Jézus megbízást adott nekünk

(Mt 28:18-20). Jézus pedig hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. (19) Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, (20) tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. /RÚF/

Jézus megbízást adott nekünk, hogy adjuk tovább üzenetét a világban: 

„Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá…” (ÚRK)

 Ez a Hetednapi Adventista Egyház küldetése, hogy aztán az új hívők majd másokat is tanítvánnyá tegyenek. Így mindannyian hirdetjük az örökkévaló evangéliumot és a hármas angyali üzenetet ... 

(Jel 14:6-12). És láttam, hogy egy másik angyal repül fenn az égen: az örök evangélium volt nála, hogy hirdesse azoknak, akik a földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek; (7) és hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! (8) Egy második angyal követte őt, aki így szólt: Elesett, elesett a nagy Babilon, amely féktelen paráznasága borával itatott meg minden népet. (9) Egy harmadik angyal is követte őket, és így szólt hatalmas hangon: Ha valaki imádja a fenevadat és annak a képmását, és felveszi annak a bélyegét a homlokára vagy a kezére, (10) az is inni fog az Isten haragjának borából, amely készen van elegyítetlenül haragjának poharában, és gyötrődni fog tűzben és kénben a szent angyalok és a Bárány előtt; (11) gyötrődésük füstje felszáll örökkön-örökké, és sem éjjel, sem nappal nincs nyugalmuk azoknak, akik imádják a fenevadat és annak képmását, és akik magukra veszik az ő nevének bélyegét. (12) Itt van szükség a szentek állhatatosságára, akik megtartják az Isten parancsait és Jézus hitét. /RÚF/, 

... hogy felkészítsük a világot Jézus közeli visszatérésére. Isten mindenkit arra hívott el, aki új életet kapott Krisztusban, hogy a tanúja legyen. Mégis gyülekezeti tagok gyakran azt gondolják a tanúskodásról, hogy nem tudják, vagy éppen nem akarják azt tenni. Talán felvillan előttük egy kép, amikor egyesek az utcasarkon hirdetik Isten Igéjét, vagy komoly bibliatanulmányokat adnak, és csak a fejüket rázzák: „Ez nem én vagyok! Semmiképpen nem! Én visszahúzódó vagyok, a bizonyságtétel kívül esik a komfortzónámon.” A valódi bizonyságtétel azonban gyakran abból fakad, hogy átélői (szemtanúi) vagyunk annak, amit Isten az életünkben tesz: észrevesszük, mire tanít bennünket, miközben benne növekszünk, majd mindezt továbbadjuk másoknak, elmondjuk a saját tapasztalatainkat. Isten olyan jó, és amit értünk tett, az a lehető legjobb hír, amit ez a világ hallhat. Nem hallgathatunk, nem is szabad hallgatnunk! Megváltott téged, néven szólított – az övé vagy. Lehet ennél jobb hír bárki számára, bárhol a világon? Az első tanítványokat nem képezték a rabbinikus iskolák tanításaiban, sem ékesszólói nem voltak a szóbeli hagyománynak, de sokat tanulhatunk tőlük. 

(ApCsel 1:8). Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig. /RÚF/

(ApCsel 4:13). Amikor látták, milyen bátran beszél Péter és János, és felfogták, hogy írástudatlan és iskolázatlan emberek, elcsodálkoztak. Azt is megtudták, hogy Jézussal voltak, /RÚF/

Péter és János kijelentette: „Mert nem tehetjük, hogy ne beszéljünk azokról, amiket láttunk és hallottunk”. (ApCsel 4:20), /ÚRK/ 

„Jézussal voltak” (ApCsel 4:13), így késztetést éreztek arra, hogy beszéljenek az evangéliumról. A Szentlélek bátorságot adott nekik, szavaiknak pedig meggyőző erőt. 

(1Jn 4:7-11). Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; (8) aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. (9) Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. (10) Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. (11) Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. /RÚF/

White idézet: Isten terve az volt, hogy a Biblia vallását Józsefen keresztül mutassa be az egyiptomiaknak. Ez a hű tanú jelenítette meg Krisztust a királyi udvarban. Józsefnek ifjúkorában álmokon keresztül üzent Isten, melyben burkolt célzást tett arra, hogy magas tisztség betöltésére hívta el. Testvérei eladták rabszolgának, hogy megakadályozzák az álmok teljesedését, de kegyetlen tettük épp az ellenkezőjét eredményezte. 

