Isten keresi az embert

 

(1Móz 3:9-10). De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? (10) Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert meztelen vagyok, és ezért elrejtőztem. /RÚF/ 

(1Móz 3:9-10) verseiben látjuk, hogy Isten kezdeményezett, Ő indult bűnbe esett gyermekei keresésére. A „Hol vagy?” kérdés pusztán retorikai volt, hiszen pontosan tudta, mit tett Ádám és Éva, illetve hol voltak. A bűn viszont elvágta a közte és az első emberpár közötti kommunikáció megszokott fonalát. Isten első célja az volt, hogy helyreállítsa a párbeszédet gyermekeivel, találkozzon velük és reményt adjon nekik kétségbeesett helyzetükben. Az (1Móz 3:9) versében szereplő héber qárá’ („hív”, „szólít”) szó gyakran vonatkozik arra, amikor Isten azért szól, hogy beszélgetést kezdeményezzen népével. 

 Hogyan tükrözi ez a példázat az (1Móz 3:9-10) részében történteket? 

(Lukács 15:1-32). A vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek, hogy hallgassák őt. (2) A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük. (3) Ő ezt a példázatot mondta nekik: (4) Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? (5) És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, (6) hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. (7) Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre. (8) Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja? (9) Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem. (10) Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek. (11) Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. (12) A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont. (13) Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. (14) Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. (15) Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. (16) Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. (17) Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! (18) Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. (19) Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. (20) És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. (21) A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. (22) Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! (23) Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, (24) mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek. (25) Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. (26) Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történt. (27) A szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. (28) Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte őt. (29) Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. (30) Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. (31) Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. (32) Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. /RÚF/ 

(1Móz 3:9-10). De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? (10) Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert meztelen vagyok, és ezért elrejtőztem. /RÚF/ 

Isten feltétel nélküli szeretetét mutatja gyermekei iránt az, hogy kereste Ádámot és Évát. Soha nem mond le rólunk (Lukács 15. fejezet). Messzire elmegy azért, hogy újból elinduljon a párbeszéd közöttünk, még ha mi rejtőzködünk is. Jézus keresztre feszítése előtt, amikor Péter háromszor megtagadta, az Úr „hátrafordulva rátekintett Péterre” (Lk 22:61), /ÚRK/. Szavak nélkül is „szólt” Péterhez, kapcsolatba akart lépni barátjával, aki rosszat tett.

 Figyeljük meg: 

(1Móz 3:11-13). Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy meztelen vagy? Talán ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? (12) Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, ezért ettem. (13) Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, ezért ettem. /RÚF/ 

... verseiben, hogyan változtatta meg a bűn egy csapásra Ádám és Éva kapcsolatát! Ahelyett, hogy bevallották volna saját bűnüket, mást kezdtek hibáztatni. Ádám Évát okolta, közvetetten pedig Istent, hiszen tőle kapta Évát: 

„Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem arról a fáról, azért ettem” (1Móz 3:12), /ÚRK/. 

Éva a kígyóra hárította a felelősséget engedetlenségéért: . Amikor Isten először kérdezte őket a bűnükről, egyikük sem vállalta a felelősséget. Ugyan mi változott hatezer év alatt? Tény, hogy a bűn minden emberre hatott. Jól bemutatja Pál apostol az állapotunkat 

(Róm 7:15-24). Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. (16) Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. (17) Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. (18) Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. (19) Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. (20) Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. (21) Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. (22) Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, (23) de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. (24) Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? (25) Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által! Tehát én magam értelmemmel ugyan Isten törvényének szolgálok, testemmel azonban a bűn törvényének. /RÚF/ 

... verseiben, amikor részletezi, mennyire fájdalmas, hogy az ember szeretné azt tenni, ami jó, mégis éppen az ellenkezőjébe esik: „Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök” (Róm 7:15), /RÚF/. Vajon ki ne ismerné ezt? 

Lényeges Pál megállapítása. Mindannyian megtört emberek vagyunk, akik sorra olyasmit teszünk, amiről tudjuk, hogy nem kellene. Ki az közülünk, aki nem tapasztalta ezt? Pál elmondja, hogy szabadulásunk egyedüli reménysége „a mi Urunk Jézus Krisztus”. (Róm 7:25) Ezért keres bennünket Isten folyamatosan, hogy Jézushoz vezessen, aki egyedül képes az Ő képére formálni bennünket és megmenteni a bűn által okozott pusztítástól. 

