(1Korinthus 15. fejezetének) utolsó szakaszát Pál egy érdekes kijelentéssel kezdi:
„test és vér nem örökölheti Isten országát”. (1Kor 15:50)
A Biblia sok olvasója úgy érti ezt az állítást, miszerint Pál itt amellett érvel, hogy a mennyei lét nem anyagi természetű lesz. A szövegösszefüggés azonban másra utal. (1Kor 15:50) párhuzamos gondolatai azt érzékeltetik, hogy a „test és vér” párhuzamban áll a „romlandósággal”, mint ahogy „Isten országa” párhuzamos a „romolhatatlansággal”. Amint (1Kor 15:42-49) szakaszában, úgy itt is Pál ellentétbe állítja a mostani testet (még a holttestet is) a feltámadott testtel. Az eltemetett testen ott vannak a romlás, a halandóság jelei, míg a feltámadott testet romolhatatlanság és halhatatlanság jellemzi. (1Kor 15:50, 53-54) Egyszerűen szólva, Pál azt mondja, hogy a testünknek radikális változáson kell átmennie, hogy örökölhessük a mennyet. Röviden tehát, Pál a romlás és halandóság gondolatával utal bűnös természetünkre. A zsidó írásokban a „test és vér” kifejezés a bűnössé lett emberre vonatkozik, ezért kell a testünknek átváltoznia, minden hiányosságtól megtisztulnia.
Csak azután, hogy bűnös természetünk elváltozik (1Kor 15:54) és tapasztaljuk a megdicsőülést (1Kor 15:51-53); (1Thessz 4:13-17).
(1Thessz 4:13-17). Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. (14) Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. (15) Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. (16) Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, (17) azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. /RÚF/
... teljesül a kijelentés: „Teljes a diadal a halál fölött”! (1Kor 15:54), /RÚF/ Akkor zeng majd ez a lendületes, lelkes ének:
„Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod”? (1Kor 15:55), /RÚF/
Ez Krisztus második adventjekor történik majd meg. (1Kor 15:51-52)
Gondoljunk csak bele! A halál pillanatában lezárul a szemünk, és a következő, amiről tudomásunk lesz, az Jézus visszajövetele, amikor feltámaszt a halálból. Nem számít, ki mikor halt meg, akár évezredekkel korábban, „nagy hirtelen, egy szempillantásban” életre kelnek „az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk” (1Kor 15:52)
Ki ne szomorkodott volna már azon, hogy milyen hirtelen elmúlik az élet? Ilyen gyorsnak fog tűnni Jézus második eljövetele. Talán az lesz akkor az első gondolatunk, hogy „Uram, milyen hamar eljöttél!” Erre gondolva hogyan tudunk jobban megbirkózni a látszólagos „késlekedéssel”?
White idézet: A Föld rázkódása, a villámok cikázása és az ég zengése közepette hívja elő Isten Fia az alvó szenteket… A halál tömlöcéből lépnek elő, hervadhatatlan dicsőségben. Lépésük zajától zeng a föld. „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15:55) – kiáltják.
Az élő igazak „nagy hirtelen, egy szempillantásban” elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőültek; Isten most halhatatlanná teszi őket, és a feltámadt szentekkel együtt elragadja őket az Úr elé a levegőbe.
Mielőtt a Megváltó belép Isten városába, átadja követőinek győzelmük szimbólumait, és rájuk helyezi királyságuk jeleit… Jézus a dicsőség koronáját saját jobbjával helyezi a győzők fejére. Mindenkinek van koronája; rajta az új neve (Jel 2:17). Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja. /RÚF/, és ez a felirat áll: „Szentség az Úrnak.” Jézus minden kézbe győzelmi koronát és csillogó hárfát tesz. Amikor a parancsnokló angyalok megadják a hangot, az üdvözültek ujjai ügyesen futnak végig a hárfa húrjain, és sokszínű dallamot csalnak ki belőlük. Minden szív leírhatatlan örömmámorban úszik, és minden száj hálás dicséretre nyílik.
A szent város a megváltottak elé tárul. Jézus szélesre tárja gyöngykapuit. Az igazság megtartói belépnek rajtuk… Halandó fül által soha nem hallott hangon e szavak hallatszanak: „Küzdelmetek véget ért.” „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta” (Mt 25:34)
Ekkor teljesedik be az az ima, amelyet a Megváltó a tanítványaiért mondott. „Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.” Krisztus az Atya elé, „az Ő dicsősége elé” állítja „feddhetetlenségben nagy örömmel” (Júd 24) azokat, akiket a vére árán vásárolt meg… A megváltó szeretet csodái ezek! Milyen mámoros örömet hoz az az óra, amikor az örökkévalóság Atyja a megváltottakra tekintve meglátja a saját képmását! – Isten csodálatos kegyelme, 357./old. (dec. 15.)
Jézus ismét eljön, de nem úgy, mint egykor Betlehemben, sem úgy, miként Jeruzsálembe bevonult, amikor a tanítványok ujjongva kiáltottak „hozsanná”-t neki, hanem az Atyának dicsőségében jön el az összes szent angyalokkal egyetemben, akik elkísérik földi útjára. A menny teljesen üres marad, mert az angyalok Mesterüket elkísérik, és a földön az élő és várakozó szentek a menny felé, Jézus felé tekintenek, amiképpen a galileai férfiak tették, amikor az Úr az Olajfák hegyéről a mennybe szállt. Ama napon csak az istenfélők és a szentek kiáltanak fel ujjongva – akik igazán alázatosan és szelíden követték Jézus Krisztus példáját: „Íme, a mi Urunk, akit vártunk, és aki megszabadít minket!” S a szentek „egyetlen szempillantás alatt” a végső harsonaszóra elváltoznak – ama harsonának a szavára, amely a porban nyugvó szenteket új életre szólítja. Az Úr felruházza dicső halhatatlansággal szentjeit, akik örömmel kiáltanak fel: „Győzelem, győzelem a sír és a halál felett!” Az elváltozott szentek a szent angyalokkal együtt az Úr elé ragadtatnak, hogy soha többé el ne váljanak szeretett Uruktól. – Korai írások, 110./old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése