Pál idejében Korinthus városa

(ApCsel 18:1-3). Ezek után Pál eltávozott Athénből, és Korinthusba ment. (2) Ott találkozott egy Akvila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából feleségével, Priszcillával, mivel Klaudiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. Pál csatlakozott hozzájuk, (3) és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk lakott és dolgozott, ők ugyanis sátorkészítő mesterek voltak. /RÚF/ 

(1Kor 5:9-11). Levelemben már megírtam nektek, hogy nem szabad kapcsolatot tartani paráznákkal. (10) De nem általában e világ paráznáival vagy nyerészkedőivel, harácsolóival vagy bálványimádóival, hiszen akkor ki kellene mennetek a világból. (11) Most tehát azt írom nektek, hogy ne tartsatok kapcsolatot azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek! /RÚF/ 

(1Kor 8:4). Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. /RÚF/

Korinthus az ókori világ egyik fontos központja volt, virágzó kereskedelméről híres. Kr. e. 146-ban Róma elpusztította a várost, majd Julius Caezar római kolóniaként újjáépíttette Kr. e. 44-ben. Az Újszövetségben erről a római Korinthusról olvasunk, ami Pál korában Athén egyik riválisa volt, sőt különböző területeken meg is előzte. Két fontos kikötője volt, ahol kereskedelmi árucsere zajlott, megkönnyítve a gazdaság fejlődését. 

Pál választása éppen fontos szerepe és földrajzi elhelyezkedése miatt esett Korinthusra. „Alkalmasnak ígérkezett az evangélium terjesztésére. Miután az evangélium meggyökerezik Korinthusban, onnan könnyen eljuthat a világ minden más részére”. (Ellen G. White: Sketches From the Life of Paul. 99./old.) 

Ráadásul a virágzó gazdasági élet miatt Pál könnyebben eltarthatta magát Korinthusban sátrak készítésével és eladásával, miközben hirdette az evangéliumot. (ApCsel 18:2-3) Természetesen nem problémamentes a missziómunka egy nagy és gazdag városban. Korinthust vallási sokszínűség jellemezte 

(1Kor 8:5). Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, /RÚF/),

... amit bizonyított a szentélyek sokasága, amelyeket különböző istenek, pl. Apolló, Pallasz Athéné, Afrodité, valamint az egyiptomi Szerápisz és Ízisz tiszteletére emeltek. 

Korinthus a vallási zűrzavaron kívül hírhedt volt még féktelen erkölcstelenségéről is. Sztrabón, görög földrajzi író és történész megemlíti, hogy Afrodité korinthusi templomában ezer prostituáltat szenteltek a tiszteletére. Ugyan sok tudós ezt fenntartással kezeli, mondván, hogy ez csupán az athéni propaganda állítása Korinthus lejáratására, viszont az ókori világban szokásos volt a vallási prostitúció. Az erkölcstelenség problémát jelentett Korinthusban, mint ahogy másutt is. A bálványimádás és az erkölcstelenség mindennapos volt, és ez a szomorú helyzet magyarázza a két Korinthusi levél tartalmának nagy részét. 

Pál a missziós tevékenysége során szembesült Korinthusban a bálványimádó és erkölcstelen társadalom okozta kihívásokkal. A mai korban milyen tényezők nehezítik az evangélium hirdetését? Hogyan győzhetők le ezek? Van egyáltalán különbség a mai városok és Korinthus között?  

White idézet: Pál sátorkészítéssel tartotta el magát. Miközben dolgozott, az evangéliumról beszélt azoknak, akikkel kapcsolatba került, így sok tévelygő lelket az igazsághoz térített. Egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy Megváltójáról beszéljen, és segítsen a nehézségben levőknek. 

Pál apostol története arról tesz bizonyságot, hogy a kétkezi munka nem alantas foglalatosság, és nem összeférhetetlen az emberi vagy keresztény jellem magasztosságával. Az apostol felfogása szerint a megfáradt kezek semmivel sem csorbították lelkesítő, érzékeny, értelmes és ékesszóló felhívásainak erejét… 

Amikor beszélt az emberekhez, megfáradt kezei arról árulkodtak, hogy ő maga gondoskodik eltartásáról… Néha még a munkatársait is ő támogatta, inkább éhezett, csak enyhítse mások szükségleteit. Jövedelmét megosztotta Lukáccsal, és Timóteust is segítette az utazásai során. 

Pál azon felfogással szemben mutatott példát, amely akkoriban élt a gyülekezetben, miszerint az evangéliumot csak azok képesek sikerrel prédikálni, akik mentesülnek a fizikai munka alól. Ő azonban a gyakorlatban mutatta be, hogy mit tehetnek azok a laikus munkások, akik olyan területeken akarnak dolgozni, ahol az emberek nem ismerik az evangéliumot. Példája számos alázatos munkást megérintett és arra késztetett, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt Isten műve előrehaladása érdekében, miközben napi munkával tartják fenn magukat… 

Míg egyesek arra lettek elhívatva, hogy különleges adottságaikat és minden erejüket az evangélium prédikálására szenteljék, voltak mások is, akik sosem lettek felszentelve a munkára, mégis fontos feladat hárult rájuk a lélekmentésben… Nehéz terhet visel Istennek azon szolgája, aki önfeláldozóan és fáradhatatlanul prédikál és tanít másokat… Az ő munkájára nincs befolyással a fizetség… A mennyből kapta a megbízatást, és a mennytől várja a jutalmat akkor, amikor majd elvégzi a rábízott feladatot. – Conflict and Courage, 342./old. 

A Biblia kinyilatkoztatja a történelem igazi filozófiáját. Pál apostol páratlanul választékos és szelíd szavakkal tárta fel az athéni bölcsek előtt, mi volt Isten célja a népek és a nemzetek létrehozásával és elosztásával: „És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározva eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait; hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák.” (ApCsel 17:26-27) Isten kijelenti, hogy bárki bekerülhet „a szövetség kötelékébe”, aki akar (Ez 20:37) – új prot. ford.) A teremtéskor az volt a terve, hogy a földet olyan emberek népesítsék be, akik önmaguk és mások áldására, valamint Alkotójuk dicsőségére élnek. Mindenki azonosulhat ezzel a célkitűzéssel, aki csak vágyik erre. Róluk mondja az Írás: „A nép, amelyet magamnak alkoték, hirdesse dicséretemet!” (Ésa 43:21) – Nevelés, 173./old. 

Pál Athénból Korintusba utazott

 

(ApCsel 17:16-34). Miközben Pál Athénban várta őket, háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal. (17) Nap mint nap vitázott a zsinagógában a zsidókkal és a hozzájuk csatlakozott istenfélőkkel, a főtéren pedig azokkal, akiket éppen ott talált. (18) Néhány epikureus és sztoikus filozófus is vitázott vele. Némelyek ezt kérdezték: Mit akarhat ez a fecsegő mondani? – mások ezt mondták: Úgy látszik, hogy idegen istenségek hirdetője – mivel Jézust és a feltámadást hirdette. (19) Ekkor megfogták, az Areopágoszra vitték, és megkérdezték tőle: Megtudhatjuk-e, mi az az új tanítás, amelyet hirdetsz? (20) Mert amint halljuk, idegen dolgokkal hozakodsz elő, szeretnénk tehát megérteni, hogy miről is van szó. (21) Az athéniak és a bevándorolt idegenek ugyanis egyébbel sem töltötték az idejüket, mint azzal, hogy valami újdonságot mondjanak vagy halljanak. (22) Pál ekkor kiállt az Areopágosz közepére, és így szólt: Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, (23) mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek. (24) Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, (25) nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből, hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. (26) Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, (27) hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs messzire egyikünktől sem, (28) mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: „Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.” (29) Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. (30) A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. (31) Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból. (32) Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: Majd meghallgatunk erről máskor is. (33) Pál ezután eltávozott közülük. (34) Néhány férfi azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett: közöttük az areopágita Dionísziosz is, egy Damarisz nevű asszony és velük együtt mások. /RÚF/ 

(ApCsel 17:16-34) versei leírják, hogy Pál Athénban prédikált, mielőtt Korinthusba utazott. Úgy tűnik, akkor nem tervezte, hogy Athénba látogat, de a Béreában fellángolt ellenállás miatt a barátai segítségével jutott el oda. 

(ApCsel 17:13-15). De amint megtudták a thesszalonikai zsidók, hogy Pál Béreában is hirdeti az Isten igéjét, odajöttek, és ott is fellázították és felizgatták a sokaságot. (14) Akkor a testvérek azonnal továbbküldték Pált, hogy menjen a tengerpartra. Szilász és Timóteus azonban ott maradt. (15) Pált pedig elvitték kísérői egészen Athénig, majd visszatértek azzal az utasítással, hogy Szilász és Timóteus minél hamarabb menjen hozzá. /RÚF/

Akik elkísérték Pált Athénba, azzal az üzenettel értek vissza Béreába, hogy Timóteus és Szilász is a lehető leghamarabb menjen utána. (ApCsel 17:15) (ApCsel 17:16-34) szakasza arról számol be, hogy mit tett Pál, amíg rájuk várakozott. Jézusról beszélt a zsinagógában, a piactéren és az Areopágoszon. Egyszerűen nem tudott másról beszélni, csak Jézusról, erre használt fel minden alkalmat. 

(ApCsel 18:1-11). Ezek után Pál eltávozott Athénből, és Korinthusba ment. (2) Ott találkozott egy Akvila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából feleségével, Priszcillával, mivel Klaudiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. Pál csatlakozott hozzájuk, (3) és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk lakott és dolgozott, ők ugyanis sátorkészítő mesterek voltak. (4) Szombatonként azonban a zsinagógában vitázott, és igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket. (5) Amikor pedig Szilász és Timóteus megérkezett Makedóniából, Pál teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus. (6) Amikor azonban ellene szegültek és szidalmazták, lerázta ruhájáról a port, és ezt mondta nekik: Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek. (7) Ekkor eltávozott onnan, és egy Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő ember házába költözött, akinek a háza szomszédos volt a zsinagógával. (8) Kriszpusz, a zsinagógai elöljáró pedig hitt az Úrban egész háza népével együtt, és a korinthusiak közül, akik hallgatták őt, szintén sokan hittek, és megkeresztelkedtek. (9) Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: (10) mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban. (11) Ott is maradt egy évig és hat hónapig, és tanította közöttük Isten igéjét. /RÚF/ 

Második misszióútján Pál Korinthusba érkezett. Lukács beszámol róla, hogy másfél évig volt ott. 

Az apostol – mint általában – itt is a zsinagógában kezdte missziós tevékenységét.(ApCsel 18:4-6);

  (ApCsel 17:1-2). Miután áthaladtak Amfipoliszon és Apollónián, Thesszalonikába értek, ahol zsinagógájuk volt a zsidóknak. (2) Pál pedig szokása szerint bement hozzájuk, és három szombaton is vitába szállt velük az Írások alapján. /RÚF/ 

... verseiből megtudjuk, hogy ez volt a szokása. Az „először a zsidóknak” stratégiát követte ...

(ApCsel 13:46). Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk. /RÚF/;

 (Róm 1:16). Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. /RÚF/, 

... annak alapján, amire Jézus utasította az apostolait. 

 (ApCsel 1:8). Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig. /RÚF/)

  Amikor végre csatlakozott hozzá Korinthusban Szilász és Timóteus,

  „Pál teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus” (ApCsel 18:5, ÚRK) 

Korinthusi tartózkodása alatt „tanította köztük az Isten igéjét” (ApCsel 18:11), /ÚRK/ 

Ez a háttere annak, hogy elmondta híressé vált szavait: „elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről” (1Kor 2:2), /ÚRK/

White idézet: Korinthus az őskeresztény korszak I. századában nemcsak Görögországnak, de az akkori világ egyik vezető városa volt. Utcáin vegyes tömeg tolongott: görögök, zsidók és rómaiak, más országbeli utazókkal együtt; ezek lázasan törtettek üzleteik vagy élvezeteik után. Ezt a nagy kereskedelmi gócpontot a Római Birodalom minden részéből könnyen elérhették; fontos központ volt, ahol Isten és igazsága emlékműveit kellett megalapozni. 

Korinthusban sok zsidó is letelepedett; ezek között volt Akvilla és Priscilla, akik később Jézus Krisztus komoly munkatársaiként tűntek ki. Miután Pál mindkettőjük jellemét kiismerte, „hozzájuk csatlakozék”. 

Pál mindjárt munkája kezdetén mindenütt az előretörés komoly akadályait vette észre e nagy forgalmú központban. Majdnem az egész város a bálványimádásnak hódolt. Kedvenc istennőjük Vénusz, kinek tiszteletéhez sok erkölcstelen szokás és ceremónia kapcsolódott. A korinthusiak durva erkölcstelensége még a pogányok között is feltűnt. Gondolkozásuk és észjárásuk semmi másra sem terjedt ki, mint pillanatnyi élvezeteikre és szórakozásaikra. 

Mikor az apostol Korinthusban prédikálta az evangéliumot, egészen más módszerre tért át, mint amelyet athéni működése alatt követett. Ott megkísérelte a hallgatók ismeretéhez való alkalmazkodást: logikára logikával, tudományra tudománnyal és filozófiára filozófiával válaszolt. Azonban, amikor az eltöltött időre visszagondolt, rájött, hogy Athénben milyen kevés eredményt ért el munkájával. Elhatározta tehát, hogy Korinthusban egészen más munkatervet követ majd tanításainál, amellyel a felületesek és közönyösek figyelmét igyekszik lekötni. Eltökélte, hogy minden tudományos érvelést és következtetést kerülni fog; a korinthusiak között nem akar másról beszélni, mint Jézusról. „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.” Úgy hirdette az Igét, hogy „az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem a léleknek és erőnek megmutatásában” (1Kor 2:2, 4) – Az apostolok története, 243-244./old. 

Pál általában szónoki stílusban prédikált. Olyan ember volt, aki képes beszélni uralkodók előtt, de még az athéni hatalmasok és tanult emberek előtt is, mivel a tudását gyakran felhasználta az evangélium útjának előkészítésében. Ezt próbálta tenni Athénban is: az ékesszólásra ékesszólással, a filozófiára filozófiával, a logikára logikával válaszolt, mégsem ért el olyan sikert, amire számított. Később megértette, hogy emberi bölcsességnél többre van szüksége… Fentről kell erőt nyernie. Ahhoz, hogy a bűnösök meggyőződjenek és megtérjenek, Isten Lelkének kellett a munkához csatlakoznia, és megszentelnie minden lelki erőfeszítést. 

Pál minden érdeklődése a keresztre irányult. Attól a pillanattól kezdve, hogy meg lett állítva a keresztre szegezett Názáreti követőinek üldözéséből, sosem szűnt meg magasztalni a keresztet… Saját tapasztalatából tudta, hogy amikor a bűnös meglátja az Atya szeretetét úgy, ahogy az Fiának áldozatában láthatóvá vált, és enged a mennyei befolyásnak, megváltozik a szíve, és attól kezdve Krisztus lesz számára minden mindenben. 

Megtérése után Pál minden vágya az volt, hogy bemutassa embertársainak a Názáreti Jézust, mint az élő Isten Fiát, aki képes megváltoztatni és üdvözíteni az embert. Ettől a pillanattól kezdve az életét teljes mértékben arra szentelte, hogy bemutassa a Megfeszített szeretetét és hatalmát… Munkásságát nem csupán a prédikálásra alapozta, mivel sok embert így nem érhetett el… Meglátogatta a betegeket és gyászolókat; vigasztalta a csüggedteket, és felsegítette az elnyomottakat. Minden szavával és cselekedetével Jézus nevét dicsőítette… 

Az apostol rájött, hogy rátermettsége nem önmagának köszönhető, hanem a Szentlélek jelenlétének, akinek az ereje kegyelemmel töltötte be a szívét… Énjét elrejtette, és az emberek előtt Krisztust nyilatkoztatta ki és magasztalta. – Conflict and Courage, 341./old. 

Pál, Isten által elhívott apostol

 A korinthusiaknak írva Pál úgy nevezi magát, hogy 

„Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola” (1Kor 1:1). 

(2Kor 1:1). Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola és Timóteus testvér: Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, és egész Akhájában valamennyi szentnek:/RÚF/

 Annyira erős benne ez a meggyőződés, hogy néhány kivételtől eltekintve minden levelét így kezdi. 

(Róm 1:1). Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, /RÚF/ 

(1Kor 1:1). Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola és Szószthenész testvér /RÚF/ 

(Gal 1:1). Pál apostol – aki nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül  /RÚF/ 

Elhívását és apostolságát Pál Isten akarataként említi. Meggyőződése, hogy elhívása nem emberektől, hanem Istentől származik,

 (Gal 1:1) Mint Jeremiást, őt is már az anyaméhtől elhívta az Úr 

(Jer 1:5). Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. /RÚF/

..., ami a kegyelem cselekedete volt 

(Gal 1:15-16. De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott és kegyelme által elhívott, (16) hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a népek között, nem tanácskoztam testtel és vérrel. /RÚF/), 

... azzal a céllal, hogy Krisztus evangéliumát hirdesse a pogányok között. 

(1Kor 15:8). Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. /RÚF/

 versében Pál magát is azok közé sorolja, akiknek feltámadása után Krisztus megjelent. 

(1Kor 15:5-7). és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. (6) Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. (7) Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. /RÚF/

 Néhány verssel később utal rá, hogy apostoli elhívása a Jézussal való találkozásának a következménye.

 (1Kor 15:9-11). Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. (10) De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. (11) Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké. /RÚF/ 

A „Jézus apostola” cím több fogalmat is felölel. Először is kifejezi, hogy Jézus küldte el. Pál azt is érzékelteti ezzel, hogy magát Krisztus szolgájaként azonosítja 

(Tit 1:1). Pál, Isten szolgája, Jézus Krisztusnak pedig apostola Isten választottaiért, hogy higgyenek, és megismerjék az igazságot az igazi kegyesség szerint /RÚF/, 

... mint hírnök és tanító. 

(1Tim 2:7). Azért rendeltettem hírnökül és apostolul – igazat mondok, nem hazudok –, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket. /RÚF/; 

(2Tim 1:11). Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint, /RÚF/] 

Akár prédikál, akár tanít, Krisztus mindig jelen van. Röviden tehát Pál Jézus apostola. 

Nemcsak Pál apostolságának a középpontja Jézus, hanem az egész életének is. Gondolatait és érzéseit betölti Jézus jelenléte. Ezt az is bizonyítja, hogy (1Korinthus) kezdő és hálaadó szakaszában újból és újból Jézusra utal (kilenc versben kilenc alkalommal) Pál annyira szerette Jézust, hogy folyton rá gondolt, róla beszélt. Meg akarta ismertetni a befolyási körébe tartozókkal, hogy az ő életük is Krisztus-központú legyen. Isten elhívta apostolának, őket pedig Jézus hűséges követőinek hívta el, bármilyen feladatot is láttak el. 

White idézet: A komoly megbízatás, amit az Ananiással folytatott beszélgetés alkalmával kapott Pál, növekvő súllyal nehezedett szívére. A hívásra – „Saul atyámfia, nyerd vissza szemed világát! – Pál először ennek a jámbor férfiúnak az arcát látta meg: Ananiásét, aki a Szentlélektől indítva így szólt hozzá: „A mi atyáinknak Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát, és meglásd ama Igazat, és szót hallj az ő szájából. Mert leszel néki tanúbizonysága minden embernél azok felől, amiket láttál és hallottál. Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg, és mosd le a te bűneidet, segítségül híván az Úrnak nevét.” (ApCsel 22:14-16)

Ezek a szavak összhangban voltak azzal, amit Jézus maga mondott Saulnak, amikor feltartóztatta a damaszkuszi úton, kijelentve: „Azért jelentem meg néked, hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve meg fogok néked jelenni; megszabadítván téged e néptől és a pogányoktól, kik közé most küldelek, hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az énbennem való hit által.” (ApCsel 26:16-18) 

Ahogy szívében mérlegelte ezeket a dolgokat, Pál egyre inkább megértette elhívását, hogy ő „Jézus Krisztus apostola Isten akaratjából”. (Eféz 1:1) Elhívása „nem emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által” (Gal 1:1) történt. Az előtte álló munka nagysága arra indította, hogy jobban tanulmányozza a Szent Iratokat, azért, hogy hirdethesse az evangéliumot, „de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen” (1Kor 1:17), „hanem léleknek és erőnek megmutatásában: Hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék”. (1Kor 2:4-5) – A Szentlélek eljő reátok, 279./old. 

A Jézus nevéért szenvedőkről szóló leírásokban nincs egyetlen név sem, amely fényesebben ragyogna a pogányok apostolának, Pálnak a nevénél. A szívében élő jézusi szeretet azt eredményezte, hogy megfeledkezett és lemondott önmagáról. Látta a feltámadt Krisztust, és az Üdvözítő arca a lelkébe vésődve beragyogta az életét. Hittel, bátorsággal és erővel rendelkezett, és nem csüggedt el a veszélyek vagy akadályok láttán, hanem országról országra járva hirdette Krisztus keresztjének igazságát. – Our Father Cares, 122./old. 

Pál szolgálata Korinthusban

 

„Az Úr pedig egy éjszaka látomásban azt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok! Senki sem fog rád támadni, hogy neked ártson, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18:9-10)

William Carey, a nagy angol misszionárius szokta mondani, hogy cipők foltozásával keresi a kenyerét, de a lélekmentés az igazi foglalkozása. 

