(2Kor 3:4-6) Nem azzal foglalkozott, hogy önmagát kiemelje
(2Kor 2:2. Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem, hacsak nem az, akit én megszomorítok? /RÚF/;
(2Kor 3:5) A saját szolgálatáról szólva röviden tárgyalja a két szövetség témáját: az első szövetséget Mózes jelképezte, az újat pedig Pál és a munkatársai. A felületes olvasó azt gondolhatja, hogy az Ószövetség nem adott reményt az üdvösségre, de ez nem igaz. Az Ó- és az Újszövetség idején is lehetséges volt a megváltás. Az Ószövetség volt az evangélium előzetese.
„Mivel pedig az Írás előre látta, hogy Isten hitből fogja megigazítani a pogányokat, előre hirdette az evangéliumot Ábrahámnak: Tebenned fog áldást nyerni minden nép” (Gal 3:8), /ÚRK/.
(2Kor 3:1-18). Elkezdjük-e ismét ajánlani önmagunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek, hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre? (2) A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. (3) Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira. (4) Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van Isten iránt. (5) Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak arra, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk Istentől van. (6) Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. (7) Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, (8) hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata? (9) Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata! (10) Sőt ami ott dicsőséges volt, már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt. (11) Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó. (12) Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk, (13) és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. (14) De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el. (15) Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön. (16) De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel. (17) Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. (18) Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/
(2Kor 4:1-6). Ezért tehát, mivel Isten irgalmából ilyen szolgálatban állunk, nem csüggedünk el, (2) hanem elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket; nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének Isten előtt. (3) Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. (4) Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világosságát. (5) Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. (6) Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. /RÚF/
...szakaszában azt láthatjuk, hogy az Ószövetség szimbolizálta azoknak a törvényeskedő tapasztalatát, akik saját engedelmes cselekedeteikkel akarták elnyerni Isten tetszését. Az Újszövetség azonban azoknak a tapasztalatát mutatja be, akik maradéktalanul Isten kegyelmére hagyatkoznak, hogy Isten mindazt véghezvigye értük és bennük, amit megígért.
Pál a hívők és a nem hívők két különböző reakciójáról beszél, amit az evangélium kivált belőlük. Nem utal két, külön evangéliumra, egyre az Ószövetségben, a másikra pedig az Újszövetségben, mert csak egy evangélium létezik, amit Isten ad.
„Mert ő szabadított meg minket, és hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk” (2Tim 1:9), /RÚF/.
„Ez nem jelenti annak tagadását, hogy (2Kor 2:14–4:6) részében vannak történelmi elemek” (Skip MacCarty: In Granite or Ingrained? What the Old and New Covenants Reveal about the Gospel, the Law, and the Sabbath. Berrien Springs, MI, Andrews University Press, 2007, 120./old.).
Pál a történelemre utalva akar rámutatni, hogy egyesek „üdvözülők”, mások pedig „elkárhozók”.
(2Kor 2:15). Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: /RÚF/.
A saját reakciójuk, Mózes szolgálatával szembeni hitetlenségük miatt lehet a szolgálatára a kárhoztatás és halál szolgálataként tekinteni. Mivel a korinthusi gyülekezet hitre jutott, Pál köztük végzett szolgálata az igazság, az életadó Lélek szolgálatának bizonyult. A korinthusi gyülekezet megváltásra jutása Pál hiteles szolgálatának bizonysága.
White idézet: Amikor Jézus leült pihenni Jákób kútjánál, épp Júdeából jött, ahol szolgálata kevés gyümölcsöt termett… Erőtlenül, kimerülten sem tagadta meg a beszélgetés lehetőségét egy asszonytól, bár az idegen volt, elszakadt Izráeltől, és nyílt bűnben élt.
A beszélgetés során Jézus szavai mély hatást tettek az asszonyra. Sohasem hallott ilyen véleményt sem saját papjaitól, sem a zsidóktól. Amint addigi élete elvonult előtte, átérezte, hogy nagy szüksége van valamire. Rádöbbent, hogy lelke szomjazik, és ezt Sikár kútjainak vize sohasem csillapíthatja. Eddig semmi sem érte, ami ennyire ráébresztette volna magasabb rendű szükségleteire. Jézus meggyőzte arról, hogy olvas életének titkaiban, mégis barátjának érezte Őt, olyannak, aki szánja és szereti. Bár már jelenlétének tisztasága is ítélet volt bűnei felett, Jézus egy szóval sem vádolt, hanem kegyelméről beszélt, ami megújíthatja a lelket.
Otthagyta a vizeskorsót, és visszatért a városba, hogy elvigye az üzenetet másoknak… Örömtől túlcsorduló szívvel sietett útjára, hogy másokkal is megossza a kapott drága világosságot. „Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem – mondta a város lakóinak; nem ez-é a Jézus?” (Jn 4:29) Szavai az emberek szívét érintették. Új volt az arckifejezése, egész megjelenése. Az emberek érdeklődtek Jézus iránt.
Mihelyt megtalálta a Megváltót, a samáriai asszony másokat is elhozott hozzá. Jobb misszionáriusnak bizonyult, mint Jézus tanítványai… Gondolataik a nagy munka felé irányultak, amelyet a jövőben kell elvégezniük. Nem látták, hogy éppen körülöttük van az aratnivaló, amit be kell gyűjteni. A lenézett asszony viszont egy egész várost hozott el, hogy hallhassák a Megváltót. Azonnal elvitte a világosságot embertársainak…
Ez az asszony a Krisztusban való gyakorlati hit munkálkodását jeleníti meg. Minden igaz tanítvány misszionáriusként születik Isten országába. Aki az élet vizéből iszik, az élet kútfejévé válik. – Conflict and Courage, 294./old.
Másnap, amikor két tanítványa a közelben állt, János újra meglátta Jézust a nép között. A próféta arcát megint beragyogta a Láthatatlan dicsősége, és így kiáltott: „Ímé, az Isten ama Báránya!” (Jn 1:36) E szavak izgalomba hozták a tanítványok szívét. Nem teljesen értették. Mit jelent a név, amelyet János adott neki: „Isten Báránya”? János ezt nem magyarázta meg.
Otthagyták Jánost, és elindultak, hogy megkeressék Jézust. Egyik András volt, Simon testvére, a másik pedig János, az evangélista.
Ők voltak Jézus első tanítványai. Ellenállhatatlan indítás késztette őket, hogy kövessék Jézust, alig várták, hogy beszélhessenek vele, mégis félve és csendben töprengtek: „Ez a Messiás?”
Jézus tudta, hogy követik a tanítványok. Ők voltak szolgálatának első zsengéi, és az isteni Tanító szíve megtelt örömmel, amikor ezek az emberek elfogadták kegyelmét. Mégis csak annyit kérdezett, ahogy megfordult: „Mit kerestek?” (Jn 1:39) Rájuk bízta, hogy visszafordulnak-e, vagy elmondják vágyukat.
A tanítványok előtt egyetlen cél lebegett. Egyetlen személy jelenléte kötötte le gondolataikat. Felkiáltottak: „Mester, hol lakol?” (Jn 1:39) Egy rövid beszélgetés útközben nem nyújthatta azt, amire vágytak. Egyedül akartak lenni Jézussal, lábához ülni, és hallgatni szavait…
A töredelmes megbánás, a hit és a szeretet teszi képessé a lelket, hogy elfogadja a mennyei bölcsességet. A szeretet által munkálkodó hit az ismeretek kulcsa, és mindenki, aki szeret, „ismeri az Istent” (1Jn 4:7). – Lift Him Up, 168./old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése