Megbocsátás és a szeretet megerősitése

 (2Korinthus 2:1-17). Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal. (2) Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem, hacsak nem az, akit én megszomorítok? (3) Azért is írtam erről, hogy amikor megérkezem, ne érjen szomorúság azok miatt, akiknek örülnöm kellene, mert meg vagyok győződve arról, hogy az én örömöm mindnyájatoké. (4) Mert sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással írtam nektek, nem azért, hogy megszomorodjatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, amely igen erős énbennem irántatok. (5) Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem – hogy ne túlozzak – részben titeket mindnyájatokat is. (6) Elég az ilyennek az a büntetés, amelyet a többség mért rá. (7) Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet. (8) Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet. (9) Mert levelemet azért is írtam, hogy meggyőződjem megbízhatóságotokról: vajon mindenben engedelmesek vagytok-e. (10) Akinek pedig ti megbocsátotok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán. (11) Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk. (12) Amikor pedig megérkeztem Tróászba Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár az Úr kaput nyitott előttem, (13) nem volt nyugalma lelkemnek, mivel nem találtam Titusz testvéremet. Ezért elbúcsúztam tőlük, és elmentem Makedóniába. (14) De hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. (15) Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: (16) ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre? (17) Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztusban. /RÚF/ 

Ahelyett, hogy Pál másodszor is ellátogatott volna Korinthusba, Efezusba visszatérve elküldte a később „szigorú levélként” emlegetett üzenetét. (2Kor 2:3-4); (2Kor 7:8, 12)

(2Kor 7:5-13) Mi lett az eredménye annak, amit Pál a korinthusiaknak írt, és milyen reakciót váltott ez ki az apostolból? 

(2Kor 7:5-13). Mert amikor megérkeztünk Makedóniába, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem ki voltunk téve mindenféle zaklatásnak: kívül harcok, belül félelmek. (6) De Isten, a megalázottak vigasztalója, megvigasztalt minket Titusz megérkezésével, (7) de nemcsak az ő megérkezésével, hanem azzal a vigasztalással is, amellyel ő nálatok megvigasztalódott. Hírül hozta ugyanis nekünk a ti vágyódásotokat, kesergéseteket, hozzám való ragaszkodásotokat, úgyhogy még jobban megörültem. (8) Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan, látva, hogy az a levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket, (9) de most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy szomorúságotok megtéréshez vezetett: mert Isten szerint szomorodtatok meg, és miattunk semmiben nem vallotok kárt. (10) Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez. (11) Mert éppen az, hogy Isten szerint szomorodtatok meg, mekkora buzgóságot keltett bennetek, sőt mentegetőzést, sőt méltatlankodást, sőt félelmet, sőt vágyódást, sőt ragaszkodást, sőt a vétkes megbüntetését! Mindenképpen igazoltátok, hogy ártatlanok vagytok az ügyben. (12) Ha tehát írtam is nektek, nem a sértő miatt és nem is a sértett érdekében írtam, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen buzgóságotok, amely Isten színe előtt van bennetek irántunk. (13) Ezért tehát megvigasztalódtunk, de megvigasztalódásunkon túl még jobban örültünk Titusz örömének, hiszen ti mindnyájan megnyugtattátok a lelkét. /RÚF/

Pál később Macedóniában találkozott Titusszal, akitől megtudta a remek hírt, hogy erős szavai milyen pozitív eredményre vezettek. Ez nagy örömet okozott az apostolnak. Korábban néhányan szembehelyezkedtek vele, de mostanra a gyülekezet mellé állt. Milyen fontos támogatni a vezetőinket! Az egyház tagjaiként így sokkal könnyebbé tehetjük a munkájukat. 

(2Kor 2:5-11) verseiben mi itt a központi gondolat? 

Ez a szakasz a gyülekezeti fegyelmezés esetét érinti. A teológusok között vita tárgyát képezi, hogy a vétkes itt vajon az a vérfertőző férfi, akit (1Kor 5:1-5). Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő: hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. (2) Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna magatok közül azt, aki ilyen dolgot cselekedett. (3) Mert én, aki testben távol vagyok, de lélekben jelen, mint jelenlevő már ítéltem afelett, aki így cselekedett. (4) Úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, (5) átadjuk az ilyet a Sátánnak teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján. /RÚF/] szakasza említ, vagy valaki más. Annak a személynek a befolyására a gyülekezetből némelyek megvádolták Pált, hogy következetlen, és az utazásával kapcsolatban meghozott döntéseiben nincs tekintettel rájuk. A kontextus miatt a második lehetőség tűnik valószínűbbnek. Minden esetre a szakasznak az a legfontosabb tanítása, hogy mit kezdjen a gyülekezet a bűnbe esett tagjával. 

