Az újszövetségi próféták tevékenységei

(1Kor 14:3). Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal. /RÚF/ 

(Ef 4:11-13). És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, (12) hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, (13) míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, /RÚF/ 

(Jel 22:6). És ezt mondta nekem: Ezek az igék megbízhatók és igazak, mert az Úr, a próféták lelkének Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa szolgáinak mindezt, aminek hamarosan meg kell történnie. /RÚF/ 

Igen gazdag az iménti versek tartalma, mégsem adnak teljes képet mind arról, amit az újszövetségi próféták tettek, de tevékenységük nagyrészt tükrözi azt, amit az ószövetségi próféták szintén végeztek, tehát a prófétaság ajándékának megvolt a folyamatossága. 

(1Kor 12:10). (Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken szólást vagy pedig a nyelveken szólás magyarázását kapta. /RÚF/ 

a többi lelki ajándék között említi a prófétálást. A Krisztus teste metaforában 

(1Kor 12:27-28). Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. (28) Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká tett az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, nyelveken szólásra. /RÚF/] 

Pál a prófétákat az apostolok után említi, akik szintén kaptak kijelentéseket Istentől. 1Kor 14:3 versében ez áll:

(1Kor 14:3)„Aki pedig prófétál, embereknek beszél épülésre, intésre és vigasztalásra.” 

(Ef 4:11-13) szakasza a lelki ajándékoknak az (1Korinthus 12. fejezetében): található felsorolásához hasonló csoportját mutatja. A prófétákat az apostolok, evangélisták, pásztorok és tanítók között említi. 

(1Korinthus 12:1-31). A lelki ajándékokra nézve pedig nem szeretném, testvéreim, ha tudatlanok lennétek. (2) Tudjátok, hogy amikor pogányok voltatok, ellenállhatatlanul vonzott valami benneteket a néma bálványokhoz. (3) Ezért tudtotokra adom, hogy senki sem mondja: „Jézus átkozott”, aki Isten Lelke által szól; és senki sem mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által. (4) A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. (5) Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. (6) És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. (7) A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele. (8) Mert van, aki a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. (9) Az egyik ember ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. (10) Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken szólást vagy pedig a nyelveken szólás magyarázását kapta. (11) De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja. (12) Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. (13) Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. (14) Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. (15) Ha ezt mondaná a láb: „Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? (16) És ha ezt mondaná a fül: „Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? (17) Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? (18) Márpedig Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. (19) Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? (20) Így bár sok tagja van, mégis egy a test. (21) Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” (22) Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó tagjai nagyon is szükségesek, (23) és amelyeket a test kevésbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélküliek, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: (24) a becseseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, (25) hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. (26) És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. (27) Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. (28) Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká tett az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, nyelveken szólásra. (29) Mindnyájan apostolok? Mindnyájan próféták? Mindnyájan tanítók? Mindenkiben van csodatevő erő? (30) Mindenki rendelkezik a gyógyítás kegyelmi ajándékával? Mindnyájan szólnak nyelveken? Mindnyájan meg tudják azt magyarázni? (31) De törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra! Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat. /RÚF/ 

 (Ef 4:11)  És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, /ÚRK/  Ők azok, akik felkészítik 

(Ef 4:12-13)„a szenteket a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére, míg mindnyájan eljutunk a hitnek és az Isten Fia megismerésének az egységére, az érett férfiúságra, a Krisztus teljessége szerinti nagykorúságra” /ÚRK/

(Ef 4:12-13). Amint itt és másutt is látni, üzenetük középpontjában Jézus áll. 

Az apostolok cselekedetei megemlít két prófétát, Júdást és Szilászt (egyikük sem írt bibliai könyvet), akik 

„sok beszéddel bátorították és erősítették a testvéreket” (ApCsel 15:32). 

A prófétáknak időnként figyelmeztetéseket – esetenként igen szigorúakat – kellett elmondaniuk, de a körülmények függvényében bátorítaniuk is kellett, főként megpróbáltatások idején. Kétségkívül felettébb értékelték hallgatóik e szavaikat, a bennük foglalt reménységgel és ígérettel. A bátorítás munkáját a prófétasággal kapcsolatban is említi Pál. 

(1Kor 14:31). Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki bátorítást kapjon. /RÚF/) 

A megpróbáltatás és üldöztetés idején a prófétaság ajándéka a bátorítás és remény forrása. 

(Jel 22:6) verse úgy mutatja be Jézust, mint aki „az Úr, a szent próféták Istene”, akinek a szavai „hívek és igazak”. Természetesen mindaz, ami Isten nevében szóló szolgáin keresztül érkezik hozzánk, szintén „megbízható és igaz” /ÚRK/. 

A világban annyira kevés az, ami megbízható, de az Úr prófétáinak szavában bátran bízhatunk, főként Igéjében, ami a legfőbb tekintély számunkra. 

White idézet: A talentumokon, amelyeket Krisztus rábízott egyházára, főként a Szentlélek ajándékait és áldásait kell értenünk. „Némelyiknek ugyanis bölcsességnek beszéde adatik a Lélek által; másiknak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint; egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által; némelyiknek csodatévő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másiknak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása: de mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja.” (1Kor 12:8-11) Nem mindenki kapja ugyanazt az ajándékot, de a Mester megígérte, hogy minden egyes szolgája megkapja a Lélek valamelyik ajándékát. 

Mielőtt Krisztus elbúcsúzott tanítványaitól, „rájuk lehele, és monda nékik: Vegyetek Szent Lelket”. Ezt is mondta: „Ímé, én elküldöm tireátok az én Atyámnak ígéretét.” (Jn 20:22; Lk 24:49) De az ajándékok teljességét csak a feltámadás után kapták meg. Krisztus csak akkor árasztotta ki Lelkét, amikor a tanítványok hittel és imádkozva teljesen a szolgálatra szentelték magukat. Krisztus követői ekkor különlegesen részesültek a menny kincseiben. „Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek.” „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint”, a Lélek „osztogatván mindenkinek külön, amint akarja” (Eféz 4:8, 7; 1Kor 12:11). Ezeket az ajándékokat Krisztus nekünk adta, de csak akkor lesznek ténylegesen a mieink, ha már Isten Lelke irányítja életünket. 

A Lélek ígéretét nem értékeljük kellőképpen. Ez az ígéret nem teljesedik úgy, ahogy arra lehetőség volna. A Lélek hiánya miatt erőtlen az evangélium szolgálata. Műveltséggel, tehetséggel, ékes beszéddel, öröklött és szerzett képességekkel, de Isten Lelkének jelenléte nélkül egy szívet sem tudunk megérinteni, és egy bűnöst sem tudunk Krisztusnak megnyerni. De a Lélek ajándékaival megáldott és a Krisztussal közösségben élő legszegényebb és legtudatlanabb tanítvány is hatni tud az emberek szívére. Isten eszközül használja fel a világegyetem legszentebb befolyásának közvetítésére. – Krisztus példázatai, 327-328./old. 

Apostolok és próféták

Az Újszövetség említi a próféták és apostolok munkáját. Az apostolok „követek” voltak, akiket Isten „küldött el” – a görög aposztolosz szó meghatározása szerint. Az evangéliumokban az „apostol” szó a tizenkét tanítványra utal. Az Újtestamentum többi része szintén ezt a gondolatot erősíti, illetve ebbe a csoportba bevon még másokat is, akik nem voltak tagjai Krisztus eredeti tanítványi körének. 

Leveleiben Pál tizenkétszer nevezi magát apostolnak. 

(Róm 1:1-2). Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, (2) amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért, /RÚF/

 verseiben apostoli elhívását és prédikációit az ószövetségi prófétákéhoz kapcsolja. A pogányok apostolaként utal magára. 

(Róm 11:13). Ezt pedig nektek mondom, a népeknek: amennyiben tehát én a népek apostola vagyok, az válik szolgálatom dicsőségére, /RÚF/

 Másutt pedig kijelenti: „Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola” (1Kor 1:1) 

Eltérően az ószövetségi papoktól, akiknek tiszte apáról fiúra szállt, az apostolokat Isten a maga tetszése szerint választotta ki. Amikor vitatták Pál apostolságát, ő érvekkel támasztotta alá elhívását. 

(1Kor 9:1-2). Nem vagyok szabad? Nem vagyok apostol? Nem láttam Jézust, a mi Urunkat? Nem az én munkám eredménye vagytok-e ti az Úrban? (2) Ha másoknak nem volnék is apostola, nektek bizony az vagyok, mert apostolságom pecsétje ti vagytok az Úrban. /RÚF/

 Apostolságáról elmondta, hogy az egyház Alapkövére, Krisztus munkájára épült. 

(Ef 2:20). Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, /RÚF/

 Az apostolok az isteni kijelentések fogadóiként az ihletésnek a prófétákéval egyező szintjét nyerik. 

(Ef 3:1-5). Ezért vagyok én, Pál Krisztus Jézus foglya értetek, a pogányokért. (2) Ha ugyan hallottatok arról, hogy Isten kegyelme milyen szolgálatot bízott rám a ti javatokra, (3) amikor kinyilatkoztatásával megismertette velem a titkot, ahogy előbb röviden megírtam. (4) Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én Krisztus titkát, (5) amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kinyilatkoztatta szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által: /RÚF/ 

(2Pt 3:1-2). Ez már a második levél, szeretteim, amelyet hozzátok írok: ezekben emlékeztetés által ébresztgetem tiszta gondolkozásotokat, (2) hogy eszetekbe jussanak a szent próféták előre megmondott szavai és apostolaitoknak az Úrtól és Üdvözítőtől kapott parancsolatai. /RÚF/

 verseiben Péter elmondja a prófétákról, hogy ők előbb léptek fel, a szavaik fontosak, ugyanakkor már az apostolok tekintélye is hasonló az övékhez. Ezekben a versekben utal az ó- és újtestamentumi időkre. Talán úgy tűnhet, hogy a próféták az ószövetségi korban voltak Isten hírnökei, az apostolok pedig az újszövetségi időben, viszont ekkor is voltak olyanok, akik prófétáltak, megkapták a prófétaság ajándékát, de nem voltak apostolok. Az újszövetségi korban a prófétaság ajándéka nem korlátozódott csak az apostolokra, és nem volt minden apostol próféta. 

(ApCsel 15:32). Júdás és Szilász, akik maguk is próféták voltak, sok beszéddel buzdították és erősítették a testvéreket. /RÚF/

 Az apostolok és próféták tevékenysége hogyan kötődött Krisztushoz és az egyházhoz? 

(Ef 2:20). Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, /RÚF/

 (Ef 3:5) amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kinyilatkoztatta szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által: /RÚF/

Az Újszövetségben az apostolokat olvasva azt is tudjuk, hogy Jézus állt a középpontjában szinte minden írásuknak. Figyelmük fókuszában az Ő élete, halála, feltámadása, főpapi szolgálata és visszajövetele állt. 

A Biblia az egyetlen hiteles feljegyzése az apostolok és próféták azon szavainak, amelyek Jézusra, az életére, a tetteire vonatkoznak. Ezek szerint a hitünk tekintetében miért kell a Bibliát tartanunk a legfőbb tekintélynek?

White idézet: Az Úr Jézus megpróbálja az emberi szíveket irgalmasságának és bőséges kegyelmének bemutatásával. Olyan bámulatos átalakulások történnek általa, hogy Sátán… csak áll ott, mint egy mesterkedéseivel és téveszméivel szemben bevehetetlen erőd előtt. Ez számára érthetetlen rejtélyt jelent. Isten angyalai… csodálkozva és örömmel nézik, hogy az elbukott emberek, akik korábban még a harag gyermekei voltak, Krisztus nevelése által az isteni hasonlóság szerinti jellemet alakítanak ki, hogy az Úr fiai és lányai legyenek, és fontos szerepet töltsenek be a mennyei tevékenységekben és örömökben. 

