A törvény: Mi a törvény betöltése?

„Megkérdezte őt egy törvénytudó, kísértvén őt, és mondván: »Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?« Jézus pedig mondta néki: »Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.«” (Mt 22,35–40)

„A törvény betöltése a szeretet.” (Rm 13,10)

 

Gyakran hallható: „A keresztények Jézusban élnek, Jézusban már betöltöttük teljesen a törvényt, Ő az egyetlen, aki ezt meg tudta tenni, és mindennek eleget tett.” Valóban, Krisztus betöltötte s törvényt, de nem helyettünk, és nem azért, hogy nekünk ne kelljen. Kívánja Isten a törvény betöltését a hívőktől? Pál megadja a választ: „Mert nem azok igazak Isten előtt, akik a törvényt hallgatják, hanem azok fognak megigazulni, akik a törvényt betöltik.” (Rm 2,13)

A törvény betöltése és a szeretet váltófogalmak, éppen nem arról van szó, hogy a törvény érvénytelen. Ha a törvény érvénytelen lenne, be sem kellene tölteni, tehát szeretetben sem kellene járni.

 

„Jézus két fontos elvben foglalta össze az Úr törvényét… Ádám törvényszegése után Isten nem változtatta meg a törvény elveit, hanem részletesebben fogalmazta meg, hogy megfeleljen az ember bukott állapotának. Olyan elvek sora ez, amelyek irgalmasságot, jóságot és szeretetet fejeznek ki… »Ha engem szerettek, tartsátok meg parancsolataimat« – ez Isten törvényének az összegzése és lényege… Ezt cselekedd, akkor nem kerülsz Sátán uralma és hatalma alá… Isten azért adta, rendelte el szent törvényét, hogy védőfalként álljon teremtményei körül.” (Ellen G. White: „A Te Igéd igazság”, 17–18. o.)

 

„Isten csak szeretetből fakadó szolgálatot fogad el – teremtményei hódolatának azon a meggyőződésen kell alapulnia, hogy Ő igazságos és jó.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, Miért engedte meg Isten a bűnt? c. fej.)

A törvény: Hogyan jellemzi a törvényt a Szentírás?

 

„De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe, és ki is tart mellette, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén boldog lesz a cselekedetében.” (Jak 1,25)

„Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni.” (Jak 2,12)

„Azért a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó.” (Rm 7,12)

             

„Isten törvénye ugyanolyan szent, mint Ő maga. Akaratának megnyilatkozása, jellemének tükröződése, isteni szeretetének és bölcsességének kifejezése.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, A kísértés és a bukás c. fej.)

 

Isten törvénye a szabadság törvénye is, mivel szabadon választhat az ember, hogy engedelmeskedik-e, hiszen Isten senkit nem kényszerít erővel erre. Szabadság törvénye azért is, mert csak a bűntől való szabadság állapotában tölthető be Isten törvénye és akarata. A törvény nem nehéz iga és elhordozhatatlan teher, hanem a vele belsőleg, szabadon azonosuló ember számára védelem, és életének útmutatója.

A törvény: Mi a törvény?

 „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezei munkáját hirdeti az égboltozat… Az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úr bizonyságtétele biztos, bölcscsé teszi az együgyűt. Az Úr rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úr parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket. Az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké, az Úr ítéletei változhatatlanok, és mindenestől fogva igazságosak.” (Zsolt 19,2 és 8–10, vö. 2Móz 20,11)

„Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvény vagy a próféták eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Mt 5,17–18)

„Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.” (Ésa 42,3)

 

Lásd még: 2Kor 5,10

 

A Bibliában a törvény szó jelenti Isten minden szavát (lásd: 2Sám 7,18–19), jelenti Mózes öt könyvét, amelyet „törvény”-nek neveztek – mint a többi bibliai könyv alapját –, és az Írás törvénynek nevezi a Tízparancsolatot is – ez utóbbit értik általában törvényen a keresztények. Törvények irányítják a fizikai életet – de ugyanígy vannak a lelki életre vonatkozó törvények és törvényszerűségek is. Elviekben világos, hogy egy törvényt csak a törvény szerzője tehet semmissé. Isten törvényét csak Isten hatálytalaníthatná, ha szándékában állna.