Azok, akik Isten szándékának megfordítására törekszenek és szembeszállnak akaratával, úgy tűnhet, időlegesen sikerrel járnak, de az Úr terve teljesülni fog, és nyilvánvalóvá teszi, hogy ki a menny és a föld uralkodója. 

József rabszolgának való eladását a legnagyobb csapásnak tekinthette, ami egyáltalán csak történhetett vele. De rádöbbent az Istenben való bizalom szükségességére, amit apja szeretetének védelmében sohasem érzékelt ennyire. Magával vitte Istent Egyiptomba, és ez nyilvánvalóvá vált nehéz sorsa közepette tanúsított derűjén keresztül. Ahogy a frigyláda a nyugalmat és a jólétet jelentette Izrael számára, úgy ez az Urat szerető, istenfélő ifjú áldást hozott Egyiptomra. Ez volt látható abban is, ahogyan Potifár – akinek a házában szolgált – az áldásokat e rabszolgának tulajdonította és inkább fiaként kezelte. Isten akarata az, hogy akik szeretik és tisztelik az Ő nevét, azok megbecsülést szerezzenek maguknak, és általuk az Úr dicsőíttessék meg, ahogy dicsősége rajtuk visszatükröződik.

József jelleme akkor sem változott, amikor bizalmi tisztségbe emelkedett. Erénye tündöklően ragyogott munkájában, Isten áldása nyugodott rajta és környezetén. Potifár házának minden felelősségét ráruházták. Mindezekben nyilvánvaló volt rendíthetetlen becsületessége, mert szerette és félte Istent. – A Szentlélek eljő reátok, 256./old. 

Mi, Jézus szeretett tanítványához hasonló módon ítélhetjük meg azokat, akik azt állítják, hogy Krisztus követői, de ugyanakkor Isten törvényét áthágják. Az utolsó napokban hasonló bajok fenyegetik a gyülekezet fejlődését, mint amelyek az ősegyházat támadták; e pontokban tehát János apostol tanításait gondosan meg kell szívlelnünk. „Gyakoroljátok a szeretetet!” – hallatszik mindenfelől, de különösen azoktól, akik hivalkodnak szentségükkel. Az őszinte szeretet azonban tisztább annál, semhogy egyetlen rejtegetett bűnt is elfedezne. Egyrészt szeressük a lelkeket, kikért Krisztus életét adta, másrészt azonban nem szabad a gonosszal megalkudnunk. Nem szabad egyesülnünk a lázadókkal és ezt szeretetnek nevezni. Isten megkívánja, hogy népe ebben a korszakban éppen olyan rendíthetetlenül álljon ki az igazságért, ahogyan annak idején János szembeszállt a lélekromboló tévelygésekkel… 

A Megváltó életéről és haláláról szóló tanúsága világos és hatalmas volt. Szíve túláradt Megváltója iránti szeretetétől; ajkára tolultak bizonyságtételei, amelyek ellenállhatatlanul ragadták magukkal hallgatóit. – Az apostolok története, 554-555./old.

Beszéljünk róla!

 „Az én Uram, az ÚR olyan nyelvet adott nekem, hogy beszédemmel erősíteni tudjam a megfáradtat; minden reggel fölébreszt, serkenti fülemet, hogy hallgassam, miként a tanítványok.” (Ézs 50:4), /ÚRK/

White idézet: Az igazi keresztények olyan tapasztalatot szereznek, amilyet átélt Krisztus a kísértés pusztájában. Különösen azoknak lesz részük ilyen tapasztalatokban, akik vállalják, hogy lelkeket szabadítanak ki Sátán csapdájából. Szembe kell nézniük a minden igazság ellenségének támadásaival, és ahogy Krisztus is győzött, kegyelme által ők is győzhetnek. A keresztényeknek a nehéz kísértések közepette nem kellene úgy érezniük, hogy Isten elhagyta őket. Ha szilárdan megállnak a kísértésben, Sátán békén hagyja őket, és angyalok fognak szolgálni nekik, ahogyan Jézusnak is szolgáltak. Semmi sem fogható ahhoz a vigasztaláshoz, amelynek örülhetnek a keresztények, amikor a kísértésben legyőzik Sátánt. Jézusról tesznek bizonyságot, és teljes mértékben Isten Igéjére alapoznak: „Meg van írva.” Így tartottak ki Sátán minden kísértése közepette, és mert győzelmet arattak, a kísértő visszavonult. 