Ez a rész arra mutat, hogy az egyházfegyelem célja a helyreállítás, megbocsátással és a bűnös iránti szeretet megerősítésével. (2Kor 2:6-8, 10). Arra is utal, hogy a fegyelmezés fájdalmas lehet, de szükséges. Egyes gyülekezetekben soha nem lépnek fel a kirívó, nyilvános bűnökkel szemben, nem foglalkoznak az ügyekkel, amit jó szándékkal tesznek, törekedve a „kegyelemre”. Mások viszont talán túlzottan szigorúak, kérlelhetetlenek és kíméletlenek. Fontos foglalkozni a bűnnel, de szeretettel. Ezért Pál arra biztatja a gyülekezetet, hogy fejezzék ki a szeretetüket a vétkező iránt (2Kor 2:8), ahogyan ő is szereti a gyülekezetet. (2Kor 2:4) 

A korinthusi gyülekezet fordulhatott szeretettel a vétkezőhöz (2Kor 2:8▲), hiszen őket is szerette Isten, ami megmutatkozott Pál szeretete által is. Milyen tanítás rejlik ebben a szeretettel kapcsolatban?

White idézet: Egyetlen gyülekezeti tisztviselő se tanácsolja, egyetlen bizottság se javasolja, egy gyülekezet se szavazza meg valamely helytelenséget elkövető tagnak a kitörlését a gyülekezet könyveiből, amíg hűségesen nem követték Krisztus utasításait. Ha követték ezt az utasítást, akkor a gyülekezet tisztázta magát Isten előtt. Akkor az elkövetett gonoszság táruljon fel a maga valóságában, és távolítsák el, hogy ne terjedjen tovább. A gyülekezet épségét és tisztaságát meg kell őrizni, hogy feddhetetlenül álljon Isten előtt, Krisztus igazságának ruháiba öltözve. 

Amikor a tévedő megtér és alárendeli magát Krisztus fegyelmezésének, akkor adni kell neki még egy alkalmat. Ha nem tér meg, hanem kiment a gyülekezetből, Isten szolgái akkor is munkálkodjanak érte. Igyekezzenek komolyan arra, hogy bűnbánatra bírják őt. Bármilyen súlyos sérelmet okozott, ha enged a Szentlélek fáradozásainak, s bűnének megvallása és elhagyása által bebizonyítja megtérését, akkor bocsássanak meg neki, és fogadják be újra a nyáj közé. Testvérei bátorítsák őt a helyes életmódra, és kezeljék őt úgy, mint ahogyan ők kívánnák, hogy őket kezeljék, ha az ő helyében lennének, „ügyelvén arra, hogy ők is kísértésbe ne essenek”. (Gal 6:1) 

Krisztus így folytatta tanítását: „Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Mt 18:18) 

Ez a kijelentés kötelező minden korszakra. A gyülekezet hatalmat kapott arra, hogy Krisztus helyett cselekedjen, ezért Isten eszköze, hogy megőrizze a rendet és fegyelmet népe között. Az Úr hatalommal ruházta fel gyülekezetét, hogy munkálja a gyülekezet sikerét, tisztaságát és rendjét. Rajta nyugszik a felelősség, hogy kizárja a méltatlanokat, akik Krisztus-ellenes magatartásukkal gyalázatot hoznak az igazságra. Mindazt a Menny is szentesíti, amit a gyülekezet Isten Igéjének utasításaival összhangban tesz. 

Nagyon fontos ügyek merülnek fel, amelyeket a gyülekezetnek kell elintéznie. Isten szolgái, akiket népének vezetésére rendelt, miután megtették részüket, rendeljék alá az egész ügyet a gyülekezetnek, hogy a hozott döntésben egységre jussanak. 

Az Úr azt kívánja, hogy követői óvatossággal járjanak el egymás kezelésében. Emeljék fel, állítsák helyre és gyógyítsák meg egymást. Azonban a gyülekezet ne hanyagolja el a megfelelő fegyelmezést. A gyülekezet tagjai tekintsék magukat egy iskola tanulóinak, akiknek meg kell tanulniuk, hogy oly jellemet fejlesszenek, amely méltó magasztos elhívatásukhoz. E földi gyülekezetben Isten gyermekeinek el kell készülniük a mennyei gyülekezettel való ünnepélyes egyesülésre. Azok, akik itt e földön összhangban élnek Krisztussal, remélhetik, hogy örökké élnek majd, mint a megváltottak családjának tagjai. – Tanácsok a gyülekezeteknek, 257-258./old.