Hasonló módon Pál sátorkészítésből élt ...

(ApCsel 18:1-3). Ezek után Pál eltávozott Athénből, és Korinthusba ment. (2) Ott találkozott egy Akvila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából feleségével, Priszcillával, mivel Klaudiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. Pál csatlakozott hozzájuk, (3) és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk lakott és dolgozott, ők ugyanis sátorkészítő mesterek voltak. /RÚF/], 

... viszont az igazi hivatása az volt, hogy embereket nyert meg Krisztusnak. 

Bepillanthatunk Pál szolgálatába, amit Korinthus városában végzett. Amint látni fogjuk, rengeteg probléma adódott a gyülekezetben, és ezektől nemigen különböznek azok, amelyekkel ma, csaknem kétezer évvel később szembesülnek a mi gyülekezeteink. Valójában feltehetné a kérdést bárki, aki huzamosabb időt eltöltött a kereszténység körében vagy egyházi szolgálatban áll, hogy vajon létezik olyan keresztény csoport, ahol nincs semmi probléma? A válasz természetesen nyilvánvaló. 

Pál kihívásokkal néz szembe Korinthusban, amelyekre a kereszt üzenetével felel.

 (1Kor 2:2). Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. /RÚF/

A ma előttünk álló nehézségekkel is úgy birkózhatunk meg, ha hűek maradunk üzenetünkhöz. Amint a hét, sőt az egész negyedév során látni fogjuk, a két Korinthusi levél a mi életünkre is vonatkozik.

White idézet: Pál szorgalmas tanítványként tanult Gamáliel lábainál, mégis szerzett egy mesterséget is. Szakképzett sátorkészítő volt. Mind a gazdag, mind a szegény zsidóknál szokás volt, hogy fiaikat és leányaikat hasznos munkára taníttatják, hogy ha nehéz idők állnak be, ne függjenek másoktól, hanem képesek legyenek biztosítani a maguk megélhetését. Ki kellett képezni őket a kultúrára, de ugyanakkor valamilyen mesterségre is. Ezt annak idején a nevelés kötelező részének tekintették. 

Pálról és Akvilláról olvassuk, hogy sátorkészítéssel foglalkoztak. Az evangélium prédikálása közben ezt a mesterséget űzték, és így Krisztussal kapcsolatos alaposabb ismereteket oszthattak meg a hallgatóikkal. Emellett saját fenntartásuk érdekében is dolgoztak… 

Korinthusban Pál Akvillával és Priscillával együtt dolgozott és lakott, eközben tanította őket az igazságra. A nagy apostol nem szégyellte a kétkezi munkát, nem ódzkodott attól, és nem tartotta alacsonyabb rendűnek a szolgálatánál… 

Ha személyes vagy egyházi adományokkal támogatják a henyélő férfiakat és nőket, azzal csak bűnös szokásokra sarkallják őket, ezért ezt a legnagyobb komolysággal kerülni kellene. Minden férfit, nőt és gyermeket arra kell nevelni, hogy végezzen hasznos és gyakorlati munkát. Mindenkinek el kellene sajátítania egy mesterséget. Akár a sátorkészítést, akár bármilyen más területen végezhető szakmát, de mindenkit úgy kell nevelni, hogy értelmesen használja fel testi képességeit, és akkor a jóindulatú Isten kész gyarapítani azon emberek tehetségét, akik gyakorlati területeken dolgoznak.

Ha jó egészségnek örvendő személynek vannak ingatlanjai, és a megélhetéséhez nincs szüksége arra, hogy munkát vállaljon, akkor olyan eszközök megszerzéséért kellene dolgoznia, amelyekkel elősegítheti Isten művének előhaladását. „Az igyekezetben ne legyetek restek; lélekben buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok.” (Róm 12:11) Isten meg fogja áldani azokat, akik ezen a téren is jó befolyást gyakorolnak másokra. – This Day with God, 203./old. 

Korinthusi tartózkodása alatt Pál időt szakított magának arra is, hogy figyelmét új és nagyobb munkaterületekre irányítsa. Gondolatban különösen sokat foglalkozott Rómába tervezett utazásával. Látni kívánta a keresztény hit meggyökerezését és megszilárdulását az akkor ismert világ nagy központjában; ez képezte leglelkesebb reményét, leghőbb vágyát és dédelgetett tervét. Rómában akkor már volt gyülekezet. Az apostol azon fáradozott tehát, hogy biztosítsa az ottani hívők segítségét és együttműködését az Itáliában, valamint más országokban végzendő evangelizáló munkához. Hogy munkássága útját előkészítse a római testvérek között – akik közül még nem mindenkit ismert –, előbb levelet intézett hozzájuk. Jelezte szándékát, hogy meglátogatja Rómát, sőt közölte azt a reményét is, hogy kitűzi a kereszt zászlaját Spanyolországban. – Az apostolok története, 373./old. 

Ha nem fogadjuk be Krisztus hitét

 

„Ha nem fogadjuk be Krisztus hitét, Isten Igéjével táplálkozva, nem leszünk jogosultak a belépésre Isten városába. Aki földi eledelen élt, és ízlését úgy formálta, hogy a világ dolgait szeresse, az nem találna otthonra a mennyei udvarokban; nem tudná értékelni a tiszta, mennyei életérzést, amely Isten országát átjárja. Az angyalok szava és hárfáik muzsikája nem töltené el elégedettséggel. A menny tudománya megfejthetetlen rejtély lenne elméje számára. Éheznünk és szomjaznunk kell Krisztus igazságát; szükségünk van arra, hogy kegyelmének átformáló ereje alakítson és formáljon bennünket, hogy alkalmassá váljunk a mennyei angyalok társaságára… 

Akkor a nemzetek nem ismernek el majd más törvényt, csak a menny törvényét. Mindenki egyetlen boldog, egységes családot alkot majd, a dicséret és a hálaadás köntösébe öltözve. E jelenet láttán a hajnalcsillagok együtt énekelnek, Isten fiai pedig örvendezve kiáltanak, miközben Isten és Krisztus együtt hirdeti ki: »Nem lesz többé bűn, és nem lesz többé halál«… 

Szoktassuk magunkat ahhoz, hogy beszélünk a mennyről, a gyönyörű mennyországról! Beszélj az életről, amely addig tart, amíg Isten él, vagyis örökké! Ott elfelejted majd a nem is olyan nagy próbáidat és nehézségeidet. Engedd, hogy elmédet Isten vonzza magához”. (Ellen G. White: The Faith I Live By. 363./old.)

White idézet: ÖRÖM A PRÓBÁBAN, 

„Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsid. 4:15) 

Istennek hála, hogy olyan Főpapunk van, aki ismeri gyengeségeinket. Itt nem számíthatunk pihenésre. A mennybe vezető út kereszthordozást jelent; ez egy keskeny út, de örömmel haladunk rajta, tudván, hogy a dicsőség Királya járt azon előttünk. 

Nem panaszkodunk a nehezen járható ösvény miatt, hanem Jézus alázatos követőiként a nyomába lépünk. Örülni fogunk a szorongattatásban, miközben az örök dicsőség jutalmáról elmélkedünk. 

Egyetlen panaszszót sem ejtünk a próbák miatt. Isten szeretett gyermekei mindig megpróbáltatásokon mentek keresztül. Minden próba, amelyből győztesen kerülünk ki, gazdagabbá tesz a dicsőségben. Lelkesen vágyom a szenvedés tapasztalatára. Még ha tehetném is, sem akarok szenvedés nélkül a mennybe jutni, ahol találkozhatom Jézussal, aki oly sokat szenvedett, hogy számunkra nagy örökséget biztosítson, és a mártírokkal, akik életüket adták az igazságért és Krisztusért. Nem. A szenvedések által akarok tökéletes lenni. Annyira szeretnék Krisztus szenvedéseinek részese lenni, mert tudom, hogy dicsőségéből is részesülök majd. Jézus a mi példaképünk. Tanulmányozzuk, hogyan kerülhetünk minél közelebb ehhez a példaképhez. 

Teljes örömünk lehet Megváltónkban, aki megvált minket minden bűnünkből. Istennel járhatunk minden nap, és elmondhatjuk: „Élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” és megadja nekem „az akarást és a véghezvitelt, jó kedvéből”. Istené a dicsőség! Tudom, hogy életem el van rejtve a Krisztusban. 

A függöny felgördült, és láttam a gazdag jutalmat, amely a szentekre vár. Megízleltem a jövendő világ örömét és ez az élet már nem tűnik ugyanolyan szépnek előttem. Érzelmeim, foglalatosságom és reménységem a mennyhez kötődik. Vágyom látni a Királyt az Ő szépségében, aki az én lelkem szeret. Ó, édes ország! Vágyom eljutni oda; és a gondolat, hogy annyira közel van már, türelmetlenné tesz Krisztus várásában. Dicsőség Istennek a halhatatlanság reménységéért és az örök életért, mely Krisztus által miénk lehet. – Krisztusi élet, „Öröm a próbában” című fejezet, 350./old. (december 2.)

Később a pápa megparancsolta a plébániák papjainak, hogy intsék meg a vasárnap megszentségtelenítőit. Mondják meg nekik, hogy járjanak templomba és imádkozzanak, ha nem akarnak valami nagy csapást hozni magukra és szomszédaikra! Egy papi zsinat azt az indokot hozta fel – amivel azóta még protestánsok is sokszor érvelnek –, hogy mivel egyes emberekre vasárnapi munkájuk közben villám sújtott le, minden bizonnyal a vasárnap a nyugalomnap. „Ebből látszik – mondta a főpap –, hogy Isten mennyire haragudott rájuk e nap semmibevevése miatt”. Ezután felszólították a papokat és a lelkészeket, a királyokat és a fejedelmeket, és minden hivő embert, hogy „mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy az a nap visszakapja megtisztelő helyét. A jövőben pedig a kereszténység dicsőségére őszintébben ünnepeljék.” {GC 575.2}

Mivel a zsinati rendeletek elégtelennek bizonyultak, az egyház felkérte a világi hatóságokat egy olyan rendelet kiadására, amely az embereket megfélemlíti és a vasárnapi munkától eltiltja. Egy zsinat, amelyet Rómában tartottak, minden korábbi döntésnek még nagyobb súlyt és fontosságot adott. E döntések az egyházi törvényekben is helyet kaptak, a polgári hatóságok pedig csaknem az egész keresztény világban kötelezővé tették őket.' {GC 575.3}