Az Úr azért adott képességeket és áldásokat egyházának, hogy a maga teljességének képét mutassa be a világnak, és hogy teljes legyen egyháza benne egy másik, az örök világ és a földi törvényeknél magasabb rendű törvények állandó képviselésében. Így lesz az egyháza isteni minta szerint épült közösség… 

Krisztus bőségesen adott lehetőségeket egyházának, hogy nagy, dicsőséges nyereséget kapjon megváltott, megvásárolt tulajdonától. Mivel az egyház Jézus igazságával van felruházva, az ő letéteményese, melyben irgalmának, szeretetének és kegyelmének gazdagsága jelenik meg teljesen és tökéletesen. Közbenjárói imájában tett kijelentése – hogy az Atya szeretete olyan nagy irántunk, mint iránta, az egyszülött Fiú iránt, és hogy mi ott leszünk vele, ahol Ő van, örökre eggyé válva vele és az Atyával – lenyűgözi a mennyei seregeket, és ez az ő nagy boldogságuk. Szentlelkének gazdag, teljes és bőséges ajándéka olyan lesz egyháza számára, mint egy védelmező tűzfal, melyen a pokol erői sem képesek áttörni. Jézus úgy tekint népére szeplőtlen tisztaságukban és makulátlan tökéletességükben, mint szenvedéseinek, megaláztatásainak és szeretetének jutalmára és az ő, Krisztus, a nagy középpont dicsőségének meghosszabbítására, melyből minden dicsőség sugárzik. – Mennyei helyeken, 279./old. (október 2.) 

Az apostoli korszak óta napjainkig sohasem szünetelt Isten templomának építése. Visszapillanthatunk a letűnt évszázadokra, és láthatjuk, hogy az épület élő kövei, mint fénysugarak világítottak a tévelygés és babona sötétségén át. Ezek az értékes drágakövek az örökkévalóságon át mindig fokozódó fénnyel fognak világítani, hogy bizonyítsák Isten igazságának hatalmát. E finomra csiszolt kövek ragyogó fénye rávilágít a világosság és a sötétség, az igazság aranya és a tévelygés salakja közötti éles ellentétre. 

E templom építésében része volt Pálnak, a többi apostolnak, valamint az összes, azóta élt igazaknak. De az épület még mindig nem kész. Ránk, akik ebben a korszakban élünk, nagy feladat vár. Az alapzatra olyan anyagot kell raknunk, mely a tűzpróbát kiállja: aranyat, ezüstöt és drágaköveket, „a templom mintájára kifaragott oszlopokat” (Zsolt 144:12). Akik így építenek Istennek, azokhoz Pál apostol bátorító és intő szavakat intéz: „Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmát veszi.” (1Kor 3:14-15) Az a keresztény, aki hűen tárja fel az élet Igéjét, aki a szentség és békesség útjára vezet nőket és férfiakat, olyan anyagot helyez az alapzatra, mely mindörökké megmarad. Isten országában pedig bölcs építőmesterként fogják tisztelni. – Krisztusi élet, 224./old. (július 28.) 

Jézus mint próféta - Ő az, akire a messiási próféciák mutatnak

 Mózes megjövendölte: „Prófétát támaszt neked az Úr, a te Istened közületek, atyádfiai közül, olyat, mint én. Őt hallgassátok” (5Móz 18:15), /ÚRK/! 

Ki volt az a próféta? A Szentírás világossá teszi, hogy Jézus. 

„Mert Mózes ezt mondta: Prófétát támaszt nektek az Úr, a ti Istenetek atyátokfiai közül, olyat, mint én, őt hallgassátok mindenben, amit csak mond nektek” (ApCsel 3:22), /ÚRK/;  

(Jn 6:14). Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba. /RÚF/! 

Miben állt Jézus prófétai szerepe? Hogyan fogadták ezt az Ő korában? (Mt 16:13-16; Mk 8:27-29; Lk 9:18-20) 

(Mt 16:13-16). Amikor Jézus Cézárea Filippi vidékére ért, megkérdezte tanítványait: Kinek mondják az emberek az Emberfiát? (14) Ők így válaszoltak: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. (15) Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? (16) Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. /RÚF/ 

(Mk 8:27-29). Jézus pedig elindult tanítványaival együtt a Cézárea Filippi mellett levő falvakba. Útközben megkérdezte tanítványaitól: Kinek mondanak engem az emberek? (28) Ők így feleltek: Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások pedig egynek a próféták közül. (29) Jézus tovább kérdezte őket: Ti kinek mondotok engem? Péter így válaszolt neki: Te vagy a Krisztus. /RÚF/ 

