeretetet, az örömet, a békességet, a türelmet, a barátságot, a jóságot, a hitet, a nyájasságot és a mértékletességet. Nem találnak többé örömet a régi élvezetekben, hanem az Isten Fiában való hit által nyomdokait követik, az Ő jellemét tükrözik vissza, és „megtisztítják magukat, amint hogy Ő is tiszta”. Amit régente gyűlöltek, azt most szeretik; s amit régebben szerettek, azt most gyűlölik. Akik azelőtt büszkék és akaratosak voltak, most nyájasak és alázatosak; akik azelőtt a hiúság és az önérzet rabjai voltak, most szerények és komolyak lesznek. Az iszákos mértékletes és józan, a szemérmetlen pedig erényes lesz. A világ hiú szokásait elhagyják. Az igaz keresztény nem a „külső díszt” keresi, hanem a „szívnek elrejtett emberét”- „a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával”. (1Pt 3:3-4) …– Jézushoz vezető út, 58-59./old.

Isten szoros közösségre teremtett bennünket önmagával.

 

(2Móz 24:3) „Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden beszédét és rendelését. Erre az egész nép egyhangúlag így felelt: Mindazt megtesszük, amit az Úr parancsolt!”  /ÚRK/

Az Úr Isten, a Teremtő, a Megváltó a népével akart lenni, közöttük kívánt lakozni. Szoros közösségre teremtett bennünket önmagával. A tartalmas emberi kapcsolatok építéséhez időre és erőfeszítésre van szükség, és ugyanez igaz az Istennel való, függőleges kapcsolatunkra is. Lehet ez felemelő tapasztalat, amelyben fejlődünk, de csak akkor, ha időt töltünk az Úrral. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy tanulmányozzuk Igéjét (Isten szól hozzánk), imádkozunk (kitárjuk előtte szívünket) és bizonyságot teszünk, beszélünk Krisztus haláláról, feltámadásáról és visszatéréséről (bekapcsolódunk Isten missziójába). Isten áldását élvezve áldás csatornái leszünk mások számára.  

Isten legyen a figyelem középpontjában, ne mi! (Zsid 12:1-2). Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. (2) Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. /RÚF/) 

A vele való kapcsolat által Ő képes erőt adni nekünk, hogy kövessük a tanításait, ezért engedelmeskedünk Szavának. Nem is csoda, hogy az Írás így mutatja be Krisztus követőinek végidei nemzedékét: „akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. (Jel 14:12)

Valójában egyszerű: szeretjük Istent, és szeretetből engedelmeskedünk neki.

White idézet: Isten szól hozzánk Igéjében is. Abban még világosabban nyilatkozik meg jelleme, hozzánk való viszonya és nagy váltságterve. Előttünk fekszik a próféták, az ősatyák és a többi szent férfiak története. Mindannyian „hozzánk hasonló természetű” emberek voltak. (Jak 5:17) Látjuk, hogy hozzánk hasonlóan nekik is küzdeniük kellett a csüggedésekkel, kísértésekkel, de mégis mindannyiszor felülkerekedtek, és Isten kegyelme által győzelmet arattak. Ha példáikat látjuk, az életszentségre irányuló törekvéseinkhez bátorságot merítünk. Ha azon fenséges tapasztalatokról olvasunk, melyeket ezek a férfiak szereztek, ha azt a fényt, szeretetet és áldást szemléljük, melyeknek örvendhettek, ha arról a munkáról olvasunk, melyet a nekik adott kegyelem által elvégezhettek, akkor ugyanaz a Lélek, mely ihlette őket, felgyújtja ma bennünk is a lelkesedés szent lángját; teljes szívünkből vágyakozunk hozzájuk hasonló jellemre és hozzájuk hasonlóan járni Istennel. 

Jézus azt mondta az ótestamentumi iratokról – és menynyivel inkább áll ez az újszövetségiekről –: „Ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam”. (Jn 5:39) Róla, a Megváltóról, kiben összpontosul minden reményünk az örök életre. Hiszen az egész Szentírás Krisztusról beszél. Mert a teremtésről szóló első tudósítástól kezdve, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3), a befejező ígéretig: „és ímé hamar eljövök” (Jel 22:12), az Ő művéről olvasunk, és az Ő hangját halljuk. Ha meg akarjátok ismerni az Üdvözítőt, kutassatok a Szentírásban! Isten Igéje töltse be egész szíveteket! 

 Ez az élő víz, mely égető szomjúságotokat csillapítja; ez a mennyei élő kenyér. Jézus kije lenti: „Ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek” (Jn 6:53); ennek magyarázatául pedig: „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet”. (Jn 6:63) Testünk abból épül fel, amit eszünk és iszunk; ugyanez a dolgok természetes rendje a világban is: amin elmélkedünk, amin gondolkozunk, az ad lelki, szellemi lényünknek erőt és színt. – Jézushoz vezető út, 87-88./old. 

Testünk a Szent Léleknek temploma

 „Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok?” (1Kor 6:19–20)

A Menny mindenkit megvásárolt ezen a végtelenül drága áron. Isten a Menny tárházának minden kincsét a Földre árasztotta. Krisztus odaáldozásával az egész Mennyet nekünk adta, és megvásárolta rajta az ember akaratát, érzéseit, értelmét, lelkét. Hívők és nem hívők mind egyaránt az Úr tulajdonai.

Életünket egyedül Istentől kaptuk, Övéi vagyunk a teremtés és a megváltás jogán. Testünk sem a saját tulajdonunk, hogy tetszésünk szerint bánjunk vele, hogy rossz szokások által megbénítsuk, tönkretegyük, s ezzel lehetetlenné tegyük, hogy tökéletesen szolgáljuk Istent. Életünk és minden képességünk Istené. Ő minden pillanatban gondoskodik rólunk. Ő tartja működésben az élő szervezetet. Ha csak egy pillanatra is magunkra hagyna, meghalnánk. Teljesen és tökéletesen Istentől függünk.