Még mindig nagy gondot jelentett az, hogy a vasárnap megtartását nem lehetett a Szentírással szentesíteni. A nép kételkedett abban, hogy tanítóinak joga volna Jahvénak – „a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja” – határozott kinyilatkoztatását a Nap napjának dicsőítéséért elvetni. A bibliai bizonyságtétel hiányának pótlására egyéb eszközökre volt szükség. A vasárnap egyik fanatikus védelmezőjének, aki a XII. század vége táján sorra látogatta az angliai gyülekezeteket, az igazság hűséges tanúi ellenszegültek. E tanító erőfeszítései olyan eredménytelenek voltak, hogy egy időre eltávozott az országból, és valami olyasmi után kutatott, amivel érvényre juttathatja tanításait. Amikor visszatért, a hiányt pótolta, és későbbi munkája eredményesebb lett. Hozott magával egy – állítólag Istentől származó – tekercset, amely a vasárnap megtartásának hiányzó parancsát tartalmazta, és félelmes fenyegetéseket az engedetlenek megfélemlítésére. Ezt a nagyra becsült iratot, amely éppoly hamisítvány volt, mint az általa igazolt intézmény, és amely – állítása szerint – a mennyből hullt alá, Jeruzsálemben, a Golgotán levő Szent Simeon nevű oltáron találták meg. Az igazság azonban az, hogy a római pápa palotája volt a születési helye, és onnan került ki. Az egyház hatalmát és virágzását elősegítő csalásokat és hamisítványokat a pápai hierarchia minden korban törvényesnek tartotta. {GC 576.1}

A tekercs szerint tilos dolgozni a szombat kilencedik órájától, azaz délután három órától, hétfő napfelkeltéig. A tekercs megbízhatóságát állítólag sok csoda támasztotta alá. Például a megadott idő után dolgozó emberek megbénultak. Egy molnár, aki megkísérelte gabonáját megőrölni, liszt helyett vérzuhatagot látott kiömölni, és a malomkerék a nagy erővel rázuhanó víz ellenére is mozdulatlan maradt. Egy asszony, aki tésztát tett a sütőbe, nyersen vette ki, pedig a sütő forró volt. Egy másik, aki a kilencedik órára megdagasztotta a kenyerét, de úgy döntött, hogy hétfőig félreteszi, másnapra – mennyei csoda folytán – megsült cipók formájában talált rá. Egy ember, szombaton a kilencedik óra után sütött kenyeret. Másnap reggel, amikor megtörte, vér folyt belőle. Ilyen képtelen és babonás koholmányokkal próbálták a vasárnap hívei megalapozni e nap szentségét. {GC 576.2}

Skóciában, akárcsak Angliában nagyobb becsülete volt a vasárnapnak, amikor az ősi szombat egy részével együtt ünnepelték. De hogy mennyi időt kellett szentnek tartani, az változó volt. A skót király rendelkezése szerint „a szombatot déli tizenkét órától kell szentnek tartani”, és hétfő reggelig senki sem foglalkozhat világi dolgokkal. {GC 577.1}

Bár a pápisták mindent megtettek a vasárnap szentségének megalapozásáért, ők maguk nyilvánosan megvallották a szombat mennyei tekintélyét, és azt is, hogy az az intézmény, amely a szombat helyére került, emberi eredetű. Egy XVI. századi pápai zsinat világosan kimondta: „Egyetlen keresztény se felejtse el, hogy a hetedik napot Isten megszentelte, és nemcsak a zsidók kapták és ünnepelték, hanem azok is, akik úgy tettek, mintha Istent imádnák; habár mi, keresztények az ő szombatjukat az Úr napjára tettük át.” Isten törvényének meghamisítói tudták, mit csinálnak. Szántszándékkal helyezték magukat Isten fölé. {GC 577.2}

A valdensek közül némelyek szombatot ünnepeltek. Sokáig tartó, véres üldözésük beszédesen szemlélteti, milyen politikát folytatott Róma a vele ellenszegülőkkel. Mások is hasonlóképpen szenvedtek a negyedik parancsolat iránti hűségükért. Az etióp és abesszin egyház történelme különösképpen sokatmondó. A középkor sötétjében Közép-Afrika keresztényeit szem elől veszítette a világ, és ők hosszú századokon át szabadon gyakorolhatták hitüket. De Róma végül tudomást szerzett létezésükről, és az abesszin császárt csakhamar rávette, hogy ismerje el a pápát Krisztus helytartójának. Ezt további egyezkedések követték. Majd egy rendelet született, amely a legszigorúbb büntetés terhe mellett megtiltotta a szombat ünneplését. A pápai zsarnokság azonban nemsokára olyan kellemetlen iga lett, hogy az abesszinok elhatározták: letörik a nyakukról. Iszonyú harc árán kiűzték birodalmukból a római katolikusokat, és helyreállították az ősi hitet. A gyülekezetek boldogan köszöntötték a szabadságot, és soha nem felejtették el azt a leckét, amelyet Róma megtévesztéseiről, fanatizmusáról és önkényuralmáról tanultak. E félreeső ország népe örült, ha a keresztény világ többi része nem vett róla tudomást. {GC 577.3}

Az afrikai gyülekezetek úgy tartották a szombatot, mint a pápai egyház, mielőtt teljesen hitehagyóvá lett. Míg Isten parancsának engedelmeskedve megtartották a hetedik napot, az egyház szokásaihoz alkalmazkodva vasárnap sem dolgoztak. Róma, miután övé lett a legfőbb hatalom, sárba taposta Isten nyugalomnapját, hogy felmagasztalja a sajátját. De a majdnem ezer évig rejtőzködő afrikai gyülekezetek nem osztoztak hitehagyásában. Amikor Róma uralma alá kerültek, kénytelenek voltak az igazi szombat ünneplésével felhagyni, és tiszteletben tartani a hamisítványt. De mihelyt visszanyerték függetlenségüket, újra engedelmeskedtek a negyedik parancsolatnak. {GC 578.1}

Ezek a feljegyzések, amelyek megörökítik a múltat, világosan tanúsítják, hogy Róma gyűlöli az igazi szombatot és e szombat híveit. Kiderül belőlük, hogy milyen eszközöket használ a maga alkotta intézmény megünnepeltetésére. Isten Igéje azt tanítja, hogy ezek az események meg fognak ismétlődni, amikor Róma hívei és a protestánsok összefognak, hogy felmagasztalják a vasárnapot. {GC 578.2}

A Jelenések könyve 13. fejezetének próféciája kinyilatkoztatja, hogy a bárányszarvú fenevad által jelképezett hatalom „azt cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják” a pápaságot, amelyet itt a párduchoz hasonló fenevad szimbolizál. A kétszarvú fenevad azt is mondja „a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét”, és ez a hatalom mindenkivel – „kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal” – elfogadtatja a fenevad bélyegét. (Jel. 13:11-16) Bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok az a hatalom, amelyet a bárányszarvú fenevad jelképez, és hogy ez a prófécia akkor fog teljesedni, amikor az Egyesült Államok kikényszeríti a vasárnap megtartását. E nap megünneplésére Róma a maga felsőbbségének elismeréseként tart igényt. De nemcsak az Egyesült Államok fog meghódolni a pápaság előtt. Róma befolyása azokban az országokban, amelyek egykor elismerték főhatalmát, korántsem szűnt meg. A prófécia pedig megjövendöli hatalmának visszaállítását. „Látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat”. (Jel. 13:3) A halálos seb azt a kudarcot jelzi, amely a pápaságot 1798-ban érte. Ezután – ahogy a próféta mondja – „az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat”. Pál világosan kijelenti, hogy a „bűn embere” a második adventig megmarad. (2 Thessz. 2:3-8) Egészen az idők végéig fogja folytatni csaló munkáját. A Jelenések könyvének írója ugyancsak a pápaságra utal, amikor azt mondja, hogy „imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe”. (Jel. 13:8) Mind az Óvilág, mind az Új, a vasárnap tiszteletével – amely kizárólag a római egyház tekintélyén alapszik – hódolni fog a pápaság előtt. {GC 578.3} – Ellen G. White írt a mennyről, A nagy küzdelem.  575-578.

Ma is érvényes a meghívás: „Jöjj!”

(Ézs 55:1-3). Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért! (2) Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, fáradozásotok jutalmát olyanért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok rám, és finomat ehettek, élvezni fogjátok a kövér falatokat! (3) Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert a Dávid iránti hűségem rendíthetetlen /RÚF/; 

(Mt 11:28-30). Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. (29) Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. (30) Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű. /RÚF/; 

(Jn 6:44). Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. /RÚF/

A Szentlélek Jézushoz akar vonni téged még ma. Jézus hív, hogy menj hozzá, benne élj ma és minden egyes nap az eljöveteléig. Amikor válaszolsz és hozzá térsz, amikor szíved meglágyul és gondolataidat aláveted neki, békességet érzel majd, mert tudod, hogy ha előbb meghalnál is, fel fog támasztani téged az utolsó napon, függetlenül attól, mennyire érzed értéktelennek magad. Jézus azt mondta: 

„Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, azt semmiképpen nem taszítom el”. (Jn 6:37), /ÚRK/ 

Éreznünk kell az idő sürgetését, hogy együttműködjünk a Szentlélekkel, és másokat is a megváltó kegyelem közösségére hívjunk Jézussal. 

„És a Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj! És aki hallja, ezt mondja: Jöjj! És aki szomjúhozik, jöjjön, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen” (Jel 22:17), /ÚRK/ 

A meghívás a kegyelem ingyen ajándéka. Amikor befogadjuk saját életünk részeként, teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes lelkünkből és teljes erőnkből ...

(5Móz 6:5). Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! /RÚF/

... az életünk – ma és örökre – megváltozik. 

Jézus hív bennünket, és a Biblia utolsó szavai ezt ígérik: „Bizony hamar eljövök. Ámen, jövel Uram Jézus!” (Jel 22:20) 

Mennyire hamar jön majd el? A mi nézőpontunkból nézve, miután lecsukódik a szemünk a halálunkkor, a következő pillanat már Jézus visszatérése lesz. Tekintettel arra, hogy milyen gyorsan elröppen az életünk, ennyire hamar lesz az, amikor Jézus visszajön értünk. Talán a feltámadás után ez lesz az első gondolatunk: „Uram, ez igen, milyen hamar eljöttél!” 

Most valóban tükör által, homályosan látunk, akkor viszont már szemtől szemben és tisztán fogjuk Őt szemlélni. Ne fáradj bele a várakozásba! Őrizd meg hittel és bizalommal ezt a vágyat, szüntelenül Isten szeretetére és jóságára tekints! Úr Jézus, jöjj el, kérlek! 

Imádkozz most, hogy ne fogyjon el a hited, mert a hit adja meg az erőt, hogy teljesen átadd magad annak, aki meghalt érted és nemsokára visszajön, és magával visz! 

