Mire akarja felhasználni Isten a szombatot mint „jelet”?

   

Milyen áldásokat tartogat Isten számunkra a pihenőnapon? 

2Móz 16,22–23 • „A hatodik napon pedig kétannyi keskenyet szedtek… Ez az, amit az Úr mondott: a holnap nyuga­lom napja, az Úrnak szentelt szombat, amit sütni akartok, süssétek meg, és amit főzni akartok, főzzétek meg.”

Ap csel 16,13 • „És szombatnapon kimentek a városon kívül egy folyóvíz mellé, ahol az imádkozás szokott lenni, és leülve beszélgettek az egybegyűlt asszonyokkal.”

Mt 12,12 • „…Szabad tehát szombatnapon jót cselekedni.”

2Móz 31,13 • „Az én szombatjaimat bizony megtartsátok, mert jel az énközöttem és tiköztetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ki titeket megszentellek.”

„A szombat értéke – mint nevelési eszköz – felmérhetetlen. Isten mindenre igényt tart, ami a miénk, de dicsőséggel megáldva és átalakítva adja vissza.” (Ellen G. White: Nevelés, 248. o.)

Sokszor szavakba öntjük vágyakozásunkat az örök élet békéje, gondtalansága után, szombati beszélgetéseink mégis nem ritkán azt mutatják, mintha e világ hétköznapi dolgait egyetlen napra sem tudnánk mellőzni. Ne egy mesterségesen fenntartott szombati áhítatosság megőrzéséért fáradozzunk, inkább vizsgáljuk meg életgyakorlatunkat és szívünket: miben kell megújulnia szokásaimnak, végső soron gondolkodásomnak a szombatünnepléssel kapcsolatban? Elfáraszt, kimerít a szombat, vagy Isten áldásait élvezem az Ige, az emberi közösség, a természet közelsége által? Felkészülve vagy felkészületlenül fogadom a szombatot? Tapasztalom-e az Istennek való szolgálat és az egymás építésének áldásait, örömét?

Hogyan segíthetik az alábbi tanácsok a szombati nyugalom és béke megvalósulását életünkben?

„A szombati előkészületeket fejezzük be pénteken. Gondoskodjunk arról, hogy a ruhák készen legyenek, s időben fejezzük be a főzést is… tegyünk félre minden világi elfoglaltságot… A készülődés napján kell minden nézeteltérést elsimítani, mind a családban, mint a gyülekezetben. Engedjétek szívetekből eltávolítani a keserűséget és a haragot. Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.”

„Naplemente előtt gyűljön össze a család, olvassanak fel Isten szavából, énekeljenek és imádkozzanak… Akik szeretik Istent, kövessenek el mindent, hogy örömtelivé, szentté és tiszteletre méltóvá tegyék a szombatot!… Amikor a nap lenyugszik, ima és dicsérő ének jelezze a szent órák végét. Hívjátok Istent, hogy legyen veletek a munkahét gondjainak idején is.”

„Ételeink legyenek egyszerűek, de ízletesek. Olyan ételt készítsünk, ami ritka örömnek számít, valamit, amit nem mindennap eszik a család… Ne pazaroljuk el ágyban töltve a szombat drága óráit!… A családtagok ha későn kelnek, zavar és tülekedés támad a reggelihez és a szombatiskolához való készülődés során. Kapkodás, türelmetlenség lesz úrrá mindenkin… a szombat csak teherré válik. Ahelyett, hogy már előre örülnének jövetelének, tartani fog­nak tőle… Ne tanítsuk arra a gyermekeket, hogy szombaton nem lehetnek vidámak, s hogy nem szabad kimenniük a lakásból.

Nem! Jézus kivezette tanítványait a tópartra szombaton, s ott tanította őket… Tanítsátok a gyermekeket arra, hogy felismerjék Krisztust a természetben! Vigyétek ki őket a szabadba, s mutassatok rá a természet minden szépségében a teremtő Isten végtelen szeretetére és bölcsességére.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 219. o.; Gyermeknevelés, 372–379. o.; Bizonyságtételek, VI., 357. o.)