Semmi esetre se vessük meg az embereket csak azért, mert súlyosan meg vannak kísértve, és mert úgy tűnik, hogy a hullámok elnyelik őket. Emlékezzünk arra, hogy Jézus is mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan, hogy segíthessen a megkísértetteknek… 

Mindannyian személyes befolyással bírunk. Szavaink és tetteink kitörölhetetlen hatással vannak másokra. Kötelességünk nem csupán magunknak élni, hanem törekednünk kell mások jólétére. Ne az érzelmek, hanem az elvek vezéreljenek. Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy vagy jó, vagy rossz befolyást gyakorolunk az emberekre. Vagy örömöt hozó világosság leszünk, vagy pusztító vihar… 

Isten törvénye elvárja, hogy úgy szeressünk másokat, mint önmagunkat. Elménk minden képességét arra kell használnunk, hogy a lehető legtöbb jót cselekedjük… Ó, milyen kedves az Adományozó számára, ha megőrizzük a lélek királyi ajándékait úgy, hogy azok másokat is hatalommal megszólíthassanak! Ezek kötik össze az embereket Istennel, nyilatkoztatják ki a krisztusi lelkületet és a mennyei tulajdonságokat. A kérkedés nélkül kifejezett szentség ereje ékesebben hangzik még a legértelmesebb prédikációnál is. Istenről téve bizonyságot bemutatja az embereknek azt, amit tenniük kell, és ezt sokkal erőteljesebben teszi, mint ahogy azt a szavak megtehetnék. – Christ Triumphant, 210./old. (július 22.)

Krisztus bizonyságtevőiként el kell mondanunk, amit mi magunk láttunk, hallottunk, éreztünk. Ha lépésről lépésre követjük Jézust, jogunk van elmondani a lényegét annak az útnak, amelyen vezet minket. Elmondhatjuk, hogyan tettük próbára ígéretét, s hogyan találtuk igaznak. Bizonyságot tehetünk, hogy megismertük Krisztus kegyelmét. Ez az a bizonyságtétel, amelyre Urunk hív, s amelynek hiányában a világ elvész… 

Az igazi hívőnek mindenben Isten az első és a legnagyobb. Semmilyen becsvágyó indíték nem csökkenti Isten iránti szeretetét. Szilárdan, kitartóan visszahárítja a dicsőséget mennyei Atyjára. Ha hűségesen megdicsőítjük Isten nevét, indítékainkat a menny irányítja, lelki és értelmi képességeink pedig fejlődnek. 

Jézus, a mennyei Mester mindig mennyei Atyja nevét dicsőítette. Tanítványait oktatta, hogy így imádkozzanak: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved.” (Mt 6:9) Nem felejthették el megvallani, hogy „tied… a dicsőség” (Mt 6:13) – Isten csodálatos kegyelme, 105./old. (április 7.) 

Jézus Krisztus feltámadása után az Emmausi úton

 

Érzelmi hullámvasútként élhette meg az elmúlt néhány hét történéseit a két tanítvány, amikor újra és újra visszagondoltak beszélgetéseikre és tapasztalataikra. A dicsőséges bevonulás Jeruzsálembe, a templom megtisztítása, a pászka a felső szobában, Jézus imája a Gecsemánéban, Júdás szörnyű árulása, a tárgyalás, a kigúnyolás, a megverés. Jézus megtépázott teste, amint függ a kereszten, majd az utolsó szavai, mielőtt kilehelte volna lelkét, amikor az ég is elsötétedett. A templomi kárpit kettészakadásának hangja, az igazak sírjainak megnyílása. Jézus testének óvatos levétele a keresztről, majd a sírba fektetése még a szombat kezdete előtt. Aztán az összezavarodottság érzése, a kiábrándulás, a kérdések a tanítványok fejében. Hogyan tévedhettek ekkorát? Jézus követői csalódtak és elbizonytalanodtak, teljesen összezavarodtak. Életük legnagyobb sokkja érte őket. Amit nem láttak, hogy mindez mégis pusztán egy pillanat volt minden idők legnagyobb történetében. Amint ketten közülük Emmaus felé haladtak, Jézus megjelent mellettük és csatlakozott hozzájuk. 