White idézet: Jézus rátekintett a csüggedtekre, a fájó szívűekre, a reményvesztettekre, és azokra, akik földi örömökkel próbálták elnémítani a lélek sóvárgását. Meghívta őket, hogy nála nyugalmat találjanak. 

Kedvesen biztatta a küszködőket: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt 11:29) 

Krisztus e szavakat minden emberhez szólta. Mindegyikük megviselt, megterhelt, akár tudja, akár nem. Mindenkire nehezednek olyan terhek, amelyeket csak Krisztus tud levenni róluk. A bűnteher a legsúlyosabb nyűg. Megsemmisülnénk, ha egyedül kellene hordanunk. De a bűntelen lény a helyünkbe lépett, és „az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté”. (Ésa 53:6) 

Bűneink terhét Jézus hordozta. Leveszi e terhet fáradt vállunkról. Nyugalmat ad nekünk. A gond és fájdalom terhét is Ő hordozza. Hív, hogy adjuk át neki minden gondunkat, mert Ő szívén visel minket. 

Idősebb testvérünk az örökkévalóság trónjánál van. Szemmel tart minden egyes lelket, aki mint Megváltójára tekint rá. Tapasztalatból ismeri az emberiség gyengeségeit, tudja, mire van szükségünk, és hogy miben áll a kísértések súlyos volta. Hiszen Ő „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt” (Zsid 4:15). Jézus őrködik feletted, Isten remegő gyermeke! Sátán megkísért? Jézus megszabadít. Gyenge vagy? Ő megerősít. Tudatlan vagy? Ő megvilágosít. Megsebeztek? Ő meggyógyít. Az Úr, aki „elrendeli a csillagok számát”, „meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.” (Zsolt 147:4, 3) 

Bármi aggaszt és bánt, ügyedet tárd az Úr elé, és akkor erőt kapsz a próbák elviseléséhez. Szorult helyzetedből és nehézségeidtől való szabadulásra is módot találsz. Minél gyengébbnek és tehetetlenebbnek érzed magad, annál erősebb leszel az Ő erejében. Minél súlyosabbak a terheid, annál áldottabb lesz a nyugalom, amikor átadod ezeket a terheket a teherhordozónak. 

A körülmények barátokat szakíthatnak el egymástól. A széles tenger háborgó hullámai köztük és köztünk csapkodhatnak. De semmilyen körülmény, semmilyen távolság nem választhat el bennünket a Megváltótól. Bárhol vagyunk, mellettünk van, hogy támogasson, megőrizzen, védelmezzen és bátorítson. Krisztus jobban szereti megváltottait, mint az anya gyermekét. Kiváltságunk, hogy megnyugodjunk szeretetében, és ezt tudjuk mondani: „Bízni fogok Őbenne, mert az életét adta értem.” Az emberi szeretet változékony, de Krisztus szeretete nem változik. Amikor segítségért kiáltunk hozzá, Ő kinyújtja kezét, hogy megmentsen bennünket. – Lift Him Up, 97./old. 

Ahogyan a Szentírásban feltárul a mennyei igazság, úgy tükröződik vissza a természetben is, és az általa teremtett világon keresztül megismerhetjük a Termtőt. Így a természet egy hatalmas tankönyvvé válik, amelyet a bölcs tanítók a Szentírással egyetemben használhatnának fel arra, hogy a tévelygőket visszavezessék Isten nyájához. Tanulmányozva Isten műveit, a Szentlélek meggyőzi az elmét. Ez nem a logikai érvek által nyújtott meggyőződés, és ha az elme nem sötétült el túlságosan ahhoz, hogy megismerje Istent, ha a szem nem gyengült meg annyira, hogy ne lássa meg Őt, és a fül nem fáradt meghallani az Ő hangját, akkor az ember mélyebb értelemre fog jutni, és az írott Ige magasztos, lelki igazságai bevésődnek a szívébe. 

Az Istent nem ismerő pogányok tanításának leghatékonyabb módszere alkotásainak bemutatása. Ezáltal minden módszernél könnyebben megérthetik a különbséget saját kezük által készített bálványaik, és az igaz Isten, a menny és a Föld Teremtője között. – To Be Like Jesus, 24./old.

