Akik nem hisznen Jézus Krisztus feltámadásában

(1Kor 15:9-19) szakaszában Pál azt magyarázza el, hogy milyen súlyos és rettenetes következményei vannak a feltámadás tagadásának. A feltámadás nélkül a hívőknek nincs semmi reménye a jelenben, a jövőben pedig még annyi se. 

(1Kor 15:5-19). és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. (6) Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. (7) Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. (8) Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. (9) Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. (10) De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. (11) Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké. (12) Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? (13) Hiszen ha nem támadnak fel a halottak, akkor Krisztus sem támadt fel. (14) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. (15) Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. (16) Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. (17) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. (18) Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. (19) Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. /RÚF/ 

Általánosságban véve nem hittek a feltámadásban az ókori pogányok, főleg nem a görög világban, ahol a test és a lélek dualista felfogása volt jellemző. Szerintük a halál pillanatában a lélek elszáll oda, ahová a holtak lelkének menni kell. (1Kor 15:12-19) szakaszát Pál egy költői kérdéssel nyitja, ami mutatja megdöbbenését: „Micsoda? Hogyan mondhatják köztetek néhányan, hogy nincs halottak feltámadása” (1Kor 15:12), az író fordítása nyomán). Nem tudja elhinni, hogy képtelenek elfogadni a feltámadás valóságát, hiszen olyan sok szemtanúja volt. (1Kor 15:5-8) Ami pedig még rosszabb, hogy a feltámadás nélkül a hitük hazugságra épült volna, tehát továbbra is a bűneikben vannak. Valójában azt mondja, hogy ha nem támadnak fel a halottak, akkor 

1) Krisztus nem támadt fel (1Kor 15:13, 16); 

2) hiábavaló a prédikálásunk (1Kor 15:14); 

3) a hitünk is hiábavaló (1Kor 15:14); 

4) hamis tanúk vagyunk (1Kor 15:15); 

5) semmit sem ér a hitünk (1Kor 15:17), /RÚF/; 

6) még mindig a bűneinkben vagyunk (1Kor 15:17); és természetesen 

7) akik meghaltak, azok nincsenek többé. (1Kor 15:18) 

A feltámadás nélkül üres az igehirdetés és a hit is. (1Kor 15:14) Itt a görög kenosz szó szerepel, aminek a jelentése: „alaptalan”, „üres”, „hiábavaló”. Jó ez a fordítás, de túl tág. A magyarázók között vita tárgya, hogy a kenosz jelentése: „üres”, abban az értelemben, hogy hiányzik belőle az igazság (tehát „nem igaz”), vagy eredménye nincs (azaz „eredménytelen”, „hatástalan”), vagy nincs célja (vagyis „céltalan”, „hiábavaló”). Bármelyik is a pontos jelentése, (1Kor 15:17) a feltámadás nélkül a hitet értelmetlennek mutatja be, a görög mataiosz szóval. A mataiosz nem sokban különbözik a kenosz-tól, amelyek azt a gondolatot közvetítik, hogy ha Jézus nem él, nem lesz eredménye a hitünknek, csupán illúzió, mert a bűneinkre nem nyertünk bocsánatot. (1Kor 15:17) Hamis tanúk lennénk, akik becsapnak és akiket becsaptak. (1Kor 15:15) 

Hogyan lehetne megérteni 1Korinthus 15. fejezetének üzenetét, ha a halottak azonnal a mennybe (vagy pokolra) szállnának? Miért annyira fontos tanítás tehát az, hogy a halottak alszanak?

White idézet: Reménységet kaptunk, az örök élet reménységét. Üdvözítőnket semmi más nem tölti el elégtétellel, csak az, hogy ezt az áldást kínálhatja fel számunkra, viszont a mi kötelességünk hittel belekapaszkodni az ígéret adójába. Számíthatunk szenvedésre, mert akik Ővele osztoznak a szenvedésben, osztozni fognak dicsőségében is. A bűnös és veszendő ember számára megszerezte a megbocsátást és a halhatatlanságot, de a mi kötelességünk hit által elfogadni ezeket az ajándékokat. Ha Őbenne hiszünk, lelkünk ebbe a reménységbe horgonyozhat szilárd, erős hittel. Bízhatunk, hogy Isten elfogad bennünket, de nemcsak ezen a világon, hanem a mennyei világban is, mivel hatalmas árat fizetett az üdvösségünkért. A Krisztus engesztelő áldozatába és közbenjáró munkájába vetett hit megerősít, amikor a küzdő egyházban kísértések törnek ránk. Nézzünk hittel az előttünk álló dicsőséges reménységre, és abba kapaszkodjunk… 

A mennyországot nem saját érdemeink, hanem Jézus Krisztus érdemei alapján nyerjük el… Ne bízzatok önmagatokba, hanem csak abba, aki a kárpit mögé lépett. Beszéljetek egymásnak ama boldog reménységről, Urunk, Jézus Krisztusunk dicsőséges megjelenéséről. 

Igaz, hogy hatalmas erkölcsi veszélyeknek vagyunk kitéve, és igaz, hogy az a veszély fenyeget, hogy megvesztegethetőkké válhatunk. De ez csak akkor jelent veszélyt számunkra, ha önmagunkban bízunk, és nem tekintünk el saját emberi erőfeszítéseinktől. Ebben az esetben a hitünk zátonyra fut… 

Örök életünk reménysége Krisztusban van… Reménységünk a lélek horgonya, amely erőteljesen és töretlenül hatol át a templom kárpitján, és így a viharvert lélek az isteni természet részesévé válik. Immár Krisztusban horgonyoz. A kísértések tajtékzó hullámai közepette nem csapódik a szikláknak, és nem ragadja el az örvény, hanem a hajója túljut a viharos hullámokon. 

– That I May Know Him, 79./old. 

Gyülekezetünk tagjai nem néznek a megfeszített és feltámadt Üdvözítőre, akiben az örök életre vágyakozók minden reménysége összpontosul. Pedig ez a mi üzenetünk, érvelésünk, tanításunk, figyelmeztetésünk a bűnben élők felé, bátorításunk a vergődőnek, és reménység minden hívő számára. Ha fel tudnánk ébreszteni az emberek érdeklődését, hogy Krisztusra figyeljenek, Őt szemléljék, akkor félre is állhatnánk, és csak arra kellene kérnünk őket, hogy állandóan Isten Bárányára nézzenek… Akinek szemei Jézus Krisztusra irányulnak, mindent elhagy, meghal az önzésnek. Hinni fog Isten minden szavában, amely olyan dicsőségesen és csodálatosan felmagasztaltatik Krisztusban. – Maranatha, 99./old. (ápr. 1.) 

Hirdetni kell Krisztus feltámadását

 Pál az evangéliumra mutatva kezdi (1Korinthus 15. fejezetét). 

Leírja, hogy az evangéliumot 

1) hirdette a korinthusiaknak; 

2) amit ők elfogadtak; 

3) amelyben megálltak; és 

4) ami által üdvösséget nyertek. 

(1Kor 15:1-2). Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. (2) Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. /RÚF/ 

Ez a nyitás felkészíti az olvasót arra, ami a fejezetben később következik, és bemutatja, hogy Krisztus feltámadása elengedhetetlen az üdvösségünkhöz. 

 (Róm 10:9-10). Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. (10) Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk. /RÚF/

Krisztus feltámadása az evangélium üzenetének annyira létfontosságú része, hogy tagadása ellentétes a Krisztusba vetett hittel. 

(Lk 24:44-47). Majd így szólt hozzájuk: Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. (45) Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, (46) és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, (47) és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. /RÚF/ 

(Róm 1:1-4). Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, (2) amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért, (3) az ő Fiáról, aki test szerint Dávid utódaitól származott, (4) a szentség Lelke szerint pedig a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult. Jézus Krisztus a mi Urunk, /RÚF/ 

(1Kor 15:1-4). Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. (2) Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. (3) Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, (4) eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, /RÚF/ 

(1Kor 15:1-4) verseiben találjuk Pál üzenetének összefoglalását. Valójában nem számít, hogy az „Írások szerint” kifejezés egy ószövetségi szakaszra, vagy az Ótestamentum egészére utal. Jézus a halálával és feltámadásával beteljesítette Isten ószövetségi ígéreteit. 

(1Kor 15:2, 11). Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. (11) Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké. /RÚF/ 

Aki Krisztus feltámadását hirdeti, annak először hinnie is kell, hogy ez történelmi esemény volt. 

 (1Kor 15:5-8). (és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. (6) Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. (7) Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. (8) Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. /RÚF/) 

Ebben az esetben meghatározó szerepet tölt be az Újtestamentumban. Ez a rész szilárd szentírási bizonyítékkal szolgál arra nézve, hogy feltámadása után számosan látták Krisztust, és közülük sokan éltek még akkor is, amikor Pál ezt a levelet megírta. 

