Képmutatás: akik külsőleg kegyesnek látszanak

Előfordult már veled, hogy másoknak a múltban elkövetett dolgairól azt gondoltad: A helyükben én sosem tettem volna ezt! Ám ha őszinték vagyunk magunkkal, talán nem pontosan ugyanazt tesszük, mint ők, de gyakran mi is úgy viselkedünk, hasonló hibákat követünk el, miközben a saját tetteink felett talán tudatosan szemet hunyunk. Jézus éppen erre az elvre mutatott rá: „Képmutató, vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, és azután gondolj arra, hogy kivedd a szálkát a felebarátod szeméből”! (Mt 7:5, ÚRK 

 (Mt 23:30-35)  Milyen fontos, de fájdalmas dologról beszél itt Jézus? Mire figyelmeztetnek a szavai? 

(Mt 23:30-35). és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. (31) Ezzel csak azt bizonyítjátok magatokról, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. (32) Cselekedjetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! (33) Kígyók, viperafajzatok! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől? (34) Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, (35) hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között. /RÚF/ 

Érzékelhető ezekben a versekben, hogy Jézus ki nem állhatta a farizeusok viselkedését, mert képmutatásukat még azzal is súlyosbították, hogy eltökélték: nem akarnak megváltozni. Jézusnak elege lett a vallásukból, a hosszú, lebegő köntösökben járó lelki elitből, akik alig különböztek a holtak csontjai fölé emelt, meszelt síroktól. 

(Mt 23:27-28). Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. (28) Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. /RÚF/

 Nem voltak hajlandók bevallani és elhagyni bűneiket, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá váltak, pedig Jézus újabb és újabb lehetőséget adott nekik a bűnbánatra és az üdvösségre. 

Nem is csoda, hogy Jézus képmutatóknak nevezte őket. Gyakran hangzott el ilyen kijelentés: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok”. 

(Mt 23:14-15, 23, 25, 27). Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színlelésből mégis hosszasan imádkoztok: ezzel súlyosabb ítéletet vontok magatokra. (15) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet, hogy egyetlen pogányt zsidó hitre térítsetek, és ha ez megtörtént, akkor a gyehenna fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál. (23) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. (25) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel. (27) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. /RÚF/ 

Az életüket valóban az jellemezte, hogy egy dolgot mondtak, de mást csináltak. Így viszonyultak a prófétákhoz is. Arra gondoltak például, hogy a próféták sírjainak szépítésével a hitükről tesznek bizonyságot. Csakhogy a fontos dolgokat nem voltak hajlandók megtenni, például, hogy a próféták szavára bűnbánatot tartsanak. Valójában csak azt akarták, hogy a próféták erejével és pátoszával együtt említsék őket, de az üzenetük tartalmát nem fogadták el. Úgy érveltek magukban, hogy ők, akik csinosítgatják Isten szolgáinak síremlékeit, soha nem ontották volna a vérüket. Közben éppen a Messiás megölését tervezték, aki prófétánál sokkal több volt! 

Hogyan győződhetünk meg arról, hogy nem követjük el mi is ugyanazt, mint ők, akik külsőleg kegyesnek látszottak, közben forrt bennük a lázadás, a gyűlölet, a kapzsiság?

White idézet: Sok olyan dolgot tanítottak [a farizeusok], ami ellenkezett az Írásokkal. Jézus így szólt: „Ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni.” (Mt 23:4) A farizeusok rengeteg szabályt adtak utasításba. Ezek a hagyományokon alapultak, és észszerűtlenül leszűkítették a személyes szabadságot. A törvény egyes szakaszait úgy magyarázták, mint a népre kényszeríthető előírásokat, melyeket ők maguk titkon semmibe vettek, és ha céljaikat szolgálták, akkor valójában mentességet igényeltek. 

Céljuk állandóan az volt, hogy kegyességüket mutogassák. Semmit sem tartottak túl szentnek, hogy ezt a célt szolgálja. Mózesnek Isten megmondotta parancsolatairól: „Kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között.” (5Móz 6:8) E szavaknak mély jelentésük van. Amikor valaki Isten Igéjéről elmélkedik és gyakorolja azt, az egész ember nemesedik. Igazságos és irgalmas cselekedetek által a kezek jegyként mutatják meg Isten törvényének elveit. Mentesek maradnak a megvesztegetéstől, minden romlott, csaló dologtól. Szorgalmasan cselekszik a szeretet és könyörületesség tetteit. A nemes célra figyelő szemek tiszták és igazak lesznek. A kifejező arc, a beszélő szemek tanúsítják annak szeplőtlen jellemét, aki szereti és tiszteli Isten Igéjét. Krisztus idejében a zsidók ebből semmit sem érzékeltek. A Mózesnek adott parancsot úgy értelmezték, hogy a Szentírás előírásait az embernek viselnie kell magán. Ennek megfelelően pergamen csíkokra írták azokat, és feltűnően fejükre és csuklójukra csavarták. Ettől azonban Isten törvénye még nem kapcsolódott szorosabban értelmükhöz és szívükhöz. Ezeket a pergameneket csak jelként, figyelemfelhívásra használták. Úgy gondolták, hogy azok viselőjüknek az odaszentelődés légkörét kölcsönzik, ami tiszteletet parancsol a nép részéről… 

„Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert építitek a próféták sírjait és ékesítgetitek az igazak síremlékeit. És ezt mondjátok: Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében. Így hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat.” (Mt 23:29-31) Az elhunyt próféták iránti tiszteletük kifejezéseképpen a zsidók igen buzgón díszítgették sírjaikat, de tanításaikat nem hasznosították, dorgálásaikat nem szívlelték meg. 

