A hiteles szolgálat gyümölcsei

A görög-római világban szokásosak voltak az ajánlólevelek, Pál azonban nem tudott felmutatni ilyet. Hiteles szolgálatának bizonyítékát a Lélek átformáló erejének megmutatkozása jelentette a korinthusiak életében. Azonban az apostol biztosra vette, hogy nem a saját intelligenciájának vagy erőfeszítéseinek a hatására jött létre a gyülekezet Korinthusban. 

(2Kor 3:4-6) Nem azzal foglalkozott, hogy önmagát kiemelje 

(2Kor 2:2. Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem, hacsak nem az, akit én megszomorítok? /RÚF/;

 (2Kor 3:5) A saját szolgálatáról szólva röviden tárgyalja a két szövetség témáját: az első szövetséget Mózes jelképezte, az újat pedig Pál és a munkatársai. A felületes olvasó azt gondolhatja, hogy az Ószövetség nem adott reményt az üdvösségre, de ez nem igaz. Az Ó- és az Újszövetség idején is lehetséges volt a megváltás. Az Ószövetség volt az evangélium előzetese. 

„Mivel pedig az Írás előre látta, hogy Isten hitből fogja megigazítani a pogányokat, előre hirdette az evangéliumot Ábrahámnak: Tebenned fog áldást nyerni minden nép” (Gal 3:8), /ÚRK/. 

(2Kor 3:1-18). Elkezdjük-e ismét ajánlani önmagunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek, hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre? (2) A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. (3) Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira. (4) Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van Isten iránt. (5) Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak arra, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk Istentől van. (6) Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. (7) Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, (8) hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata? (9) Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata! (10) Sőt ami ott dicsőséges volt, már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt. (11) Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó. (12) Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk, (13) és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. (14) De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el. (15) Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön. (16) De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel. (17) Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. (18) Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/ 

(2Kor 4:1-6). Ezért tehát, mivel Isten irgalmából ilyen szolgálatban állunk, nem csüggedünk el, (2) hanem elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket; nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének Isten előtt. (3) Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. (4) Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világosságát. (5) Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. (6) Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. /RÚF/

...szakaszában azt láthatjuk, hogy az Ószövetség szimbolizálta azoknak a törvényeskedő tapasztalatát, akik saját engedelmes cselekedeteikkel akarták elnyerni Isten tetszését. Az Újszövetség azonban azoknak a tapasztalatát mutatja be, akik maradéktalanul Isten kegyelmére hagyatkoznak, hogy Isten mindazt véghezvigye értük és bennük, amit megígért. 

Pál a hívők és a nem hívők két különböző reakciójáról beszél, amit az evangélium kivált belőlük. Nem utal két, külön evangéliumra, egyre az Ószövetségben, a másikra pedig az Újszövetségben, mert csak egy evangélium létezik, amit Isten ad. 

„Mert ő szabadított meg minket, és hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk” (2Tim 1:9), /RÚF/. 

„Ez nem jelenti annak tagadását, hogy (2Kor 2:14–4:6) részében vannak történelmi elemek” (Skip MacCarty: In Granite or Ingrained? What the Old and New Covenants Reveal about the Gospel, the Law, and the Sabbath. Berrien Springs, MI, Andrews University Press, 2007, 120./old.). 

Pál a történelemre utalva akar rámutatni, hogy egyesek „üdvözülők”, mások pedig „elkárhozók”. 

(2Kor 2:15). Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: /RÚF/. 

A saját reakciójuk, Mózes szolgálatával szembeni hitetlenségük miatt lehet a szolgálatára a kárhoztatás és halál szolgálataként tekinteni. Mivel a korinthusi gyülekezet hitre jutott, Pál köztük végzett szolgálata az igazság, az életadó Lélek szolgálatának bizonyult. A korinthusi gyülekezet megváltásra jutása Pál hiteles szolgálatának bizonysága. 

White idézet: Amikor Jézus leült pihenni Jákób kútjánál, épp Júdeából jött, ahol szolgálata kevés gyümölcsöt termett… Erőtlenül, kimerülten sem tagadta meg a beszélgetés lehetőségét egy asszonytól, bár az idegen volt, elszakadt Izráeltől, és nyílt bűnben élt. 

A beszélgetés során Jézus szavai mély hatást tettek az asszonyra. Sohasem hallott ilyen véleményt sem saját papjaitól, sem a zsidóktól. Amint addigi élete elvonult előtte, átérezte, hogy nagy szüksége van valamire. Rádöbbent, hogy lelke szomjazik, és ezt Sikár kútjainak vize sohasem csillapíthatja. Eddig semmi sem érte, ami ennyire ráébresztette volna magasabb rendű szükségleteire. Jézus meggyőzte arról, hogy olvas életének titkaiban, mégis barátjának érezte Őt, olyannak, aki szánja és szereti. Bár már jelenlétének tisztasága is ítélet volt bűnei felett, Jézus egy szóval sem vádolt, hanem kegyelméről beszélt, ami megújíthatja a lelket. 

Otthagyta a vizeskorsót, és visszatért a városba, hogy elvigye az üzenetet másoknak… Örömtől túlcsorduló szívvel sietett útjára, hogy másokkal is megossza a kapott drága világosságot. „Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem – mondta a város lakóinak; nem ez-é a Jézus?” (Jn 4:29) Szavai az emberek szívét érintették. Új volt az arckifejezése, egész megjelenése. Az emberek érdeklődtek Jézus iránt. 

Mihelyt megtalálta a Megváltót, a samáriai asszony másokat is elhozott hozzá. Jobb misszionáriusnak bizonyult, mint Jézus tanítványai… Gondolataik a nagy munka felé irányultak, amelyet a jövőben kell elvégezniük. Nem látták, hogy éppen körülöttük van az aratnivaló, amit be kell gyűjteni. A lenézett asszony viszont egy egész várost hozott el, hogy hallhassák a Megváltót. Azonnal elvitte a világosságot embertársainak… 

Ez az asszony a Krisztusban való gyakorlati hit munkálkodását jeleníti meg. Minden igaz tanítvány misszionáriusként születik Isten országába. Aki az élet vizéből iszik, az élet kútfejévé válik. – Conflict and Courage, 294./old. 

Másnap, amikor két tanítványa a közelben állt, János újra meglátta Jézust a nép között. A próféta arcát megint beragyogta a Láthatatlan dicsősége, és így kiáltott: „Ímé, az Isten ama Báránya!” (Jn 1:36) E szavak izgalomba hozták a tanítványok szívét. Nem teljesen értették. Mit jelent a név, amelyet János adott neki: „Isten Báránya”? János ezt nem magyarázta meg. 

Otthagyták Jánost, és elindultak, hogy megkeressék Jézust. Egyik András volt, Simon testvére, a másik pedig János, az evangélista. 

Ők voltak Jézus első tanítványai. Ellenállhatatlan indítás késztette őket, hogy kövessék Jézust, alig várták, hogy beszélhessenek vele, mégis félve és csendben töprengtek: „Ez a Messiás?” 

Jézus tudta, hogy követik a tanítványok. Ők voltak szolgálatának első zsengéi, és az isteni Tanító szíve megtelt örömmel, amikor ezek az emberek elfogadták kegyelmét. Mégis csak annyit kérdezett, ahogy megfordult: „Mit kerestek?” (Jn 1:39) Rájuk bízta, hogy visszafordulnak-e, vagy elmondják vágyukat. 

A tanítványok előtt egyetlen cél lebegett. Egyetlen személy jelenléte kötötte le gondolataikat. Felkiáltottak: „Mester, hol lakol?” (Jn 1:39) Egy rövid beszélgetés útközben nem nyújthatta azt, amire vágytak. Egyedül akartak lenni Jézussal, lábához ülni, és hallgatni szavait… 

A töredelmes megbánás, a hit és a szeretet teszi képessé a lelket, hogy elfogadja a mennyei bölcsességet. A szeretet által munkálkodó hit az ismeretek kulcsa, és mindenki, aki szeret, „ismeri az Istent” (1Jn 4:7). – Lift Him Up, 168./old. 

Hiteles keresztény szolgálat

 „Mindenütt szorongatnak, de össze nem roppantanak, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letiportak, de nem elveszettek. Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is látható legyen testünkben.” (2Kor 4:8-10), /ÚRK/

 Amikor Pál bizonygatta őszinteségét és tisztaságát, megvédte magát a következetlenség és a korinthusiak iránti szeretetlenség vádjától. Mindig is lelki gyermekei javáért fáradozott. 

(2Kor 2:12-17) Amikor pedig megérkeztem Tróászba Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár az Úr kaput nyitott előttem, (13) nem volt nyugalma lelkemnek, mivel nem találtam Titusz testvéremet. Ezért elbúcsúztam tőlük, és elmentem Makedóniába. (14) De hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. (15) Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: (16) ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre? (17) Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztusban. /RÚF/

... verseiben kezdett gondolatmenete egészen a 7. fejezetig tart, ami közben azt mérlegeli, hogy milyen a Krisztusért végzett hiteles szolgálat. Rengeteg tanulságot levonhatunk ezekből a gondolataiból is. 

 2Korinthus 3-7. fejezeteivel Pál a lélekmentés szolgálatáról szól. „A bűnösök megtérése és az igazság általi megszentelődésük a lelkész legerősebb bizonyítéka arra nézve, hogy Isten hívta el a szolgálatra. Apostolságának bizonyítéka a megtértek szívébe van vésve és megújult életük tanúskodik arról. Krisztus, a dicsőség reménysége a benső emberben alakul ki. A lelkészt nagyban megerősíti szolgálatának e pecsétje”. (Ellen G. White: Az apostolok története.  216./old.) 

White idézet: Dolgozni azt jelenti: szolgálni; Isten pedig mindenkit szolgálatra hív. Aki önző és magának való életformát választ, meggyalázza Istent. Testvéreim és testvérnőim, tudatában vagytok, hogy évente lelkek ezrei vesznek el bűneikben, mert senki sem vetítette életútjukra az igazság fényét? 

Hatalmas munka vár ránk a világban. Az emberek nem a nyelvek ajándéka vagy csodák hatására fognak megtérni, hanem a megfeszített Krisztus prédikálására. Meddig halogatjuk még, hogy erőfeszítéseket tegyünk egy jobb világ érdekében? Miért várunk valami rendkívüli eseményre vagy költséges felszerelésre? Akármilyen jelentéktelenek lennétek, bármilyen szerény is lenne foglalkozásotok, ha a Megváltó tanításaival összhangban dolgoztok, megnyilatkozik bennetek, és befolyásotok Krisztushoz vonzza az embereket. Tisztességet szerez az Őt őszintén szolgáló alázatos és szerény szolgáinak. Mindegy, mivel foglalkozunk, hogy az üzleti életben, egy gazdaságban vagy irodában dolgozunk, igyekeznünk kell lelkeket menteni.

Vessünk mindenhol a vizek mellett, és őrizzük meg lelkünket Krisztus szeretetében. Dolgozzunk, míg nappal van, használjuk fel az Úr munkájára kapott javakat. Bármit teszünk, tegyük örömmel, bármilyen áldozatot követel tőlünk, hozzuk meg örömmel. Amikor mindenhol vetni fogunk a vizek mellett, és meg fogjuk érteni a szavak jelentőségét: „Aki bőven vet, bőven is arat.” 

Mindent a kegyelemnek köszönhetünk, a fenséges kegyelemnek: megváltásunkat, helyreállításunkat és azt, hogy örökösökké lettünk Jézus Krisztussal együtt. Ezt a kegyelmet mutassuk be másoknak is. 

A Megváltó neve megdicsőítésére használja fel azokat, akikről tudja, megengedik, hogy az isteni befolyás átalakítsa őket. Kézbe veszi a mások által megvetett anyagot, és dolgozik azok életében, akik átadják magukat neki. Örömét leli abban, ha kézbe vesz egy látszólag haszontalan anyagot, amelyet Sátán megrontott és felhasznált, és isteni kegyelmének részesévé teszi. Boldog, ha megszüntetheti valakinek a szenvedéseit, és megszabadíthatja az engedetleneket sújtó eljövendő haragtól. Gyermekeit segédeivé teszi, akik munkáját végzik, és akik már ebben az életben megkapják jutalmukat azzal, hogy munkájukat siker koronázza. 

De vajon összemérhető ez az öröm azzal a boldogsággal, amelyet gyermekei majd a végső elszámolás napján éreznek? – Krisztusi élet, 256./old. (aug. 30.) 

Pál győzelme Krisztusban a Korinthus gyülekezet békéje

(2Kor 2:12-17). Amikor pedig megérkeztem Tróászba Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár az Úr kaput nyitott előttem, (13) nem volt nyugalma lelkemnek, mivel nem találtam Titusz testvéremet. Ezért elbúcsúztam tőlük, és elmentem Makedóniába. (14) De hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. (15) Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: (16) ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre? (17) Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztusban. /RÚF/

Pál szíve nehéz volt, míg Tituszra várt (2Kor 7:5-6), de nyugtalansága dacára is szüntelenül Jézusról beszélt (2Kor 2:12) annyira szerette Őt. Akkor még nem tudta, milyen eredményre vezet a levele. Alig várta Tituszt, hogy meghallja, miként reagáltak rá a korinthusiak. 

„Tróászban végzett munkája eredményes volt, mégsem maradhatott ott sokáig. »Az összes gyülekezet gondja«, de különösen a korinthusi gyülekezeté, súlyosan nehezedett szívére. Remélte, hogy Titusszal találkozik Tróászban és megtudja tőle, hogyan fogadták a korinthusi testvérek a küldött tanács és feddés szavait, de csalódott. »Nem volt nyugalma lelkemnek – írta e tapasztalatát illetően –, mivel nem találtam Titusz testvéremet.« Ezért Tróászból eltávozott és átment Macedóniába, ahol Filippiben Timóteussal találkozott” (Ellen G. White: Az apostolok története. 213./old.) 

 (2Kor 2:14-17) Hogyan reagált Pál, amikor Macedóniában találkozott Titusszal, és meghallotta, hogy a korinthusiak jól fogadták a szavait? 

Pál örömmel mondja, hogy Isten „Krisztusban mindenkor diadalra vezet minket” (2Kor 2:14), /ÚRK/. Milyen gyönyörű megállapítás! A Krisztus jelenlétével teljes szív az Ő „ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt”. (2Kor 2:14), /RÚF/ 

Pál örömét fejezi ki Krisztusban azért, hogy fájdalmak között írt levelének a kívánsága szerinti gyümölcse lett. 

(2Kor 7:5-9). Mert amikor megérkeztünk Makedóniába, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem ki voltunk téve mindenféle zaklatásnak: kívül harcok, belül félelmek. (6) De Isten, a megalázottak vigasztalója, megvigasztalt minket Titusz megérkezésével, (7) de nemcsak az ő megérkezésével, hanem azzal a vigasztalással is, amellyel ő nálatok megvigasztalódott. Hírül hozta ugyanis nekünk a ti vágyódásotokat, kesergéseteket, hozzám való ragaszkodásotokat, úgyhogy még jobban megörültem. (8) Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan, látva, hogy az a levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket, (9) de most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy szomorúságotok megtéréshez vezetett: mert Isten szerint szomorodtatok meg, és miattunk semmiben nem vallotok kárt. /RÚF/

 Ez hatalmas győzelem! Közben (2Kor 2:17) versében újra megerősíti, hogy ő Krisztus őszinte apostola. 

(2Kor 1:12). Mert ez a mi dicsekvésünk, amelyről lelkiismeretünk bizonyságot tesz, hogy Isten szentségével és tisztaságával, nem emberi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével jártunk a világban, kiváltképpen pedig közöttetek. /RÚF/

 E szakasz szerint az különbözteti meg Krisztus hű szolgáját a hamistól, hogy az utóbbi önérdekből házal az evangéliummal, az előbbi pedig Krisztus iránti szeretetből, teljes szívvel hirdeti Isten Igéjét. 

White idézet: „Pál apostol szükségesnek találta, hogy megrója a rosszat, ami a gyülekezetben történt, de eközben nem veszítette el az önuralmát. Aggódva magyarázta tettének okát. Roppant körültekintően igyekezett kifejezni, hogy barátja a vétkezőnek. Megértette velük, mennyire fájdalmas volt számára, hogy fájdalmat kellett okoznia nekik. Éreztette velük, hogy az érdekei megegyeznek a korinthusiakéval”. (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1094./old.)

„Maradjatok énbennem” – sokatmondó szavak ezek. Krisztusban maradni élő, komoly és megújító hitet feltételez, olyat, amely szeretet által munkálkodik és megtisztítja a lelket. Továbbá Krisztus lelkének állandó befogadását és az Ő szolgálata iránti fenntartás nélküli odaadást jelent. Ahol létrejön ez az egység, ott megjelennek a jó cselekedetek is. A szőlővesszők illatos gyümölcseiben a szőlőtő élete fog megmutatkozni. Krisztus kegyelmének szüntelen befogadása áldást hoz az életetekbe, és a magatok során áldás lesztek mások számára, mígnem elmondhatjátok Pállal együtt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20) 

A Krisztussal kialakult szent egység a hittestvérek közötti leggyöngédebb keresztény közösséget hozza létre, és szívüket megérinti az egymás iránti mennyei együttérzés… Krisztus tanítványainak soraiból teljesen eltűnik a ridegség, az ellenségeskedés és a vitatkozás. Mindannyian ugyanazt a hitet kapták. Azért egyesültek, hogy az egyedüli Urat szolgálják, hogy együtt szenvedjenek ugyanazon célért küzdve, és ugyanabban az ügyben arassanak győzelmet. Ugyanazon a drága véren lettek megváltva, és ezért elindultak ugyanazon üdvösség üzenetét hirdetni az embereknek… 

Akik folyamatosan Krisztus erejéből táplálkoznak, elnyerik a Szentlelket. Többé nem lesznek hanyagok sem beszédben, sem magaviseletben. Isten szeretett Fiának áldozata, végtelen árának az érzése fogja átjárni a lelküket. A golgotai jelenetek úgy lebegnek a szemük előtt, mint közeli, élő történések, és a szívüket meghatja Krisztus irántuk tanúsított szeretetének eme csodálatos megnyilvánulása. Másokra is úgy tekintenek, mint akik az Ő drága vére által lettek megváltva, és mint akik azért egyesülnek az Úrral, hogy nemesebb, magasztosabb és szentebb életet éljenek eme kapcsolat eredményeképpen. Krisztus golgotai halála arra késztessen bennünket, hogy úgy értékeljük az emberi lelkeket, ahogyan Ő is értékeli. Krisztus szeretete kölcsönzött értéket minden embernek – férfinak, nőnek és gyermeknek. – That I May Know Him, 132./old. 

Az éjszaka folyamán átélt tapasztalatom mélyen meghatott. Úgy éreztem, hogy Krisztus nagyon közel van hozzám. Reménység, bátorság, hit és a lelkek iránti szeretet töltött el. Kértem Istent, hogy támogasson, Ő felemelt és megadta, hogy győzzek Ővele. Tudom, hogy az Úr munkálkodni fog népéért, ha gyermekei megtisztítják lelküket az igazság iránti engedelmesség által. Akkor majd az emberek teljes lénye, teste, elméje és lelke összhangba kerül Istennel. Ha mindennél jobban szeretjük Istent, és embertársainkat, mint önmagunkat, akkor dicsőség fogja megkoronázni a szabadságunkat. 

„Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (1Kor 2:9) – The Upward Look, 241./old. 

Megbocsátás és a szeretet megerősitése

 (2Korinthus 2:1-17). Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal. (2) Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem, hacsak nem az, akit én megszomorítok? (3) Azért is írtam erről, hogy amikor megérkezem, ne érjen szomorúság azok miatt, akiknek örülnöm kellene, mert meg vagyok győződve arról, hogy az én örömöm mindnyájatoké. (4) Mert sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással írtam nektek, nem azért, hogy megszomorodjatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, amely igen erős énbennem irántatok. (5) Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem – hogy ne túlozzak – részben titeket mindnyájatokat is. (6) Elég az ilyennek az a büntetés, amelyet a többség mért rá. (7) Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet. (8) Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet. (9) Mert levelemet azért is írtam, hogy meggyőződjem megbízhatóságotokról: vajon mindenben engedelmesek vagytok-e. (10) Akinek pedig ti megbocsátotok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán. (11) Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk. (12) Amikor pedig megérkeztem Tróászba Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár az Úr kaput nyitott előttem, (13) nem volt nyugalma lelkemnek, mivel nem találtam Titusz testvéremet. Ezért elbúcsúztam tőlük, és elmentem Makedóniába. (14) De hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. (15) Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: (16) ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre? (17) Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztusban. /RÚF/ 

Ahelyett, hogy Pál másodszor is ellátogatott volna Korinthusba, Efezusba visszatérve elküldte a később „szigorú levélként” emlegetett üzenetét. (2Kor 2:3-4); (2Kor 7:8, 12)

(2Kor 7:5-13) Mi lett az eredménye annak, amit Pál a korinthusiaknak írt, és milyen reakciót váltott ez ki az apostolból? 

(2Kor 7:5-13). Mert amikor megérkeztünk Makedóniába, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem ki voltunk téve mindenféle zaklatásnak: kívül harcok, belül félelmek. (6) De Isten, a megalázottak vigasztalója, megvigasztalt minket Titusz megérkezésével, (7) de nemcsak az ő megérkezésével, hanem azzal a vigasztalással is, amellyel ő nálatok megvigasztalódott. Hírül hozta ugyanis nekünk a ti vágyódásotokat, kesergéseteket, hozzám való ragaszkodásotokat, úgyhogy még jobban megörültem. (8) Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan, látva, hogy az a levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket, (9) de most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy szomorúságotok megtéréshez vezetett: mert Isten szerint szomorodtatok meg, és miattunk semmiben nem vallotok kárt. (10) Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez. (11) Mert éppen az, hogy Isten szerint szomorodtatok meg, mekkora buzgóságot keltett bennetek, sőt mentegetőzést, sőt méltatlankodást, sőt félelmet, sőt vágyódást, sőt ragaszkodást, sőt a vétkes megbüntetését! Mindenképpen igazoltátok, hogy ártatlanok vagytok az ügyben. (12) Ha tehát írtam is nektek, nem a sértő miatt és nem is a sértett érdekében írtam, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen buzgóságotok, amely Isten színe előtt van bennetek irántunk. (13) Ezért tehát megvigasztalódtunk, de megvigasztalódásunkon túl még jobban örültünk Titusz örömének, hiszen ti mindnyájan megnyugtattátok a lelkét. /RÚF/

Pál később Macedóniában találkozott Titusszal, akitől megtudta a remek hírt, hogy erős szavai milyen pozitív eredményre vezettek. Ez nagy örömet okozott az apostolnak. Korábban néhányan szembehelyezkedtek vele, de mostanra a gyülekezet mellé állt. Milyen fontos támogatni a vezetőinket! Az egyház tagjaiként így sokkal könnyebbé tehetjük a munkájukat. 

(2Kor 2:5-11) verseiben mi itt a központi gondolat? 

Pál szigorú levele. Ez a szakasz a gyülekezeti fegyelmezés esetét érinti. A teológusok között vita tárgyát képezi, hogy a vétkes itt vajon az a vérfertőző férfi, akit ...

(1Kor 5:1-5). Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő: hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. (2) Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna magatok közül azt, aki ilyen dolgot cselekedett. (3) Mert én, aki testben távol vagyok, de lélekben jelen, mint jelenlevő már ítéltem afelett, aki így cselekedett. (4) Úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, (5) átadjuk az ilyet a Sátánnak teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján. /RÚF/

... szakasza említ, vagy valaki más. Annak a személynek a befolyására a gyülekezetből némelyek megvádolták Pált, hogy következetlen, és az utazásával kapcsolatban meghozott döntéseiben nincs tekintettel rájuk. A kontextus miatt a második lehetőség tűnik valószínűbbnek. Minden esetre a szakasznak az a legfontosabb tanítása, hogy mit kezdjen a gyülekezet a bűnbe esett tagjával. 

Ez a rész arra mutat, hogy az egyházfegyelem célja a helyreállítás, megbocsátással és a bűnös iránti szeretet megerősítésével. (2Kor 2:6-8, 10). Arra is utal, hogy a fegyelmezés fájdalmas lehet, de szükséges. Egyes gyülekezetekben soha nem lépnek fel a kirívó, nyilvános bűnökkel szemben, nem foglalkoznak az ügyekkel, amit jó szándékkal tesznek, törekedve a „kegyelemre”. Mások viszont talán túlzottan szigorúak, kérlelhetetlenek és kíméletlenek. Fontos foglalkozni a bűnnel, de szeretettel. Ezért Pál arra biztatja a gyülekezetet, hogy fejezzék ki a szeretetüket a vétkező iránt (2Kor 2:8), ahogyan ő is szereti a gyülekezetet. (2Kor 2:4) 

A korinthusi gyülekezet fordulhatott szeretettel a vétkezőhöz (2Kor 2:8), hiszen őket is szerette Isten, ami megmutatkozott Pál szeretete által is. Milyen tanítás rejlik ebben a szeretettel kapcsolatban?

White idézet: Egyetlen gyülekezeti tisztviselő se tanácsolja, egyetlen bizottság se javasolja, egy gyülekezet se szavazza meg valamely helytelenséget elkövető tagnak a kitörlését a gyülekezet könyveiből, amíg hűségesen nem követték Krisztus utasításait. Ha követték ezt az utasítást, akkor a gyülekezet tisztázta magát Isten előtt. Akkor az elkövetett gonoszság táruljon fel a maga valóságában, és távolítsák el, hogy ne terjedjen tovább. A gyülekezet épségét és tisztaságát meg kell őrizni, hogy feddhetetlenül álljon Isten előtt, Krisztus igazságának ruháiba öltözve. 

Amikor a tévedő megtér és alárendeli magát Krisztus fegyelmezésének, akkor adni kell neki még egy alkalmat. Ha nem tér meg, hanem kiment a gyülekezetből, Isten szolgái akkor is munkálkodjanak érte. Igyekezzenek komolyan arra, hogy bűnbánatra bírják őt. Bármilyen súlyos sérelmet okozott, ha enged a Szentlélek fáradozásainak, s bűnének megvallása és elhagyása által bebizonyítja megtérését, akkor bocsássanak meg neki, és fogadják be újra a nyáj közé. Testvérei bátorítsák őt a helyes életmódra, és kezeljék őt úgy, mint ahogyan ők kívánnák, hogy őket kezeljék, ha az ő helyében lennének, „ügyelvén arra, hogy ők is kísértésbe ne essenek”. (Gal 6:1) 

Krisztus így folytatta tanítását: „Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Mt 18:18) 

Ez a kijelentés kötelező minden korszakra. A gyülekezet hatalmat kapott arra, hogy Krisztus helyett cselekedjen, ezért Isten eszköze, hogy megőrizze a rendet és fegyelmet népe között. Az Úr hatalommal ruházta fel gyülekezetét, hogy munkálja a gyülekezet sikerét, tisztaságát és rendjét. Rajta nyugszik a felelősség, hogy kizárja a méltatlanokat, akik Krisztus-ellenes magatartásukkal gyalázatot hoznak az igazságra. Mindazt a Menny is szentesíti, amit a gyülekezet Isten Igéjének utasításaival összhangban tesz. 

Nagyon fontos ügyek merülnek fel, amelyeket a gyülekezetnek kell elintéznie. Isten szolgái, akiket népének vezetésére rendelt, miután megtették részüket, rendeljék alá az egész ügyet a gyülekezetnek, hogy a hozott döntésben egységre jussanak. 

Az Úr azt kívánja, hogy követői óvatossággal járjanak el egymás kezelésében. Emeljék fel, állítsák helyre és gyógyítsák meg egymást. Azonban a gyülekezet ne hanyagolja el a megfelelő fegyelmezést. A gyülekezet tagjai tekintsék magukat egy iskola tanulóinak, akiknek meg kell tanulniuk, hogy oly jellemet fejlesszenek, amely méltó magasztos elhívatásukhoz. E földi gyülekezetben Isten gyermekeinek el kell készülniük a mennyei gyülekezettel való ünnepélyes egyesülésre. Azok, akik itt e földön összhangban élnek Krisztussal, remélhetik, hogy örökké élnek majd, mint a megváltottak családjának tagjai. – Tanácsok a gyülekezeteknek, 257-258./old.

Pál újratervezte a tervét szeretetből

 

Korinthusban néhányan nem bíztak Pál szándékaiban és szeretetében. Ennek ma az egyik okát nézzük meg, vagyis azt, hogy változtatott az útitervén. 

(2Kor 1:15-24). Ezzel a bizodalommal akartam már előbb hozzátok menni, hogy másodszor is részesüljetek a kegyelemben. (16) Azután tőletek akartam átmenni Makedóniába, és Makedóniából ismét hozzátok menni, hogy ti bocsássatok útra Júdeába. (17) Amikor tehát ezt akarom, vajon könnyelmű vagyok-e? Vagy amit tervezek, emberi módon tervezem, vagy hogy énnálam az „igen” egyszersmind „nem” is? (18) Isten a tanúm, hogy beszédünk nálatok nem volt „igen” és „nem”. (19) Mert az Isten Fia, Krisztus Jézus, akit közöttetek hirdettünk, én magam, Szilvánusz és Timóteus, nem lett „igen”-né is meg „nem”-mé is, hanem az „igen” valósult meg őbenne. (20) Mert Istennek minden ígéretére őbenne van az igen, és ezért általa mondunk áment Isten dicsőségére. (21) Isten pedig, aki minket veletek együtt Krisztusban megerősít és felken, (22) pecsétjével el is jegyzett minket, és a Lélek zálogát adta szívünkbe. (23) Én pedig Istent hívom tanúbizonyságul magam mellett, hogy irántatok való kíméletből nem mentem még el Korinthusba. (24) Mert nem akarunk uralkodni a ti hiteteken, hanem munkatársai vagyunk örömötöknek, mivel szilárdan álltok a hitben. /RÚF/;

 (2Kor 2:1-4). Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal. (2) Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem, hacsak nem az, akit én megszomorítok? (3) Azért is írtam erről, hogy amikor megérkezem, ne érjen szomorúság azok miatt, akiknek örülnöm kellene, mert meg vagyok győződve arról, hogy az én örömöm mindnyájatoké. (4) Mert sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással írtam nektek, nem azért, hogy megszomorodjatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, amely igen erős énbennem irántatok. /RÚF/) 

 Mi volt Pál eredeti útiterve! 

(1Kor 16:5-7). Hozzátok pedig akkor megyek, ha átutaztam Makedónián. Mert Makedónián átutazom, (6) de nálatok talán ott is maradok, vagy át is telelek, hogy ti indítsatok útnak, ahova majd megyek. (7) Mert nem most, átutazóban akarlak meglátogatni titeket, hanem remélem, hogy egy ideig ott is maradok nálatok, ha az Úr megengedi. /RÚF/

Pál járt már Korinthusban korábban. (1Kor 16:5-6) versei szerint azt tervezte, hogy átmegy Macedónián, amikor visszaindul Korinthusba, és talán a városban tölti a telet. Onnan indulna tovább Júdeába, a jeruzsálemi szegényeknek gyűjtött adománnyal, amit nemcsak Macedóniában, hanem Akhájában, Galáciában és Ázsiában kapott. Viszont megváltoztatta a tervét, miután Timóteustól rossz híreket kapott Korinthusból 

(1Kor 4:17). Ezért küldtem el hozzátok Timóteust, aki szeretett és hű gyermekem az Úrban, aki emlékeztetni fog titeket arra: hogyan élek Krisztus Jézusban, és hogyan tanítok minden gyülekezetben. /RÚF/; 

(1Kor 16:10). Ha pedig megérkezik Timóteus, legyen gondotok rá, hogy félelem nélkül tartózkodhasson nálatok, mert az Úr munkáját végzi ő is, akárcsak én. /RÚF/; 

(2Kor 1:1). Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola és Timóteus testvér: Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, és egész Akhájában valamennyi szentnek: /RÚF/ 

Efezusból egyenesen Korinthusba akart menni, hogy a Timóteustól hallott kérdésekkel foglalkozzon. Az új terv úgy nézett ki, hogy Efezus-Korinthus-Macedónia-Korinthus-Júdea. (2Kor 1:15-16) Efezusból Korintusba ment, de visszatért Efezusba. Változott a terve. Nem ment vissza Korinthusba, ahogy korábban akarta, legalábbis nem azonnal, mert az utolsó látogatása nem sikerült jól. Ezért tért vissza Efezusba, és inkább írt a korinthusiaknak. Levelet akart küldeni, nehogy egy újabb látogatás csak tovább rontsa a helyzetet (2Kor 2:1, 3) 

Pál utolsó látogatása alkalmával félreértették a szándékait. Egyesek azt mondták Korinthusban, hogy megbízhatatlan és nem szereti őket igazán (2Kor 1:17). Vádjaikra válaszolva a tekintetüket Krisztus evangéliuma felé terelte. Hű maradt szándékához, hogy a legkedvezőbb alkalommal meglátogatja őket, mint ahogy Isten is hű volt Krisztus által tett ígéretei betartásában 

(2Kor 1:18-22). Isten a tanúm, hogy beszédünk nálatok nem volt „igen” és „nem”. (19) Mert az Isten Fia, Krisztus Jézus, akit közöttetek hirdettünk, én magam, Szilvánusz és Timóteus, nem lett „igen”-né is meg „nem”-mé is, hanem az „igen” valósult meg őbenne. (20) Mert Istennek minden ígéretére őbenne van az igen, és ezért általa mondunk áment Isten dicsőségére. (21) Isten pedig, aki minket veletek együtt Krisztusban megerősít és felken, (22) pecsétjével el is jegyzett minket, és a Lélek zálogát adta szívünkbe. /RÚF/] 

(2Kor 1:20,) „Mert Isten valamennyi ígérete őbenne lett igenné, és őbenne lett ámenné az Isten dicsőségére miáltalunk”  /ÚRK/ 

A válasza tehát nem „igenek” és „nemek” összezavaró elegye volt a körülmények függvényében, ahogy a korinthusiak mondták, hanem „mindig igen”, amint Isten munkája lett „igenné” Krisztusban. (2Kor 1:19)

Tehát Pál irántuk való őszinte szeretettel levelet írt inkább a korinthusiaknak, ahelyett, hogy meglátogatta volna őket, és nem ennek az ellenkezője miatt döntött így. (2Kor 2:4) A fájdalmas találkozás utáni újabb látogatás további fájdalmakhoz vezetett volna, nem lett volna olyan örömteli, mint amire készült 

(2Kor 1:24). Mert nem akarunk uralkodni a ti hiteteken, hanem munkatársai vagyunk örömötöknek, mivel szilárdan álltok a hitben. /RÚF/; 

(2Kor 2:3). Milyen könnyen félremagyarázták a szándékait! 