„Gyönyörűséged lesz az Úrban, és én hordozlak a föld magaslatain…” – ezek az ígéretek és áldások kapcsolódnak a szombat betöltéséhez. Cserébe Isten csak egyetlen dolgot kér: merjünk egy napot hetente a világ dolgai és kedvteléseink nélkül tölteni – csak Õt keresve! Szánjuk oda életünk hetedrészét osztatlanul az Ővele való közösségre. A szombat célja nem a társasági élet utáni igényünk kielégítése, valamilyen kedvenc kikapcsolódás, időtöltés vagy szórakozás keresése. „Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván…” (Ésa.58,13–14) „Mert az Úr szája szólt…” – fejeződik be az idézett szakasz. A szombat tehát jel, de nem pusztán egy vallás azonosító jele, hanem a Teremtővel való hitbeli közösségnek, jellemformáló munkálkodásának a jele. A szombatünneplés legnagyobb áldása a megváltozott jellemen, az Istennel megbékélt ember lelki gyümölcsein mérhető le, „hogy megtudjátok,hogy én vagyok az Úr, aki titeket megszentellek”.

Szombat áldása: Mit tanulhatunk Jézustól szombatünneplésébõl?

 Milyen végletes megközelítések jellemezhetik a szombattartá­sunkat?

Ésa 42,21 • „a törvényt naggyá teszi és dicsőségessé.”

3Móz 23,3 • „…a hetedik napon nyugodalomnak, szent gyülekezésnek szombatja van.”

Lk 4,16 • „És ment Názáretbe, ahol felneveltetett: és bement szokása szerint szombatnapon a zsinagógába, és felállt olvasni.”

Jn 9,14 • „Mikor pedig Jézus a sarat csinálta, és felnyitotta ennek szemeit, szombat volt.”

Az Isten iránti igaz tisztelet mindig az embertársaink iránti könyörülettel és szolgálattal együtt van jelen Krisztus követői életében. Jézus úgy követte a törvény tanításait, hogy közben nem vált törvényesedővé. A „gyülekezés napját”, a szombatot testvéri közösségben ünnepelte, de ha kellett, kiment a természetbe, hogy elérje az embereket, vagy sarat készített egy beteg gyógyításánál. Mindezt mégis úgy tette, hogy ne lazítsa fel a nyugalomnap Istentől elrendelt elveit. Nem a maga kényelmére fordította a szombat nyugalmát, de nem követte a farizeusok komor, merev szemléletét sem. Így tette Krisztus „naggyá és dicsőségessé” a változhatatlan isteni rendeléseket. Õ volt a szombat igazi „Ura”, aki „emberfiaként” (Mt 12,8) adott nekünk példát a hetedik nap betöltésére.

Mivel a szombatünneplés mint gyakorlati magatartás jól látható, komoly kísértést jelent az emberi természet számára egymás méregetése, megítélése. Önző énünk minden ilyen külsőleg is megmutatkozó vallásos cselekedetnél két dolgot helyez előtérbe: hangsúlyozni, „kidomborítani” azt, ami nekem megy; és méltatlankodni – lehet, hogy csak belül – ember­társam, testvéreim hiányosságain. Ez volt a farizeusi törvénymegtartás lényege is. Ugyanennek a gondolkodásnak egy másik megnyilvánulása, amikor a szombat igazságát fel nem is­merõkkel szemben érez a megszenteletlen emberi szív önbizalmat vagy értetlenséget. Az igazság így válhat kárunkra, ahelyett, hogy jellemfejlődésünket szolgálná, példaként mások

számára is. „Ahogyan Isten „törvénye szent, igaz és jó” – a tökéletes Isten tükörképe –, úgy az a jellem, amelyet e törvénynek való engedelmesség formált, szintén szent. Krisztus az ilyen jellemtökéletest példája. Ezt mondja: »Én megtartottam az én Atyám parancsolatait… Én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek.« (Jn 15,10; 8,29) Krisztus követői hasonlók lesznek Urukhoz, és Isten kegyelméből jellemük szent törvényének elveihez igazodik. Ez a bibliai megszentelődés. Ez az átalakulás csak a Krisztusba vetett hit által, Isten bennünk lakozó Lelkének erejével lehetséges… A keresztény is érzi a bűn csábítását, de állandóan harcol ellene. Itt van szükség Krisztus segítségére. Az emberi gyengeség egyesül a mennyei erővel, és a hívő így kiált: »Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által.« (1Kor 15,57)” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, 418–419. o.)