Nagy tanulságot merítünk, ha megértjük a viszonyunkat Istenhez, s az Ő viszonyát hozzánk E szavak, "Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi." (1Kor 6:20) Nem a magatokéi vagytok, mert áron vétettetek meg, legyenek állandóan az emlékezetünkben, hogy mindenkor tudatában legyünk annak, miszerint Istennek joga van a tehetségünkre, javainkra, befolyásunkra, egyéniségünkre. Tanuljuk meg tehát, hogyan bánjunk Istennek ezzel az ajándékával, lélekben, elmében, testben, hogy mint Krisztusnak megvásárolt tulajdonai, neki tökéletes, jó illatú szolgálatot nyújtsunk.

A földi gazdagság jelentéktelenné zsugorodik, ha akár csak egyetlen ember értékével vetjük is össze, akiért Urunk és Mesterünk meghalt. Aki mérlegen mérte le a dombokat, és a hegyeket a mérleg serpenyőjén, végtelenül értékesnek tartja az emberi lelket.

Értessük meg a fiatalokkal, hogy ők nem a magukéi, hanem Krisztus tulajdonai! Vére árán vásárolta meg őket; szeretete jogán igényt tart rájuk. Azért élnek, mert hatalmánál fogva Krisztus őrzi őket. Idejük, erejük, minden képességük az Övé, hogy az Ő szolgálatára fejlesszék, csiszolják és használják.

Krisztus magas árat fizetett érted, és most kegyelmet és dicsőséget kínál fel neked. Vajon elfogadod-e? (EGW: Isten csodálatos kegyelme)

A valódi megtérés

 

„Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2Kor 5,17) 

„A régi természet, amely vérből és a test akaratából született, nem örökölheti Isten országát. A régi utakat, az örökölt hajlamokat fel kell adnunk, mert a kegyesség nem örökölhető. Az újjászületés új indítékokat, új hajlamokat jelent. Akik a Szentlélek által új életre születtek, azok az isteni természet részeseivé lettek, ezért minden szokásukkal, tettükkel a Krisztussal való kapcsolatukat fogják bizonyítani. Amikor a magát kereszténynek valló ember megtartja régi jellemhibáit, mennyiben különbözik helyzete a világiakétól? Nem becsüli meg az igazságot, amely megszentel, nemesbít. Nem született újjá. 

A valódi megtérés megváltoztatja az örökölt és belénk nevelt rossz hajlandóságokat. Isten vallása szilárd szövet, amelynek minden szálát tapintattal, hozzáértéssel szövik. Csak az Istentől származó bölcsesség teheti tökéletessé ezt az anyagot. Sok anyag az első pillantásra jónak tűnhet, a vizsgát azonban már nem viseli el.

Így van ez sokak vallásával. Amikor a jellem szőttese nem viseli el a megpróbáltatás vizsgáját, akkor értéktelen anyagból készült. Az erőlködés, hogy új szövettel foltozzuk ki a régit, nem vezet jobb eredményre. A régi, gyönge anyag csak tovább szakad az újtól, s még nagyobb lesz a hasadás. A foltozás nem megfelelő. El kell dobnunk a régi ruhát, és teljesen újat kell vennünk. 

Krisztus terve az egyedüli biztos út: »Íme, én mindent újjá teszek.« (Jel 21,5) »Aki Krisztusban van, új teremtés az.« (2Kor 5,17) A »foltozott« vallás teljesen értéktelen Isten szemében. Ő az egész szívre tart igényt.” (HNA Biblia-kommentár VI., 1101. o.)

„Jézus az életét adta értünk, és mi nem adjuk Neki legnagyobb szeretetünket, legszentebb vágyakozásainkat, legteljesebb szolgálatunkat?” (In Heavenly Places [Mennyei helyeken], 350. o.) Maranatha

Megtérés

 

„Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1:9, ÚRK)

„Amikor az ember megtér és megszentelődik, megbékül Istennel, mert összhangba kerül Isten törvényének elveivel. A bűnös ezáltal megbékül Istennel. Kezdetben Isten az embert a maga képmására teremtette. Az ember tökéletes összhangban élt a természettel és Isten törvényével. Az igazságosság elvei szívébe voltak írva. A bűn azonban elidegenítette Alkotójától. Már nem tükrözte Isten képmását. Szíve harcban állt Isten törvényének elveivel. »A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti« (Róm 8:7). De »úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta«, hogy az ember megbékülhessen Istennel és Krisztus érdemei által újra összhangba kerüljön Alkotójával. Az emberi szívnek Isten kegyelme által meg kell újulnia, felülről új életet kell kapnia. Ez a változás az újjászületés, amely nélkül – mondja Jézus – az ember »nem láthatja az Isten országát«. 

 Az első lépés az Istennel való megbékéléshez a bűn belátása… Hogy a bűnös felismerje bűnösségét, jellemét Isten mércéjével, az igazság nagyszerű zsinórmértékével kell megmérnie. 

A törvény tükör, amely megmutatja, milyen tökéletes az igaz jellem; elfogadása képessé teszi az embert arra, hogy saját jellemében meglássa a hibákat. A törvény rámutat az ember bűneire, de nem gyógyítja ki belőlük. Míg életet ígér az engedelmeseknek, kijelenti, hogy a törvényszegő osztályrésze halál. A bűnöst csak Krisztus evangéliuma szabadíthatja meg a bűn szennyétől és a kárhozattól. A bűnösnek meg kell bánnia bűneit Isten előtt, akinek törvényét áthágta; hinnie kell Krisztusban és engesztelő áldozatában. Így kap bűnbocsánatot »az előbb elkövetett bűnök«-re, és isteni természet részesévé lesz. Ő Isten gyermeke; a fiúság Lelkét kapta, aki által így kiált: »Abba, Atyám«!” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 402 o.)

Mi az Isten dicsősége?

 

2Móz 33:18-19. Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! (19) Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. /RÚF/

Isten dicsősége a jelleme. A földet betölti Isten dicsősége, amikor mindannyian teljesek leszünk szeretetével és a jellemünket átformálja a megváltó szeretet. Isten dicsősége, jelleme mutatkozik meg a világ előtt, amikor a személyes életünkben bemutatjuk az Ő szeretetét. Így szól az utolsó üzenet, amit az ég közepén repülő három angyal hirdet a lelki sötétségbe borult világnak: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget” (Jel 14:7) A saját jótetteinkkel, igazságunkkal, jóságunkkal nem dicsekedhetünk. „Krisztus igazságának üzenetét hirdetni kell a világ egyik végétől a másikig… Ez Isten dicsősége, ami befejezi a harmadik angyal munkáját” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 6. köt. 19./old.).