White idézet: Ebben az időtájban érkeztek Efézusba a jó hírnévnek örvendő, Kloé nevű korinthusi keresztény család tagjai. Pál kikérdezte őket az ottani viszonyokról, és megtudta, hogy a gyülekezetben civódások vannak, amelyek szakadást idéztek elő. Apollós korinthusi látogatásakor a már uralkodó viszálykodások fokozódtak. Áltanítók rávették egyik-másik gyülekezeti tagot, hogy Pál tanait megvessék. Az evangélium tanításait és rendeleteit elferdítették. A gőg, bálványimádás és érzékiség állandóan fokozódott azok között, akik egykor a keresztény életmódért szorgosan buzgólkodtak. 

Amikor Pál előtt feltárták a gyülekezet állapotát, szomorúan látta, hogy a hírek felülmúlják legszörnyűbb aggodalmait. Mindazáltal nem akart azzal a gondolattal foglalkozni, hogy munkája hiábavaló volt. „Szíve aggodalmában”, „sok könnyhullatás közt” Istenhez fordult tanácsért. Szeretett volna azonnal Korinthusba menni, ha ezt tartotta volna a legjobb megoldásnak. Azonban tudta, hogy a hívők a jelenlegi állapotukban semmi hasznát sem látnák személyes ottlétének. Ezért elküldte Titust, hogy későbbi látogatásának útját előkészítse. Az apostol azután visszafojtotta személyes érzelmeit, amelyeket benne azok magatartása keltett, akik ilyen rendkívüli romlott életmódot folytattak; s minden bizalmát Istenbe vetve, egyik legtartalmasabb, legtanulságosabb és leghatásosabb levelét intézte a korinthusi gyülekezethez.

Rendkívül világosan megfelelt a gyülekezet által felvetett különböző kérdésekre, és olyan általános alapelveket fektetett le, amelyeket, ha követnek, feltétlenül magasabb lelki színvonalat érhetnek el. Veszélyben forogtak; Pálnak elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy ebben a döntő időpontban esetleg nem sikerülne befolyását érvényesíteni. Hűségesen figyelmeztette őket a fenyegető veszélyekre, és megfeddte bűneiket. Ismételten Krisztushoz utasította őket, és megkísérelte újból, hogy korábbi buzgó odaadásukat felélessze. 

Az apostol a korinthusi hívők iránti nagy szeretetét szívélyes köszöntéssel fejezte ki. Hivatkozott akkori tapasztalataikra, amikor elhagyták a bálványok imádását, és odaszentelték magukat az igaz Isten szolgálatára. Emlékeztette őket a Szentlélek adományaira, amelyeket elnyertek, és rámutatott arra a magasztos kiváltságukra, hogy állandóan fejlődhetnek a keresztény életben, egészen a tökéletességig. Így írt: „Mivelhogy mindenekben meggazdagodtatok őbenne, minden beszédben és minden ismeretben. Amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel; úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.” (1Kor 1:5-8) – Az apostolok története, 300-301./old. 

Pál tisztasága és őszintesége a korinthusiak iránt

Pálnak a korinthusiak iránti szeretete megmutatkozott abban is, ahogyan a nehézségeik között vigasztalta őket – amint ő is tapasztalta Isten vigasztalását. 

(2Kor 1:1-11). Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola és Timóteus testvér: Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, és egész Akhájában valamennyi szentnek: (2) Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. (3) Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, (4) aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. (5) Mert amilyen bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben, olyan bőséges Krisztus által a mi vigasztalásunk is. (6) Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. (7) A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is. (8) Mert azt akarjuk, testvéreim, hogy tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk. (9) Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat; (10) aki ilyen halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, (11) mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a ránk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást. /RÚF/

 A szeretete látszott meg abban, amilyen őszintén viszonyult a munkatársaival együtt a korinthusi gyülekezet tagjaihoz.  

(2Kor 1:12-14). Mert ez a mi dicsekvésünk, amelyről lelkiismeretünk bizonyságot tesz, hogy Isten szentségével és tisztaságával, nem emberi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével jártunk a világban, kiváltképpen pedig közöttetek. (13) Mert nem írunk nektek mást, mint amit olvastok és meg is értetek, sőt remélem, hogy teljesen meg fogtok érteni, (14) ahogyan részben meg is értettetek minket: mert ti velünk dicsekedtek, amiképpen mi is veletek a mi Urunk Jézus napján. /RÚF/ 

(2Kor 2:7). Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet. /RÚF/ 

(2Kor 4:2). hanem elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket; nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének Isten előtt. /RÚF/

(2Kor 1:12-14) szakasza vezeti be azt a tételt, amit Pál a levél további részében bővebben kifejt. Korinthusban voltak, akik megkérdőjelezték tisztességét és apostolságát. Azt gondolták, hogy ingadozó, határozatlan a jelleme, ezért nem alkalmas az apostoli szolgálatra. Válaszában Pál kihangsúlyozza, hogy munkatársaival együtt a legtisztességesebben viszonyult hozzájuk 

Két szó jellemzi Pál és a társai magatartását: tisztaság és őszinteség. (2Kor 1:12) A „tisztaság” a görög haplotész szóból ered, ami úgy beszédben, mint magaviseletben az ember egyenességét, nyíltságát jelöli, a szándékok tisztaságát fejezi ki. 

(Ef 6:5). Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uraitoknak, olyan tiszta szívvel, mint Krisztusnak. /RÚF/;

 (Kol 3:22). Ti, szolgák, engedelmeskedjetek minden tekintetben földi uraitoknak; ne látszatra szolgáljatok, mint akik embereknek akartok tetszeni, hanem tiszta szívvel, félve az Urat. /RÚF/

 Az „őszinteségnek” fordított görög szó (eilikrineia) szintén a tiszta indítékokra és becsületességre mutat. 

A korinthusiaknak nem kellett volna kételkedni Pál szándékainak tisztaságában. Az apostol egyértelművé teszi, hogy tisztasága és őszintesége Istentől ered: 

„Istentől jövő őszinteséggel és tisztasággal” (2Kor 1:12), /ÚRK/. 

Még ugyanabban a versben újból kijelenti, hogy a szolgálathoz szükséges kvalitásokat Isten kegyelméből kapták. 

Úgy tűnik, a Pállal szembehelyezkedők félremagyarázták korábban leírt szavait. (2Kor 1:13-14) Az apostol garantálja, hogy szándékai világosak és érthetőek voltak. Biztos benne, hogy szavainak, szándékainak és tetteinek egyenessége világosan megmutatkozik majd „az Úr Jézus napján” (2Kor 1:14) 

White idézet: Tisztítsuk ki lelkiismeretünkből az élettelen cselekedeteket és a külső formaságokat, hogy lelkünk az élő Istennek szolgálhasson. Megszentelődés alatt a tökéletes szeretetet, a teljes engedelmességet, valamint az Isten akaratához való teljes mértékű igazodást kell értenünk. Ha az életünk összhangban van Krisztus életével az elménk, a lelkünk és a testünk megszentelődése által, akkor ragyogó példát mutathatunk be a világnak. Még nem vagyunk tökéletesek, azonban nagy előjogunk, hogy megszabadulhatunk énünk és a bűn béklyóitól, és elindulhatunk a tökéletesség útján. 

Nagy lehetőségek, magasztos és szent megvalósítások állnak mindazok rendelkezésére, akik igaz hittel rendelkeznek. Szemeinkre kenjünk mennyei gyógyírt, hogy tisztán megláthassuk a rendelkezésünkre bocsátott csodálatos dolgokat. Miért nem teljesítjük kitartóan ezt az imát, miért nem megyünk előre és felfelé, hogy elérjük a szentség mércéjét? Isten munkatársai vagyunk, ezért összhangban kell dolgoznunk Ővele és embertársainkkal, „Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből”… 

Isten nem örül lelkünk gyengesége láttán. „Mert az Isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” Ellenségeskedéssel és próbákkal fogunk szembesülni, de ne adjuk fel és ne csüggedjünk el… 

Csak úgy dicsőítjük Istent, ha mi, akik valljuk, hogy hiszünk Őbenne, egyre inkább hasonlóvá válunk hozzá. Be kell mutatnunk a világ előtt a szentség szépségét. Addig nem léphetünk be Isten városába, míg a jellemünk nem válik Krisztuséhoz hasonlóvá. Ha Istenben bízva szentségre törekszünk, elnyerjük a szentséget, utána pedig Krisztus tanúiként el kell mondanunk másoknak is, hogy mit tett érettünk Isten kegyelme. – Our Father Cares, 293./old. 

Legfőképpen a bizonytalanság miatt kell aggódnunk. Ha elnyerjük Isten áldásait, feddhetetlenségre és békére lelünk. Az örök nyugalom és a biztonság az igazság gyümölcse. Gyermeki egyszerűséggel és teljes őszinteséggel kell rendelkeznünk. Fentről jövő bölcsességre van szükségünk. Keresztény életünket lelkesítse a mennyei modell szerinti kegyesség. – The Upward Look, 99./old. 

Pál hálás Isten vigasztalásáért

(2Kor 1:3-7). Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, (4) aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. (5) Mert amilyen bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben, olyan bőséges Krisztus által a mi vigasztalásunk is. (6) Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. (7) A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is. /RÚF/ 

Pál hálás Isten vigasztalásáért, amivel a szenvedőket veszi körül. Ebben a részben a vigasztal ige (parakaleó) és a vigasztalás főnév (paraklészisz) összesen tízszer fordul elő, és ez egyharmada e két szó összes előfordulásának (huszonkilenc) 2Korinthus levelében. Úgy mutatja be itt Istent, mint aki „az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene; aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban” (2Kor 1:3-4) 

Aki részesül Isten vigasztalásában, az ne tartsa azt meg magának! (2Kor 1:4-5) Csak az Isten vigasztalását tapasztaló, szenvedést átélt szív képes igazán vigasztalóan fordulni azokhoz, akik szintén megpróbáltatnak. 

Pál azért tudta erősíteni az embereket, mert szenvedései között ő is tapasztalta Isten vigasztalását. 

„Ha szorongatnak minket, az a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha pedig vigasztalást nyerünk, az a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van” (2Kor 1:6), /ÚRK/. Ez a szeretet! 

 Miért fejezi ki a háláját itt Pál? 

(2Kor 1:8-11). Mert azt akarjuk, testvéreim, hogy tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk. (9) Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat; (10) aki ilyen halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, (11) mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a ránk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást. /RÚF/ 

Pál így számol be nyomorúságukról: „rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk” 

(2Kor 1:8), /RÚF/. A munkatársaival együtt attól tartottak, hogy elérkezett számukra a vég. Egy pillanatig úgy gondolták, hogy egyetlen reményük a feltámadás. Isten azonban megszabadította őket, és megváltozott a helyzet. 

(2Kor 1:10) A halálfélelem után (2Kor 1:8) feltétel nélküli reménység vett erőt rajtuk, hogy Isten újból megmenti őket. (2Kor 1:10) Istennek a múltban tapasztalt győzelmei bizalommal töltenek el azzal kapcsolatban, hogy a jövőben is megsegít. A bajokat Isten felhasználja arra, hogy bizalomra tanítson bennünket. A nehézségek lelki érettségre vezethetnek, legalábbis olyan mértékig, amennyire engedjük, hogy közelebb vonjanak bennünket Istenhez. Pál hálaadása bemutatja még a közbenjárói imádság erejét és az Isten szabadítása miatti hálát. (2Kor 1:11)  

White idézet: Isten azt kívánja, hogy engedelmes gyermekei igényt tartsanak áldására, és dicsérettel, hálaadással járuljanak elébe. Isten az élet és erő forrása… Választott népéért megteszi azt, aminek minden szívet hálára kellene késztetnie. Ezért elszomorítja, hogy olyan kevés hálát mutatunk ki. Azt kívánja, hogy népe erőteljesebben fejezze ki: tudja, oka van az örömre és a vidámságra. 

Emlékezzünk gyakran arra, hogyan bánt Isten a népével. Hányszor felállította az útjelzőket az Úr az ősi Izráel számára. Hogy el ne feledjék a múlt történetét, megparancsolta Mózesnek, hogy szedje verses énekekbe a történeteket, hogy a szülők megtaníthassák arra gyermekeiket… A mi nemzedékünkben is csodatevő Istenként tevékenykedett népéért az Úr. Gyakran szükséges mind a fiatalok, mind az öregek figyelmét ráterelni Isten ügyének múltbeli történetére. Szükségünk van arra, hogy gyakran emlegessük jóságát, és dicsérjük Őt csodálatos tetteiért… 

Isten földi és mennyei egyháza egyazon gyülekezetet alkot. A földi hívők és a soha el nem bukott mennyei lények egyetlen egyházat képeznek. Minden mennyei lény érdeklődést tanúsít a szentek földi istentisztelete iránt. A Menny belső udvaraiban figyelnek a Föld külső udvaraiban elhangzó bizonyságtételekre. A Földön imádkozók dicséretét és hálaadását átveszik a mennyei kórusok. Dicséret és hálaadás hangzik a Menny udvaraiban, mert Krisztus nem hiába halt meg Ádám elbukott fiaiért. Míg az angyalok magából a kútfőből isznak, a Földön a szentek a trónról hömpölygő tiszta patakokból oltják szomjukat. Azokból a patakokból, amelyek megörvendeztetik Isten városát. Bárcsak mindnyájan tudatában lennénk annak, hogy milyen közel van a Menny a Földhöz! (…) Isten angyalai jelen vannak a szentek minden földi gyülekezésén. Hallgatják a bizonyságtevést, az énekeket és az imát. Ne feledjük, hogy a mennyei angyalok seregeinek kórusa kíséri dicséreteinket. – Isten csodálatos kegyelme, 75./old. (március 8.) 

Adjunk énekben hálát és dicsőséget Istennek! Amikor Sátán megkísért, ne adjunk hangot érzéseinknek! Inkább énekeljünk hittel hálaadó éneket Istennek! … 

Az ének az a fegyver, amelyet mindig használhatunk a csüggedés ellen. Amikor kitárjuk szívünket a Megváltó jelenlétéből áradó napfény előtt, egészség és áldás lesz az osztályrészünk. 

„Magasztaljátok az Urat, mert jó, Mert örökkévaló az Ő kegyelme. Ezt mondják az Úrnak megváltottai, Akiket megváltott a szorongatónak kezéből…” (Zsolt 1071-2) 

„Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által tihozzátok.” (1Thessz 5:18) Ez a parancs egyben biztosíték is. Szavatolja, hogy még a látszólag ellenünk szóló dolgok is javunkra szolgálnak. Isten nem kéri, hogy legyünk hálásak azért, ami árt nekünk. – A nagy Orvos lábnyomán, 254-255./old.

Istent szolgálni szeretettel

„Mert sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással írtam nektek, nem azért, hogy megszomorodjatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, amely igen erős énbennem irántatok.” (2Kor 2:4), /RÚF/ 

Pál apostol nem volt mindig könnyű helyzetben. A bebörtönzések és az életveszélyes helyzetek között így írt: 

„Zsidóktól ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztaságban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja” .(2Kor 11:24-28), /RÚF/ 

A korinthusi gyülekezetnek írott levelében látunk néhányat azok közül a dolgok közül, amelyek „naponkénti zaklattatást” jelentettek neki – miattuk. Viszont ezzel együtt soha nem csökkent a szeretete irántuk, mint ahogy Krisztus szeretete sem szűnik meg irántunk. Éppen Jézustól tanulta meg az apostol úgy szeretni a gyülekezeteket, hogy a Jézustól felénk áradó szeretet tükröződjön benne. 

(2Kor 5:14). Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; /RÚF/; 

(1Kor 11:1). Legyetek a követőim, amint én is követője vagyok Krisztusnak. /RÚF/

White idézet: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait.” Minden virág, mely megnyitja szirmait a napsugár előtt, a csillagokat is igazgató hatalmas törvényeknek engedelmeskedik. Milyen mesterkéletlen, milyen szépséggel teljes, milyen édes az életük! A virágokon át Isten a krisztusi jellem szépségére hívja fel figyelmünket. Aki ilyen szépséggel ruházta fel a virágokat, még sokkal inkább arra vágyik, hogy Krisztus jellemének szépségébe öltözzék a lelkünk. 

„Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek.” A sötét, hideg földből vagy a folyó iszapjából kikelve a növények milyen szépségesen, milyen illatozva virulnak. A liliom közönséges, barna hagymáját látva ki álmodna a benne rejtőző szépségről? Ám amikor a hagymában elrejtett élet az Úr hívására az esőben, napsütésben kitárul, az emberek elálmélkodnak a kecsesség és szépség láttán. Ugyanígy fog Isten élete kibontakozni minden emberi lélekben, aki átadja magát kegyelme munkálkodásának. Ez a kegyelem, akár az eső és a napfény, ingyenesen, mindenkire áldást hozva jön. Isten szava teremti a virágokat. Ugyanaz az isteni szó termi meg bennünk is a szentség gyümölcseit. 

Isten törvénye a szeretet törvénye. Az Úr a természet szépségével vett körül bennünket, hogy megtanuljunk ne csupán magunkkal törődni, ne csak dolgozni, hanem Krisztus szeretetével tegyük boldoggá, örömtelivé, széppé az életet; s miként a virágok, mi is szeretetszolgálattal örvendeztessük meg mások életét. 

Apák és anyák, hadd tanuljanak gyermekeitek a virágoktól! Vigyétek ki őket a kertbe, mezőre, lombos fák alá, s tanítsátok meg nekik Isten szeretetének üzenetét kiolvasni a természetből. A Teremtőre vonatkozó gondolatokat fűzzétek össze a madarakkal, virágokkal, fákkal. Vezessétek rá gyermekeiteket, hogy minden kellemes és szép alkotásban Isten irántuk való szeretetének kifejezését ismerjék fel. Szépségével tegyétek vonzóvá előttük vallásotokat. A szeretet törvénye legyen ajkatokon. 

Értessétek meg gyermekeitekkel, hogy Isten túláradó szeretete által ki lehet javítani, Isten természetével lehet összhangba hozni hibás természetüket. Tanítsátok őket, hogy Isten a virágok bájos szépségéhez hasonlóvá kívánja tenni az ő életüket is. Amint az illatos virágokat érintik, mondjátok el nekik, hogy a virágok alkotója minden virágnál szépségesebb. Szívük szeretetének szálai ezúton Isten köré fonódnak. Ő lesz mindennapi társuk és meghitt barátjuk, aki szebb mindenkinél. Így életük az Ő tiszta, ártatlan képmására alakul majd át. – Gondolatok a hegyibeszédről, 97-98./old. 

Csillag tűnik elő egy felhőhasadékban

„Krisztus istensége az örök élet biztosítéka a hívő számára. »Aki hisz énbennem – mondta Jézus – ha meghal is, él; és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt«? (Jn 11:25-26) Krisztus itt előretekint második eljövetelének idejére. Akkor a megújult igazak feltámadnak romolhatatlanságban, az élő igazak pedig elragadtatnak a mennybe, anélkül, hogy megízlelnék a halált. A csoda, mellyel Krisztus feltámasztotta Lázárt a halálból, az összes elhalt igazak feltámasztását jelképezi”. (Ellen G. White: Jézus élete.  447./old.) 

„A föld erősen rázkódott, amint Isten Fia előhívta az alvó szenteket. Ők válaszoltak a hívásra, és dicsőséges, halhatatlan testbe öltözve jöttek elő. Így kiáltottak: »Halál, hol a te diadalmad? Pokol, hol a te fullánkod«? (1Kor 15:55) Ekkor az élő szentek és a feltámadt igazak egy hosszú, elragadtatott kiáltásban fejezték ki a győzelem feletti örömüket. Azok teste, akik egykor magukon viselve a betegség és halál jeleit tértek a sírba, most halhatatlanságban, egészségesen, életerővel jöttek elő. Az élő szentek egy szempillantás alatt átváltoztak és együtt találkoztak az Úrral a levegőben. Ó, milyen dicső találkozás! Barátok, akiket a halál elválasztott egymástól, újra találkoztak, hogy soha többé ne váljanak el”. (Ellen G. White: A megváltás története. 356-357./old.)

White idézet: Isten népe megszabadul 

Amikor az emberi törvények védelmét megvonják Isten törvényének tisztelőitől, számos országban intézkednek elpusztításukról. A rendeletben kitűzött idő közeledtére az emberek eltervezik a gyűlölt közösség kiirtását. Elhatározzák, hogy egy éjszakán döntő csapást mérnek rájuk, hogy végképp elnémítsák az ellenkezés és a dorgálás hangját. 

Isten gyermekei – egyesek a börtöncellákban, mások az erdők és a hegyek eldugott rejtekében – Istenhez könyörögnek védelemért, miközben mindenféle gonosz angyalok által befolyásolt fegyveresek megölésüket tervezik. De amikor a válság tetőzik, Izrael Istene közbelép, hogy megszabadítsa választottait. Az Úr ezt mondja: „És fölzendül éneketek, mint a szent ünnepek éjszakáján, és örvendez szívetek, amint azé, aki... megy az Úr hegyére, Izrael kőszálához. És megzendíti az Úr dicsőséges szavát, karjának lesújtását megmutatja megbúsult haragjában és emésztő tűz lángjában, vízáradással, zivatarral és jégeső kövével”. (Ésa. 30:29–30) 

Amikor a diadalittas, gúnyolódó, átkozódó gonosz tömeg már-már ráront zsákmányára, az éj sötétjénél sűrűbb feketeség ereszkedik a földre. Majd egy szivárvány, amely az Isten trónjáról áradó dicsfényben ragyog, átíveli az eget, és – úgy tűnik – mintha körülzárna minden imádkozó csoportot. A dühös sokaság megtorpan. Elhal a gúnyos kiáltás. Elfelejtkeznek gyilkos dühük célpontjáról. Szörnyű balsejtelmek között merednek Isten szövetségének jelére, és szeretnének elrejtőzni megsemmisítő fényessége elől. 

