Ki volt az a próféta? A Szentírás világossá teszi, hogy Jézus.
„Mert Mózes ezt mondta: Prófétát támaszt nektek az Úr, a ti Istenetek atyátokfiai közül, olyat, mint én, őt hallgassátok mindenben, amit csak mond nektek” (ApCsel 3:22), /ÚRK/;
(Jn 6:14). Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba. /RÚF/!
Miben állt Jézus prófétai szerepe? Hogyan fogadták ezt az Ő korában? (Mt 16:13-16; Mk 8:27-29; Lk 9:18-20)
(Mt 16:13-16). Amikor Jézus Cézárea Filippi vidékére ért, megkérdezte tanítványait: Kinek mondják az emberek az Emberfiát? (14) Ők így válaszoltak: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. (15) Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? (16) Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. /RÚF/
(Mk 8:27-29). Jézus pedig elindult tanítványaival együtt a Cézárea Filippi mellett levő falvakba. Útközben megkérdezte tanítványaitól: Kinek mondanak engem az emberek? (28) Ők így feleltek: Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások pedig egynek a próféták közül. (29) Jézus tovább kérdezte őket: Ti kinek mondotok engem? Péter így válaszolt neki: Te vagy a Krisztus. /RÚF/
(Lk 9:18-20). Történt, hogy amikor egyszer magában imádkozott, és csak a tanítványok voltak vele, megkérdezte tőlük: Kinek mond engem a sokaság? (19) Ők így válaszoltak: Keresztelő Jánosnak, de némelyek Illésnek, némelyek pedig azt mondják, hogy valamelyik régi próféta támadt fel. (20) Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? Péter így felelt: Az Isten Krisztusának. /RÚF/
Jézus a Krisztus, a Messiás az, akire ez egész Ótestamentum előre mutatott. Az Újtestamentum szerint benne teljesedtek a messiási próféciák. (Lk 24:13-35) szakaszában Jézus úgy utal önmagára, hogy Ő az, akire a messiási próféciák mutatnak.
(Lk 24:13-35). Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, (14) és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. (15) Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. (16) Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. (17) Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. (18) Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? (19) Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; (20) és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. (21) Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. (22) Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, (23) de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. (24) El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. (25) Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! (26) Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? (27) És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. (28) Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. (29) De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. (30) És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. (31) Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. (32) Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? (33) Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. (34) Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. (35) Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről. /RÚF/
(Jn 1:1-5). Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. (2) Ő kezdetben Istennél volt. (3) Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. (4) Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. (5) A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. /RÚF/]
szakaszának az Igéről szóló leírása nem illik egyetlen emberre vagy csupán emberi prófétára sem. Az Igét nevezi Teremtőnek: „Minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”. (Jn 1:3) Vagyis Ő teremtett meg minden létezőt, tehát az egész világmindenséget, aminek a szélessége a mostani becslések szerint 93 fényév.
(1Mózes 1:1-31). Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. (2) A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. (3) Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. (4) Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. (5) És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el. Így lett este, és lett reggel: első nap. (6) Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket! (7) Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. (8) Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap. (9) Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a szárazföld! És úgy történt. (10) Azután elnevezte Isten a szárazföldet földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte el. És látta Isten, hogy ez jó. (11) Azután ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket: füveket, amelyek magvakat hoznak, és különféle gyümölcsfákat, amelyek gyümölcsöt teremnek, és majd abban magvuk lesz a földön. És úgy történt. (12) Hajtott tehát a föld növényeket: különféle füveket, amelyek magvakat hoznak, és különféle gyümölcstermő fákat, amelyeknek magvuk van. És látta Isten, hogy ez jó. (13) Így lett este, és lett reggel: harmadik nap. (14) Azután ezt mondta Isten: Legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és jelezzék az ünnepeket, a napokat és az esztendőket, (15) és legyenek világító testekként az égbolton, hogy világítsanak a földre! És úgy történt. (16) Megalkotta Isten a két nagy világító testet – a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjszaka – és a csillagokat. (17) Az égboltra helyezte őket Isten, hogy világítsanak a földre, (18) és uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és válasszák el a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó. (19) Így lett este, és lett reggel: negyedik nap. (20) Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt! (21) És megteremtette Isten a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle úszó élőlényeket és a különféle madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. (22) Azután megáldotta őket Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizét; a madarak is sokasodjanak a földön! (23) Így lett este, és lett reggel: ötödik nap. (24) Azután ezt mondta Isten: Hozzon elő a föld különféle élőlényeket: különféle jószágokat, csúszómászókat és vadállatokat! És úgy történt. (25) Megalkotta Isten a különféle vadállatokat, a különféle jószágokat és a különféle csúszómászókat. És látta Isten, hogy ez jó. (26) Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. (27) Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. (28) Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! (29) Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! (30) Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. (31) És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap. /RÚF/
(1Mózes 1. fejezetében) Jézust halljuk szólni mindenütt, ahol ez áll: „ezt mondta Isten”. Aki szólt, hogy „legyen világosság” (1Móz 1:3), Ő „az emberek világossága” (Jn 1:4), aki a megváltási terv által (Jn 1:4-5) eloszlatja a földi sötétséget.