White idézet: Az új Jeruzsálem, a megdicsőült új Föld fővárosa „ékes korona… az Úr kezében, királyi fejdísz Istened tenyerén”. „Benne volt Isten dicsősége; ragyogása hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristályfényű jáspishoz.” „A népek az Ő világosságában fognak járni, és a Föld királyai odaviszik be dicsőségüket.” Ezt mondja az Úr: „Vigadozni fogok Jeruzsálemmel, és örvendezni népemmel. Nem hallatszik ott többé sírás és jajgatás hangja.” „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és Ő velük fog lakni, ők pedig népe lesznek, és maga Isten lesz velük.” (Ésa 62:3; Jel 21:11, 24; Ésa 65:9; Jel 21:3) 

„Nem lesz éjszaka” Isten városában. Nem lesz szükségünk, sem igényünk a pihenésre. Senki nem fárad bele Isten szolgálatába és nevének dicsőítésébe. Mindig frissek leszünk, mint reggel, és a reggelnek soha nem lesz vége. „És nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket.” (Jel 22:5) A Nap fényét feleslegessé teszi az a ragyogás, amely nem fájó, és nem vakít, pedig felmérhetetlenül túlszárnyalja a déli Nap verőfényét. A szent várost Isten és a Bárány dicsősége el nem halványuló fénnyel önti el. A megváltottak az örök nappal Nap nélküli világosságában fognak járni. 

Látomásaiban a próféta a bűnön és síron diadalmaskodó boldogokat Alkotójuk közelében látja. Olyan közvetlenül beszélgetnek vele, mint ahogy az ember kezdetben beszélt Istennel. „Ezért örvendjetek és vigadjatok mindörökké annak, amit teremtek” – mondja nekik az Úr. – „Mert Jeruzsálemet vigasságra teremtem, népét pedig örömre. Vigadozni fogok Jeruzsálemmel, és örvendezni népemmel. Nem hallatszik ott többé sírás és jajgatás hangja.” (Ésa 65:18-19)

Amint a próféta nézi az Isten városában lakó megváltottakat a bűn és az átok nyomától mentesen, elragadtatással kiált: „Örüljetek Jeruzsálemmel, vigadjatok vele mindnyájan, akik szeretitek! Szívből örüljetek vele mind.” (Ésa 66:10) – Isten csodálatos kegyelme, 369./old. (december 27.) 

Kövesd Jézus Krisztust a Bárányt

 

Kérdezték már tőled, hogy mit vársz legjobban az örökkévalóságban? Ha gyerekeket kérdezel, talán azt válaszolják, hogy a „tigrisen lovaglást”; hogy „lecsúszhatok egy zsiráf nyakán”; „elrepülhetek különböző bolygókra”. Ha tinédzsereket kérdeznél, talán ilyeneket mondanának: „nem kell többé házi feladatot írni”, „felfedezhetem a mennyet anélkül, hogy félnem kellene a sérülésektől”. Ha egy felnőtt csoportnak tennéd fel a kérdést, talán azt válaszolnák, hogy „olyan helyen élhetek, ahol nincs többé fájdalom, szenvedés vagy halál”, vagy „újra találkozhatok a szeretteimmel”. Minden válasz jó és helyes, és még sokkal több minden van, amire vágyhatunk az új égen és új földön. Az örökkévalóság tüze fűti a szívünket, és valahol belül érezzük, hogy az életben többnek kell lennie, mint amit itt és most látunk belőle. 

(Ézs 25:8). Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról, leveszi népéről a gyalázatot mindenütt a földön! – Ezt ígéri az Úr! /RÚF/ 

(Jel 7:17). mert a Bárány, aki középen a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl szemükről minden könnyet. /RÚF/ 

(Jel 21:4). és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. /RÚF/

Biztosak lehetünk benne, a legnagyobb áldás az lesz, hogy végül láthatjuk Jézust, és személyesen megköszönhetjük neki mindazt, amit értünk tett az elbukott földön. Minden imádatunkat rá szeretnénk árasztani, mert a kereszten saját szenvedése által megmentett bennünket az örök haláltól.

 „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő, a gazdagság, a bölcsesség, a hatalom, tisztesség, dicsőség és áldás” (Jel 5:12), /ÚRK/

 Keresztelő János úgy mutat rá Krisztusra, mint aki az Isten Báránya.

 (Jn 1:36). és amikor megpillantotta Jézust, aki arra járt, így szólt: Íme, az Isten Báránya! /RÚF/

 János két tanítványa hallotta ezt a kijelentést, majd követték Jézust. 

(Jn 1:37). Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust. /RÚF/

 (Jel 14:4). Ők azok, akik nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, akik követik a Bárányt, ahova csak megy, akik áron vétettek meg az emberek közül, Istennek és a Báránynak szánt zsengeként, /RÚF/ 

...szerint nekünk is hasonlóan kell tennünk:

  „Ezek azok, akik követik a Bárányt, ahova megy”. (Jel 14:4), /ÚRK/ 

Ám ha követni akarjuk Őt a mennybe, először itt, a földön is követnünk kell. Jézus a Bárány, de egyben a Pásztor is, aki úgy vezet az ösvényeken, mint senki más. Megnyugtató a számunkra, miközben átküzdjük magunkat a nehéz időkön, hogy Jézus mindig vezet bennünket, még a mennyben is, ahogy 

(Jel 7:17) mondja: „mert a Bárány, aki a trón közepén van, legelteti őket, és élő vizek forrásaihoz viszi őket”. /ÚRK/ 

Isten népének, nyájának tagjaiként követni fogjuk Jézust a mennyben, és örökké vele akarunk maradni. Isten népének meghatározó jellemzője, hogy

  „az ő neve homlokukon lesz.” (Jel 22:4) 

Ez annyit jelent, hogy mindig rá fogunk gondolni. 

White idézet: Az Úrnak népe van a földön, amely követi a Bárányt, ahová csak megy. Ezrek vannak, akik nem hajtottak térdet a Baál előtt. Ők állnak majd vele a Sion hegyén is. Nekik e földön kell megállniuk, teljes páncélzatban, készen arra, hogy részt vegyenek a pusztulásba rohanók megmentéséért végzett munkában. 

Nem kell megvárni, míg megtérünk, hogy követhessük Krisztust. Isten népe ezt már itt lent is megteheti. Csak akkor követhetjük Isten Bárányát a fenti udvarokban, ha itt is követjük Őt… Nem szabad szeszélyesen vagy alkalomszerűen követnünk Krisztust, vagy csak akkor, amikor az az előnyünkre válik. El kell döntenünk, hogy követjük Őt. A mindennapi életben úgy kell követnünk a példáját, ahogy a nyáj is bizalommal követi pásztorát. Úgy kell követnünk Őt, hogy szenvedünk érte, és minden lépésnél azt mondjuk: „Ha megöl is engem, én mégis bízom benne.” (Jób 13:15); a King James-fordítás alapján) Életgyakorlatának a mi életgyakorlatunknak kell lennie. És ahogy igyekszünk olyanok lenni, mint Ő, és akaratunkat akaratával összhangba hozni, úgy Őt fogjuk kinyilatkoztatni. 

Nem egy tétlen álomországban vagyunk. Mi Krisztus katonái vagyunk, akiket besoroztak abba a munkába, hogy megmutassuk hűségünket Megváltónkhoz. Amilyenek a mennyei otthonokban leszünk, mikor üdvözültünk, mikor már örökre üdvözültünk, annak a tükörképe lesz, amilyenek most vagyunk jellemben és szent szolgálatban. Nem kellene-e azzal megmutatnunk a hűségünket, hogy itt, próbaidőnk helyén megtartjuk Isten parancsolatait? – Mennyei helyeken, 298./old. (október 18.) 

Amint Isten népe megszaggatja szívét az Úr előtt, és tiszta szívért könyörög, elhangzik a parancs: „Vegyétek le róluk a szennyes ruhákat!”, és e bátorító szavakat intézik hozzájuk: „Íme, levettem rólad a te álnokságodat és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged!” (Zak 3:4) Isten megpróbált, megkísértett, de hűséges gyermekeit felöltöztetik Krisztus igazságának szeplőtlen palástjába. A megvetett maradékot dicső ruhákba öltöztetik, hogy a romlott világ többé sohase szennyezze be őket. Nevük bent marad az élet könyvében minden korszak hűségesei között, mert ellenálltak a csaló fortélyainak. A sárkány ordítása se térítette el őket hűségüktől, ezért most örökre biztonságban vannak a kísértő csalásaival szemben. Bűneiket ráhelyezték a bűn szerzőjére, okozójára. 

Maradék népének az Úr nemcsak megbocsátotta bűneit, nemcsak elfogadta őket, hanem megtiszteltetésben is részesítette. „Tiszta süveget” tettek a fejükre. Az Úr „királyokká és papokká” tette őket „az Ő Istenének és Atyjának”. (Jel 1:6) Miközben Sátán továbbra is hangoztatta vádjait és igyekezett megsemmisíteni e csoportot, a láthatatlan szent angyalok elpecsételték őket az élő Isten pecsétjével. Ezek azok, akik „Sion hegyén” állnak a Báránnyal (Jel 14:1), és az Atya „neve homlokukon lesz”.

 (Jel 22:4) „És énekelnek vala mintegy új éneket a királyiszék előtt, és a négy lelkes állat előtt és a Vének előtt; és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak az a száznegyvennégy ezer, akik áron vétettek meg a földről. Ezek azok, akik asszonyokkal nem fertőztették meg magokat; mert szüzek. Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül. És az ő szájokban nem találtatott álnokság; mert az Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek.” (Jel 14:3-5) – Lift Him Up, 377./old. 

Az emberiség újra, örökre egyesül Istennel

 

Amikor János apostol száműzöttként élt Pátmosz szigetén, kapott egy látomást, amelyben látta, hogy az emberiség újra, örökre egyesül Istennel. 

A menyasszony gyönyörű, és a menyegző napján mindenki őt akarja látni. Az esküvő fordulópont az ifjú pár életében, hiszen attól kezdve együtt fog élni a menyasszony meg a vőlegény – és igaz lesz ez a mi kapcsolatunkra is Istennel, amikor visszatér. Jézus helyet készít nekünk ...

(Jn 14:1-3). Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! (2) Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? (3) És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. /RÚF/ 

... gyönyörű helyet, amely túl csodálatos ahhoz, hogy le lehessen írni. „Az emberi nyelv alkalmatlan arra, hogy megfogalmazza az igazak jutalmát. Csak azok tudják majd, hogy milyen, akik meglátják. Véges elme képtelen felfogni, hogy milyen dicsőséges lesz a mennyei Éden”. (Ellen G. White: A nagy küzdelem. 599./old.) 