(Lk 9:18-20). Történt, hogy amikor egyszer magában imádkozott, és csak a tanítványok voltak vele, megkérdezte tőlük: Kinek mond engem a sokaság? (19) Ők így válaszoltak: Keresztelő Jánosnak, de némelyek Illésnek, némelyek pedig azt mondják, hogy valamelyik régi próféta támadt fel. (20) Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? Péter így felelt: Az Isten Krisztusának. /RÚF/ 

Jézus a Krisztus, a Messiás az, akire ez egész Ótestamentum előre mutatott. Az Újtestamentum szerint benne teljesedtek a messiási próféciák. (Lk 24:13-35) szakaszában Jézus úgy utal önmagára, hogy Ő az, akire a messiási próféciák mutatnak. 

(Lk 24:13-35). Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, (14) és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. (15) Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. (16) Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. (17) Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. (18) Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? (19) Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; (20) és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. (21) Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. (22) Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, (23) de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. (24) El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. (25) Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! (26) Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? (27) És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. (28) Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. (29) De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. (30) És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. (31) Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. (32) Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? (33) Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. (34) Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. (35) Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről. /RÚF/ 

(Jn 1:1-5). Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. (2) Ő kezdetben Istennél volt. (3) Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. (4) Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. (5) A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. /RÚF/] 

szakaszának az Igéről szóló leírása nem illik egyetlen emberre vagy csupán emberi prófétára sem. Az Igét nevezi Teremtőnek: „Minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”. (Jn 1:3) Vagyis Ő teremtett meg minden létezőt, tehát az egész világmindenséget, aminek a szélessége a mostani becslések szerint 93 fényév. 

(1Mózes 1:1-31). Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. (2) A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. (3) Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. (4) Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. (5) És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el. Így lett este, és lett reggel: első nap. (6) Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket! (7) Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. (8) Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap. (9) Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a szárazföld! És úgy történt. (10) Azután elnevezte Isten a szárazföldet földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte el. És látta Isten, hogy ez jó. (11) Azután ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket: füveket, amelyek magvakat hoznak, és különféle gyümölcsfákat, amelyek gyümölcsöt teremnek, és majd abban magvuk lesz a földön. És úgy történt. (12) Hajtott tehát a föld növényeket: különféle füveket, amelyek magvakat hoznak, és különféle gyümölcstermő fákat, amelyeknek magvuk van. És látta Isten, hogy ez jó. (13) Így lett este, és lett reggel: harmadik nap. (14) Azután ezt mondta Isten: Legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és jelezzék az ünnepeket, a napokat és az esztendőket, (15) és legyenek világító testekként az égbolton, hogy világítsanak a földre! És úgy történt. (16) Megalkotta Isten a két nagy világító testet – a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjszaka – és a csillagokat. (17) Az égboltra helyezte őket Isten, hogy világítsanak a földre, (18) és uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és válasszák el a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó. (19) Így lett este, és lett reggel: negyedik nap. (20) Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt! (21) És megteremtette Isten a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle úszó élőlényeket és a különféle madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. (22) Azután megáldotta őket Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizét; a madarak is sokasodjanak a földön! (23) Így lett este, és lett reggel: ötödik nap. (24) Azután ezt mondta Isten: Hozzon elő a föld különféle élőlényeket: különféle jószágokat, csúszómászókat és vadállatokat! És úgy történt. (25) Megalkotta Isten a különféle vadállatokat, a különféle jószágokat és a különféle csúszómászókat. És látta Isten, hogy ez jó. (26) Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. (27) Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. (28) Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! (29) Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! (30) Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. (31) És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap. /RÚF/

(1Mózes 1. fejezetében) Jézust halljuk szólni mindenütt, ahol ez áll: „ezt mondta Isten”. Aki szólt, hogy „legyen világosság” (1Móz 1:3), Ő „az emberek világossága” (Jn 1:4), aki a megváltási terv által (Jn 1:4-5) eloszlatja a földi sötétséget. 

Isten prófétai szava biztos, szilárd, „amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpára, amíg felvirrad a nappal, és hajnalcsillag kel fel a szívetekben” (2Pt 1:19), /ÚRK/. 

A prófécia egészen addig fényt hoz a bűnös világba, amíg Jézus, a „Hajnalcsillag”, a prófétai világosság Forrása elhozza örök országát. 

Krisztus az élete, halála és feltámadása által mindannyiunknak felajánlja az örök életet, csak az a kérdés, hogy mi elfogadjuk vagy sem. 

Gondolkozzunk még azon, hogy Jézus, a Teremtő (Jn 1:1-3) az, aki meghalt a kereszten a bűneinkért!  

White idézet: Krisztus Simont leprából gyógyította meg: élő halottat szabadított meg. Most Simon mégis megkérdőjelezte a Megváltó prófétaságát. 

Mivel Krisztus megengedte ennek a nőnek, hogy közeledjen hozzá, nem küldte el méltatlankodva, mint olyat, akinek bűnei túl nagyok a megbocsátásra; mivel nem mutatta ki, hogy látja bukott voltát, Simont kísértette a gondolat: Ő nem is próféta. Jézus semmit sem tud erről az asszonyról, aki olyan szabadon szolgálja – gondolta –, különben nem engedné, hogy megérintse. 

Simon semmit sem tudott Istenről, Krisztusról, azért gondolkodott így. Nem ismerte föl, hogy Isten Fiának Isten szerint kell eljárnia, könyörülettel, szelídséggel, kegyelemmel. Véleménye szerint Jézusnak nem kellett volna figyelembe vennie Mária bűnbánó szolgálatát. Tette – hogy megcsókolta Krisztus lábát és megkente a kenettel – súlyosbította Simon keményszívűségét. Azt gondolta, ha Krisztus próféta lenne, felismerné és megdorgálná a bűnösöket. 

A Megváltó válaszolt erre a kimondatlan gondolatra: „Simon, van valami mondanivalóm néked… Egy hitelezőnek két adósa vala: az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelvén pedig Simon, monda: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus monda néki: Igazán ítéltél.” (Lk 7:40-43) 

Ahogyan Nátán tette Dáviddal, Krisztus is példázat köntösébe rejtette feddő szavait, s így vendéglátóját hozta olyan helyzetbe, hogy ítéletet mondjon önmaga felett. Simon vitte bűnbe a nőt, akit most meg vetett. Mélyen megrontotta. A példázatbeli két adós Simont és az asszonyt mutatja be. 

Jézus nem azt akarta tanítani, hogy a két személynek különböző fokú elkötelezettséget kell éreznie. Mindkettőjük hálaadóssága oly nagy, hogy sohasem tudnák törleszteni. Simon azonban igazabbnak tartotta magát Máriánál, és Jézus szerette volna, ha belátja, mekkora bűnt követett el. Meg akarta mutatni, hogy bűne nagyobb, mint az asszonyé – épp annyival nagyobb, amennyivel az ötszáz pénz több az ötvennél. 

Simon most új megvilágításban kezdte látni önmagát. Látta, hogyan tekinti Máriát az a Valaki, aki több mint próféta. Megértette, hogy Krisztus prófétai
szeme olvas a nő szerető, odaadó szívében. Elöntötte a szégyen, s felismerte, hogy felette álló Lény színe előtt áll. 

„Bejövék a te házadba – folytatta Krisztus –, az én lábaimnak vizet nem adál.” (Lk 7:44) Mária azonban a szeretetből fakadó bűnbánat könynyeivel öntözte meg lábamat, s fejének hajával törölte meg. „Engem meg nem csókolál: ez pedig – akit te megvetsz – az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni.” (Lk 7:45) Krisztus felsorolta azokat az alkalmakat, amikor Simon megmutathatta volna Ura iránti szeretetét, s megbecsülését azért, amit érte tett. A Megváltó egyszerűen, finom udvariassággal adta tanítványainak tudtára, hogy szomorú a szíve, ha gyermekei elmulasztják kifejezni iránta hálájukat szavakkal és a szeretet tetteivel. – Jézus élete, 566-567./old.