Ádám és Éva elrejtőzött a Teremtő elől

 

Az „Isten szeretet” (1Jn 4:8), ezért nem akart „robotembereket” alkotni. A szeretet magában foglalja a választás lehetőségét. Ádámot és Évát szabad akaratúnak kellett megteremteni, máskülönben nem tudtak volna szeretni, igazán szeretni. Tehát Ádám és Éva szabadon dönthetett, hogy engedelmeskedik a Teremtőnek, vagy nem. A szabad választás valóságára az a parancs mutat rá, hogy ne egyenek a jó és a rossz tudásának fájáról. 

(1Móz 2:15-17). Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. (16) Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, (17) de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. /RÚF/

 Mi értelme lenne a figyelmeztetésnek, ha már eleve nem állt volna szabadságukban, hogy egyenek arról a fáról? „Ősszüleink számára, bár Isten ártatlannak és szentnek teremtette őket, nem volt kizárva a vétkezés lehetősége. Isten szabad erkölcsi lényekké alkotta őket, akik értékelni tudják jellemét – bölcsességét és jóságát –, kívánalmainak méltányosságát, és szabadságukban állt, hogy engedelmeskedjenek vagy megtagadják az engedelmességet. Társaloghattak Istennel és a szent angyalokkal… A döntés lehetősége nélkül engedelmessége nem lett volna önkéntes, hanem kikényszerített”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták.  22-23./old.) 

Miért próbált Ádám és Éva elrejtőzni a Teremtő elől, miután nem engedelmeskedtek neki? 

(1Mózes 3:1-24). A kígyó pedig ravaszabb volt minden vadállatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? (2) Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, (3) csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén áll, mondta Isten: Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok! (4) A kígyó erre így felelt az asszonynak: Dehogy haltok meg! (5) Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz. (6) Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. (7) Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. (8) Amikor aztán meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor sétált a kertben, az ember és a felesége elrejtőzött az Úristen elől a kert fái között. (9) De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? (10) Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert meztelen vagyok, és ezért elrejtőztem. (11) Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy meztelen vagy? Talán ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? (12) Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, ezért ettem. (13) Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, ezért ettem. (14) Akkor ezt mondta az Úristen a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden jószág és minden vadállat között: hasadon járj, és port egyél egész életedben! (15) Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod. (16) Az asszonynak ezt mondta: Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked. Vágyakozni fogsz férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad. (17) Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! (18) Tövist és bogáncsot hajtson neked, és a mező növényét egyed! (19) Arcod verejtékével egyed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél! Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba! (20) Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek. (21) Az Úristen pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket. (22) Azután ezt mondta az Úristen: Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ki ne nyújthassa kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyen, és örökké éljen, (23) kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. (24) És miután kiűzte az embert, odaállította kelet felől az Éden kertjéhez a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék azt az utat, amely az élet fájához vezet. /RÚF/ 

(Jer 23:24). El tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? – így szól az Úr. Nem én töltöm-e be az eget és a földet? – így szól az Úr. /RÚF/; 

(Zsid 4:13). Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk. /RÚF/ 

(1Mózes 3. fejezete) rettenetes jelenetet ír le – Ádám és Éva bukását. A kígyó (Sátán) és Éva közötti, eposzba illő párbeszéd után ősszüleink engedtek a kísértésnek, hogy egyenek 

„a jó és gonosz tudásának fájáról” (1Móz 2:17), ami számukra tilos volt. Sátán élt a szavak, érzések és kellemesnek tűnő csábítás erejével, hogy meggyőzze Évát, aki azután rávette Ádámot, és így szembeszálltak Isten parancsával. Éva megjegyezte: 

„jó az a fa eledelre”, „kedves a szemnek” és „kívánatos… a bölcsességért” (1Móz 3:6).