Bár nem tudjuk igazán elképzelni, milyen lesz az új ég és új föld, Isten látomást adott róla Jánosnak, így vágyhatunk az „esküvőre”, amely nemsokára eljön. Isten arra hív bennünket, hogy „Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel”. (Kol 3:2) 

Isten nagy odaadással készíti elő az eseményt, és nem akarja, hogy ez a „menyegző” meglepetésként érjen minket. 

(Mt 22:1-14). Jézus ismét példázatokban beszélt hozzájuk: (2) Hasonló a mennyek országa ahhoz a királyhoz, aki menyegzőt készített a fiának. (3) Elküldte szolgáit, hogy hívják össze a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak elmenni. (4) Ekkor újabb szolgákat küldött, akikhez így szólt: Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, elkészítettem az ünnepi lakomát, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van, jöjjetek a menyegzőre! (5) De némelyek, ezzel mit sem törődve, elmentek: egyik a földjére, a másik a kereskedésébe. (6) A többiek pedig megragadták szolgáit, bántalmazták és megölték őket. (7) A király haragra gerjedt, elküldte seregeit, és elpusztította ezeket a gyilkosokat, városukat pedig felégette. (8) Akkor ezt mondta szolgáinak: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. (9) Menjetek ki tehát az országutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre! (10) A szolgák ki is mentek az utakra, összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, és megtelt a lakodalmas ház vendégekkel. (11) Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve, (12) és így szólt hozzá: Barátom, hogyan jöhettél be ide, hiszen nincs menyegzői ruhád! Az pedig hallgatott. (13) Akkor a király ezt mondta szolgáinak: Kötözzétek meg kezét-lábát, és vessétek ki a külső sötétségre; ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. (14) Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak. /RÚF/; 

(Mt 25:1-13). Akkor hasonló lesz a mennyek országa ahhoz a tíz szűzhöz, akik vették a lámpásukat, és kimentek a vőlegény fogadására. (2) Öt közülük balga volt, öt pedig okos. (3) A balgák ugyanis amikor magukhoz vették lámpásukat, nem vittek magukkal olajat, (4) az okosak viszont a lámpásukkal együtt olajat is vittek korsókban. (5) Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak. (6) Éjfélkor azután kiáltás hangzott: Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására! (7) Ekkor ezek a szüzek mind felébredtek, és rendbe hozták a lámpásukat. (8) A balgák így szóltak az okosakhoz: Adjatok nekünk az olajotokból, mert a lámpásunk kialszik. (9) Az okosak így válaszoltak: Hátha nem lesz elég nekünk is meg nektek is, menjetek inkább a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak! (10) Amíg azok vásárolni voltak, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót. (11) Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, uram, nyiss ajtót nekünk! (12) Ő azonban így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket. (13) Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok! /RÚF/ 

Az egész világegyetem látja majd ezt az eseményt, és mi fő szereplői vagyunk a történetnek – bizonyos értelemben. Csatlakozunk majd a „menyasszonyhoz”, a városhoz, amelybe Jézus elvisz második adventjekor. Érdekes megfigyelni, hogy néhol Isten népét (a szenteket) szintén menyasszonynak hívja 

(Jel 19:7). Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, /RÚF/),

... talán mert ők laknak majd az új Jeruzsálemben, ami 

„Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony”. (Jel 21:2), /ÚRK/ 

A szent város szemet gyönyörködtető leírása azt mutatja, hogy bensőséges kapcsolat lesz majd Isten népe és a város között, hiszen mindkettőt „menyasszonynak” nevezi. A Biblia részletes leírást ad a városról. A „Szent Várost, az új Jeruzsálemet, amely Isten országának fővárosa és jelképe, az angyal »menyasszony«-nak, a Bárány „feleségé«-nek nevezi”. (Ellen G. White: A nagy küzdelem.) 

(Jel 21:9-27). És jött egy a hét angyal közül, akiknél a hét pohár volt, telve a hét utolsó csapással, és így szólt hozzám: Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét. (10) Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely Istentől, a mennyből szállt alá, (11) telve Isten dicsőségével; ragyogása hasonló volt a legértékesebb drágakőhöz, a kristályfényű jáspishoz, (12) fala nagy volt és magas, tizenkét kapuja volt, előttük tizenkét angyal, és a kapukra nevek írva, Izráel fiai tizenkét törzsének nevei: (13) kelet felől három kapu, észak felől három kapu, dél felől három kapu, és nyugat felől három kapu. (14) A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. (15) Aki velem beszélt, annál volt egy arany mérővessző, hogy megmérje a várost, annak kapuit és falát (16) a város négyszögletű volt, és a hossza annyi, mint a szélessége; és megmérte a várost a mérővesszővel: tizenkétezer futam, hossza, szélessége és magassága egyenlő. (17) Megmérte a falát is: száznegyvennégy könyök, emberi mértékkel, amely az angyalé is.(18) Falának építőanyaga jáspis, és a város színarany, tiszta üveghez hasonló. (19) A város falának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette: az első alapkő jáspis, a második zafír, a harmadik kalcedon, a negyedik smaragd, (20) az ötödik szárdonix, a hatodik karneol, a hetedik krizolit, a nyolcadik berill, a kilencedik topáz, a tizedik krizopráz, a tizenegyedik jácint, a tizenkettedik ametiszt. (21) A tizenkét kapu tizenkét gyöngy volt, a kapuk mindegyike egy-egy gyöngyből, és a város utcája színarany, mint az átlátszó üveg. (22) Nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak a temploma. (23) s a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány (24) a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket. (25) Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz. (26) A népek oda viszik be kincseiket és gazdagságukat, (27) tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek: hanem csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe. /RÚF/ 

White idézet: Krisztus, aki Évát hitvestársként adta Ádámnak, első csodáját egy menyegzőn tette. Nyilvános szolgálatát lakodalomban kezdte, ahol barátok és rokonok együtt örvendeztek. Így szentesítette a házasságot, és olyan intézményként ismerte el, amelyet Ő maga alapított. Úgy rendelkezett, hogy férfiak és nők szent házasságban egyesüljenek, családot alapítsanak, amelynek tisztességgel megkoronázott tagjait a mennyei család tagjainak kell tartanunk. 

Krisztus megtisztelte a házastársi viszonyt azzal is, hogy a közte és megváltottai közötti kapcsolat egyik szimbólumává tette. Ő a vőlegény, az egyház a menyasszony, akiről mint választottjáról ezt mondja: „Mindenestől szép vagy, én mátkám, és semmi szeplő nincs benned!” (Énekek 4:7) 

Krisztus „szerette az egyházat, és önmagát adta azért, hogy azt megszentelje, megtisztítván… hogy legyen szent és feddhetetlen. Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségüket”. (Ef 5:25-28) 

A családi kötelék a legszorosabb, leggyöngédebb és legszentebb minden kapcsolat között a földön. Isten az emberiség áldásául szánta. És áldás is az mindenütt, ahol értelmesen, istenfélelemben és a vele járó felelősségeket kellően mérlegelve lépnek a házasság kötelékébe. – A nagy Orvos lábnyomán, 356./old.

Mind az Ó-, mind az Újszövetség felhasználja a házassági kapcsolatot a Krisztus és népe között fennálló gyöngéd és szent egység szemléltetésére. Jézus gondolataiban az esküvői szertartás öröme előremutatott arra a boldog napra, amikor menyasszonyát hazaviszi atyja házába, és a megváltottak a Megváltóval együtt ülnek le a Bárány menyegzői vacsorájához. Így szól: „Amint örül a vőlegény a menyasszonynak, akként fog néked Istened örülni… Nem neveznek többé elhagyatottnak, …hanem így hívnak: én gyönyörűségem; …mert az Úr gyönyörködik benned.” (Ésa 62:5, 4) „Örül terajtad örömmel, hallgat az ő szerelmében, énekléssel örvendez néked.” (Sof 3:17) Amikor János apostol mennyei dolgok látomását kapta, így írt: „És hallám mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Alleluja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát… Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak.” (Jel 19:6-7, 9) – Jézus élete, 151./old.

Egy nap meglátjuk Jézust - szemtől szemben

Isten úgy teremtett meg bennünket, hogy közeli kapcsolatban éljünk vele. 

(1Móz 2:7). Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény. /RÚF/ 

Mióta Teremtőnk megalkotta az emberiséget, mindent megadott ahhoz, hogy helyreállítsa a széttöredezett kapcsolatunkat vele. 

(Jn 3:16). Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. /RÚF/ 

A szívünkbe ültette az örökkévalóság utáni vágyat, mégsem képes felfogni az emberiség, mit tett érte Isten a kezdetektől végig. 

(Préd 3:11). Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől a végéig, amelyeket megalkotott. /RÚF/ 

Részesei vagyunk a körülöttünk – sőt bennünk – dúló nagy küzdelemnek. Mégis hányszor elmulasztjuk, hogy elég hosszú időre megálljunk és elgondolkodjunk azon, milyen hatalmas árat fizetett Isten annak a kapcsolatnak a helyreállításáért, amelyet eredetileg szánt nekünk. Túl gyakran belefeledkezünk földi csatáinkba és próbáinkba, nem tartva szem előtt, hogy 

„a mi polgárságunk a mennyben van, ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk” (Fil 3:20), /ÚRK/ 

A világunk bukdácsol egyre közelebbi végzetéhez, és mi tudjuk, hogy egy nap egy kicsike felhő jelenik meg majd a keleti égbolton. Ahogy közeledik, látjuk majd, hogy a felhőn ül 

„valaki, az Emberfiához hasonló, a fején aranykorona és kezében éles sarló”. (Jel 14:14) 

Nem egyedül jön, számtalan angyal tart vele, 

(Mt 25:31). Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. /RÚF/

... és minden szem meglátja majd Őt. 

(Jel 1:7). Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen. /RÚF/

Ahogy egyre közeledik, hallani fogjuk a kiáltását, Isten trombitája fog szólni, a sírok megnyílnak, és feltámadnak először azok, akik Krisztusban haltak meg.

 (1Thessz 4:16). Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, /RÚF/

 Mindannyian felismerik majd annak a hangját, aki hívta őket 

(Jn 5:28). Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, /RÚF/ 

(1Thessz 4:17). azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. /RÚF/ 

(Fil 2:10-11). hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; (11) és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. /RÚF/ 

Megrendítően csodálatos és nagyszerű gondolat! Egy nap meglátjuk Jézust – a maga valóságában, igazán látjuk majd Őt. Hallani fogjuk majd a hangját, és Urunknak valljuk Őt. Akiről annyit olvastunk, akihez imádkoztunk, akiről oly sokat beszéltünk másokkal, aki után a szívünk úgy vágyott… végül szemtől szemben látjuk majd. Ebben teljesen biztosak lehetünk, mert Isten hűséges, és az ígéretei igazak

 (Jel 22:6). És ezt mondta nekem: Ezek az igék megbízhatók és igazak, mert az Úr, a próféták lelkének Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa szolgáinak mindezt, aminek hamarosan meg kell történnie. /RÚF/

Abban a pillanatban, amikor a trombita hangja zeng, és amikor minden szem Jézusra néz, tudni fogjuk, hogy megérte a várakozás. Minden kitartó imádkozás, minden olyan idő, amit neki adtunk, minden pillanat, amikor bátran szólaltunk meg érte, minden próba abban a jelenetben éri el a csúcspontját, amikor meglátjuk Megváltónk arcát. 