Isten akaratának cselekvése létfontosságú

 Hogyan ad tartalmat a „jézusi hit” és a „lélekben való imádás” a szombat megtartásának? Miért veszélyes és értelmetlen e nélkül bármely parancsolat betartása?

Jel 14,12 • „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt, akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!”

Jn 4,21 • „…az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres az ő imádóiul.”

A törvény igazságának egyedül a hitben erős, krisztusi jellem adhat igazi tekintélyt. A törvény cselekvése e nélkül a hit nélkül „holt”, üres vallásosságot eredményez, míg a hit önmagában való hangsúlyozása – mint ami mindenre elegendő Isten előtt – engedetlenséget és önzést szül.

„Isten akaratának cselekvése létfontosságú, ha jobban megakarjuk ismerni Õt. Ne hitessen el bennünket ez az oly gyakran ismételt kijelentés: »Csak hinned kell, ennyi az egész!« A hit és a cselekedetek két evező, amelyeket egyenlőképpen kell használnunk, ha előre akarunk haladni a hitetlenség áramában. A keresztény a gondolkodás és a gyakorlat embere. Hite erősen Krisztusban gyökerezik. Lelki életét hite és jó cselekedetei által tartja meg erősen és egészségesen… Az Úr mindenkit kér, aki azt hiszi magáról, tudja, mi a hit, hogy bizonyosodjon meg róla: vajon nem csak egy evezőt húz-e, s ezért kis hajója szemernyit sem halad előre, mert csak körbe-körbe forog. A hit értelmes cselekedetek nélkül halott. Az Isten gyógyító erejébe vetett hit nem fog megmenteni bennünket, ha ez nem párosul jó cselekedetekkel.” (Thoughts on fahit from Ellen G. White, 35., 39. o.)

Ragadjuk meg tehát „mindkét evezőt” és ne önmagunk körül forogjunk! A szombat emberi megítélés szerint hibátlan, formai megtartásához elég az emberi igyekezet (lásd Saulus „törvénybeli feddhetetlenségét”!), de krisztusi betöltéséhez őszinte önvizsgálat, alkalmatlanságunk és tehetetlenségünk belátása, valamint élő hit szükséges. „Az Atya is ilyeneket keres az Õ imádóiul” – és Lelkét ajánlja nekik segítőül.

Az igazi szombat megtartása

 Mire készít fel minket mennyei Atyánk a szombat áldásai által? Miért különösen időszerű szombat ünneplésünk lelki megújításán fáradoznunk?

Jel 14,7–10 • „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája. És imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait. És más angyal követte azt, mondván: Leomlott, le­omlott Babilon, a nagy város, mert az õ paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek. És harmadik angyal is követte azokat, mondván nagy szóval: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából…”

Mt 24,20–22 • „Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon: Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem lesz soha. És ha azok a napok meg nem rövi­díttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg, de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.”

„
Az igazi szombat megtartása, ahogy az Isten törvénye megszabja, a Teremtő iránti hűség bizonyítéka. Míg az egyik csoport a földi hatalmaknak való engedelmesség jelét… veszi fel, a másik a menny tekintélyéhez való hűség jelét választva megkapja Isten pecsétjét. Mindeddig sokan rém hírterjesztőknek tartották a harmadik angyali üzenet igazságainak hirdetőit… De amikor a va­sárnapünneplés kötelezővé tételének kérdése mindenütt vita tárgya lesz, kiderül, hogy közeledik ez a kétségbevont és el nem hitt esemény, és a harmadik üzenet még soha nem tapasztalt hatást vált ki.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, 539. o.)

Az elmúlt 2008-as év élelmiszerválsága vagy továbbgyűrűző gazdasági krízise, az ökológiai válság félelmetes kibontakozása egyre hangosabbá teszi a „hogyan tovább?” kérdését. Bár a vallásszabadság korlátozása ma még nehezen megvalósítható, a válságkezelés gondolatához már most szorosan társul a vasárnapi nyugalomnap jelentőségének megerősítése, ahogyan ezt a következő nyilatkozatok is jelzik: „A ritmikusan visszatérő hetedik napot Isten magának foglalta le: a nyugalom napjává tette, ami az ember biológiai ritmusához alkalmazkodik… A Biblia szerint ezen a napon semmiféle munkát sem szabad végezni, és másokkal sem végeztetni… Ezen a napon ki kell küszöbölnünk minden kényszerítő tényezőt, ki kell zárnunk a hétköznapok gondjait, mindent, ami a napi munkához köti az embert… Korunkban a vasárnap veszélybe került… Csak olyan termelői, kereskedelmi és szolgáltatási egység működjön, amely a vasárnap eredeti célját és értelmét nem veszélyezteti, hanem ellenkezőleg: azt szolgálja. Mindnyájunk érdeke, hogy összefogjunk évezredes örökségünk megvédéséért!” (A Magyar Katolikus Püspöki Kar Iustitia et Pax bizottságának nyilatkozata, Bp., 2008. május 30.)

„A pénzügyi válság egy mélyebb lelki válság és elhibázott értékrendszer jele. Az emberi munka értékét és értelmét a földre döntötte a profitért való általános hajsza… A klímaváltozás az emberiség nagy része számára felveti az életben maradás kérdését; illetve erős politikai vezetés… szükséges ahhoz, hogy ne csak az állampolgárok értelmét, hanem szívét is megnyerjék…

A mértékletesség mint központi érték kell hogy meghatározza ezt az életstílus váltást… Ugyanebben a szellemben a püspökök felszólítottak a vasárnapi nyugalom mint az európai társadalmi berendezkedés egyik alapkövének megszentelésére, amely a családi élet és a munka közötti egyensúlyteremtés lehetősége… A COMECE Püspöki Kara felhívást intézett az Európai Parlamenthez, hogy gyakorolják a kötelességeiket, és vegyék bele a vasárnap védelmét a Munkaidő Irányelvbe…” (Az Európai Közösség Püspöki Konferenciájának Bizottsága – COMECE, Brüsszel, 2008. november 12–14.)

Az idők jelei különös idõszerûséget adnak szombatünnep­lésünk megújításának. Hitvallásnál többre van szükségünk ahhoz, hogy a nyugalomnaphoz társuló áldásokban részesüljünk. A szombat jellemformáló, megszentelő erejének megtapasztalatlanhoz kérjük mennyei Atyánk segítségét! Amikor Jézus imára buzdít a szombatért, a gondviselésbe vetett mélyebb, őszintébb hitre akar tanítani minket – tekintettel arra, hogy a végső idők nehézségei is az Õ gyermekeiért „rövidíttetnek meg”. Addig is, legyenek szombatjaink a Teremtőnkkel való örömteli találkozás várva várt alkalmai, bízva ígéretében:

„Mert íme, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak. Hanem örüljetek és örvendjetek azoknak mindörökké, amelyeket én teremtek, mert íme, Jeruzsálemet vigassággá teremtem, és az õ népét örömmé. És vigadok Jeruzsálem fölött, és örvendek népem fölött, és nem hallatszik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava!” (Ésa 65,17–19)

Krisztus a mindennapokban: A munkánk végzése erkölcsi alaptörvényben

 Milyen rendelkezések vonatkoznak munkánk végzésére az egyetemes erkölcsi alaptörvényben, a Tízparancsolatban?

2Móz 20,2–3 • „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem!”

2Móz 20,9 • „Hat napon át munkálkodj, és végezd minden

dolgodat…”

2Móz 20,13 • „Ne ölj!”

2Móz 20,15 • „Ne lopj!”

I. parancsolat – „Mindaz, amihez jobban ragaszkodunk, ami csökkentheti Isten iránti szeretetünket és tiszteletünket, Isten helyét foglalja el szívünkben, s abból istent alkotunk magunknak.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 260. o.) Mindannyian megvizsgálgatjuk önmagunkat az I. parancsolat és a fenti gondolat fényében. Nem került az első helyre az életünkben a munkánk, ha észrevétlenül is? Nem alkottunk belőle „idegen istent” magunknak? A világban nyitott szemmel járva láthatjuk ennek a nagyon is reális veszélyét.