Krisztus idejében babonás figyelmet tanúsítottak a halottak nyughelyei iránt, a díszítésre hatalmas összegeket fordítottak. Isten szemében ez bálványimádás volt. A halottak iránt tanúsított aránytalan figyelem elárulta, hogy nem szeretik Istent mindenekfelett, sem embertársaikat, mint önmagukat. Ugyanez a bálványimádás hódít tért napjainkban is. Sokan vétkesek az özvegyek és árvák, a betegek és a szegények elhanyagolásában, de ugyanakkor költséges emlékműveket építenek a halottaknak. E célra bőkezűen szentelnek időt, pénzt és munkát, miközben az élők iránti kötelesség – amit Krisztus világosan megparancsolt – elvégezetlen marad. 

A farizeusok építgették a próféták sírját, ékesítgették síremléküket, és ezt mondták egymásnak: „Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében.” (Mt 23:30) Ugyanakkor készek voltak Isten Fiát megölni. Szolgáljon ez tanulságul számunkra. Nyissa meg szemünket, lássuk Sátán hatalmát, miként vezeti félre az igazság fényétől elforduló elmét. Sokan haladnak a farizeusok nyomdokain. Tisztelettel övezik azokat, akik hitükért haltak meg. Csodálkoznak a zsidók vakságán, hogy elvetették Krisztust. Ha mi az Ő korában éltünk volna – jelentik ki –, boldogan magunkévá tettük volna tanítását; sosem részesedtünk volna azok bűnében, akik elvetették a Megváltót. Mikor azonban az Isten iránti engedelmesség önmegtagadást és alázatot követel, ugyanezek az emberek elfojtják meggyőződésüket, és megtagadják az engedelmességet. Ezáltal ugyanazt a lelkületet nyilvánítják ki, mint a Krisztus által elítélt farizeusok. – Jézus élete, 612-618./old. 

Te is győzhetsz!

                                            https://www.youtube.com/watch?v=yNjsi30OC-4

Az üzenet elpusztítása 2. rész

Az emberek sokféleképpen viszonyulnak a prófétaság ajándékához. Mózes esetében Izrael népe nyíltan fellázadt Mózes és Áron ellen, mivel féltek az ellenséggel való találkozástól, mielőtt beléptek volna az ígéret földjére. Évekkel később Jójákim király elégette Isten üzenetét, azt remélve, hogy eltörölheti a prófétai kijelentést. 

Ezek azonban egyáltalán nem elszigetelt esetek voltak. Kevés kivételtől eltekintve az ókori Izrael és Júda történelme a próféták elutasításáról tanúskodik. 

(2Krón 36:15-16) Júda népe hogyan reagált Isten üzenetére, amit a próféták által küldött? Mit tett Isten végül Júdával? 

(2Krón 36:15-16). Pedig őseik Istene, az Úr idejében küldött nekik üzenetet követei által, mert szánta népét és lakóhelyét. (16) De ők kigúnyolták Isten követeit, megvetették kijelentését, és gúnyt űztek prófétáiból, míg oly magasra nem csapott az Úr haragja népe ellen, hogy már nem volt menekvés. /RÚF/ 

Jeremiás próféta Jósiás, Jóáház, Jójákim, Jójákin és Sedékiás királyok uralkodásának idején végezte szolgálatát. Nabukodonozor, Babilon királya már Júda kapui felé közeledett. Jeremiás próféciái mind beteljesedtek a 21 éves Sedékiás trónra lépését követően. 

(2Krón 36:11). Huszonegy éves volt Cidkijjá, amikor uralkodni kezdett, és tizenegy évig uralkodott Jeruzsálemben. /RÚF/) 

 (2Krón 36:12) „Gonoszul cselekedett az Úr, az ő Istene szemében, és nem alázta meg magát Jeremiás próféta előtt, aki az Úr nevében szólt hozzá”.  /ÚRK/ 

Figyeljük meg Jeremiás prófétai ajándékának bemutatását! Mintha közvetlenül Isten szájából hangzana az üzenete, Sedékiás mégsem alázta meg magát előtte. Jeremiás hozzánk hasonló bűnös ember volt, mégis az Urat képviselte, az Ő nevében szólt. 