 Ellen G. White még ezt is írja: „Mi a hit általi megigazulás? Isten munkája, amikor az ember dicsőségét a porba vetve megteszi az emberért azt, amit ő sosem tehetne meg magáért.” (Testimonies to Ministers and Gospel Workers. 456./old.) 

 Nem a magunk dicsősége, hanem Istené!

Ne csupán magunk szemléljük Jézus dicsőségét, hanem hangos szóval is hirdessük az Úr tökéletességét! Ézsaiás nemcsak csodálta, hanem hirdette is Krisztus tökéletességét. Dávid szíve elmélkedés közben áttüzesedett, kénytelen volt szólni róla. Amint Isten csodálatos szeretetéről gondolkodott, nem tehetett mást, csak beszélt, beszélt arról, amit látott és érzett. Aki hit által szemlélheti a megváltás csodálatos tervét, Isten egyszülött Fiának szépséges, vonzó jellemét, hogyan állhatná meg, hogy maga is ne szóljon róla? Ki tudna elgondolkodni a mérhetetlen szeretetről, amely Krisztus halálával a Golgota keresztjén megnyilvánult – hogy ne kelljen elvesznünk, hanem örökké élhessünk –, ki tudná szemlélni ezt anélkül, hogy maga is ne zengené az Üdvözítő dicsőségének magasztalását? – Gondolatok a hegyibeszédről, 43./old.

 Isten lénye az Igéjében nyilatkozik meg. Amikor Mózes kérte: „mutasd meg nékem a te dicsőségedet” (2Móz 33:18), az Úr így válaszolt: „Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el…” (2Móz 33:19). Ez az Ő dicsősége. „És az Úr elvonula ő előtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt.” (2Móz 34:6-7) Jónás hasonló szavakkal juttatta kifejezésre érzelmeit, mondván: „Tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú.” (Jón 4:2) Az Úr bennünket eget és Földet betöltő szeretetének megszámlálhatatlan bizonyítékával von magához. A természet művei és a legbensőségesebb lelki kötelék által, melyeket az emberi szív átérezhet és átélhet, igyekezett magát kijelenteni nekünk; ám mindezek csak tökéletlenül mutatják be végtelen szeretetét. – Jézushoz vezető út, 10./old.

 Isten fátyolozatlan dicsőségét ember nem viselheti el úgy, hogy meg ne haljon; de Mózest biztosítja az Úr, hogy annyit fog látni az isteni dicsőségből, amennyit jelen, halandó állapotában elviselhet. A kéz, mely a világot alkotta, és a hegyeket helyükön tartja, felfogja a por embert, ezt a nagyhitű embert – s könyörületesen eltakarta őt a szikla hasadékában, miközben Isten dicsősége és egész jósága elvonul előtte. Csodálkozhatunk-e, hogy a Mindenhatóról tükröződő magasztos dicsőség olyan tündökléssel ragyogott Mózes arcán, hogy a nép nem bírt ránézni? Isten nyomát viselte magán, olyannak téve őt, mintha Isten királyi székétől érkezett, tündöklő angyal lenne. Ez az élmény, s mindenek fölött a biztosíték, hogy Isten hallja könyörgését, és jelenléte őt kísérni, többet ért Mózesnek vezéri tisztje betöltésénél, mint Egyiptom műveltsége vagy a haditudományban elért minden sikere. Semmiféle földi hatalom, tudás vagy szakképzettség nem tudja kitölteni Isten jelenlétének helyét. Mózes történetében megláthatjuk, hogy az ember Istennel milyen közvetlen közösség előjogának örvendezhet. Félelmetes a vétkesnek az élő Isten kezébe esni. Mózes mégsem rettegett, hogy egyedül legyen annak a törvénynek szerzőjével, melyet olyan félelmetes jelenésben harsogott el az Úr a Sínairól, mert lelke összhangban állt Alkotója akaratával. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 533./old. 

Mert az ő alkotása vagyunk

 

„Mert az ő alkotása vagyunk, teremtetvén a Jézus Krisztusban jó cselekedetekre, melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.”

Isteni elrendelésével, ki nem érdemelt kedvezése által elrendelte, hogy a jócselekedetek jutalomban részesüljenek. Egyedül a Krisztus érdemei által fogad el minket. S az irgalmasság tettei, a jótékonyság cselekedetei, melyeket végzünk, a hit gyümölcsei. Áldássá válnak számunkra, mert az embereket cselekedeteik szerint fogja jutalmazni. Jótetteinket Krisztus érdemeinek jó illata teszi Isten előtt kedvessé. A kegyelem képesít minket azokra a jócselekedetekre, melyekért az Úr jutalomban részesít. Magukban a cselekedetekben nincs érdem. Mikor minden tőlünk telhetőt megtettünk, még mindig tekintsük magunkat haszontalan szolgának. Nem érdemlünk köszönetet Istentől, csupán kötelességünket teljesítettük, s végezni sem tudtuk volna azokat bűnös természetünk erejével.

 Az Úr felszólít bennünket, hogy húzódjunk közelebb hozzá, s Ő is közelebb fog húzódni hozzánk. Hozzá közelebb húzódva kegyelemben részesülünk. Ezzel tudjuk végezni a cselekedeteket, melyeket keze megjutalmaz. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1122./old

 A jogszerű vallás sohasem vezethet lelkeket Krisztushoz, mert szeretet nélküli, Krisztus nélküli. Az önigazult lelkülettel felajánlott böjt vagy ima utálatosság Isten szemében. Az imádkozók ünnepi gyülekezete, a vallásos ceremóniák körforgása, a külső megalázkodás, az impozáns áldozat mind hirdetik, hogy ezen dolgok cselekvője igaznak tekinti önmagát, aki jogosult a mennyországra – mindez azonban csalás. Saját cselekedeteinkért sohasem vásárolhatunk üdvösséget.

 Ahogy Krisztus idejében volt, úgy van ma is: a farizeusok nem ismerik lelki szükségüket… Az ilyeneknek Krisztus igazsága egy soha fel nem vett ruha, érintetlen kútforrás…

 Az embernek meg kell üresítenie magát énjétől, mielőtt a szó igazi értelmében Jézus híve lehetne. Ha az ember megtagadja énjét, az Úr újjáteremti. Az új edényekbe új bor kerülhet. Krisztus szeretete új életre kelti a hívőt. Aki hitünk Fejedelmére és Bevégzőjére tekint, abban meg fog nyilvánulni Krisztus jelleme. – Jézus élete, 280./old

 A Gecsemáné-kertben a testi szenvedés és lelki gyötrelem óráján Krisztusnak nyújtott megerősítésben mindenki részesülhet, aki az Ő nevéért szenved. Isten minden hívő gyermeke, akit lelki gyötrelem vagy szenvedés ér, akit a Sátán eszközei börtönnel vagy halállal fenyegetnek, ugyanolyan kegyelemben részesülhet, mint Jézus. Ugyanabban a vigaszban, ugyanabban az emberfeletti állhatatosságban. Isten még egyetlen Krisztusban bízó lelket sem hagyott magára a pusztulásra. A kínpad, a máglya, a kegyetlenség sok találmánya megölheti a testet, de a Krisztus által Istenben elrejtett életet mégsem érinthetik. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1123./old

Érzelmeink és a vágyaink

 Hogyan küzdhetünk az ellen, hogy az érzelmeink és a vágyaink rávegyenek minket Isten Igéjével szembenálló dolgok megtételére?

White idézet: Létezik egy széles körben elterjedt hamis vélekedés Jézus szeretetével kapcsolatosan, amely szerint azért kell ebben a szeretetben maradnunk, mert csak kizárólag a Jézusba vetett hitre van szükségünk. Ezeknek a lelkeknek azonban meg kell tanítani azt is, hogy Jézus szeretete a szívbe alázatot és parancsolatai iránti engedelmes életet hozhat. „Aki ezt mondja: Ismerem őt, és az ő parancsolatai nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság.” (1Jn 2:4) Ha Jézus szeretete csupán az ajkunkon marad, egyetlen lelket sem tud üdvösségre vezetni...

Akik elutasítják a bibliai igazságokat, azt hangoztatják, hogy szeretik Jézust. Viszont, aki tényleg szereti Őt, engedelmes szeretetről tesz bizonyságot, és az Ige betöltője, nem csupán hallgatója lesz. Nem fogja ezt hajtogatni: „Csak hinnem kell Jézusban.” Ez a kijelentés különben igaz, csak hogy aki ezt hangoztatja, nem veszi komolyan a tartalmát. Jézusban hinni azt jelenti, hogy elfogadod Őt személyes Megváltódnak és Példaképednek. Aki szereti Jézust, annak követnie kell a példáját. Szoros kapcsolatban kell lennie Jézussal, mint a szőlővessző a szőlőtőkével. – This Day With God, 299./old.

Az emberi természet ingadozó. Az ember az értelmével ismeri meg az igazságot, de nem szakad el a világtól. Nem akarja elfogadni, hogy Isten különleges gyermekének kell lennie. Ismeri a bibliai igazságokat, de nem akar engedelmeskedni, ezért elfordul az igazságtól. Hitetlenség vezérli, emiatt a lelkére sötétség borul. Saját útját akarja járni, ami meg is adatik neki. Az igazság viszont kárt szenved. Krisztust semmibe veszi, és ha nem tér meg, akkor pusztulás vár rá. – The Upward Look, 18./old.

A hit és az érzés annyira különbözik egymástól, mint kelet a nyugattól. A hit nem függ érzéstől.Naponta szenteljük magunkat Istennek. Higgyük, hogy Krisztus megérti és elfogadja az áldozatot anélkül, hogy megvizsgálnánk magunkat, vajon megvan bennünk az érzésnek az a foka, mely –szerintünk – megfelel hitünknek. Hát nem mienk az ígéret, mely szerint, ha hittel kérjük, mennyei Atyánk készségesebben részesít Szentlélekben, mint a szülők adnak jó ajándékokat gyermekeiknek? Menjünk előre, mintha Isten királyi székéhez küldött minden imára választ hallottunk volna attól,akinek ígéretei sohasem okoznak csalódást. Mikor szomorúság nyom, akkor is előjogunk dallamot zengeni szívünkben Istennek. Ha ezt tesszük, a köd és fellegek visszagördíttetnek, s a sötét árnyékból Isten jelenlétének tiszta verőfényébe lépünk. – Értelem, jellem, egyéniség, 2. köt., 537./old.

Meghitt, bensőséges kapcsolatot ajánlja fel Isten

 

Milyen meghitt, bensőséges kapcsolat lehetőségét ajánlja fel Isten minden ember számára? Mi a szándéka ezzel, és miért van erre nekünk szükségünk?

2Móz 20,2 • „Én, az Úr, vagyok a te Istened…”

Zsolt 16,8 • „Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, azért meg nem rendülök.”

Zsolt 32,8 • „Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.”

Ésa 30,21 • „Füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok; ha jobbra és ha balra elhajoltok.”

A Biblia tanúsága szerint Isten kívánkozik kezének alkotásai után (vö. Jób 14,15). Örökkévaló szeretettel szeret és hív minden embert az Õ országába (Jer 31,3; 1Tim 2,4). Ezt a hívását azonban egy olyan világban kell megszólaltatnia, ahol Isten és ember nagy ellensége már minden eszközt munkába állított, amely csak rombolhatja az emberi lelket (Ellen G. White: Jézus élete, 27. o.). Emellett nem csak a körülöttünk lévő világ, de még a saját természetünk is ellenségeskedik Istennel és „szent, igaz és jó” kívánalmaival (Rm 8,7; 7,12). Ilyen félelmetes túlerőt

érzékelve sokszor mi is Dávid és Jósafát szavaival kiáltanánk fel: „Uram! Mennyire megsokasodtak ellenségeim! Sokan vannak a reám támadók!”, „lelkem mindig veszedelemben van”, „bizony közel vagyok az eleséshez” (Zsolt 3,2; 119,109; 38,18). „Nincsen bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek szemeink.”

(2Krón 20,12) Isten mindezt pontosan látja, és megindul elégületlenségünkön (Zsid 4,15). Féltő, óvó szeretetéből fakadóan szeretne a segítségünkre jönni, szorosan mellénk állni – „a jobb kezünk felől” –, hogy esélyünk legyen a győzelemre. Azt szeretné, ha Vele, „az erős fegyveresnél erősebb” (Lk 11,21–22), hű szövetségesünkkel járnánk itt a földi hadszíntéren, „ezen az embernek ellenséges földgolyón” (Kosztolányi Dezső). Bizalmas én-te viszonyt ajánl fel számunkra Önmagával, hogy meg­taníthasson bennünket a biztonságos, helyes útra. Egyedül rajtunk múlik, hogy ez megvalósul-e…

A Biblia szerint minden korban voltak emberek, akik éltek ezzel a hatalmas kiváltsággal, és személyesen jártak Istennel.Megismerték Õt, igényelték és elnyerték jelenlétét, vezetését és segítségét az életükben. Dávid kétségtelenül közéjük tartozott (lásd például 1Sám 30,6; 1Krón 28,9). „Olyan szoros és teljes a kapcsolat Isten és az egyes emberi lélek között, mintha rajta kívül nem léteznék más teremtmény a Földön, akit Isten a figyelmében és a gondoskodásában részesítene, mintha senki más nem volna, akiért az Õ szeretett Fiát odaadta.” (Ellen G. White: Krisztusúhoz vezető lépések, 87. o.)

Milyen szerepet kell betöltenie a Bibliának a hitéletünkben?

 ...az Istennel járásunkban?

Péld 6,20–23 • „Őrizd meg, fiam, atyád parancsolatát, és anyád tanítását el ne hagyd. Kösd azokat szívedre mindenkor, fűzd a nyakadba. Valahová mégy, vezérel téged, mikor alszol, őriz téged, mikor felserkensz, beszélget teveled. Mert szövétnek [= lámpás] a parancsolat, és a tudomány világosság, és életnek útja a tanító feddések.”

Jn 15,7 • „Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.”

Kol 3,16 • „Krisztus beszéde lakozzék tibennetek gazdagon, minden bölcsességben…”

2Kor 10,13 • „De mi nem dicsekszünk mértéktelenül, hanem ama mérőzsinór mértéke szerint, amelyet Isten adott nékünk mértékül, hogy hozzátok is elérjünk.”

A „Jézusban maradás”, illetve az Istennel járás nyilvánvalóan váltófogalmak. Jézussal közösségben maradva járhatunk Õve­le. Ez pedig a kijelentése szerint úgy lehetséges, ha az Õ beszédei bennünk maradnak – Pál apostol tanácsa szerint: ha gazdagon lakoznak bennünk.

„Isten… célja az volt, hogy a Bibliában foglalt isteni beszéd által pótolja az Isten és ember közötti személyes érintkezést. A személyes kapcsolat ugyanis megszűnt Isten és ember között a bűneset után. Amikor azonban a Bibliát olvassuk vagy igéit hallgatjuk – az igazság megismerésének őszinte vágyával szívünkben –, Isten Lelke hat belső világunkra, és szinte „beszélgetésbe”, személyes érintkezésbe kerülünk Istennel. A Biblia igéi által Isten feltárja előttünk saját szívünk rejtett gondolatait is, megismerteti velünk titkos bűneinket, válaszol senkinek el nem mondott töprengéseinkre, eloszlatja félelmeinket, bátorít, vigasztal, útmutatást és örömet ad.” (Vankó Zsuzsa: Az alapvető bibliai tanítások kátéja, 13. o.)

„Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” – veti fel a kérdést Ámos próféta (3,3). Valóban járhatunk

Istennel – igényelhetjük jelenlétét, vezetését és áldásait –, ha közben nem törekszünk megismerni akaratát, és azzal teljes összhangba hozni az életünket?

„A Szentírást Isten akaratának hiteles, tévedhetetlen kinyilat­koztatásaként kell elfogadnunk. A Szentírás a jellem mércéje, tanításaink zsinórmértéke és tapasztalataink próbaköve.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, 10. o.)

Egyedül a Biblia hitelesítheti keresztény tapasztalatainkat. Alapos ismerete nélkül bizonytalan talajon állunk az Istennel szerzett tapasztalatainkat illetően. Éppen a Bibliából tudhatjuk, hogy világunkban és a saját lelkünkben is keveredhetnek a hangok. Messze nem csak Isten hangja, a Szentlélek késztetései hallhatók és érzékelhetők. A másik forrásból, a „mélységből” is származhatnak tanácsok és késztetések, vagy éppen a saját érzéseink és hangulataink után is mehetünk abban a hitben, hogy isteni vezetés alatt állunk. Ahogyan Példabeszédek könyvében olvashatjuk: „Sok gondolat van az ember elméjében, de csak az Úr tanácsa áll meg.” (19,21)

Jézus pusztai megkísértésének egyik nagy tanulsága, hogy Sátán jól ismeri a Bibliát, és fel is használja csaló szándékai érdekében. A Jézus által bemutatott „viszont meg van írva” elvnek (Mt 4,7) óvatosságra kell intenie bennünket a tekintetben, hogy a kiragadott igéket egyértelműen Istentől jövő vezetésként értelmezzük. „Õ pedig felelve, mondta: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 4,4) „Akkor nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra.” (Zsolt 119,6)

Istennel való kapcsolatunk fenntartása

 

Milyen helye van az elcsendesedésnek és az imádságnak Istennel való kapcsolatunk fenntartásában, a Vele járásban?

Zsolt 46,11 • „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!”

Ésa 30,15 • „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csendességben és reménységben erősségetek lett volna.”

Lk 18,1 • „Mondott pedig nekik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni.”

1Thess 5,17 • „Szüntelen imádkozzatok!”

Emberi viszonylatainkban is időre van szükség ahhoz, hogy minőségi kapcsolatot ápoljunk családtagjainkkal, barátainkkal és ismerőseinkkel. Nincs ez másként Istennel való kapcsolatunkban sem.

„Olyan feszültség és sietség keríti hatalmába a világot, amely sohasem létezett azelőtt… Az őrjítő rohanás közepette Isten szól hozzánk. Magához, a közelségébe hív: »Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!« (Zsolt 46,11) Nagyon sokan vannak, akik még az áhítat idején sem nyerik el az Istennel való tényleges közösség áldásait. Túlságosan sietnek. Gyors léptekkel haladnak át a szerető Krisztus jelenlétének körén. Időznek ugyan egy rövid ideig a szent határokon belül, de nem várják meg az Úr tanácsát. Nincs idejük arra, hogy isteni Mesterükkel legyenek. Életük terheivel térnek vissza munkájukhoz…

Akik így cselekszenek, azok sohasem fogják elérni a legnagyobb eredményeket, illetve mindaddig nem érik el, míg meg nem tanulják az erő titkát. Időt kell adniuk maguknak, hogy gondolkozzanak, és bevárják testi, szellemi és lelki erejük Istentől származó megújulását. Az ő Lelkének felemelő befolyására van szükségük. Ha ezt elnyerik, friss élet eleveníti meg őket. A megviselt szervezet, az elfáradt agy felüdül, és a megterhelt szív könnyebbé válik. 

Nemcsak egy pillanatnyi megállás erejéig idézni Krisz­tus jelenlétében, hanem személyes kapcsolatot ápolni vele, leülni az Õ társaságában – ez az, amire szükségünk van.”

„Nekünk is időt kell szakítanunk az elmélkedésre, imádkozásra és lelki felüdülésre. Nem értékeljük az ima erejét és hatékonyságát úgy, ahogy kellene. Az ima és a hit megvalósítja azt, amire a földön semmilyen hatalom nem képes. Ritkán kerülünk minden vonatkozásban kétszer azonos helyzetbe. Folytonosan új dolgok történnek velünk, és új próbákkal küzdünk, amelyekben a régi tapasztalatok nem adhatnak elegendő eligazítást. Folyamatos világosságra van szükségünk, amely Istentől jön…

Ha engedjük, hogy Istennel való kapcsolatunk megszakadjon, védtelenül maradunk. Minden jó szándék és elhatározás kevés a bűn leküzdéséhez. Imádkozó embereknek kell lennetek. Ne erőtelenül, csupán alkalomszerűen, rendszertelenül imádkozzatok, hanem buzgón, kitartóan, szüntelenül! Nem kell mindig leborulni az imádsághoz. Legyen szokásotok a Megváltóval beszélgetni, amikor egyedül vagytok, amikor az utcán jártok, és amikor mindennapi munkátokban szorgoskodtok! A szív szótlan fohásza szálljon fel folytonosan segítségért, világosságért, erőért, ismeretért! Legyen minden lélegzetvétel egy-egy imádság!…

Kettős életet kell élnünk – az elmélkedés és a cselekvés, a csendes imádkozás és a szorgalmas munka életét. Az Istennel töltött együttlétből merített erő az éberség és a figyelem komoly, megfeszített gyakorlásával társítva felkészíti az embert a mindennapi feladatokra, és a legnehezebb körülmények között is lelki békességet ad.”

„A szüntelen ima nem más, mint a lélek szakadatlan, háborítatlan közössége Istennel, amely által Tőle származó élet árad, melynek nyomán belőlünk is a szentség és a tisztaság folyama árad ki és tér vissza Istenhez.

Szükséges, hogy komolyan, elszántan akarjunk imádkozni. Ne engedjük meg, hogy bármi is visszatartson bennünket az imá­tól. Tegyünk meg minden tõlünk telhető erőfeszítést, hogy állandóan nyitva tartsuk az élő kapcsolat útját tulajdon lelkünk és Jézus között. Ragadjunk meg minden alkalmat, amikor visszavo­nulhatunk az imádkozás szokott helyére. Akik valóban keresik az Istennel való közösséget, azokat mindig ott látjuk az ima-összejöveteleken is, mert hűségesen végzik kötelességüket, és komolyan vágyakoznak arra, hogy mindabban az áldásban részesüljenek, amelyet csak elnyerhetnek. Ezért felhasználnak minden kínálkozó alkalmat, jelen vannak mindenütt, ahol befogadhatják a mennyből származó világosság sugarait.”

„Ha időt és szavakat találsz az imára, akkor Isten is talál időt és szavakat a válaszra.” (Ellen G. White: Nevelés/Előtted az élet, 258– 259. o.; A nagy Orvos lábnyomán, 368–370. o.; Krisztushoz vezető lépések, 84–85. o.; Review and Herald, 1890. április 1.)

Istennel járás: Hogyan járhatunk Istennel az evangélium ügyében

 ... embertársaink szolgálatában?

2Móz 33,15 • „Mondta neki Mózes: Ha a te orcád nem jár velünk, ne vigyél ki minket innen!”

5Móz 31,8 • „Az Úr, ő az, aki előtted megy, ő lesz veled; el nem marad tőled, sem el nem hagy téged: ne félj és ne retteg!”

Jn 21,22 • „Mondta neki Jézus: …Te kövess engem!”

Ap csel 16,6–10 • „Eljárva pedig Frigiát és Galácia tartományát, mivelhogy eltiltattak a Szentlélektől, hogy az igét Ázsiában hirdessék, Misia felé menvén, igyekeztek Bithi­niába jutni; de nem eresztette őket a Lélek. Áthaladva azért Misián, lementek Tróásba. Azon az éjszakán látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfiú állt előtte, kérve őt és így szólva: »Jöjj át Macedóniába, és légy segítségül nékünk!« Mihelyt pedig a látomást látta, azonnal igyekeztünk elmenni Macedóniába, megértve, hogy oda hívott minket az Úr, hogy azoknak prédikáljuk az evangéliumot.”

Aki valaha is tett már lépéseket azért, hogy másokkal is megosszon valamit abból, amit megértett a Biblia örömüzenetéből, az már tapasztalta Jézus szavainak igazságát: „Nélkülem semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5) A keresztény életnek ez olyan területe, ahol minden őszinte hívő mélyen átérzi Istentől való függését. Ha itt Isten nem jár velünk és előttünk, akkor súlyos hibákat követhetünk el, amelyeket nagyon nehezen lehet jóvátenni. Ha Isten Lelke nem készíti elő az utat az emberek szívékben, akkor erőfeszítéseink eleve kudarcra vannak ítélve.

Számunkra is tanulságokkal szolgál, ahogyan az apostolok munkálkodtak embertársaik érdekében. Milyen „szorosan” jártak Istennel, milyen érzékenyen figyeltek a Szentlélek vezetésére és jelzéseire! Kétségtelenül ez volt az eredményességük egyik titka. Nekünk is kiváltságunk keresni és megérteni, hova hívott minket az Úr. Ma is szükségünk van Isten vezetésére a tekintetben, hogy kiket látogassunk meg, mit és hogyan szóljunk, mit adjunk át, mire hívjuk fel a figyelmet.

Jézus nagy missziós parancsában egy csodálatos ígérettel bátorítja azokat, akik hitben elindulnak mások tanítvánnyá tétele érdekében: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön… és íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.” (Mt 28,18–20)

„Kövess engem! – Péter számára ezek a szavak tele voltak tanítással (Jn 21,19). Krisztus nemcsak halálára vonatkozólag, hanem élete minden lépésére nézve is leckét adott neki ezzel a két szóval. Eddig Péter hajlott arra, hogy függetlenül cselekedjék. Megpróbálta megtervezni Isten munkáját, ahelyett, hogy megvárta volna Isten tervének a kinyilatkoztatását és követte volna azt. Semmit nem nyerhetett azonban azzal, hogy előresietve nem várta meg, míg Isten közli vele tervét. Jézus ezt parancsolta neki:„Kövess engem!” (Jn 21,19) Ne rohanj elém! Így nem kell majd magányosan, egyedül összetalálkoznod Sátán seregével. Engedd, hogy én menjek előtted! Engedd, mert akkor majd nem győz le téged az ellenség!”

„Ha elindulsz, hogy végezd azt a munkát, amelyet Krisztus jelölt ki tanítványai számára, ha lelkeket nyersz meg Neki, akkor érzed majd, hogy mélyebb tapasztalatra és nagyobb ismeretre van szükséged Isten dolgaiban. Ennek következtében éhezed és szomjazod az igaz életet. Küzdeni fogsz imában Istennel, hited megerősödik, lelked iszik az üdvösség forrásából, és felüdül. Ha ellenállással találkozol és próbákba kerülsz, akkor még inkább a Bibliához menekülsz és az imádsághoz folyamodsz. Növekedsz a kegyelemben és Krisztus megismerésében, gazdag tapasztalatokat szerzel majd.” (Ellen G. White: Jézus élete, 720. o.; Krisztushoz vezető lépések, 69. o.)

Hogyan járhatunk Istennel a megpróbáló élethelyzetekben?

Ésa 50,10 • „Ki féli közületek az Urat? Ki hallgat az ő szolagája szavára? Õ, aki sötétségben jár és nincs fényesség néki, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez!”

Zsolt 112,4 • „Az igazakra világosság fénylik a sötétben: attól, aki irgalmas, kegyelmes és igaz.” Jn 13,7 • „Felelt Jézus és mondta neki: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.”

1Kor 13,12 • „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.”

Előfordulhat, hogy nem értjük Isten gondviselését az életünkben. Nehézségeink támadhatnak, és „nehéz kérdések” (1Kir 10,1) fogalmazódhatnak meg bennünk, amelyekre nem találjuk a választ. Ez azonban nem ok arra, hogy „elengedjük Isten kezét”, és feladjuk a hitünket – noha sokan ezt teszik. A megpróbáltatásokat nyilvánvalóan azért engedi meg Isten, hogy ilyenkor elengedése helyett inkább szorosabban fogjuk a kezét. A Biblia nem hagyja jóvá a „napfénykereszténységet”. „Mindig vannak olyanok, akiket a kötelesség helyén találunk, akár süt a nap, akár vihar van. Vannak azonban »napfény­keresztények« is. Ha minden jól megy és kellemes érzések töltik el őket, akkor komolyak és buzgók, ha azonban felhőkkel és kellemetlen helyzetekkel találják szembe magukat, akkor nincs mondani- és cselekedni valójuk.” (Ellen G. White: Életünk és munkánk, 133. o.)

„Kifogynánk az időből” (Zsid 11,32), ha felidéznénk mindazokat a bibliai történeteket, amikor Istennel járó emberek nehéz körülmények közé kerültek, és nem értették Isten velük kapcsolatos szándékát, gondviselése intézkedéseit. József, Mózes, Dávid… mit érthettek először az õ útjukból? (Péld 20,24) József a rabszolgasorból és börtönből, Mózes a negyvenéves pusztai tartózkodásából, Dávid az évtizedes üldöztetéséből? Azonban az is bizonyos, hogy amikor évekkel, évtizedekkel később megértették az ő útjukat (Péld 14,8), Isten bölcs – a javukat és Isten művét szolgáló – intézkedéseit az életükben, az csodálatos, összehasonlíthatatlan tapasztalat lehetett számukra (lásd például 1Móz 45,5–8). Ugyanakkor a Biblia annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy a megváltottak majd csak az ezer­esztendõs „nagy kiértékelés” során (Jel 20,4; 1Kor 6,2–3; Jel 15,3–4), illetve az újjáteremtett Földön kapnak majd választ valamennyi kérdésükre. „Azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről.” (Jn 16,23) „Már most örvendezhetünk annak, hogy ott világos lesz mindaz, ami itt talányos volt számunkra Isten gondviselésében, hogy világos magyarázatot kapunk a nehezen érthető dolgokra, tökéletes és szépséges összhangot látunk ott, ahol véges elménkkel csak zűrzavart, meghiúsult terveket láthattunk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, 98. o.)

„A nehézségektől és próbáktól senki sem mentes, aki elfogadja Isten Igéjét. Az igaz keresztény azonban nem nyugtalankodik, amikor megpróbáltatás éri; nem veszti el bizalmát, és nem csügged el. Jóllehet nem tudjuk, hogyan alakulnak ügyeink, és nem értjük Isten intézkedéseinek célját, de ne dobjuk el bizodalmunkat! Gondoljunk az Úr jótéteményeire, gondunkat vessük Őrá, és várjuk türelemmel szabadítását!

Lelki életünk erősödik a küzdelemben. A helyesen viselt próbák szilárd jellemet és lelki értékeket alakítanak ki bennünk. A hit, szelídség és szeretet tökéletes gyümölcse sokszor viharfelhők és sötétség közepette érik a legjobban.

…Amikor könyörgünk a Lélek ajándékaiért, Isten sokszor úgy válaszol imánkra, hogy e gyümölcsök megéréséhez alkalmas körülmények közé helyez. Mi pedig, nem értve szándékát, csodálkozunk és kétségbeesünk...” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 36. o.)

Ellen Gould White saját tapasztalataiból merítve írta mindezt. Még gyermekkorában, kilencévesen szenvedte el azt a balesetet, amely tartósan megfosztotta egészségétől. Egy iskolatársa dobott felé egy követ, amely úgy eltalálta az arcát, hogy ezt követően három héten át eszméletlenül feküdt. Betegség támadta meg tüdejét és szívét is, köhögési rohamok, tüdõvér­zés gyengítették le egyre jobban. Iskolai tanulmányait nemtudta folytatni, bár nagyon szerette volna. Életét később is végigkísérte a betegség és a gyengeség. Háromszor volt agyvérzése, szenvedett rákos daganattól, szívrohamtól, ideggyulladástól. Egyik fiát 3 hónapos, másikat 16 éves korában, férjét 60 évesen – teljesen váratlanul – veszítette el. Ezenkívül súlyos próbát és sok-sok lelki gyötrelmet jelentett számára az is, hogy életben maradt fiai közül az idősebb 43 éves koráig a tékozló fiú életét élte. Életének egyik szemtanúja – George B. Starr – így emlékezett meg róla a temetésén: „A legnagyobb jellemnek tartottam őt, akivel valaha találkoztam. Életét csak erős tölgyhöz tudom hasonlítani, amely a szélnek kitéve a leg­erõsebb vihart is kiállja, vagy a hegyhez, amely dacol az elemekkel. Istenbe vetett hite legyőzhetetlen volt. Olyan próbákban, amelyek sokak hitét elpusztították volna, megtartotta szilárd bizalmát, és győzött.” (Ellen G. White: Életünk és munkánk, 256. o.)

Mi ösztönözzön bennünket

Mi ösztönözzön bennünket Istennel járásunk komolyan vételére?

1Tim 4,8 • „Mert a test gyakorlásának kevés haszna van; de a kegyesség [= istenfélelem] mindenre hasznos, meglépvén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete.”

Zsolt 16,11 • „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörûségek vannak örökké.”

Zsolt 73,23–24 • „De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem.”

1Móz 5,24 • „Mivel Énok Istennel járt, eltűnt, mert Isten magához vette.”

A saját tapasztalatainkkal támaszthatjuk alá az idézett kijelentések igazságát a tekintetben, hogy az istenfélelem és az Istennel járás már e jelenvaló életben is „hasznos”. Énok életében azonban – az Istennel járók előképeként – már megvalósult az eljövendő élet ígérete is.

„Az istentelensége miatt pusztulásra ítélt világban Énok olyan bensőséges közösségben élt Istennel, hogy nem válhatott a halál martalékává. E próféta istenfélő jelleme annak az életszentségnek az előképe, amelyre mindazoknak el kell jutniuk, akik »áron vé­tetnek meg a földről« (Jel 14,3) Krisztus második eljövetelekor.

Akkor majd – csakúgy, mint az özönvíz előtti világban – a gonoszság megsokasodik. Romlott szívük késztetéseit és megtévesztő eszmék tanításait követve az emberek fellázadnak majd a mennytekintélye ellen. Azonban Isten népe Énokhoz hasonlóan a szív tisztaságára és az Isten akaratával való összhangra fog törekedni, míg végül átalakul Krisztus képmására. Énok példáját követve az Úr második eljövetelére figyelmeztetik a világot, és az ítéletre, mely a törvényszegőkre vár. Istenfélő beszédük és szent életmódújuk kárhoztatja majd az istentelenek bűneit. Ahogy Isten Énokot a mennybe ragadta a világot elpusztító özönvíz elő, úgy ragadja el Isten az élő igazakat a földről, mielőtt tűzzel megsemmisítené.”

„Az Úr megadta nekem, hogy más világok életébe is bepillantat nyerhessek… Innen egy olyan világhoz vitettem, amelynek hét holdja volt. Ott láttam az idős Énokot, aki elragadtatott. Jobbjában nagyon szép pálmaágat tartott, melynek minden egyes levelére e szó volt írva: »győzelem«. Fejét vakítóan fehér koszorú ékesítette. A koszorú mindegyik levelére ez a szó volt írva: »tisztaság«. A levelek különféle színű kövekkel voltak kirakva, és fényesebben ragyogtak, mint a csillagok, pompás fényt vetettek a be­tûkre s nagyszerűen világították meg őket. A fején hátul egy szalag volt, amely összefűzte a koszorút, s amelyre e szó volt írva: »szentség«. A koszorú felett gyönyörű korona volt, amely fényebsebben ragyogott a napnál. Kérdeztem őt, hogy ez az a hely, ahová a földről vitetett? Azt felelte: »Nem, az én otthonom a város, ide csak ellátogattam.« Otthonosan mozgott azon a helyen. Arra kértem kísérő angyalomat, engedje meg, hogy ott maradjak. Elvihetetlenen volt a gondolat, hogy újra visszatérjek ebbe a sötét világba. De ő így felelt: »Most vissza kell térned, de ha hűséges leszel, akkor a száznegyvennégyezerrel együtt abban a kiváltságban lesz részed, hogy valamennyi világot felkeresheted, és szemlélheted Isten kezének alkotásait.«” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 63. o.; Korai írások, 30–31. o.)

A Biblia olvasása során véges lényünk újra és újra szembesül a végtelennel. Gábriel angyalt körülbelül 500 (Dn 9. és Lk 1. fej.),

Illést mintegy 900 (2Kir 2. és Mt 17. fej.), Mózest 1400 év után(5Móz 34. és Mt 17. fej.) látjuk viszont a Biblia lapjain. Énok­ról pedig Ellen G. White prófétai szolgálata által hozzávetőleg 4800 év eltelte után kapunk hírt. Évszázadok és évezredek teltek el, amióta Énok a mennyei világ lakója lett, boldog közösségben a tiszta, bűntelen lényekkel, és nem unja az örökkévalóságot… „Életet kért tőled: adtál néki hosszú időt, örökkévalót és végtelent.” (Zsolt 21,5)

„Ó, sokat emlegetett, régóta remélt, türelmetlenül várt, de igazán soha meg nem értett, csodálatos üdvösség!” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, 573. o.)