Ellenállhatatlannak tűnt Sátán ígérete, miszerint olyanok lesznek, 

„mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (1Móz 3:5). Valójában azonban Sátán beszéde tele volt hamissággal. Elhallgatta előlük engedetlenségük következményeit. Engedetlenségük után azonnal „megnyílt” a szemük, és észrevették, hogy „mezítelenek” (1Móz 3:7). Eltűnt róluk Isten öltözete – a világosság és dicsőség 

Zsolt 104:1-2. Áldjad, lelkem, az Urat! Uram, Istenem, igen nagy vagy, fenségbe és méltóságba öltöztél, (2) világosságot vettél magadra, mint egy köpenyt. Ő az, aki sátorként feszítette ki az eget, /RÚF/

 –, ami az „istenképűséget” tükrözte. Többé már nem takarta be őket az, amit Isten addig biztosított nekik. Nem csoda hát, hogy Ádám és Éva elrejtőzött a Teremtő elől (mintha el lehetne bújni Isten elől). Azért próbáltak elbújni, mert a bűn bűntudatot kelt az emberben, aki ennek terhét érezve menekülni akar Isten színe elől. 

White idézet: Az ember teremtésekor nemes testi és lelki tulajdonságokat és képességeket kapott. Tökéletes, Istennel összhangban élő lény volt. Gondolatai tiszták, céljai szentek voltak. De az engedetlenség megrontotta ezeket az erőket és tulajdonságokat, s a szeretet helyét az önzés foglalta el. A bűn következtében az ember természete annyira legyengült, hogy saját erejéből képtelen volt a gonosz hatalmának ellenállni. Sátán foglya lett, és az is maradt volna örökké, ha Isten a szeretetétől ösztönözve, közbe nem lép. A kísértőnek az volt a szándéka, hogy Istennek az emberrel való, már a teremtésnél meglévő tervét keresztezze, s ezáltal fájdalmat és romlást hozzon a világra. Nem riadt vissza még attól sem, hogy minden rosszat az isteni teremtés következményének tűntessen fel. 

Bűntelen állapotában az ember a legbensőbb és legboldogítóbb összeköttetésben állt azzal, akiben van a „bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve”. (Kol 2:3) A bűnbeesés után azonban az ember többé nem lelte örömét a szentségben, és mindinkább elrejtőzött Isten jelenléte elől. A meg nem újult szív ma is hasonló állapotban van. Miután nem él összhangban Istennel, nem is talál örömet a vele való közösségben. A bűnös nem tudna örülni Isten jelenlétének, visszariadna a szent lények társaságától. Még ha szabadon léphetne is be a mennybe, nem volna öröm számára. Az ott uralkodó önzetlen szeretet, amely a legszorosabb összeköttetésben áll Isten végtelen szeretetével, nem találna visszhangra szívében. Gondolatai, érdekei és indokai épp az ellentétét képeznék azoknak, amelyek a menny ártatlan lakóinak szívét uralják. Zavaró hang lenne a menny összhangjában. – Jézushoz vezető út, 17./old. 

Isten hív, hogy bűntudatunk terhével és szívünk bánatával jöjjünk hozzá. A bűn arra késztet, hogy féljünk Istentől. Amikor vétkezünk, próbálunk elrejtőzni előle. Ám bármi bűnt is követtünk el, Isten arra bátorít, hogy jöjjünk hozzá Jézus Krisztus által. Csak úgy szabadulhatunk meg a bűneinktől, ha azokat Isten elé visszük. Amikor Isten megdorgálta testvére meggyilkolása miatt, Kain elismerte bűnösségét, mégis elmenekült Isten elől, mintha ezzel megszabadulhatna a bűnétől. Ha bűntudatának terhével Istenhez siet, megbocsátásban részesülhetett volna. Amikor a tékozló fiú felismerte bűnét és nyomorúságát, így szólt: „Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz” (Lk 15:18). Megvallotta bűnét, így apja visszafogadta őt. 

Ha szeretnénk Isten akarata szerint imádkozni, akkor meg kell vallanunk a bűneinket egymásnak. Ha szóval vagy tettel vétkeztem a felebarátom ellen, neki kell megvallanom. Ha ő vétett ellenem, neki kell megvallania nekem a bűnét. A lehetőségekhez mérten a vétkezőnek kell jóvá tennie a dolgokat, utána pedig bűntudattal megvallani bűnét Istennek, hiszen az Ő törvényét hágta át. Ha vétkezünk a testvérünk ellen, Isten ellen vétkezünk, és tőle kell bocsánatot kérnünk. Bármit is követtünk el, ha megbánjuk, és hiszünk Krisztus engesztelő vérében, bűnbocsánatot nyerünk… Az Istenhez való közeledésnek csupán egy módja van. Imáink csak egyetlen név által juthatnak fel hozzá – az Úr Jézus, a mi védőügyvédünk neve által. – That I May Know Him, 260./old.