Ki volt a Tízparancsolat kihirdetője? Nem más, mint Jézus Krisztus. Pál apostol világosan tanítja ezt a Korinthusiakhoz írt levelében: „A mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által, s mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben, s mindnyájan egy lelki eledelt ettek, és mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10,1–4)

A Krisztus által kihirdetett törvényt csak maga Krisztus függeszthetné fel. Beszélt-e Jézus arról, milyen a viszonya a törvényhez? Igen, világosan kijelentette a hegyi beszédben, Mt 5,17–18-ban. Azt tanította, hogy nem a Tízparancsolat pusztán formai megtartását várja el, hanem a parancsolatok lelki lényegének betöltését: „Ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába. Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre, aki pedig azt mondja atyjafiának: ráka, méltó a főtörvényszékre, s aki ezt mondja: bolond, méltó a gyehenna tüzére.” (Mt 5,20–22)

Ha Jézus betöltötte Isten törvényét az életével, ha a törvény a „keble közepette volt”, ennek fényében megfellebbezhetetlen kívánalom ugyanez az ember számára is: „Aki azt mondja, hogy őbenne [Krisztusban] marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt.” (1Jn 2,6)

Jézus „a szombat Urának” jelentette ki magát, azaz mindenekfelett álló tekintélynek például a szombattal kapcsolatos kérdésekben. Az Atya általa teremtette a világot (Kol 1,16; Zsid 1,2 stb.), tehát Ő nyugodott meg a teremtés műve utáni hetedik napon, Ő „szentelte és áldotta meg” ezt a napot mint a teremtés emlékünnepét, a Teremtő imádásának örök jegyét. Ő a „Vagyok, aki Ábrahám előtt lett” (Jn 8,58), aki Mózesnek is így mutatkozott be a Hóreb- vagy Sínai-hegyen, és aki átadta neki később a Tízparancsolatot is, saját ujjával írva, benne a IV. parancsolattal. Jézus Krisztus teremtő és újjáteremtő művét hirdeti a szombatnap, Őt ismeri el a szombatünnepléssel Urának és Istenének a keresztény. Ő hívja közösségébe ezen a napon igéjének engedelmeskedő teremtményeit, hogy gazdag áldásaiban részesítse őket.

Jézus nem úgy utalt a törvényre, mint amelynek érvénye Ővele véget érne, hanem azt mondta, hogy az Ő szolgálata után is, „míg az ég és a föld elmúlik”, a törvény minden rendelkezése érvényben marad – kivéve természetesen azokat a rendelkezéseket, amelyekről maga Isten jelenti ki világosan, hogy nem kell azokat megtartani. Gondolhatunk itt a ceremoniális törvényre, benne az áldozati rendszerrel, évi ünnepkörrel, „amelyek árnyékai az eljövendő jóknak”. Az erkölcsi kívánalmak alól sem old fel Isten, ugyanakkor ez utalás az ószövetségi próféciákra is, amelyek egy része még ezután fog beteljesedni, és amelyekről sajnálatosan keveset (vagy semmit sem) tud az egyetemes kereszténység. Mindent tanítani kell, ami Isten akaratával megegyező, és itt Jézus éppen a törvény kapcsán említi ezt.

Megtérés: Szerepünk a Krisztusban való növekedés

 

„Lélek szerint járjatok, és a test kívánságát véghez ne vigyétek! Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok.” (Gal 5,16–17)

„Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,41)

Lásd még: 2Pt 1,3–11

„Mert valaki meg akarja tartani az életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” (Mk 8,35)

„Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: a szentek tökéletesítése céljából szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére – míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére.” (Eféz 4,11–13)

Péld 11,25; Mt 25,21. 31–46

 

 „A keresztény élete folytonos harc és küzdelem. A győzelmet azonban emberi erővel nem vívhatja ki, mert a harctér: az emberi szív. A megvívandó harc a legnagyobb, amit valaha ember vívott, s abból áll, hogy saját énünket átadjuk Isten akaratának. Átadjuk a szívünket, hogy Isten szeretete irányítsa.