Isten népe ekkor egy tiszta, csengő hangot hall, amely ezt mondja: „Nézzetek fel!” És ők az égre emelve szemüket, meglátják az ígéret szivárványát. Eltűnnek az eget eltakaró haragos, fekete felhők és Isten népének tekintete, mint egykor Istváné, a mennyre mered. Megpillantják Isten dicsőségét és a trónon ülő Emberfiát, akinek mennyei alakján a megalázás jelei láthatók; ajkáról pedig hallják a kérést, amelyet Atyja és a szent angyalok előtt mond: „Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek” (Jn. 17:24). Ismét egy zengő, győzelmes hang hallatszik: „Jönnek! Jönnek a szentek, az ártatlanok és makulátlanok; megtartották az én béketűrésre intő beszédemet; angyalok közt fognak járni.” És a szilárd hitűek halvány, remegő ajkáról győzelmes kiáltás hangzik. 

Isten éjfélkor mutatja meg hatalmát népe szabadítására. Feltűnik a nap, és teljes fényben ragyog. Jelek és csodák történnek gyors egymásutánban. A gonoszok rémülten és csodálkozva nézik e jeleneteket, az igazak pedig szent örömmel szemlélik szabadulásuk jeleit. A természetben mintha minden a visszájára fordulna. A folyók állóvizekké válnak. Sötét, nehéz felhők jelennek meg, majd egymásra tornyosulnak. A haragos ég közepén egyetlen tiszta hely van, amely leírhatatlan dicsőségtől tündököl. Onnan hallatszik Isten hangja, amely olyan, mint a sok víz zúgása. Ezt mondja: „Meglett!” (Jel. 16:17) 

Ez a hang megremegteti az eget és a földet. Hatalmas földrengés támad, olyan, „amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy” (Jel. 16:18). Úgy tűnik, mintha az ég megnyílna és bezárulna, és az Isten trónjáról áradó dicsőség sugarakat lövellne. A hegyek szélben hajladozó nádként inognak, és durva kövek szóródnak szerteszét. Mennydörgés hallatszik. Vihart jelez. A tenger tombol. Forgószél süvölt, mintha öldöklő démonok kiáltoznának. Az egész föld megduzzad, mint a hullámzó tenger. Felszíne széttöredezik. Mintha az alapja kimozdult volna. Egész hegyláncok lesüllyednek. Lakott szigetek eltűnnek. A kikötők környékét, amelyet a gonoszság Sodomává formált, elnyelik a tajtékzó hullámok. Isten megemlékezik a nagy Babilonról, „hogy adjon annak inni az Ő búsult haragja borának poharából”. Hatalmas jégdarabok, „tálentom”-nyi nagyságúak pusztítanak (Jel. 16:19, 21). A föld legragyogóbb városai összeomlanak. Nagyúri paloták, amelyekre a föld nagyjai vagyonukat tékozolták, hogy a maguk dicsőségét emeljék, szemük láttára válnak romhalmazzá. A börtönfalak széthasadnak, és Isten gyermekei, a hitükért raboskodók megszabadulnak. 

Sírok nyílnak meg, és „sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra” (Dn. 12:2). Azok, akik a harmadik angyal üzenetébe vetett hittel haltak meg, megdicsőülten jönnek elő sírjukból, hogy meghallják, amikor Isten békeszövetséget köt törvénye megtartóival. Azok is, „akik Őt általszegezték” (Jel. 1:7), akik gúnyolódtak és nevettek Krisztus haláltusáján; és akik a leghevesebben támadták igazságát és népét, feltámadnak, hogy meglássák Krisztus dicsőségét és a hűségesek megdicsőítését. 

Az eget még mindig vastag felhők takarják, de már időnként látható a nap, amely Jahve bosszút árasztó szemének tűnik. Az égből vad villámok cikáznak, és lángszőnyeggel borítják el a földet. A rettenetes égzengést titokzatos, félelmes hangok harsogják túl, és meghirdetik a gonoszok pusztulását. E szavakat nem érti mindenki, de a hamis tanítók jól tudják, mit jelentenek. Akik még nem is olyan rég vakmerők, kérkedők, kihívók voltak, és ujjongva tiporták Isten törvénytartó népét, nem tudnak hova lenni a megdöbbenéstől, és reszketnek a félelemtől. Jajveszékelésük túlharsogja az elemek tombolását. A démonok elismerik Krisztus istenségét, reszketnek hatalma előtt. És páni félelemtől fetrengő emberek irgalomért esedeznek. 

Az ősi próféta, aki látomásban szemlélte az ítélet napját, ezt mondta: „Jajgassatok, mert közel van az Úrnak napja, mint pusztító hatalom jő a Mindenhatótól” (Ésa. 13:6). „Menj be a kősziklába, és rejtőzzél el a porba az Úr félelme elől, és az Ő nagyságának dicsősége előtt! A kevély szemű közember megaláztatik, és a főemberek magassága porba hajtatik, és csak az Úr magasztaltatik fel ama napon. Mert a seregek Urának napja eljő minden kevély és magas ellen, és minden felemelkedett ellen, és az megaláztatik.” „Ama napon odadobja az ember ezüst bálványait és arany bálványait, miket magának csinált, hogy azok előtt meghajoljon, a vakondokoknak és denevéreknek, hogy elmenjen a sziklák lyukaiba és a hegyek hasadékaiba, az Úr félelme elől és az Ő nagyságának dicsősége előtt, mikor felkél, hogy megrettentse a földet.” (Ésa. 2:10-12, 20-21) 

Csillag tűnik elő egy felhőhasadékban. A sötét háttérben fénye négyszeresére nő. A remény és az öröm üzenetét hozza a hűségeseknek, de szigorral és haraggal tekint az Isten törvényét megszegőkre. Azok, akik mindent feláldoztak Krisztusért, most az Úr sátrának rejtekében biztonságban vannak. Próbára lettek téve, de a világ és az igazság megvetői előtt megmutatták, hogy hívek az értük meghalt Krisztushoz. Csodálatos változás történik azokkal, akik még a halállal farkasszemet nézve is szilárdan megőrizték feddhetetlenségüket. Hirtelen megszabadulnak a démonoktól megszállt emberek sötét és rettentő zsarnokságától. Arcukon, amely nemrég még sápadt, gondterhelt és elgyötört volt, most a csodálat, a hit és a szeretet ragyog. Ajkukon felcsendül a diadalmas ének: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe: zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai; hegyek rendülhetnek meg háborgásától” (Zsolt. 46:2-4). 

Miközben az ének, amely szent hitről tanúskodik, Isten felé száll, a felhők elvonulnak, és láthatóvá lesz a csillagos ég, amely leírhatatlan fényben tündököl a sötét és haragos mennybolt hátterében. A mennyei város dicsősége átsugárzik a félig nyitott ajtókon. Majd az égen megjelenik egy kéz. Két egymásba hajtott kőtáblát tart. A próféta ezt mondja: „Az egek kijelentik az Ő igazságát, mert az Isten bíró” (Zsolt. 50:6). A szent törvény, Isten igazsága, amely mennydörgés és fényesség közepette az élet kalauzaként hangzott el a Sinai-hegyről, most az ítélet mércéjeként tárul az emberek elé. A kéz szétnyitja a táblákat, és a Tízparancsolat szabályai tüzes tollal írt igéknek látszanak, és oly tisztán rajzolódnak ki, hogy mindenki el tudja olvasni. Az emlékek megélénkülnek, a babonaság és az eretnekség sötétsége szertefoszlik, és Isten tíz rövid, átfogó, hiteles igéje a föld minden lakója elé tárul. 

Lehetetlen azoknak a rémületét és kétségbeesését leírni, akik lábbal tiporták Isten szent kívánalmait. Isten kinyilatkoztatta nekik törvényét, összemérhették volna vele jellemüket, és megláthatták volna hibáikat, míg alkalmuk volt a megtérésre és megújulásra. De a világ kegyének elnyeréséért elvetették Isten rendelkezéseit, és másokat is törvényszegésre tanítottak. Isten népét szombatrontásra akarták kényszeríteni. Most az a törvény, amelyet semmibe vettek, elítéli őket. Meg kell látniuk a félelmes valóságot: hogy nincs semmi mentségük. Ők döntötték el, hogy kit fognak szolgálni és imádni. „Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Istent tisztelők és az Őt nem tisztelők között” (Mal. 3:18). 

Isten törvényének ellenségei – a papoktól a legkisebb emberig – most új fogalmat kapnak az igazságról és a kötelességről. Túl későn ismerik fel, hogy a negyedik parancsolatban foglalt szombat az élő Isten pecsétje. Túl későn látják meg a hamis szombat valódi jellegét, és azt, hogy fövény volt az az alap, amelyre építettek. Rádöbbennek arra, hogy Isten ellen harcolnak. A vallás tanítói sok embert romlásba vittek, miközben azt hazudták, hogy az Éden kapujához vezetik őket. Csak a végső leszámoláskor derül ki, milyen nagy a felelősségük a szent tisztséget viselő embereknek, és milyen súlyos következményekkel jár a hűtlenségük. Csak az örökkévalóságban fogjuk igazán megérteni, hogy milyen veszteség egyetlen lélek elvesztése. Félelmes lesz annak az embernek a végzete, akinek Isten ezt fogja mondani: Távozz tőlem, gonosz szolga! 

Isten a mennyből fogja meghirdetni Jézus eljövetelének napját és óráját, és megkötni népével az örökkévaló szövetséget. Szavai zúgó mennydörgésként zengenek végig a földön. Isten Izraele figyel, felfelé tekint. Arcuk Isten dicsőségétől fénylik, mint a Sinai-hegyről alászálló Mózesé. A gonoszok képtelenek rájuk tekinteni. Amikor pedig az áldás elhangzik azok felett, akik a szombat megszentelésével megdicsőítették Istent, hatalmas győzelmi kiáltás hangzik fel. 

Nemsokára keleten megjelenik egy kicsiny fekete felhő. A távolból sötétnek látszó felhő körülveszi a Megváltót. Isten népe ebben a felhőben felismeri az Emberfiának jelét. Ünnepélyes csendben figyelik a föld felé közeledő és egyre fényesebb és dicsőségesebb felhőt, mígnem nagy fehér felhő lesz belőle, amely megemésztő dicsőségként fénylik. Felette a szövetség szivárványa ível. Jézus hatalmas győzőként lép elő. Most nem „fájdalmak férfia”-ként jön, hogy kiigya a szégyen és a szenvedés keserű poharát, hanem a menny és a föld győzteseként, az élők és holtak bírájaként, aki „hiv és igaz”; aki „igazságosan ítél és hadakozik”. „És mennyei seregek követik... vala Őt” (Jel. 19:11, 14). A királyt útján szent angyalok hatalmas, megszámlálhatatlan sokasága kíséri. Ajkukon dicsőítő ének, mennyei dallam hangzik. Az égen számtalan tündöklő alak látható – „tízezerszer tízezer és ezerszer ezer”. Emberi tollal nem lehet megrajzolni ezt a képet; az a tündöklés meghaladja az emberi képzeletet. „Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé.” (Hab. 3:3-4) Amint az „élő” felhő közelebb ér, minden szem meglátja az élet Fejedelmét. Szent fejét nem csúfítja töviskorona. Szent homlokán a dicsőség királyi koronája tündököl. Arca fényesebb, mint a vakító déli nap. „És az Ő ruháján és tomporán oda vala írva az Ő neve: királyoknak Királya és uraknak Ura.” (Jel. 19:16) 

Közelében minden arc „fakósárgává” válik. Isten kegyelmének visszautasítóit az örök nyomorúság rettegése lepi meg. „Szíve megolvadt, a térdek reszketnek..., mindnyájuk arca elvesztette pirosságát.” (Jer. 30:6; Náh. 2:10) Az igazak reszketve kiáltják: „Ki állhat meg?” Az angyalok ajkán elhal az ének, és egy ideig félelmes csend van. Majd Jézus hangja hallható. Ezt mondja: „Elég néked az én kegyelmem.” Az igazak arca felragyog, és minden szívet öröm tölt be. Az angyalok pedig, akik közelednek a földhöz, egyre hangosabban kezdenek énekelni. 

A királyok Királya leereszkedik a lángoló tűz övezte felhőn. Az ég tekercsszerűen felgöngyölödik, a föld remeg, minden hegy és minden sziget kimozdul a helyéből. „Eljön a mi Istenünk, és nem hallgat; emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél. Hívja az egeket onnan felül, és a földet, hogy megítélje népét.” (Zsolt. 50:3-4) 

„És a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasak, és minden szolga és minden szabad, elrejték magukat a barlangokba és a hegyek kőszikláiba; és mondának a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mireánk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül, és a Bárány haragjától: mert eljött az Ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?” (Jel. 6:15–17) 

Elhallgat a gúnyolódó tréfálkozás. A hazug ajkak elnémulnak. Megszűnik a fegyverek zaja, a csata kavargása, a saruk harci zaja, és nincs többé „vérbe fertőztetett öltözet” (Ésa. 9:5). Csak az ima, a sírás és a jajveszékelés hangja hallatszik. A nemrég még gúnyolódó ajkak ezt kiáltják: „Eljött az Ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?” A gonoszok azért imádkoznak, hogy inkább a hegyek sziklái temessék el őket, mintsem találkozzanak azzal, akit semmibe vettek és elutasítottak. 

Ismerik azt a hangot, amely behatol a halottak fülébe. Hányszor hívta megtérésre őket e szomorú, kedves hang! Hányszor szólalt meg barátnak, testvérnek a Megváltó szívhez szóló kérlelése! A kegyelem elutasítóinak semmi sem szólhat olyan kárhoztatóan, vádolóan, mint az a hang, amely oly sokáig esdekelte: „Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Hiszen miért halnátok meg?” (Ez. 33:11) Ó, ha ez a hang ismeretlen lett volna nekik! Jézus ezt mondja: „Hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztém az én kezemet, és senki eszébe nem vette; és elhagytátok minden én tanácsomat, és az én feddésemmel nem gondoltatok” (Pld. 1:24-5). Ez a hang emlékeket ébreszt bennük, amelyeket szívesen elfelejtenének – a semmibe vett intéseket, a visszautasított hívásokat, a lebecsült kiváltságokat. 

Ott vannak azok is, akik kigúnyolták a megalázott, szenvedő Krisztust. Lelkük megremeg, amikor eszükbe jutnak a főpap felszólítására mondott ünnepélyes szavai: „Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben” (Mt. 26:64). És most látják dicsőségben, és látniuk kell azt is, hogy Isten jobbján ül. 

Akik kinevették, amikor Isten Fiának nevezte magát, most szótlanok. Ott van a gőgös Heródes, aki gúnyt űzött Krisztus királyságából, és megparancsolta gúnyolódó katonáinak, hogy koronázzák Krisztust királlyá. Ott vannak azok is, akik durván vállára tették a bíborpalástot, szent homlokára a töviskoszorút, a „jogart” a kezébe adták, és gúnyolódva, átkozódva térdet hajtottak előtte. Akik ütötték és leköpték az élet Fejedelmét, azok most nem tudják elviselni átható tekintetét, és menekülnek megemésztő dicsősége elől. A katona, aki átszúrta oldalát, az emberek, akik átszögezték a kezét és a lábát, rémülten és bűntudattal nézik a szögek és a dárda nyomát. 

A papok és a főemberek előtt megdöbbentő pontossággal elevenednek fel a Golgota eseményei. Rémült borzongással emlékeznek vissza, miként kiáltották ujjongva, fejüket csóválva: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki. Bízott az Istenben; mentse meg most Őt, ha akarja” (Mt. 27:42–43). 

Jól emlékeznek a példázatra, amelyet a Megváltó azokról a szőlőmunkásokról mondott, akik megtagadták gazdájuktól a szőlőskert termését, bántalmazták szolgáit, és a fiát megölték. Az ítéletre is emlékeznek, amit ők mondtak ki: A szőlőskert ura „mint gonoszokat gonoszul elveszti őket”. A papok és a vének a saját eljárásukat és megérdemelt végzetüket ismerték fel e hűtlen emberek bűnében és büntetésében. Halálos gyötrelmükben kiáltozni kezdenek. A Jeruzsálem utcáin egykor végig harsogó „feszítsd meg, feszítsd meg” kiáltásnál hangosabb ez az ijesztő, kétségbeesett sikoltás: „Ő az Isten Fia, az igazi Messiás!”. És szeretnének elmenekülni a királyok Királyának közelségéből. De az elemek harcában széthasadt föld mély üregeiben hiába próbálnak elrejtőzni. 

Az igazság megtagadóinak életében vannak pillanatok, amikor megjelennek előttük képmutató életük kínzó emlékei, lelkiismeretük felébred, és lelkük eleped a mit sem érő sajnálkozástól. De ez nem is hasonlítható ahhoz a bűntudathoz, amely akkor támad bennük, amikor „eljő, mint vihar, az, amitől féltek”, és a nyomorúság, „mint forgószél, elközelget!” (Pld. 1:27) Akkor azok, akik Krisztust és hű népét el akarták pusztítani, meglátják a megdicsőültekre sugárzó fényességet, és rémüldözésük közben hallják a szentek boldog kiáltását: „Ímé Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket” (Ésa. 25:9). 

A föld rázkódása, a villámok cikázása és az ég zengése közepette hívja elő Isten Fia az alvó szenteket. Kezét az ég felé emeli, és az igazak sírjára tekintve kiáltja: „Ébredjetek, ébredjetek, ébredjetek, ti, akik alusztok a porban, és keljetek fel!”. A halottak az egész földön meghallják ezt a hangot, és akik hallják – minden nemzetségből, ágazatból, nyelvből és népből mérhetetlen sokan életre kelnek. A halál tömlöcéből lépnek elő, hervadhatatlan dicsőségben. Lépésük zajától zeng a föld. „Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (I. Kor. 15:55) – kiáltják. Az élő igazak és a feltámadt szentek hangja boldog győzelmi kiáltásban olvad össze. 

A halottak olyan termettel támadnak fel, amilyennel a sírba szálltak. Ádám is a feltámadt sokaság között áll. Alakja méltóságteljes, alig kisebb, mint az Isten Fiáé. Élesen különbözik a későbbi nemzedékektől. Ez is mutatja, hogy az emberiség elkorcsosult. De az igazak az örök ifjúság frissességével és elevenségével támadnak fel. Isten kezdetben nemcsak a maga jellemének, de alakjának és arcának hasonlatosságára is teremtette az embert. A bűn azonban eltorzította Isten képmását, és majdnem kitörölte az emberből. De Krisztus eljött, hogy visszaadja azt, ami elveszett. Ő át fogja változtatni a mi nyomorúságos testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez. A halandó romlandó test, amelyet eltorzított és beszennyezett a bűn, tökéletes, szép és halhatatlan lesz. Minden fogyatékosság és rútság a sírban marad. A rég elvesztett Édenbe – az élet fájához – visszavitt üdvözültek növekedni fognak, mígnem elérik kezdetben kapott méltóságteljes magasságukat. A bűn átkának utolsó maradványa is eltűnik, és Krisztus hű gyermekei „az Úrnak, a mi Istenünknek” szépségét fogják viselni, és testben, lélekben, értelemben Uruk tökéletes hasonmását fogják tükrözni. Ó, sokat emlegetett, régóta remélt, türelmetlenül várt, de igazán soha meg nem értett, csodálatos üdvösség! 

Az élő igazak „nagy hirtelen, egy szempillantásban” elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőültek; Isten most halhatatlanná teszi őket, és a feltámadt szentekkel együtt elragadja őket az Úr elé a levegőbe. Az angyalok „egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, a föld egyik végétől a másik végéig”. A kicsi gyermekeket szent angyalok helyezik anyjuk karjába. Barátok, akiket régen elszakított egymástól a halál, újra találkoznak, hogy soha többé el ne váljanak. Most boldogan énekelve együtt emelkednek fel Isten városába. 

A felhőhintó oldalán szárnyak vannak; alatta pedig élő kerekek; és amint a szekér felfelé gurul, a kerekek ezt kiáltják: „Szent!”. Útközben a szárnyak is kiáltják: „Szent!”, és a kísérő angyalok is kiáltják: „Szent, szent, szent, az Úr Isten, a Mindenható!” És amint a szekér az Új Jeruzsálem felé gördül, a megváltottak „Hallelujá”-t zengenek. 

A Megváltó, mielőtt belép Isten Városába, átadja követőinek győzelmük szimbólumait, és rájuk helyezi királyságuk rangjeleit. A fénylő sorok négyszöget alkotnak Királyuk körül, akinek fenséges alakja messze kimagaslik a szentek és az angyalok között. Szeméből sugárzik a jóság és a szeretet. Az üdvözültek megszámlálhatatlan sokasága Krisztusra függeszti tekintetét. Minden szem az Ő dicsőségét szemléli, akinek „rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié”. Jézus a dicsőség koronáját saját jobbjával helyezi a győzők fejére. Mindenkinek van koronája; rajta új neve (Jel. 2:17) és ez a felirat áll: „Szentség az Úrnak.” Jézus minden kézbe győzelmi koronát és csillogó hárfát tesz. Amikor a parancsnokló angyalok megadják a hangot, az üdvözültek ujjai ügyesen futnak végig a hárfa húrjain, és sokszínű dallamot csalnak ki belőlük. Minden szív leírhatatlan örömmámorban úszik, és minden száj hálás dicséretre nyílik: „Annak, aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinktől az Ő vére által, és tett minket királyokká és papokká az Ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké!” (Jel. 1:5-6) 

A Szent Város a megváltottak elé tárul. Jézus szélesre tárja gyöngykapuit. Az igazság megtartói belépnek rajtuk, és megpillantják az Édent, az ártatlan Ádám otthonát. Halandó fül által soha nem hallott hangon e szavak hallatszanak: „Küzdelmetek véget ért.” „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.” 

Egy titok felfedése - Pál utazásai

https://www.youtube.com/watch?v=4SIcQCg6IK4&list=LL&index=38&t=130s

 

Végső győzelem a halál felett

 (1Kor 15:42-57). Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; (43) elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. (44) Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. Ha van földi test, van lelki test is. (45) Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. (46) De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki. (47) Az első ember a föld porából való, a második ember mennyből való. (48) Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. (49) És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is. (50) Azt mondom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot. (51) Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni. (52) Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. (53) Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba. (54) Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött! (55) Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” (56) A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. (57) De hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! /RÚF/ 

(1Korinthus 15. fejezetének) utolsó szakaszát Pál egy érdekes kijelentéssel kezdi: 

„test és vér nem örökölheti Isten országát”. (1Kor 15:50) 

A Biblia sok olvasója úgy érti ezt az állítást, miszerint Pál itt amellett érvel, hogy a mennyei lét nem anyagi természetű lesz. A szövegösszefüggés azonban másra utal. (1Kor 15:50) párhuzamos gondolatai azt érzékeltetik, hogy a „test és vér” párhuzamban áll a „romlandósággal”, mint ahogy „Isten országa” párhuzamos a „romolhatatlansággal”. Amint (1Kor 15:42-49) szakaszában, úgy itt is Pál ellentétbe állítja a mostani testet (még a holttestet is) a feltámadott testtel. Az eltemetett testen ott vannak a romlás, a halandóság jelei, míg a feltámadott testet romolhatatlanság és halhatatlanság jellemzi. (1Kor 15:50, 53-54) Egyszerűen szólva, Pál azt mondja, hogy a testünknek radikális változáson kell átmennie, hogy örökölhessük a mennyet. Röviden tehát, Pál a romlás és halandóság gondolatával utal bűnös természetünkre. A zsidó írásokban a „test és vér” kifejezés a bűnössé lett emberre vonatkozik, ezért kell a testünknek átváltoznia, minden hiányosságtól megtisztulnia. 

Csak azután, hogy bűnös természetünk elváltozik (1Kor 15:54) és tapasztaljuk a megdicsőülést (1Kor 15:51-53); (1Thessz 4:13-17). 

(1Thessz 4:13-17). Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. (14) Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. (15) Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. (16) Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, (17) azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. /RÚF/

 ... teljesül a kijelentés: „Teljes a diadal a halál fölött”! (1Kor 15:54), /RÚF/ Akkor zeng majd ez a lendületes, lelkes ének: 

„Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod”? (1Kor 15:55), /RÚF/ 

Ez Krisztus második adventjekor történik majd meg. (1Kor 15:51-52) 

Gondoljunk csak bele! A halál pillanatában lezárul a szemünk, és a következő, amiről tudomásunk lesz, az Jézus visszajövetele, amikor feltámaszt a halálból. Nem számít, ki mikor halt meg, akár évezredekkel korábban, „nagy hirtelen, egy szempillantásban” életre kelnek „az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk” (1Kor 15:52) 

Ki ne szomorkodott volna már azon, hogy milyen hirtelen elmúlik az élet? Ilyen gyorsnak fog tűnni Jézus második eljövetele. Talán az lesz akkor az első gondolatunk, hogy „Uram, milyen hamar eljöttél!” Erre gondolva hogyan tudunk jobban megbirkózni a látszólagos „késlekedéssel”? 

White idézet: A Föld rázkódása, a villámok cikázása és az ég zengése közepette hívja elő Isten Fia az alvó szenteket… A halál tömlöcéből lépnek elő, hervadhatatlan dicsőségben. Lépésük zajától zeng a föld. „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15:55) – kiáltják. 

Az élő igazak „nagy hirtelen, egy szempillantásban” elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőültek; Isten most halhatatlanná teszi őket, és a feltámadt szentekkel együtt elragadja őket az Úr elé a levegőbe. 

Mielőtt a Megváltó belép Isten városába, átadja követőinek győzelmük szimbólumait, és rájuk helyezi királyságuk jeleit… Jézus a dicsőség koronáját saját jobbjával helyezi a győzők fejére. Mindenkinek van koronája; rajta az új neve (Jel 2:17). Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja. /RÚF/, és ez a felirat áll: „Szentség az Úrnak.” Jézus minden kézbe győzelmi koronát és csillogó hárfát tesz. Amikor a parancsnokló angyalok megadják a hangot, az üdvözültek ujjai ügyesen futnak végig a hárfa húrjain, és sokszínű dallamot csalnak ki belőlük. Minden szív leírhatatlan örömmámorban úszik, és minden száj hálás dicséretre nyílik. 

A szent város a megváltottak elé tárul. Jézus szélesre tárja gyöngykapuit. Az igazság megtartói belépnek rajtuk… Halandó fül által soha nem hallott hangon e szavak hallatszanak: „Küzdelmetek véget ért.” „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta” (Mt 25:34) 

Ekkor teljesedik be az az ima, amelyet a Megváltó a tanítványaiért mondott. „Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.” Krisztus az Atya elé, „az Ő dicsősége elé” állítja „feddhetetlenségben nagy örömmel” (Júd 24) azokat, akiket a vére árán vásárolt meg… A megváltó szeretet csodái ezek! Milyen mámoros örömet hoz az az óra, amikor az örökkévalóság Atyja a megváltottakra tekintve meglátja a saját képmását! – Isten csodálatos kegyelme, 357./old. (dec. 15.) 

Jézus ismét eljön, de nem úgy, mint egykor Betlehemben, sem úgy, miként Jeruzsálembe bevonult, amikor a tanítványok ujjongva kiáltottak „hozsanná”-t neki, hanem az Atyának dicsőségében jön el az összes szent angyalokkal egyetemben, akik elkísérik földi útjára. A menny teljesen üres marad, mert az angyalok Mesterüket elkísérik, és a földön az élő és várakozó szentek a menny felé, Jézus felé tekintenek, amiképpen a galileai férfiak tették, amikor az Úr az Olajfák hegyéről a mennybe szállt. Ama napon csak az istenfélők és a szentek kiáltanak fel ujjongva – akik igazán alázatosan és szelíden követték Jézus Krisztus példáját: „Íme, a mi Urunk, akit vártunk, és aki megszabadít minket!” S a szentek „egyetlen szempillantás alatt” a végső harsonaszóra elváltoznak – ama harsonának a szavára, amely a porban nyugvó szenteket új életre szólítja. Az Úr felruházza dicső halhatatlansággal szentjeit, akik örömmel kiáltanak fel: „Győzelem, győzelem a sír és a halál felett!” Az elváltozott szentek a szent angyalokkal együtt az Úr elé ragadtatnak, hogy soha többé el ne váljanak szeretett Uruktól. – Korai írások, 110./old.

A feltámadott test - Isten adta új testben

 (1Kor 15:35-39) verseiben Pál a feltámadott testről tart rövid értekezést. Ezt a szakaszt két kérdéssel kezdi: „Hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek elő” (1Kor 15:35), /ÚRK/ E kérdésekre (1Kor 15:36-49) részében felel. 

(1Kor 15:35-49). De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? (36) Esztelen! Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal, (37) és amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. (38) De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. (39) Nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké. (40) Vannak mennyei testek, és vannak földi testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké. (41) Más a nap fényessége, más a hold fényessége, és más a csillagok fényessége: mert egyik csillag fényességben különbözik a másik csillagtól. (42) Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; (43) elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. (44) Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. Ha van földi test, van lelki test is. (45) Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. (46) De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki. (47) Az első ember a föld porából való, a második ember mennyből való. (48) Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. (49) És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is. /RÚF/ 

Pál három hasonlattal segít az olvasóinak, hogy megértsék, mi történik a feltámadáskor. Az első analógia (1Kor 15:36-38) kifejti: a test hasonló a maghoz, aminek meg kell halnia (nem lesz többé mag) ahhoz, hogy csodálatos módon új növénnyé váljon. A tanítás világos: a feltámadás Isten csodatette. A második: a testek hasonlata (1Kor 15:39-40), ami kiemeli, hogy a világban Isten állatoknak, embereknek különféle testet teremtett, ami az adott környezetükhöz a legjobban illik. A feltámadás után a testünk a mennyei világ új körülményeinek fog megfelelni. Ezt a gondolatot viszi egy lépéssel tovább a harmadik analógia a dicsőséges testről (1Kor 15:40- 41), azt hangsúlyozva, hogy a feltámadott test dicsősége messze felülmúlja az első, bukott, földi testét. 

Szintén ezzel a gondolattal találkozunk a földi, itteni, mostani test és a feltámadott test közötti négy ellentét bemutatásában. Az első földi, romlandó, gyenge és érzéki, az utóbbi pedig mennyei, romolhatatlan, erős és lelki. (1Kor 15:40-44) Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne folyamatosság a kettő között. Pál egyaránt a görög szóma („test”) szót használja az eltemetett és a feltámadott testre, ami a folyamatosságra utal. Viszont ez a négy ellentétpár a folytonosság megszakadását is mutatja. Új testünk (Istennek hála) nem olyan lesz, mint a mostani, gyengülő testünk. 

A „lelki” szót Pál nem anyagtól független létezéshez kapcsolja. Másutt úgy fogalmazott, hogy Jézus „átváltoztatja nyomorúságos testünket az ő dicsőséges testének hasonlóságára”. (Fil 3:21), /ÚRK/ Valóságos testünk lesz, ami azonban nem kopik el és nem betegszik meg. Mi most csak a romlást, a betegséget és a halált ismerjük, nem könnyű elképzelni az életet ezek nélkül, de ennek az ígéretét kaptuk Jézusban! 

Pál arról biztosít, hogy testünk tökéletessé lesz. 

White idézet: Jézus feltámadása előképe mindazok végső feltámadásának, akik őbenne aludtak el. A halálból megszabadult Üdvözítő arckifejezése, modora, beszéde mind ismerős volt tanítványai számára. Amiként Jézus Krisztus feltámadt halottaiból, úgy azok is fel fognak támadni, akik Őbenne aludtak el. Miként a tanítványok megismerik Jézus Krisztust, mi is felismerjük barátainkat. Lehetséges, hogy nyomorékok, betegek vagy csúnyák voltak ebben a múló földi életben, azonban tökéletes egészségben és arányosságban támadnak fel, mégis teljesen megőrizték megdicsőült testükben is azonosságukat. 

Urunk második eljövetelekor minden drága halottunk meghallja majd az Ő hangját, és előjönnek a dicsőséges és halhatatlan életre. Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, feltámasztja majd egyházát is, és megdicsőíti azt vele minden fejedelemségek, minden hatalmasságok és minden más név felett, amely adatott, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. 

Tisztességgel fogad majd bennünket, és a dicsőség hervadhatatlan koronáját helyezi a fejünkre. – The Faith I Live By, 180./old. 

A feltámadáskor megőrizzük a személyiségünket, jellemünket, noha nem ugyanazokból az anyagi részecskékből épül fel a testünk, ahogy a sírba szálltunk. Isten csodálatos művei titkok számunkra. Az ember lelke, jelleme Istennél őriztetik meg. A maga idejében előhívja a halottakat, hogy ismét az élet leheletét adja nekik, és élettel ruházza fel a száraz csontokat. Ugyanaz az alak jön elő, de minden betegségtől és hibától mentesen. Ismét él, s ugyanazokat a személyiségjegyeket hordozza, így a barát megismeri majd a barátot. Nincs olyan isteni törvény a természetben, amely megmutatja, hogyan adja vissza Isten az anyagnak ugyanazokat az azonosító részecskéit, amelyek a halál előtt a testet alkották. Isten az igazaknak testet ad, olyat, ami neki tetszik. 

Pál mindezt a földbe vetett maggal szemlélteti. Az elültetett mag elbomlik, de új mag jön elő. A gabonaszemben levő természetes anyag elbomlik, sohasem olyannak kel ki, mint amilyen előtte volt, de Isten testet ad neki, amilyen neki tetszik. Sokkal finomabb anyagból lesz az emberi test, mert ez új teremtés. Elvettetett a természetes test, és feltámadt a lelki test. 

A hívő meghalhat, ahogyan Krisztus meghalt, de a Megváltó élete benne van. Élete elrejtetett Krisztussal Istenben. „Eljöttem, hogy életük legyen – mondta Jézus –, és bővelkedhessenek.” A hívők eggyé lesznek vele a jelenlegi életben, hogy egyek legyenek vele az örökkévalóságon át. 

Az utolsó napon feltámasztja őket, mint önmaga részét… Krisztus eggyé válik velünk, hogy mi is eggyé lehessünk vele az istenségben. – Maranatha, 301./old. (okt. 20.)