A kommunikáció Isten és ember között az Éden kertjében

(1Mózes 1:1-31). Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. (2) A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. (3) Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. (4) Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. (5) És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el. Így lett este, és lett reggel: első nap. (6) Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket! (7) Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. (8) Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap. (9) Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a szárazföld! És úgy történt. (10) Azután elnevezte Isten a szárazföldet földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte el. És látta Isten, hogy ez jó. (11) Azután ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket: füveket, amelyek magvakat hoznak, és különféle gyümölcsfákat, amelyek gyümölcsöt teremnek, és majd abban magvuk lesz a földön. És úgy történt. (12) Hajtott tehát a föld növényeket: különféle füveket, amelyek magvakat hoznak, és különféle gyümölcstermő fákat, amelyeknek magvuk van. És látta Isten, hogy ez jó. (13) Így lett este, és lett reggel: harmadik nap. (14) Azután ezt mondta Isten: Legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és jelezzék az ünnepeket, a napokat és az esztendőket, (15) és legyenek világító testekként az égbolton, hogy világítsanak a földre! És úgy történt. (16) Megalkotta Isten a két nagy világító testet – a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjszaka – és a csillagokat. (17) Az égboltra helyezte őket Isten, hogy világítsanak a földre, (18) és uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és válasszák el a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó. (19) Így lett este, és lett reggel: negyedik nap. (20) Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt! (21) És megteremtette Isten a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle úszó élőlényeket és a különféle madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. (22) Azután megáldotta őket Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizét; a madarak is sokasodjanak a földön! (23) Így lett este, és lett reggel: ötödik nap. (24) Azután ezt mondta Isten: Hozzon elő a föld különféle élőlényeket: különféle jószágokat, csúszómászókat és vadállatokat! És úgy történt. (25) Megalkotta Isten a különféle vadállatokat, a különféle jószágokat és a különféle csúszómászókat. És látta Isten, hogy ez jó. (26) Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. (27) Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. (28) Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! (29) Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! (30) Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. (31) És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap. /RÚF/ 

(1Mózes 2:1-25). Így készült el az ég és a föld és azok minden serege. (2) A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. (3) Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után. (4) Ez az ég és a föld teremtésének története. (5) még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az Úristen még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a földet megművelje. (6) Akkor forrás fakadt a földből, és mindenütt megöntözte a termőföld felszínét. (7) Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény. (8) Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. (9) Sarjasztott az Úristen a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. (10) Édenből pedig fakadt egy folyó, hogy a kertet öntözze; onnan aztán szétágazott, és négy ágra szakadt. (11) Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van. (12) Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. (13) A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Etiópia egész földjét. (14) A harmadik folyónak Tigris a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz. (15) Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. (16) Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, (17) de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. (18) Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat. (19) Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi. (20) Így adott az ember nevet minden jószágnak, az égi madaraknak és minden vadállatnak, de az emberhez illő segítőtársat nem talált. (21) Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. (22) Az emberből kivett oldalbordát az Úristen asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. (23) Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. (24) Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté. (25) Még mindketten meztelenek voltak: az ember és a felesége is, de nem szégyellték magukat. /RÚF/ 

(1Mózes 1-2. fejezete) beszéli el a teremtés történetét. Isten csodaszép világot teremtett, és a teremtés koronájaként oda helyezte Ádámot és Évát. Az ember különbözött minden más földi teremtménytől, mert „Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette” (1Móz 1:27), /ÚRK/ őket. Ez kizárólag az emberre vonatkozóan hangzik el, és nem a madarakra vagy más állatokra utalva. Tehát minden tekintetben bővelkedő életre alkotta meg az embert, hogy tapasztalja a szeretet összes formáját és Istennel kapcsolatot tartva éljen. 

(1Móz 2:18-23) verseiben, hogy Isten Ádámnak teremtette Évát, mert ahogy mondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni”. (1Móz 2:18) Tehát az ember kezdettől fogva társas lény. Ma a szociológusok azt tanítják, hogy minden emberi kapcsolatnak számos haszna van a fizikai és mentális jólétünkre nézve, a magány viszont gyilkos lehet. 