(1Kor 15:6). Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. /RÚF/ 

Az apostol lényegében azt mondja, hogy Menjetek, kérdezzétek meg tőlük ti, hogy mit láttak! Ennyire biztos volt abban, hogy Krisztus valóban feltámadt. 

Ezek az emberek szemtanúk voltak, ahogy Jézus is mondta: „ezeknek bizonyságai” (Lk 24:48) 

White idézet: [A tanítványoknak] Bizonyítaniuk kell a világ előtt Krisztus élete eseményeit, halálát és feltámadását, az ezekre vonatkozó jövendöléseket, a megváltási terv csodáit és Jézus bűnbocsátó hatalmát. Hirdetniük kell a béke és üdvösség evangéliumát, bűnbánat és Krisztus ereje által. 

Krisztus a mennybemenetele előtt kiosztotta tanítványainak megbízatásukat. Tudatta velük, hogy ők a végrehajtói akaratának, amellyel a világra hagyományozta az örök élet kincseit. Ti voltatok tanúim – így mondta –, hogy életemet feláldoztam a világért. Láttátok fáradozásomat Izráelért, noha népem nem akart hozzám térni, hogy elnyerje az örök életet. Bár a papok és főemberek kényük-kedvük szerint bántak el velem, és elvetettek engem, mégis még egyszer alkalmat kell nyújtani nekik, hogy elfogadják Isten Fiát. Láttátok, hogy mindazokat szívesen fogadtam, akik bűneiket megvallották. Aki hozzám tér, azt el nem taszítom. Reátok ruházom e kegyelmi üzenet továbbítását. Zsidónak, valamint pogánynak tovább kell azt adnotok – Izráelnek először, azután minden népnek és nyelvnek. Az összes hívő egyetlen gyülekezetbe tömörüljön. 

Ez a megbízatás az evangelizációra: Krisztus országának nagy missziós okirata. A tanítványok buzgólkodjanak a lelkekért, és a kegyelmi meghívást juttassák el mindenkihez. Ne várjanak arra, hogy az emberek hozzájuk jöjjenek, hanem menjenek üzenetükkel hozzájuk. 

Krisztus nevében végezzék munkájukat. Minden szavuk, minden cselekedetük Krisztus nevére hívja fel a figyelmet. Neve az éltető erő, amely által a bűnösök megmenthetők. Hitük Krisztusban, a kegyelem és erő forrásában gyökerezzen. Minden kérelmet az Ő nevében tárjanak az Atya elé, mert akkor meghallgatja őket Isten. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében kereszteljenek. Krisztus neve legyen jelszavuk, ismertetőjelük és összetartó kötelékük; cselekedeteikre a felhatalmazás, és eredményük forrása. Országában semmit ne ismerjenek el, amelyen nincs rajta nevének felirata! – Az apostolok története, 27-28./old. 

Krisztus feltámadásának ereje

„Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is… Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok.” (1Kor 15:14-17), /ÚRK/

 Milyen különös, hogy a maga korában még Pálnak is foglalkoznia kellett azokkal, akik tagadták a halottak feltámadását. Ugyanis az akkoriban élők látták, hogy mit tesz a halál az emberi testtel. Tudták, hogy a holttest először bomlásnak indul, majd porrá szárad, és szinte semmivé lesz. Azzal is tisztában voltak, hogy az elhunytak már régen meghaltak, a legtöbben sokkal hosszabb ideje halottak, mint amennyit éltek. A holtak feltámadása nem tűnt valószínűbbnek a számukra, mint a mi korunkban élőknek, leg alábbis emberi nézőpontból. Éppen ezzel a kérdéssel akart Pál foglalkozni. Ez alapvetően fontos is volt. Ha Jézus nem támadt fel, akkor nem az, akinek mondta magát, a keresztnek semmi hatása nincs, a bűneinkért nem fizetett meg. Ebben az eset ben csak a kétségbeesés maradna számunkra. Ámde Urunk feltámadt, felment a mennybe, és visszatér majd, hogy hazavigyen bennünket. Ezen a héten (1Korinthus 15 fejezetére) és Krisztus feltámadásáról szóló tanítására összpontosítunk. Korinthusban voltak néhányan, akik a környező pogány világnézet befolyására tagadták a feltámadást. Nekik válaszolva Pál megerősíti, hogy Krisztus valóban feltámadt, és Ő az egyetlen reményünk az üdvösségre.

 (1Korinthus 15:1-58). Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdet tem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. (2) Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. (3) Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, (4) eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, (5) és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. (6) Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. (7) Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. (8) Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. (9) Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. (10) De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoz tam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. (11) Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké. (12) Ha pedig Krisz tusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? (13) Hiszen ha nem támadnak fel a halot tak, akkor Krisztus sem támadt fel. (14) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. (15) Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. (16) Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. (17) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. (18) Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. (19) Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. (20) Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. (21) Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. (22) Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. (23) Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor kö vetkeznek azok, akik a Krisztuséi. (24) Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. (25) Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. (26) Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. (27) Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy mindent az ő lába alá vetett, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. (28) Amikor pedig majd alávettetett neki min den, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben. (29) Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? (30) Miért vállalunk veszedelmet mi is minden pillanatban? (31) Naponként a halállal nézünk szembe, oly igaz ez, testvéreim, mint a veletek való dicsekvé sem Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. (32) Ha csak emberi módon küzdöttem a vadál latokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. (33) Ne tévelyegjetek: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” (34) Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik Istent: megszégyenítésetekre mondom ezt. (35) De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? (36) Esztelen! Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal, (37) és amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. (38) De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. (39) Nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké. (40) Vannak mennyei testek, és vannak föl di testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké. (41) Más a nap fényessége, más a hold fényessége, és más a csillagok fényessége: mert egyik csillag fényességben különbözik a másik csillagtól. (42) Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; (43) elvettetik gyalázatban, fel támasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. (44) Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. Ha van földi test, van lelki test is. (45) Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. (46) De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki. (47) Az első ember a föld porából való, a második ember mennyből való. (48) Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. (49) És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is. (50) Azt mondom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot. (51) Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni. (52) Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. (53) Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba. (54) Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött! (55) Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” (56) A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. (57) De hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! (58) Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban. /RÚF/ 

 White idézet: Amikor a keresztény aláveti magát a keresztség magasztos szertartásá nak, az univerzum három legnagyobb hatalma – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – jóvá hagyását fejezi ki ezzel az aktussal szemben, és ígéretet tesz, hogy gyakorolni fogja tekintélyét érdekében, míg törekedni fog felmagasztalni Istent. Eltemettetik Krisztus halálában, és feltámad egy új életre. A menny három legnagyobb hatalma megígéri, hogy biztosítani fogja a keresztény számára azt a támogatást, amelyre szüksége van. A Lélek a kőszívet hússzívvé változ tatja. Isten Igéjét magáévá téve a keresztény olyan tapasztalatot szerez, amely hasonlí tani fog az isteni modellhez. Amikor Krisztus hit által a szívben lakozik, a keresztény Isten temploma lesz. Krisztus nem lakik a bűnös ember szívében, hanem csak ott, ahol az egyén alárendeli magát a menny befolyásának. Az a világosság, amelyet az igazi keresztény terjeszt, bizonyságot tesz a Krisztussal való egységről. Az én meghal, Krisztus pedig feltámad benne… „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.” (1Jn 3:2) Akkor azok, akiknek élete el volt rejtve Krisztusban, akik ezen a földön megharcolták a hitnek szép harcát, együtt fognak ragyogni Isten országában a Megváltó dicsőségével. Testvéreim, Isten célja veletek az, hogy életetek által mások jobbá váljanak, hogy megmutatkozzon bennetek Krisztus képmása, a dicsőség reménysége. Célja az, hogy Pál apostollal együtt elmondhassátok: „élek…de nem én, hanem él bennem a Krisztus”. (Gal 2:20) Teljes megelégedettséggel, Krisztus szeretetében megpihenve, azzal a hittel, hogy Megváltónk és Életadónk munkálkodni fog lelketek üdvösségéért, tudni fogjátok, mit jelent megállni a láthatatlan Isten előtt, miközben egyre közelebb kerül tök hozzá… Az a megelégedettség, amelyet Krisztus ad, egy végtelen ajándék, mely drágább az aranynál, ezüstnél és a drágaköveknél. Életünk csak akkor tiszta, ha Isten befolyása alatt vagyunk, és akkor boldog, amikor kapcsolatban vagyunk vele. A ragyogás, amellyel azok rendelkeznek, akik tapasztala tokban gazdagok, nem más, mint az igazság Napja fényének visszatükrözése. Annak fénye a legragyogóbb, aki a legközelebb van Krisztushoz. – Krisztusi élet, 107./old. (ápr. 3.)