A mi figyelmeztetésünkre: ha az ember lázad Isten ellen

Ezek a mégoly szégyenletes, sajnálatos ószövetségi feljegyzések azonban jó okkal kerültek a Bibliába: azért, hogy ideális esetben megtanuljuk, mi lesz, ha az ember lázad Isten ellen. 

(1Kor 10:6-12)  Pál apostol szerint miért ihlette Isten a prófétákat üzeneteik megírására a Bibliában? 

(1Kor 10:6-12). Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. (7) Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” (8) De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. (9) Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. (10) De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. (11) Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk. (12) Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! /RÚF/ 

Ezekben a versekben Pál egyenes vonallal köti össze a múltat és a jelent, Izraelt és az egyházat, amelynek részei vagyunk mi, akik Urunknak és Megváltónknak fogadtuk el Jézust. 

(Gal 6:14-16). Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára. (15) Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem számít, sem a körülmetéletlenség; hanem csak az új teremtés. (16) Békesség és irgalmasság mindazoknak, akik e szabály szerint élnek, és Isten Izráelének! /RÚF/ 

Pál világossá teszi, hogy nem szabad átsiklani az emberiség Istennel kapcsolatos tapasztalatainak múltbeli feljegyzései felett, akár jók, akár rosszak, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat. Isten ezt igen fontosnak gondolta, például állította elénk,

 „hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők [az elődeink] kívántak”. (1Kor 10:6), /ÚRK/ 

Más szóval: a múlt gyakran a jövő bevezetője. Általában a múlt határozza meg, ami a jelenben történik, illetve fog történni a jövőben. 

Lényegében Isten elmondja: nem vagyunk arra kárhoztatva, hogy megismételjük a korábbi nemzedékek hibáit, amennyiben hallgatunk a Szentírás és a prófétai üzenetek intéseire, amelyeket hírnökein keresztül küldött. Ha hallgatunk rá, tanulunk és engedelmeskedünk, megerősödünk, jól megy a sorunk. 

(2Krón 20:20). Kora reggel fölkeltek és kivonultak Tekóa pusztájába. Amikor kivonultak, előállt Jósáfát, és ezt mondta: Hallgassatok rám, Júda és Jeruzsálem lakói! Higgyetek Istenetekben, az Úrban, és megmaradtok! Higgyetek prófétáinak, és boldogultok! /RÚF/

 Vannak, akik még a lelki jólétet is anyagi javakkal, szép házzal, autóval, ruhával azonosítják. Isten ígéri, hogy gondoskodik szükségleteinkről, de azt akarja, hogy lelkileg is jól legyünk, ahogy minden másban. 

(1Jn 3:2). Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. /RÚF/

 A keresztény életben való igazi, tartós teljességhez viszont az szükséges, hogy engedelmeskedjünk Isten prófétáinak. 

Az Úr nem szól hiába. Amikor megszólal, szavai örökérvényűek, azok hatalma és hatása végtelen 

(Ézs 40:8. Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. /RÚF/),

 „a mi tanulságunkra írattak meg, akikhez az időknek vége elérkezett”. (1Kor 10:11), /ÚRK/ 

Igaz volt ez akkor, és mennyivel inkább vonatkozik ez ma ránk!? 

Milyen tanulságokat szűrhetünk le a Bibliában a lázadás és hitetlenség történeteit olvasva, nehogy mi is hasonló hibába essünk?

White idézet: Isten azokkal fog munkálkodni, akik készek hallgatni az Ő szavára. Isten Igéje legyen a tanácsadónk, és az Ige vezesse az életünket. Az ószövetségi történelem tanításai, ha hűségesen tanulmányozzuk őket, megmutatják nekünk, hogyan tudjuk ezt megvalósítani. Krisztus – nappal felhőoszlopba, éjjel pedig tűzoszlopba burkolózva – volt Izráel fiainak vezetője és világossága a pusztai vándorlás során. Íme Ő mutatja az utat, aki sosem téved. 

Isten a tapasztalataikon keresztül meg akarta tanítani nekik a mennyei vezető iránti engedelmességet és a szabadító hatalmába vetett hitet. Azzal, hogy megszabadította őket az egyiptomi nyomorúságukból, és ahogy átvitte őket a Vörös-tengeren, valójában kinyilatkoztatta előttük megtartó hatalmát. Amikor fellázadtak ellene, és szembehelyezkedtek akaratával, megfenyítette őket. Amikor kitartottak lázadásukban, és elszánták magukat, hogy a saját útjukat járják, Isten megadta nekik, amit kértek, és ezáltal megmutatta, hogy az ő javukra tartotta vissza azt, amit korábban nem adott meg. Minden egyes büntetés, amely a zúgolódásuk következményeként jött, lecke volt a hatalmas sokaság számára: Isten törvényének az áthágása minden esetben szomorúságot és szenvedést hoz. 

Az ószövetségi történelem a következő generációkban élők javára lett feljegyezve. De az Újszövetség leckéi éppoly szükségesek. Itt is Krisztus az a tanító, aki arra vezeti népét, hogy keresse a felülről jövő bölcsességet, és tegyen szert arra az igazságban való bölcsességre, amely a jellemet az isteni képmásra formálja. Mind az Ó-, mind az Újszövetség írásai arra tanítanak bennünket, hogy az Isten parancsolatai iránti engedelmesség az alapfeltétele annak, hogy elnyerjük azt az életet, amely Isten életével mérhető, hiszen az engedelmesség által válunk az isteni természet részeseivé, és tanulunk megmenekülni a romlottságtól, amely a kívánság miatt van a világban. Ezért a Szentírás szabályait tanulmányozni kell, parancsolatait be kell tartani, és az aranynál is drágább elveit át kell ültetni a mindennapi életbe. – This Day with God, 254./old. 

Képmutatás: akik külsőleg kegyesnek látszanak

Előfordult már veled, hogy másoknak a múltban elkövetett dolgairól azt gondoltad: A helyükben én sosem tettem volna ezt! Ám ha őszinték vagyunk magunkkal, talán nem pontosan ugyanazt tesszük, mint ők, de gyakran mi is úgy viselkedünk, hasonló hibákat követünk el, miközben a saját tetteink felett talán tudatosan szemet hunyunk. Jézus éppen erre az elvre mutatott rá: „Képmutató, vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, és azután gondolj arra, hogy kivedd a szálkát a felebarátod szeméből”! (Mt 7:5, ÚRK 

 (Mt 23:30-35)  Milyen fontos, de fájdalmas dologról beszél itt Jézus? Mire figyelmeztetnek a szavai? 

(Mt 23:30-35). és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. (31) Ezzel csak azt bizonyítjátok magatokról, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. (32) Cselekedjetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! (33) Kígyók, viperafajzatok! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől? (34) Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, (35) hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között. /RÚF/ 

Érzékelhető ezekben a versekben, hogy Jézus ki nem állhatta a farizeusok viselkedését, mert képmutatásukat még azzal is súlyosbították, hogy eltökélték: nem akarnak megváltozni. Jézusnak elege lett a vallásukból, a hosszú, lebegő köntösökben járó lelki elitből, akik alig különböztek a holtak csontjai fölé emelt, meszelt síroktól. 

(Mt 23:27-28). Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. (28) Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. /RÚF/

 Nem voltak hajlandók bevallani és elhagyni bűneiket, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá váltak, pedig Jézus újabb és újabb lehetőséget adott nekik a bűnbánatra és az üdvösségre. 

Nem is csoda, hogy Jézus képmutatóknak nevezte őket. Gyakran hangzott el ilyen kijelentés: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok”. 

(Mt 23:14-15, 23, 25, 27). Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színlelésből mégis hosszasan imádkoztok: ezzel súlyosabb ítéletet vontok magatokra. (15) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet, hogy egyetlen pogányt zsidó hitre térítsetek, és ha ez megtörtént, akkor a gyehenna fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál. (23) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. (25) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel. (27) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. /RÚF/ 

Az életüket valóban az jellemezte, hogy egy dolgot mondtak, de mást csináltak. Így viszonyultak a prófétákhoz is. Arra gondoltak például, hogy a próféták sírjainak szépítésével a hitükről tesznek bizonyságot. Csakhogy a fontos dolgokat nem voltak hajlandók megtenni, például, hogy a próféták szavára bűnbánatot tartsanak. Valójában csak azt akarták, hogy a próféták erejével és pátoszával együtt említsék őket, de az üzenetük tartalmát nem fogadták el. Úgy érveltek magukban, hogy ők, akik csinosítgatják Isten szolgáinak síremlékeit, soha nem ontották volna a vérüket. Közben éppen a Messiás megölését tervezték, aki prófétánál sokkal több volt! 

Hogyan győződhetünk meg arról, hogy nem követjük el mi is ugyanazt, mint ők, akik külsőleg kegyesnek látszottak, közben forrt bennük a lázadás, a gyűlölet, a kapzsiság?

White idézet: Sok olyan dolgot tanítottak [a farizeusok], ami ellenkezett az Írásokkal. Jézus így szólt: „Ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni.” (Mt 23:4) A farizeusok rengeteg szabályt adtak utasításba. Ezek a hagyományokon alapultak, és észszerűtlenül leszűkítették a személyes szabadságot. A törvény egyes szakaszait úgy magyarázták, mint a népre kényszeríthető előírásokat, melyeket ők maguk titkon semmibe vettek, és ha céljaikat szolgálták, akkor valójában mentességet igényeltek. 

Céljuk állandóan az volt, hogy kegyességüket mutogassák. Semmit sem tartottak túl szentnek, hogy ezt a célt szolgálja. Mózesnek Isten megmondotta parancsolatairól: „Kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között.” (5Móz 6:8) E szavaknak mély jelentésük van. Amikor valaki Isten Igéjéről elmélkedik és gyakorolja azt, az egész ember nemesedik. Igazságos és irgalmas cselekedetek által a kezek jegyként mutatják meg Isten törvényének elveit. Mentesek maradnak a megvesztegetéstől, minden romlott, csaló dologtól. Szorgalmasan cselekszik a szeretet és könyörületesség tetteit. A nemes célra figyelő szemek tiszták és igazak lesznek. A kifejező arc, a beszélő szemek tanúsítják annak szeplőtlen jellemét, aki szereti és tiszteli Isten Igéjét. Krisztus idejében a zsidók ebből semmit sem érzékeltek. A Mózesnek adott parancsot úgy értelmezték, hogy a Szentírás előírásait az embernek viselnie kell magán. Ennek megfelelően pergamen csíkokra írták azokat, és feltűnően fejükre és csuklójukra csavarták. Ettől azonban Isten törvénye még nem kapcsolódott szorosabban értelmükhöz és szívükhöz. Ezeket a pergameneket csak jelként, figyelemfelhívásra használták. Úgy gondolták, hogy azok viselőjüknek az odaszentelődés légkörét kölcsönzik, ami tiszteletet parancsol a nép részéről… 

„Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert építitek a próféták sírjait és ékesítgetitek az igazak síremlékeit. És ezt mondjátok: Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében. Így hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat.” (Mt 23:29-31) Az elhunyt próféták iránti tiszteletük kifejezéseképpen a zsidók igen buzgón díszítgették sírjaikat, de tanításaikat nem hasznosították, dorgálásaikat nem szívlelték meg. 

Krisztus idejében babonás figyelmet tanúsítottak a halottak nyughelyei iránt, a díszítésre hatalmas összegeket fordítottak. Isten szemében ez bálványimádás volt. A halottak iránt tanúsított aránytalan figyelem elárulta, hogy nem szeretik Istent mindenekfelett, sem embertársaikat, mint önmagukat. Ugyanez a bálványimádás hódít tért napjainkban is. Sokan vétkesek az özvegyek és árvák, a betegek és a szegények elhanyagolásában, de ugyanakkor költséges emlékműveket építenek a halottaknak. E célra bőkezűen szentelnek időt, pénzt és munkát, miközben az élők iránti kötelesség – amit Krisztus világosan megparancsolt – elvégezetlen marad. 

A farizeusok építgették a próféták sírját, ékesítgették síremléküket, és ezt mondták egymásnak: „Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében.” (Mt 23:30) Ugyanakkor készek voltak Isten Fiát megölni. Szolgáljon ez tanulságul számunkra. Nyissa meg szemünket, lássuk Sátán hatalmát, miként vezeti félre az igazság fényétől elforduló elmét. Sokan haladnak a farizeusok nyomdokain. Tisztelettel övezik azokat, akik hitükért haltak meg. Csodálkoznak a zsidók vakságán, hogy elvetették Krisztust. Ha mi az Ő korában éltünk volna – jelentik ki –, boldogan magunkévá tettük volna tanítását; sosem részesedtünk volna azok bűnében, akik elvetették a Megváltót. Mikor azonban az Isten iránti engedelmesség önmegtagadást és alázatot követel, ugyanezek az emberek elfojtják meggyőződésüket, és megtagadják az engedelmességet. Ezáltal ugyanazt a lelkületet nyilvánítják ki, mint a Krisztus által elítélt farizeusok. – Jézus élete, 612-618./old. 

Te is győzhetsz!

                                            https://www.youtube.com/watch?v=yNjsi30OC-4