(Lk 24:13-27). Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, (14) és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. (15) Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. (16) Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. (17) Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. (18) Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? (19) Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; (20) és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. (21) Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. (22) Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, (23) de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. (24) El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. (25) Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! (26) Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? (27) És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. /RÚF/ 

Egyszer csak megnyílt a szemük, a két tanítvány pedig rohant Jeruzsálembe, hogy elmondja mindazt, ami velük történt az úton. 

(Lk 24:33-35). Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. (34) Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. (35) Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről. /RÚF/] 

Amint Jézus megjelent, megállt középen. Mindannyian megrémültek. Figyeld meg Jézus hozzájuk intézett kérdését:

  „Miért ijedtek meg, és miért támad kétség szívetekben”? (Lk 24:38), /ÚRK/ 

Jézus ugyanezt kérdezi ma is tőlünk. Mert túl gyakran elfelejtjük, hogy Jézus ma is mellettünk jár a nehézségeinkben. Túl sokszor nem ismerjük fel Őt eközben. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a történet még nem ér véget, jóval több van még hátra. A nehézségek között gyakran támadnak kétségeink, elfelejtjük, hogy Jézus biztonságos karjában tart minket. És nagyon sokszor hisszük azt, hogy mi jobban tudjuk, mi történik az életünkben, mint Jézus.

 (Lk 24:18) Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? /RÚF/

A Szentírás kiváló tanácsokat ad arról, miként reagálhatunk keresztényként életünk kihívásaira és nehézségeire.  Róm 8:28; 2Kor 12:9-10; Fil 4:4-13; Jak 1:2-4, 12, 2Kor 1:4 

(Róm 8:28). Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. /RÚF/; 

(2Kor 12:9-10). De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. (10) Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. /RÚF/; 

(Fil 4:4-13). Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! (5) A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! (6) Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; (7) és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban. (8) Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! (9) Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene. (10) Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre felbuzdultatok a velem való törődésre. Mert gondoskodtatok volna, de nem volt rá alkalmatok. (11) Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. (12) Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. (13) Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem. /RÚF/; 

(Jak 1:2-4. 12). Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, (3) tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. (4) Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül. (12) Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek. /RÚF/; 

(2Kor 1:4). aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. /RÚF/

White idézet: Krisztus keresztre feszítése után, a hét első napján, a tanítványoknak minden okuk megvolt arra, hogy örüljenek. De ez a nap sokuk számára mégsem volt az öröm napja. Némelyeket bizonytalanság, zavar és kétely gyötört… Az asszonyok olyan híreket hoztak, amelyek… teljes bizonyossággal igazolták, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hisz elmondták, hogy ők maguk látták a kertben a feltámadt Jézust. 

De úgy tűnt, a tanítványok mégsem hisznek. Reménységük együtt halt meg Krisztussal. Bár hírét vették a feltámadásának, a valóság mégis annyira távol állt korábbi elképzeléseiktől, hogy egyszerűen nem tudták elhinni… A tanítványok némelyike a pénteki eseményekkel kapcsolatosan pontos leírást kapott a szemtanúktól. Mások pedig saját szemükkel nézték végig a keresztre feszítést. A hét első napjának délutánján két nyugtalan és szomorú tanítvány úgy döntött, hogy visszatér a Jeruzsálemtől nagyjából harminc kilométerre fekvő Emmausba… 

Nem jutottak messzire, amikor egy idegen csatlakozott hozzájuk. Csakhogy őket annyira magával ragadta a szomorúság és a csalódás, hogy nem ismerték fel Őt. Tovább beszélgetve tárták fel szívük gondolatait… Jézus tudta, hogy a szívük szeretettel ragaszkodik Őhozzá, és át akarta ölelni őket, szívesen letörölte volna a könnyeiket, hogy felvidítsa a szívüket. Előbb azonban egy feledhetetlen leckére akarta megtanítani őket… 

A tanítványok elmondták, hogy csalódást éreznek a Mesterük iránt, és elmesélték, hogy „mimódon adák őt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszíték őt”. Csalódástól szomorú szívvel és remegő ajkakkal jelentették ki: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek.” 

Vajon miért nem jutottak eszükbe Krisztus szavai, és miért nem ismerték fel, hogy az eseményeknek valóban így kellett történniük? Miért nem ismerték fel, hogy Jézus földi élete utolsó szakaszának pontosan úgy kell teljesednie, ahogyan az élete első szakaszában történt, és harmadnapra fel fog támadni? Erre kellett volna emlékezniük. A papok és a főemberek azonban mindezt nem felejtették el. – Christ Triumphant, 295./old. (október 15.)