A test és vér kívánságából született régi természetünk nem örökölheti Isten országát. El kell hagyni régi útjainkat, örökölt hajlamainkat és eddigi szokásainkat.

Aki elhatározza, hogy belép ebbe a lelki országba, tapasztalni fogja, hogy felvonul ellene a fékevesztett emberi természet minden ereje és szenvedélye, felerősítve a sötétség birodalmának minden hatalmasságával… Rossz szokásainkat és helytelen kívánságainkat – melyek lényünket uralják – nem tudjuk önerőnkből legyőzni; nem tudjuk legyőzni hatalmas ellenségünket, aki bennünket rabszolgaságban tart. Egyedül Isten segítségével győzhetünk. Azt akarja, hogy uralkodjunk önmagunk, akaratunk és szokásaink felett, de beleegyezésünk és együtt munkálkodásunk nélkül nem segíthet. Isten lelke az embernek kölcsönzött képességek és erők által működik. Szívünket meg kell nyitnunk Isten lelke átformáló erejének, akaraterőnknek együtt kell működnie Isten erejével.

A szentségtelen élet átalakulása megszentelt életté: állandó folyamat. Isten napról napra munkálkodik a hívő megszentelődésén, az embernek azonban együtt kell működnie vele, kitartóan törekednie, hogy az egyik erényt a másik után megszerezze. Mialatt ezen fáradozunk, Isten munkálja a megszerzett jó tulajdonságok gyarapodását. Megváltónk mindenkor kész meghallgatni a töredelmes, bűnbánó szív imáját, megsokszorozza hűségesei iránti kegyelmét és békességét. Örömmel árasztja ránk áldásait, melyekre a gonosszal vívott küzdelemben szükségünk van.” (Ellen G. White: Gondolatok a hegyi beszédről, Bírálat helyett mutass jó példát! c. fej.)

 

Egy igazán megtért ember nem kötelességből vagy az elvárások miatt teszi, hogy a környezetében lévőkkel megossza azt, ami neki is új életet adott: az evangéliumot. E nélkül szinte már nem is tud élni. Annak tudatában, hogy valami igazra, tisztára, tökéletesre talált, vágyakozik ezt másokkal is megosztani, és ezért semmilyen áldozatot sem sajnál. Azonban igen sajnálatos, hogy ennek a lelkületnek az elapadása, meglanyhulása természetesen hozza magával visszafejlődésünket, vagy akár lelki halálunkat is előidézheti!

 

„A másokért végzett önzetlen munka állhatatosságot, elmélyülést, szilárdságot és Krisztushoz hasonló szeretetteljes jellemet eredményez, békét és boldogságot nyújt. A szív mindig nemesebbre törekszik. Többé nincs helye a hanyagságnak és önzésnek. Azok, akik ily módon gyakorolják a keresztény erényeket, növekedni és erősödni fognak, hogy Istenért dolgozhassanak. Világosan látnak, állandóan gyarapszanak hitben és értelemben, s növekszik imáik ereje. Isten Lelke munkálkodik a szívükben. Azok munkálják legbiztosabban saját üdvösségüket, akik ilyen önzetlen fáradozással áldozzák oda magukat embertársaik javáért. A Krisztus kegyelmében való növekedés egyedüli útja az, ha önzetlenül végezzük az általa ránk bízott munkát, s minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsük azokat, akik támogatásra szorulnak. Akik tétlenül elfogadják a Lélek kegyelmi ajándékait, de Krisztusért mit sem tesznek, azok tapasztalják majd, hogy a semmittevés mind a lelki, mind az anyagi világban elerőtlenedést és végül romlást eredményez. Az az ember, aki vonakodik mozogni, csakhamar annyira erőtlen lesz, hogy nem képes használni a tagjait – ehhez hasonlóan az a keresztény, aki nem akarja Istentől nyert erőit felhasználni, nem növekedhet Krisztus kegyelmében, sőt még a meglévő erőt is elveszíti…

Isten az evangélium üzenetét és a szeretetszolgálatot a mennyei angyalokra bízhatta volna, felhasználhatott volna más eszközöket is, hogy tervét megvalósítsa. De végtelen, kimondhatatlan szeretetében Krisztus és az angyalok munkatársaivá tett bennünket, hogy így részesülhessünk abban az áldásban és lelki növekedésben, amely az önzetlen munkából fakad. Imában Istennel küzdesz majd, és hited megerősödik, lelked felüdül a megváltás és üdvösség forrásánál. A megpróbáltatások és küzdelmek Isten Igéjéhez és az imához vezetnek. Krisztus kegyelmében és ismeretében fogsz növekedni, és gazdag tapasztalatokra teszel szert.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Életünk és munkánk c. fej.)

