Akkor a nemzetek nem ismernek el majd más törvényt, csak a menny törvényét. Mindenki egyetlen boldog, egységes családot alkot majd, a dicséret és a hálaadás köntösébe öltözve. E jelenet láttán a hajnalcsillagok együtt énekelnek, Isten fiai pedig örvendezve kiáltanak, miközben Isten és Krisztus együtt hirdeti ki: »Nem lesz többé bűn, és nem lesz többé halál«…
Szoktassuk magunkat ahhoz, hogy beszélünk a mennyről, a gyönyörű mennyországról! Beszélj az életről, amely addig tart, amíg Isten él, vagyis örökké! Ott elfelejted majd a nem is olyan nagy próbáidat és nehézségeidet. Engedd, hogy elmédet Isten vonzza magához”. (Ellen G. White: The Faith I Live By. 363./old.)
White idézet: ÖRÖM A PRÓBÁBAN,
„Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsid. 4:15)
Istennek hála, hogy olyan Főpapunk van, aki ismeri gyengeségeinket. Itt nem számíthatunk pihenésre. A mennybe vezető út kereszthordozást jelent; ez egy keskeny út, de örömmel haladunk rajta, tudván, hogy a dicsőség Királya járt azon előttünk.
Nem panaszkodunk a nehezen járható ösvény miatt, hanem Jézus alázatos követőiként a nyomába lépünk. Örülni fogunk a szorongattatásban, miközben az örök dicsőség jutalmáról elmélkedünk.
Egyetlen panaszszót sem ejtünk a próbák miatt. Isten szeretett gyermekei mindig megpróbáltatásokon mentek keresztül. Minden próba, amelyből győztesen kerülünk ki, gazdagabbá tesz a dicsőségben. Lelkesen vágyom a szenvedés tapasztalatára. Még ha tehetném is, sem akarok szenvedés nélkül a mennybe jutni, ahol találkozhatom Jézussal, aki oly sokat szenvedett, hogy számunkra nagy örökséget biztosítson, és a mártírokkal, akik életüket adták az igazságért és Krisztusért. Nem. A szenvedések által akarok tökéletes lenni. Annyira szeretnék Krisztus szenvedéseinek részese lenni, mert tudom, hogy dicsőségéből is részesülök majd. Jézus a mi példaképünk. Tanulmányozzuk, hogyan kerülhetünk minél közelebb ehhez a példaképhez.
Teljes örömünk lehet Megváltónkban, aki megvált minket minden bűnünkből. Istennel járhatunk minden nap, és elmondhatjuk: „Élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” és megadja nekem „az akarást és a véghezvitelt, jó kedvéből”. Istené a dicsőség! Tudom, hogy életem el van rejtve a Krisztusban.
A függöny felgördült, és láttam a gazdag jutalmat, amely a szentekre vár. Megízleltem a jövendő világ örömét és ez az élet már nem tűnik ugyanolyan szépnek előttem. Érzelmeim, foglalatosságom és reménységem a mennyhez kötődik. Vágyom látni a Királyt az Ő szépségében, aki az én lelkem szeret. Ó, édes ország! Vágyom eljutni oda; és a gondolat, hogy annyira közel van már, türelmetlenné tesz Krisztus várásában. Dicsőség Istennek a halhatatlanság reménységéért és az örök életért, mely Krisztus által miénk lehet. – Krisztusi élet, „Öröm a próbában” című fejezet, 350./old. (december 2.)
Később a pápa megparancsolta a plébániák papjainak, hogy intsék meg a vasárnap megszentségtelenítőit. Mondják meg nekik, hogy járjanak templomba és imádkozzanak, ha nem akarnak valami nagy csapást hozni magukra és szomszédaikra! Egy papi zsinat azt az indokot hozta fel – amivel azóta még protestánsok is sokszor érvelnek –, hogy mivel egyes emberekre vasárnapi munkájuk közben villám sújtott le, minden bizonnyal a vasárnap a nyugalomnap. „Ebből látszik – mondta a főpap –, hogy Isten mennyire haragudott rájuk e nap semmibevevése miatt”. Ezután felszólították a papokat és a lelkészeket, a királyokat és a fejedelmeket, és minden hivő embert, hogy „mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy az a nap visszakapja megtisztelő helyét. A jövőben pedig a kereszténység dicsőségére őszintébben ünnepeljék.” {GC 575.2}
Mivel a zsinati rendeletek elégtelennek bizonyultak, az egyház felkérte a világi hatóságokat egy olyan rendelet kiadására, amely az embereket megfélemlíti és a vasárnapi munkától eltiltja. Egy zsinat, amelyet Rómában tartottak, minden korábbi döntésnek még nagyobb súlyt és fontosságot adott. E döntések az egyházi törvényekben is helyet kaptak, a polgári hatóságok pedig csaknem az egész keresztény világban kötelezővé tették őket.' {GC 575.3}
Még mindig nagy gondot jelentett az, hogy a vasárnap megtartását nem lehetett a Szentírással szentesíteni. A nép kételkedett abban, hogy tanítóinak joga volna Jahvénak – „a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja” – határozott kinyilatkoztatását a Nap napjának dicsőítéséért elvetni. A bibliai bizonyságtétel hiányának pótlására egyéb eszközökre volt szükség. A vasárnap egyik fanatikus védelmezőjének, aki a XII. század vége táján sorra látogatta az angliai gyülekezeteket, az igazság hűséges tanúi ellenszegültek. E tanító erőfeszítései olyan eredménytelenek voltak, hogy egy időre eltávozott az országból, és valami olyasmi után kutatott, amivel érvényre juttathatja tanításait. Amikor visszatért, a hiányt pótolta, és későbbi munkája eredményesebb lett. Hozott magával egy – állítólag Istentől származó – tekercset, amely a vasárnap megtartásának hiányzó parancsát tartalmazta, és félelmes fenyegetéseket az engedetlenek megfélemlítésére. Ezt a nagyra becsült iratot, amely éppoly hamisítvány volt, mint az általa igazolt intézmény, és amely – állítása szerint – a mennyből hullt alá, Jeruzsálemben, a Golgotán levő Szent Simeon nevű oltáron találták meg. Az igazság azonban az, hogy a római pápa palotája volt a születési helye, és onnan került ki. Az egyház hatalmát és virágzását elősegítő csalásokat és hamisítványokat a pápai hierarchia minden korban törvényesnek tartotta. {GC 576.1}
A tekercs szerint tilos dolgozni a szombat kilencedik órájától, azaz délután három órától, hétfő napfelkeltéig. A tekercs megbízhatóságát állítólag sok csoda támasztotta alá. Például a megadott idő után dolgozó emberek megbénultak. Egy molnár, aki megkísérelte gabonáját megőrölni, liszt helyett vérzuhatagot látott kiömölni, és a malomkerék a nagy erővel rázuhanó víz ellenére is mozdulatlan maradt. Egy asszony, aki tésztát tett a sütőbe, nyersen vette ki, pedig a sütő forró volt. Egy másik, aki a kilencedik órára megdagasztotta a kenyerét, de úgy döntött, hogy hétfőig félreteszi, másnapra – mennyei csoda folytán – megsült cipók formájában talált rá. Egy ember, szombaton a kilencedik óra után sütött kenyeret. Másnap reggel, amikor megtörte, vér folyt belőle. Ilyen képtelen és babonás koholmányokkal próbálták a vasárnap hívei megalapozni e nap szentségét. {GC 576.2}
Skóciában, akárcsak Angliában nagyobb becsülete volt a vasárnapnak, amikor az ősi szombat egy részével együtt ünnepelték. De hogy mennyi időt kellett szentnek tartani, az változó volt. A skót király rendelkezése szerint „a szombatot déli tizenkét órától kell szentnek tartani”, és hétfő reggelig senki sem foglalkozhat világi dolgokkal. {GC 577.1}
Bár a pápisták mindent megtettek a vasárnap szentségének megalapozásáért, ők maguk nyilvánosan megvallották a szombat mennyei tekintélyét, és azt is, hogy az az intézmény, amely a szombat helyére került, emberi eredetű. Egy XVI. századi pápai zsinat világosan kimondta: „Egyetlen keresztény se felejtse el, hogy a hetedik napot Isten megszentelte, és nemcsak a zsidók kapták és ünnepelték, hanem azok is, akik úgy tettek, mintha Istent imádnák; habár mi, keresztények az ő szombatjukat az Úr napjára tettük át.” Isten törvényének meghamisítói tudták, mit csinálnak. Szántszándékkal helyezték magukat Isten fölé. {GC 577.2}
A valdensek közül némelyek szombatot ünnepeltek. Sokáig tartó, véres üldözésük beszédesen szemlélteti, milyen politikát folytatott Róma a vele ellenszegülőkkel. Mások is hasonlóképpen szenvedtek a negyedik parancsolat iránti hűségükért. Az etióp és abesszin egyház történelme különösképpen sokatmondó. A középkor sötétjében Közép-Afrika keresztényeit szem elől veszítette a világ, és ők hosszú századokon át szabadon gyakorolhatták hitüket. De Róma végül tudomást szerzett létezésükről, és az abesszin császárt csakhamar rávette, hogy ismerje el a pápát Krisztus helytartójának. Ezt további egyezkedések követték. Majd egy rendelet született, amely a legszigorúbb büntetés terhe mellett megtiltotta a szombat ünneplését. A pápai zsarnokság azonban nemsokára olyan kellemetlen iga lett, hogy az abesszinok elhatározták: letörik a nyakukról. Iszonyú harc árán kiűzték birodalmukból a római katolikusokat, és helyreállították az ősi hitet. A gyülekezetek boldogan köszöntötték a szabadságot, és soha nem felejtették el azt a leckét, amelyet Róma megtévesztéseiről, fanatizmusáról és önkényuralmáról tanultak. E félreeső ország népe örült, ha a keresztény világ többi része nem vett róla tudomást. {GC 577.3}
Az afrikai gyülekezetek úgy tartották a szombatot, mint a pápai egyház, mielőtt teljesen hitehagyóvá lett. Míg Isten parancsának engedelmeskedve megtartották a hetedik napot, az egyház szokásaihoz alkalmazkodva vasárnap sem dolgoztak. Róma, miután övé lett a legfőbb hatalom, sárba taposta Isten nyugalomnapját, hogy felmagasztalja a sajátját. De a majdnem ezer évig rejtőzködő afrikai gyülekezetek nem osztoztak hitehagyásában. Amikor Róma uralma alá kerültek, kénytelenek voltak az igazi szombat ünneplésével felhagyni, és tiszteletben tartani a hamisítványt. De mihelyt visszanyerték függetlenségüket, újra engedelmeskedtek a negyedik parancsolatnak. {GC 578.1}
Ezek a feljegyzések, amelyek megörökítik a múltat, világosan tanúsítják, hogy Róma gyűlöli az igazi szombatot és e szombat híveit. Kiderül belőlük, hogy milyen eszközöket használ a maga alkotta intézmény megünnepeltetésére. Isten Igéje azt tanítja, hogy ezek az események meg fognak ismétlődni, amikor Róma hívei és a protestánsok összefognak, hogy felmagasztalják a vasárnapot. {GC 578.2}
A Jelenések könyve 13. fejezetének próféciája kinyilatkoztatja, hogy a bárányszarvú fenevad által jelképezett hatalom „azt cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják” a pápaságot, amelyet itt a párduchoz hasonló fenevad szimbolizál. A kétszarvú fenevad azt is mondja „a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét”, és ez a hatalom mindenkivel – „kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal” – elfogadtatja a fenevad bélyegét. (Jel. 13:11-16) Bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok az a hatalom, amelyet a bárányszarvú fenevad jelképez, és hogy ez a prófécia akkor fog teljesedni, amikor az Egyesült Államok kikényszeríti a vasárnap megtartását. E nap megünneplésére Róma a maga felsőbbségének elismeréseként tart igényt. De nemcsak az Egyesült Államok fog meghódolni a pápaság előtt. Róma befolyása azokban az országokban, amelyek egykor elismerték főhatalmát, korántsem szűnt meg. A prófécia pedig megjövendöli hatalmának visszaállítását. „Látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat”. (Jel. 13:3) A halálos seb azt a kudarcot jelzi, amely a pápaságot 1798-ban érte. Ezután – ahogy a próféta mondja – „az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat”. Pál világosan kijelenti, hogy a „bűn embere” a második adventig megmarad. (2 Thessz. 2:3-8) Egészen az idők végéig fogja folytatni csaló munkáját. A Jelenések könyvének írója ugyancsak a pápaságra utal, amikor azt mondja, hogy „imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe”. (Jel. 13:8) Mind az Óvilág, mind az Új, a vasárnap tiszteletével – amely kizárólag a római egyház tekintélyén alapszik – hódolni fog a pápaság előtt. {GC 578.3} – Ellen G. White írt a mennyről, A nagy küzdelem. 575-578.