Jeremiás egy volt a sok közül, akik ilyen szerepet töltöttek be. Évszázadokon át Isten próféták sorát küldte népéhez 

(2Móz 3:15). Még ezt is mondta Isten Mózesnek: Így szólj Izráel fiaihoz: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökre, így szólítsatok engem nemzedékről nemzedékre! /RÚF/;

 (Zsolt 105:26). Elküldte szolgáját, Mózest és Áront, akit kiválasztott. /RÚF/; 

(Ézs 6:8). Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! /RÚF/; 

(Jer 25:4). Az Úr elküldte hozzátok szolgáit, a prófétákat, idejében küldte, de ti nem hallgattatok és nem figyeltetek rájuk, meg sem hallgattátok őket. /RÚF/; 

(Mal 3:1). Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az Úr, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! – mondja a Seregek Ura. /RÚF/;

 (Mt 11:13). Mert valamennyi próféta és a törvény is Jánosig prófétált. /RÚF/;

 (Lk 11:49). Ezért mondta az Isten bölcsessége is: Küldök hozzájuk prófétákat és apostolokat, és közülük némelyeket megölnek, másokat pedig üldöznek, /RÚF/ 

(2Pt 3:9) „nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” 

Az ókori Izrael és Júda történelme Isten lankadatlan fáradozásának története, hogy a megváltás ígéreteivel elérje folyton tévelygő népét, ha hajlandóak megtérni. 

Júda történelmének végóráiban azonban nem alázattal, hittel és bűnbánattal fogadták Isten felkínált kegyelmét, ami Jeremiás prófétai szavának vezetése és vigasztalása által hangzott, hanem nevetéssel, gúnnyal és csúfolódva. 

Nevetség tárgyává tették Isten hírnökeit, megvetették Isten szavát, csúfolták a prófétákat. Ma mi biztosan nem tennénk ilyet – vagy mégis? 

White idézet: A papokhoz és a néphez intézett jeremiási kinyilatkoztatás sok emberben ellenséges indulatot keltett. Hangoskodva kárhoztatták: „Miért prófétáltál az Úr nevében, hogy úgy jár ez a templom, mint Siló, ez a város pedig rommá és lakhatatlanná lesz? És összesereglett az egész nép Jeremiás körül az Úr házánál.” (Jer 26:9) A papok, a hamis próféták és a nép haraggal fordultak az ellen, aki nem volt hajlandó nekik hízelgő dolgokat mondani, vagy csalárdságot prófétálni. Így vetették meg Isten üzenetét, szolgáját pedig halállal fenyegették. 

Jeremiás beszédének híre eljutott Júda fejedelmeihez, akik erre a király palotájából a templomba siettek, hogy maguk győződjenek meg, mi az igazság. „A papok és a próféták ezt mondták a vezetőknek és az egész népnek: Halálra kell ítélni ezt az embert, mert ez ellen a város ellen prófétált, ahogyan magatok is hallottátok.” (Jer 26:11) Jeremiás azonban bátran állt a fejedelmek és a nép előtt. Kijelentette: „Az Úr küldött engem, hogy a templom és a város ellen elmondjam mindazokat a prófétai igéket, amelyeket hallottatok. Most azért jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, és hallgassatok Isteneteknek, az Úrnak a szavára! Akkor majd megbánja az Úr, hogy veszedelemmel fenyegetett benneteket. Ami pedig engem illet: a kezetekben vagyok. Bánjatok velem, ahogyan jónak és helyesnek látjátok! De tudjátok meg, hogy ha megöltök, ártatlan vér terhel benneteket, ezt a várost és lakóit, mert valóban az Úr küldött hozzátok, hogy hirdessem nektek mindezt.” (Jer 26:12-15) 

Ha a prófétát megfélemlítették volna a tekintélyesek fenyegetései, üzenete hatástalan marad, életét pedig elveszti. De az a bátorság, amellyel elmondta ünnepélyes figyelmeztetését, tiszteletet keltett a népben, Izráel fejedelmeit pedig maga mellé állította. Vitatkoztak a papokkal és a hamis prófétákkal. Azt bizonygatták nekik, hogy milyen esztelen dolog volna szélsőséges javaslatuk szerint eljárni. A fejedelmek szavai jobb belátásra bírták a népet. Isten így állított védőket szolgája mellé… 

E befolyásos emberek közbenjárására Jeremiás megmenekült a haláltól, jóllehet a papok és hamis próféták közül sokan – akik nem tudták elviselni az általa kimondott elmarasztaló igazságokat – örültek volna, ha lázadás ürügyén megölik. 

Elhívása napjától kezdve szolgálata végéig „megvizsgáló”-ként és „kutató”-ként állt Júda előtt. Ember haragja nem diadalmaskodhatott rajta. „Bevehetetlen ércfallá teszlek ezzel a néppel szemben – figyelmeztette előre az Úr –, de nem bírnak veled, mert én veled leszek, megsegítlek és megmentelek…” (Jer 6:27; 15:20) 

Jeremiás a félénk és tartózkodó természetéből adódóan vágyott a visszavonult élet békéjére és nyugalmára, ahol nem tapasztalja szeretett népe megátalkodottságát. Összeszorult szívvel gyötrődött a bűn okozta rontás miatt. „Bárcsak a fejem víznek, és a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjel-nappal siratnám népem megöltjeit. Bárcsak lenne a pusztában egy kunyhóm az út mentén! Elhagynám népemet, elmennék tőle…” (Jer 8:23; 9:1) – Próféták és királyok, 417-419./old.