Megtérés: Az úrvacsora

 

„Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljövend. Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivel nem becsüli meg az Úr testét.” (1Kor 11,26–29)

„Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.” (Jn 6,53–56)

„Amikor ettek, vette Jézus a kenyeret, hálákat adván megtörte, és adta a tanítványoknak: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem.« És vette a poharat, s hálákat adván adta azoknak, ezt mondván: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.«” (Mt 26,25–28)

„Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, s megmosták a ruháikat és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel 7,14)

„Mondta néki Péter: »Az én lábaimat nem mosod meg soha!« Felelt néki Jézus: »Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám… Azért ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.«” (Jn 13,8–15)

„És ők legyőzték azt a Bárány véréért…” (Jel 12,11)

 

Az úrvacsora két része – a lábmosás, majd a kovásztalan kenyér és must magunkhoz vétele – kifejezi, mennyire függünk Krisztustól fizikai és lelki életünkben egyaránt. A lábmosás a bűneinktől való újbóli megtisztulást fejezi ki, a megtört kenyér és a must pedig azt tudatosítja bennünk, hogy mi volt az ára megváltásunknak, megtisztulásunknak.

Minden úrvacsora alkalmat kínál a találkozásra Isten felfoghatatlan szeretetével. Krisztus halála kimeríthetetlen erőforrás lelki fejlődésünk és az Istennel való kapcsolatunk minél mélyebb megértéséhez. Amikor eltávolodunk Istentől és énünk veszi át az uralmat, akkor itt az ideje szembesülnünk azzal, hogy ezzel mit is okozunk elsősorban Őneki, majd embertársainknak, és magunknak is. Isten naponta szeretné összetörni kérlelhetetlen, akaratos énünket, hogy valóban Ő élhessen bennünk (Gal 2,20). De mire is van szükségünk ehhez?

„Isten el akar vezetni a kereszthez. Megmutatja Krisztus átszegezett kezét és lábát, s a töviskoszorúval megkoronázott Megváltó szerető arcát. A Golgotán teljesen összetörve találjuk azt, aki e szavakat mondta: »Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!« – majd az utolsó cseppig kiitta bűneink keserű poharát. Önző énünk tehát akkor törhet össze, ha feltekintünk rá, és megértjük: a mi bűneink szegezték Őt a keresztfára. A helyettünk szenvedő Isten szeretetének és megtörtségének láttán kemény szívünk lassan felenged, s kész lesz maga is összetörni az Úrért.” (Roy Hession: A megújulás útján, A szentség útja c. fej.)

 

„Senki nem találhat olyat saját jellemében, ami kedvessé tehetné őt Isten előtt, vagy ami az elfogadását biztosíthatná. A bűnös egyedül Jézus által jöhet Istenhez, akit azért küldött az Atya, hogy életet hozzon a világnak. Jézus az egyedüli Megváltónk és Közbenjárónk, benne és általa van egyedüli reményünk a bűnbocsánatra, a békességre és az igaz életre. Jézus vérének ereje az, ami a bűn sújtotta lélek épségét helyreállíthatja. Krisztus az az illat, az a szent tömjén, amely kéréseidet elfogadtatja az Atyával… Nincs szükség keserves szellemi törekvésre és gyötrelemre ahhoz, hogy Krisztushoz jöjjünk. Csupán el kell fogadnunk azt a megváltást, amelyről Isten világosan szól Igéjében.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., Jöjj, keress és találj c. fej.)

 

Mit tehetünk azért, hogy az úrvacsora valóban lelki megújulásunkat, Krisztus iránti szeretetünk megerősítését eredményezze?