(Jel 22:4). és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. /RÚF/ 

White idézet: Isten városába nem teheti be lábát semmi tisztátalan. Aki majd ott lakik, az még idelenn tisztává válik. Aki Jézustól tanul, abban egyre növekvő undor támad a neveletlenség, a csúnya beszéd és a szennyes gondolatok ellen. Akinek Jézus lakik a szívében, annak a gondolkodása és a viselkedése is tiszta és kifinomult lesz. 

Akiknek a szíve a Szentlélek bennük lakozásával megtisztult, azoknak minden megváltozott. Ők meg tudják ismerni Istent. Az Úr a szikla hasadékába rejtette Mózest, amikor Isten dicsősége elvonult előtte. Mi is akkor szemléljük Isten szeretetét, amikor Krisztusban vagyunk elrejtve. 

„Aki szereti a szív tisztaságát, beszéde kedvesség: annak barátja a király.” (Péld 22:11) Hit által már most, már itt szemlélhetjük Őt. Mindennapi életünkben, gondviselése megnyilatkozásaiban jóságát és irgalmasságát ismerjük fel… A tiszta szívű ember új és vonzó szépségben látja Istent, mint Megváltóját. Miközben felismeri Isten jellemének tisztaságát és szépségét, maga is vágyakozik visszatükrözni az Üdvözítő jellemét. Olyan atyának látja, aki sóvárog magához ölelni megtérő fiát, ezért szíve kimondhatatlan és dicső örömmel telik meg. 

A tiszta szívű ember felismeri a Teremtőt hatalmas keze műveiben, a mindenség alkotásainak szépségében. Igéjét olvasva világosabbá válik irgalmasságának, jóságának és kegyelmének kinyilatkoztatása. 

Az igazság szépsége és becses volta, melyet a világ szerinti bölcs nem vesz észre, folyamatosan kitárul azok előtt, akikben bizakodó, gyermeki kívánság él megismerni és teljesíteni Isten akaratát. Úgy ismerjük fel az igazságot, ha az isteni természet részeseivé válunk. 

A tiszta szívű ember mintegy Isten látható jelenlétében él az Isten által számára kiszabott idő alatt. A jövő halhatatlan állapotában pedig színről színre fogja látni Őt, miként Ádám is látta, amikor Istennel volt az Édenben. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre.” (1Kor 13:12) – Krisztusi élet, 378./old. (december 30.) 

Világvége tolvajtempóba (videó)

  https://www.youtube.com/watch?v=xeyhYilRiTg

Élni a mában

 Amikor körülnézünk, azt látjuk, hogy a világ sóhajtozik és nyög, és a jelek, amelyekről Jézus prófétált, a szemünk előtt teljesednek. Háborúk és háborúk hírei, nemzet támad nemzet ellen, éhségek és döghalálok, földrengések és üldözés (Mt 24:6-11) történik mindenfelé, és idővel csak még intenzívebb lesz az egész. Komoly időket élünk, amikor meg kell maradnunk az Istennel való kapcsolatban. 

(Mt 24:6-11). Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, ne rémüljetek meg, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. (7) Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. (8) De mindez a vajúdás kínjainak kezdete. (9) Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. (10) Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást. (11) Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. /RÚF/ 

Azt olvassuk, hogy „mindennek a vége pedig közel van, legyetek tehát mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok.” (1Pt 4:7), /ÚRK/ 

Tehát még inkább itt az ideje, hogy megerősítsük, megszilárdítsuk személyes kapcsolatunkat Istennel! És függetlenül attól, mennyi idő van még hátra a végig, az életünk rövid, akármeddig is tart.

 „Tehát ti, akik azt mondjátok: »Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kereskedünk, és nyerészkedünk«, ti, akik azt sem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert mi a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik” (Jak 4:13-14), /ÚRK/ 

Tudjuk, mennyire igaz ez a figyelmeztetés. Az e sorokat olvasók közül is sokan talán nem érik meg a nap végét. Ez a bűnbe süllyedt világunk szomorú valósága. Életbevágó tehát, hogy megerősítsük kapcsolatunkat Istennel, és állandóan abban a tudatban éljünk, hogy szükségünk van rá és megmentő kegyelmére. 

(Zsoltár 80:1-20). Az éneklőmesternek a sosannim-éduthra; Aszáf zsoltára. (2) Oh Izráelnek pásztora, hallgass meg, a ki vezérled Józsefet, mint juhnyájat; a ki Kérubokon ülsz, jelenj meg fényeddel! (3) Efraim, Benjámin és Manasse előtt támaszd fel a te hatalmadat, és jőjj el, hogy szabadíts meg minket! (4) Oh Isten, állíts helyre minket, és világoltasd a te orczádat, hogy megszabaduljunk. (5) Seregeknek Ura, Istene: meddig haragszol a te népednek könyörgésére? (6) Könyhullatásnak kenyerével éteted őket, s könyhullatások árjával itatod meg őket. (7) Perpatvarrá tevél minket szomszédaink között, és a mi ellenségeink csúfkodnak rajtunk. (8) Seregek Istene, állíts helyre minket; világoltasd a te orczádat, hogy megszabaduljunk! (9) Égyiptomból szőlőt hozál ki, kiűzéd a pogányokat és azt elültetéd. (10) Helyet egyengettél előtte, és gyökeret eresztett, és ellepé a földet. (11) Hegyeket fogott el az árnyéka, és a vesszei olyanok lettek, mint az Isten czédrusfái. (12) Sarjait a tengerig ereszté, és hajtásait a folyamig. (13) Miért rontottad el annak gyepűit, hogy szaggathassa minden járókelő? (14) Pusztítja azt a vaddisznó, és legeli a mezei vad. (15) Oh Seregek Istene! kérlek, térj vissza, tekints alá az egekből és lásd és tekintsd meg e szőlőtőt! (16) És a csemetét, a mit jobbod ültetett, a sarjat, melyet felneveltél! (17) Elégett a tűzben, levágatott; arczod haragjától elvesznek. (18) Legyen a te kezed a te jobbodnak férfián, és az embernek fián, akit megerősítettél magadnak, (19) Hogy el ne térjünk tőled. Eleveníts meg minket és imádjuk a te nevedet. (20) Seregek Ura, Istene! állíts helyre minket; világoltasd a te orczádat, hogy megszabaduljunk! /RÚF/ 

Mindannyiunknak szüksége van megújulásra. Könnyű elkényelmesedni, önelégültté válni vagy akár elfeledkezni arról, mit tett értünk Isten. Melyik hűséges hívő, még ha küzd is, ne tudna valami hasonló imát elmondani:

  „Ragyogtasd ránk arcodat, hogy megszabaduljunk!” (Zsolt 80:20), /ÚRK/ 

Amikor elfogadod, amit Jézus tett érted, amikor tudod, hogy bűneidet megbocsátotta és tökéletes kegyelmével takar be téged, igazságát neked tulajdonítja, így hit által tudhatod, hogy üdvösséged van Őbenne. 

White idézet: Isten az élet, a világosság, az öröm forrása az egész világegyetem részére. Miként a fénysugarak a napból, s a vizek árjai a forrásból, úgy áradnak szét Istentől az áldások teremtményeire. Mindenütt, ahol ez az Istentől eredő élet a szívekben lakozik, onnan szétárad szeretetben és áldásban másokra. 

Megváltónk öröme az elesett emberek felemelése és megváltása volt. Ezért saját élete sem volt drága előtte, hanem elszenvedte a keresztet, és nem törődött a gyalázattal. Az angyalok is így munkálkodnak mások boldogságán. Ez az örömük. Amit a büszke és önző szív lealacsonyító szolgálatnak tekint – tudniillik szolgálni a bűnbe süllyedt, jellemben és rangban mélyen alatta állóknak –, éppen az képezi a bűntelen angyalok munkáját. Krisztus önfeláldozó szeretetének lelkülete az, ami az eget áthatja, és ez a lényege áldásainak. Ilyen a lelkülete Krisztus tanítványainak, és ezt a munkát végzik. 

Ha Krisztus szeretete lakozik a szívünkben, akkor a jó illathoz hasonlóan nem maradhat rejtve. Szent befolyását mindazok érezni fogják, akikkel csak érintkezünk. Krisztus lelkülete a szívben hasonló a sivatagban csörgedező forráshoz, amely mindenkit felüdít, sőt felébreszti az elveszendők vágyát is, hogy az élet vizéből mohón merítsenek. 

A Jézus Krisztus iránti szeretet azon szívbéli vágyban nyilatkozik meg, hogy hozzá hasonlóan mi is fáradozzunk az emberiség megmentésén és felemelésén. Állandó szeretettel és részvéttel fog bennünket eltölteni mennyei Atyánk a gondviselésébe foglalt minden teremtménye iránt.

Megváltónk földi élete korántsem volt a kényelemnek, önérdeknek szentelt élet, ó, nem – állandóan szent buzgalommal és komolysággal fáradozott az elesett emberiség megváltásán. A betlehemi jászoltól kezdve a golgotai keresztig az önmegtagadás útját járta; sohasem húzódozott a nehéz munkától, a fárasztó utazástól, valamint a kimerítő gondtól és fáradtságtól sem. Ő mondta: „Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mt 20:28) Ez volt életének legfőbb célja. Minden más csak ezután következett, és ennek volt alárendelve. Isten akaratának teljesítése és művének befejezése képezte ételét és italát. Önzés és önérdek távol állt munkájától. 