IV. parancsolat – „A parancsolat második része erkölcsi kötelességgé teszi a megbízható, becsületes munkát. Méghozzá »minden dologban«. Az ember munkára teremtetett. »Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.« (2Thess 3,10/b) Az igazi munka az isteni teremtés mása. »Nemes harc« a képességek kiszolgálásáért, az emberi személyiség fejlődéséért. Aki a munkát veti meg, az életet veti meg. A parancsolat minden tevékenységünkben a legmesszebbmenő tisztességet kívánja – a pályaválasztástól, a tanulás és fölkészülés komolyságától, a munkavégzésen át a pénzkeresetig.” (Reisinger János: A Tízparancsolat, Jó Hír, 1991/3. 212. o.)

„A munka a hétnek hat napján éppoly fontos az ember testi és szellemi fejlődése szempontjából, mint a nyugalom a hetedik napon.” (J. H. Hertz-kommentár, Exodus, 218. o.)

VI. parancsolat– Nem szükséges különösebben bizonygatni azt, hogy az egészséget veszélyeztető, mértéktelen munka, a túlhajszolt életvitel milyen mértékben pusztítja az életet, s hogyan járul hozzá e parancsolat megsértéséhez.

„A parancsolat »betöltése« ezek után már könnyen kikövetkeztethető. Az ember feladata és kiváltsága, hogy építse az életet, növekedjék a szeretetben, s komolyan vegye az egészséges életmódra vonatkozó isteni törvényeket éppúgy, mint a másik ember szolgálatára késztető isteni felhívásokat. Kerülje a rosszat, de a jóval is mértékletesen és megfontoltan éljen. A parancsolat betöltéséhez a nagy és átfogó bibliai tanítást: a mértékletességről szóló tanításokat kell magunk elé idéznünk.” (Reisinger János: A Tízparancsolat, Jó Hír, 1992/1., 22. o.)

VIII. parancsolat – „Ez a rövid parancsolat is mindnyájunkat megítél, ha nem futólag tekintünk rá és nem felszínesen értelmezzük… Meg lehet lopni a másik embert a tisztességtelen kereskedéssel, munkabérrel, méghozzá mindkét oldalról, akár a vásárló, akár az eladó, akár a munkaadó, akár a munkavégző oldaláról. Meg lehet lopni a közt is, rongálással, adócsalással, tiltott haszonszerzéssel. S lám, akkor már nemcsak az államok felelős vezetői, de a közember szájából is kikívánkozik: »Rablás az egész világ.« A 8. parancsolat a legáltalánosabban megsértett parancsolatok egyike… A munkabérek megállapításában is bekövetkezhet a lopás. Keresztény ember számára elfogadhatatlan kategória a »konjunktúra« [= viszonyok kedvező alakulása, a körülmények kedvező találkozása; gazdasági fellendülés]. Ezt kihasználva alakulnak ki ma is a »sikeres« és túlzottan jövedelmező gazdasági ágazatok, melyekben az igazságosan járó rész többszörösét keresik meg az ott dolgozók. De mi lesz majd velük néhány év múlva? Ha sok ház épül, és keresett a kőműves, s már nem tudja, mennyit kérjen el, de mi lesz vele a recesszió [= visszaesés, hanyatlás] időszakában, amikor javításokra is alig futja majd az embereknek? A nyelvtanár ki tudja hány ezer forint óradíjnál jár, de mit tesznek majd a többiek, akiknek ennyi pénzt kell kiadniuk érte? Ők nem azon ügyeskednek majd, hogy hasonlóképpen »megszedjék magukat«? És kifizethetik sokan a »nagy pénzt« kocsijavításra, taxira, ügyvédi megbízásokra, de közben nem forr bennük a méreg az aránytalanságok miatt, és valamilyen úton-módon nem próbálják meg »visszarabolni« az elrablottat? Így a társadalom lassanként »rablók barlangjává« lesz (Mt 21,13), és a történelem végén „tele lesz a Föld zsaroló tanyákkal« (Zsolt 74,20). Ezek a törvényszerűségek elvitathatatlanok, és mindig érvényesülnek, hiszen »a zsarolás megbolondítja a bölcs embert is, és az elmét elveszti az ajándék« (Préd 7,7).” (Reisinger János: A Tízparancsolat, Jó Hír, 1992/4., 262–263. o.)