Isten prófétai szava biztos, szilárd, „amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpára, amíg felvirrad a nappal, és hajnalcsillag kel fel a szívetekben” (2Pt 1:19), /ÚRK/.
A prófécia egészen addig fényt hoz a bűnös világba, amíg Jézus, a „Hajnalcsillag”, a prófétai világosság Forrása elhozza örök országát.
Krisztus az élete, halála és feltámadása által mindannyiunknak felajánlja az örök életet, csak az a kérdés, hogy mi elfogadjuk vagy sem.
Gondolkozzunk még azon, hogy Jézus, a Teremtő (Jn 1:1-3) az, aki meghalt a kereszten a bűneinkért!
White idézet: Krisztus Simont leprából gyógyította meg: élő halottat szabadított meg. Most Simon mégis megkérdőjelezte a Megváltó prófétaságát.
Mivel Krisztus megengedte ennek a nőnek, hogy közeledjen hozzá, nem küldte el méltatlankodva, mint olyat, akinek bűnei túl nagyok a megbocsátásra; mivel nem mutatta ki, hogy látja bukott voltát, Simont kísértette a gondolat: Ő nem is próféta. Jézus semmit sem tud erről az asszonyról, aki olyan szabadon szolgálja – gondolta –, különben nem engedné, hogy megérintse.
Simon semmit sem tudott Istenről, Krisztusról, azért gondolkodott így. Nem ismerte föl, hogy Isten Fiának Isten szerint kell eljárnia, könyörülettel, szelídséggel, kegyelemmel. Véleménye szerint Jézusnak nem kellett volna figyelembe vennie Mária bűnbánó szolgálatát. Tette – hogy megcsókolta Krisztus lábát és megkente a kenettel – súlyosbította Simon keményszívűségét. Azt gondolta, ha Krisztus próféta lenne, felismerné és megdorgálná a bűnösöket.
A Megváltó válaszolt erre a kimondatlan gondolatra: „Simon, van valami mondanivalóm néked… Egy hitelezőnek két adósa vala: az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelvén pedig Simon, monda: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus monda néki: Igazán ítéltél.” (Lk 7:40-43)
Ahogyan Nátán tette Dáviddal, Krisztus is példázat köntösébe rejtette feddő szavait, s így vendéglátóját hozta olyan helyzetbe, hogy ítéletet mondjon önmaga felett. Simon vitte bűnbe a nőt, akit most meg vetett. Mélyen megrontotta. A példázatbeli két adós Simont és az asszonyt mutatja be.
Jézus nem azt akarta tanítani, hogy a két személynek különböző fokú elkötelezettséget kell éreznie. Mindkettőjük hálaadóssága oly nagy, hogy sohasem tudnák törleszteni. Simon azonban igazabbnak tartotta magát Máriánál, és Jézus szerette volna, ha belátja, mekkora bűnt követett el. Meg akarta mutatni, hogy bűne nagyobb, mint az asszonyé – épp annyival nagyobb, amennyivel az ötszáz pénz több az ötvennél.
Simon most új megvilágításban kezdte látni önmagát. Látta, hogyan tekinti Máriát az a Valaki, aki több mint próféta. Megértette, hogy Krisztus prófétai
szeme olvas a nő szerető, odaadó szívében. Elöntötte a szégyen, s felismerte, hogy felette álló Lény színe előtt áll.
„Bejövék a te házadba – folytatta Krisztus –, az én lábaimnak vizet nem adál.” (Lk 7:44) Mária azonban a szeretetből fakadó bűnbánat könynyeivel öntözte meg lábamat, s fejének hajával törölte meg. „Engem meg nem csókolál: ez pedig – akit te megvetsz – az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni.” (Lk 7:45) Krisztus felsorolta azokat az alkalmakat, amikor Simon megmutathatta volna Ura iránti szeretetét, s megbecsülését azért, amit érte tett. A Megváltó egyszerűen, finom udvariassággal adta tanítványainak tudtára, hogy szomorú a szíve, ha gyermekei elmulasztják kifejezni iránta hálájukat szavakkal és a szeretet tetteivel. – Jézus élete, 566-567./old.