Hozzá hasonlóan mindazok, akik Krisztus kegyelmében részesültek, készek az áldozatokra, hogy mások is részeseivé lehessenek ezen mennyei adománynak. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy általuk embertársaik élete javuljon. Az igazán megtért szívnek ilyen lelkület a gyümölcse. Amikor Jézushoz jön valaki, az a vágy ébred szívében, hogy másokkal is tudassa, milyen becses barátot talált Jézusban; ilyen megmentő és megszentelő igazság nem maradhat elrejtve a szívben. Ha Krisztus igazságát öltöttük fel, és Lelkének öröme tölt be bennünket, lehetetlen, hogy azt elhallgassuk. Ha Istennek jóságát láttuk és éreztük, másoknak is beszélnünk kell erről. Ha Fülöphöz hasonlóan az Üdvözítőt megtaláltuk, másokat is hívunk. Megkíséreljük feltárni az emberek előtt Krisztus vonzerejét és az eljövendő világ láthatatlan valóságait. Legfőbb vágyunk lesz nyomdokait követni. Komoly kívánság támad bennünk, hogy körülöttünk mások is láthassák Istennek ama Bárányát, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1:29). Másnap János látta, hogy Jézus hozzá jön, és így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! /RÚF/ 

Az a törekvés, hogy áldását másokkal közöljük, áldást hoz magunkra is. Istennek is ez volt a célja, amikor részt adott nekünk a megváltás tervének munkájában. Azt az előjogot adta nekünk, hogy az isteni természet részesei lehessünk; cserébe csak azt kívánja, hogy áldást árasszunk embertársainkra. Ez a legnagyobb megtiszteltetés és legnagyobb öröm, amit Isten az embernek adhatott. Azok jutnak legközelebb Teremtőjükhöz, akik így részt vesznek a szeretet munkájában. – Jézushoz vezető út, 77-79./old.

Mit tartogat számodra a jövő, az örökkévalóság?

 

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.” (1Jn 3:2)

Mi áll előtted? Talán valami ijesztő, izgalmas, rémisztő, de ugyanakkor csodálatos is.

Tudd, hogy Jézus hűséges, a szavai mindig igazak!

(Jel 3:14). A laodiceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete: /RÚF/

Lesznek zaklatott időszakok

(Mt 24:21-22). Mert olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig, és nem is lesz soha. (22) Ha nem rövidíttetnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidíttetnek azok a napok. /RÚF/

... de Ő azt ígérte, hogy sosem hagy el, sosem mond le rólad.

(Zsid 13:5). Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” /RÚF/

Pont azt teszi majd, amit mondott, ahogy mindig is tette és a jövőben is teszi.

(Zsid 10:22-23). járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, (23) a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. /RÚF/

És (Mt 13:13) „...aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül”.

(Mt 24:13). De aki mindvégig kitart, az üdvözül. /RÚF/

Függetlenül még hátralévő földi napjaink számától, szegezzük a tekintetünket Jézusra, egy pillanatra se veszítsük szem elől! Ez nem feltétlenül könnyű a földön, ahol annyi minden igyekszik elvonni a figyelmünket, de mi is mondhatjuk Dáviddal:

„Szemem mindig az Úrra néz, mert ő húzza ki lábamat a csapdából” (Zsolt 25:15), /ÚRK/

A mennyei jutalom...

(Mt 5:12). Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek. /RÚF/;

(Jel 22:12). Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint. /RÚF/

...arról, hogy milyen lesz a menny; és mennyire elképesztő lesz végre azzal lenni, aki bennünket alkotott, halálig szeretett, megváltott a bűneinkből és nemsokára visszajön értünk. Addig csak az a dolgunk, hogy kitartsunk hitben.

White idézet: Munkánk itt hamarosan véget ér, s mindenki a tettei szerint kap jutalmat. Megmutatták nekem a szentek jutalmát, a halhatatlan örökséget. Láttam, hogy akik a legtöbb nehézséget viselték el az igazságért, nem gondolják nehéznek a sorsukat, hanem meggyőződtek róla, hogy a menny minden fáradságot megér.

Minden egyes napotokat az elhanyagolt kötelességekről, önzésről, csalásról, lopásról, mások rászedéséről szóló feljegyzések terhelik. A gonoszságok milyen rémítő mennyisége gyülemlik össze az ítélet napjára! Amikor Krisztus eljön, minden embert a cselekedetei szerint jutalmaz. Sokan szégyenkeznek majd, amikor történetük lapjai felfedik cselekedeteiket.

Minden jó és minden gonosz tettet, de azok következményeit is szemmel tartja a szívek kutatója, aki előtt nincs titok. A jutalom is az indítékok szerinti lesz.

Krisztus eljövetele egyre közeledik, kevés időnk van a munkára. Férfiak és nők kárhoznak el…

Isten átalakító hatalma ragadjon meg mindnyájunkat, hogy megértsük a pusztuló világ szükségleteit. Üzenetem lényege ez: Készüljetek fel az Úrral való találkozásra! Égjenek lámpásaitok, hogy az igazság fénye bevilágítsa a főutakat és az ösvényeket. Az egész világ figyelmeztetésre vár, mindenkinek el kell mondanunk, hogy elközelített minden dolgok vége…

Igyekezzünk újból megtérni. Isten Lelkének jelenlétére van szükségünk, hogy szívünk megszelídüljön, és ne vigyünk kemény lelkületet a munkába. Imádkozom, hogy a Szentlélek teljesen birtokába vehesse szívünket. Viselkedjünk Isten gyermekeihez méltón, Őhozzá forduljunk tanácsért, s legyünk készek végrehajtani terveit, bárhol is tárja elénk azokat. Ha ilyen néppé válunk, megdicsőítjük Istent, s igyekezetünk tanúi így szólnak: Ámen. – Maranatha, 312./old. (október 31.)

Isten felszólítja minden követőjét, hogy befolyásuk és eszközeik által szerezzenek áldást másoknak… Az embertársakért végzett szolgálat édes elégtételt kap, aminek a jutalma a lelki béke. Akit a mások jóléte iránti nemes vágy vezet, igazi boldogságra talál, ha hűséggel teljesíti az élet számtalan küldetését, feladatát. Ezáltal földi jutalomnál nagyobb elismerésben részesül, mivel a hűséggel és önzetlenül végzett szolgálatra felfigyelnek a mennyei angyalok is, és bejegyzik az élet könyvébe. A mennyben senki sem fog önmagára gondolni, és nem jár a maga kedvében, hanem mindannyian tiszta és őszinte szeretettől hajtva törekszünk majd boldogságot szerezni a körülöttünk levő mennyei lényeknek. Ha szeretnénk örülni a megújított földön a szentek közösségének, akkor már itt, a földön vezéreljenek mennyei elvek. – Mennyei helyeken, 233./old. (augusztus 14.)

Krisztus szeretetének szívünkben kell élnie.

 

„Senki sem szeretheti Istent igazán, bármi legyen is a hitvallása, ha nem szereti önzetlenül testvérét. Ez a lelkület nem alakul ki bennünk pusztán azzal, hogy megpróbálunk szeretni másokat. Krisztus szeretetének szívünkben kell élnie. Amikor énünk feloldódik Jézus Krisztusban, a szeretet akaratlanul is árad belőlünk”. (Ellen G. White: Krisztus példázatai.  267./old.) 

„Akik legtevékenyebben és érdeklődve, híven kitartanak a léleknyerés munkájában, azok fejlődnek legjobban a lelkiekben és a szent életben” (Ellen G. White: Evangelizálás.  245./old.) 

„A gonosszal szembeni ellenálláshoz szükséges erőt leginkább a tevékeny szolgálat által nyerhetjük el” (Ellen G. White: Az apostolok története.  71./old.) 

„Azért, hogy beléphessünk örömébe, hogy áldozata árán üdvözült lelkeket láthassunk, részt kell vennünk a megmentésükért folyó munkájában”. (Ellen G. White: Jézus élete.  111./old.) 

„Azok, akik visszautasítják a Krisztussal való közösség kiváltságát a szolgálatban, elvetik az egyetlen utat, amely alkalmassá teszi őket az Ő dicsőségében való részvételre.” (Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés.  262./old.)

White idézet: KRISZTUS FELEMEL A SZENVEDÉS ÁLTAL 

„Ímé, boldog ember az, akit Isten megdorgál… Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít, és a hetedikben sem illet a veszedelem téged” (Jób 5:17-19). 

Amikor megpróbáltatások törnek ránk, sokan teszünk úgy, mint Jákob. Az ellenség kezének tekintjük próbáinkat, s a sötétben vakon tusakodunk, míg csak el nem fogy az erőnk. Ezért nem találunk nyugalmat, sem szabadulást. Jákobbal hajnalhasadtakor az isteni kéz érintése érttette meg, hogy Krisztussal, a szövetség angyalával küzd. Akkor már sírva, tehetetlenül borult a Végtelen Szeretet szívére, hogy elnyerje az áldást, mely után lelke oly igen sóvárgott. Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy ne vessük meg az Úr dorgálását és ne lankadjunk el, ha Istenünk fenyít bennünket… 

Isten nem akarja, hogy néma bánat, sajgó fájdalom és megszakadó szív terhe alatt roskadozzunk. Azt szeretné, hogy föltekintsünk rá, és az Ő szeretetteljes, drága arcát szemléljük. Áldott Megváltónk sok ember felett áll, akiket annyira elvakítanak a könnyek, hogy meg sem ismerik Őt. Vágyakozik megragadni kezünket, vágyik rá, hogy egyszerű, őszinte hittel, bizalommal tekintsünk Őreá, engedjük, hogy Ő irányítson minket. Szíve nyitva áll bánataink, szomorúságaink és megpróbáltatásaink előtt. Örökkévaló szeretettel szeret, és szívélyes jósággal vesz körül minket. Szívünkkel mindenkor szerethetjük Őt, napestig jóságáról elmélkedhetünk. Általa felülemelkedhetünk a bánaton, aggodalmon, a békesség honába. 

Gondoljatok erre, fájdalom és szenvedés gyermekei, s örvendezzetek jó reménységgel! „Az a győzelem, amely legyőzte a világot, az a mi hitünk” (1Jn 5:4). 

Azok is boldogok, akik Jézussal együtt bánkódnak a világ nyomorúságos helyzete miatt, akikre szomorúság telepedik a világ bűneit látva. Az ilyen szomorúságba nem elegyednek énünk, önzésünk gondolatai… 

Amint Jézus szeretetében részesülnek, ők is lankadatlanul fáradoznak majd az elveszettek megmentésén. Mivel részt vesznek Krisztus szenvedésében, eljövendő dicsőségében is részesülnek majd. Fáradozásában is egyek lesznek vele. Bár együtt isznak Urukkal a bánat kelyhéből, de örömének is részesei lesznek. Isten soron kívüli kegyelmet és áldást tartogat a szomorkodónak, s ennek ereje szívek meglágyításában és lelkek megnyerésében nyilvánul meg. (Gondolatok a Hegyi beszédről, 11-13) – Krisztusi élet, „Krisztus felemel a szenvedés által” című fejezet, 364./old. (december 16.)

 Amikor napjainkat betölti Isten szeretete, valamint élő és ható Igéje, késztetést érzünk, hogy szeressük a körülöttünk élőket és beszéljünk nekik Istenről. Imádkozó szívvel, átgondoltan és tudatosan kell közvetíteni az üzenetet, bízva abban, hogy Isten Igéje, ami a szájából származik, nem tér vissza anélkül, hogy elvégezné, amit Ő akar, és eredményes lesz abban, amiért küldte. 

(Ézs 55:10-11). Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, (11) ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem. /RÚF/