Nem csoda hát, hogy Éva megteremtése után Ádám így kiáltott fel: „Ez már csontomból való csont és testemből való test. Asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett” (1Móz 2:23), /ÚRK/. Az egy férfi és egy nő házasságban történő egyesülése lett az első társadalmi intézmény, amit Isten szerzett az embernek, hogy teljeskörű kapcsolatot és közösséget biztosítson. Nem meglepő tehát, hogy Sátánnak mindig is az volt az egyik fő célja, hogy tönkretegye az eredeti családi szövetség alapvető dinamikáját. 

Milyen volt a kommunikáció Isten és ember között az Éden kertjében? 

(1Móz 3:9). De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? /RÚF/

Ádám és Éva szemtől szemben beszélgetett Istennel. Intelligens emberként képesek voltak társalogni vele és hallgatni tanításaira. Csodaszép kertjének sáfáraiként egyre több ismeretre és gyakorlatra tettek szert, miközben gondját viselték az állat- és növényvilágnak. Minden nap, „hűvös alkonyatkor” (1Móz 3:8) különleges időt tölthettek el az Úr társaságában. Főként a szombat napjának – ami teremtő munkájának fontos része – kellett az Isten és gyermekei közötti kommunikáció különösen megszentelt idejének lennie (1Móz 2:2-3); (2Móz 20:8-11).

 Ősszüleink azon a napon rendkívüli módon tapasztalták Isten szeretetét és gondviselését. 

White idézet: Eredeti tökéletességében minden teremtett dolog Isten gondolatát fejezte ki. Ádámnak és Évának édeni otthonukban az egész természet Istenről beszélt, és telve volt mennyei tanítással. Szemükkel érzékelték a bölcsességet, szívükkel pedig felfogták, mivel Istennel társalogtak teremtett művei által… A bűn megrontotta és beszennyezte a földet, de a föld megátkozott állapotában is sok szépséget őriz… 

A természet szépségei szüntelenül beszélnek hozzánk. A nyitott szívet meg tudja hatni Isten szeretete és dicsősége úgy, ahogy megmutatkozik az Ő kezeinek műveiben. A figyelmes fül meghallhatja és megértheti mindazt, amit Isten mond a természet által. Tanítás található a napsugárban és olyan természeti jelenségekben, amelyeket Isten helyezett a szemünk elé. A zöld rétek, a délceg fák, a rügyek és a virágok, az égen utazó felhő, az eső, a csobogó patak, a Nap, a Hold és a csillagok az égen – mind-mind arra szólítanak, hogy figyeljünk oda és emlékezzünk. – The Faith I Live By, 25./old. 

Isten művei a szeretetéről és hatalmáról tanúskodnak. Ő hívta életre a világot mindazzal együtt, ami rajta van. Isten szereti a szépet. A számunkra teremtett világban nemcsak azt biztosította, amire szükségünk van a kényelmünkhöz, hanem szépséggel töltötte be még az eget és a földet is… 

A teremtő energia, amely életre hívta a világot, még ma is munkálkodik a mindenség és a természet működésének fenntartásában. Isten keze vezérli a bolygókat és azok rendezett mozgását a világűrben. A Föld nem saját erejéből járja évről évre a Nap körüli pályáját, és nem magától hozza létre mindazt, amivel megajándékoz bennünket. Isten szava irányítja a természet elemeit. Ő borítja be az eget felhőkkel, és készít esőt a föld számára. Ő teszi termékennyé a völgyeket, és „füvet sarjaszt a hegyeken” (Zsolt 147:8). Hatalmának köszönhetően virágba borul a természet, zöldellni kezdenek a falevelek, és nyílnak a virágok. 

A teljes természet arra hivatott, hogy bizonyságot tegyen Isten munkájáról. Ádám és Éva édeni otthonában a természet tele volt istenismerettel és mennyei tanításokkal. Figyelmes fülük jól ismerte a bölcsesség hangját. A bölcsesség szólt a szemhez, és eljutott a szívhez is, mivel magával Istennel beszélgethettek a teremtett világ közepette. Mihelyt azonban a bűntelen emberpár áthágta a Magasságos törvényét, Isten arcának dicsősége eltávozott a természetről. A természetet most a bűn torzítja el. De az általa kapott isteni tanítások még nem törlődtek ki teljesen; és a természet még most is Alkotójáról beszél, ha helyesen kutatják és értelmezik. – Counsels to Parents, Teachers, and Students, 185-186./old.