Jézus Krisztus Istensége 2.

 A mértéktelenség minden erkölcsi gonoszságnak az alapját képezi, ami csak ismert az embernél. Krisztus ott kezdte az ember megváltásának munkáját, ahol a romlás megtörtént. Ősszüléink bukását az okozta, hogy az étvágynak engedtek. A megváltásban az étvágy megtagadása Krisztus első munkája, amit megtett értünk. (Mennyei helyek, 194. o.)

Itt van a bizalmatlanság keltése, a kísértő hangjában a hitetlenség tónusa hangzik: Így bánna Isten az Ő Fiával? Otthagyná az Ő Fiát a pusztában, a vadállatok között, étel nélkül, társak nélkül, ilyen kiszolgáltatott helyzetben? - Sátán azt akarta bizonyítani, hogy az Atya soha nem szerette volna látni ilyen helyzetben az Ő Fiát. – Ezért azt mondja: ha Isten Fia vagy, kérlek, mutasd meg a te erődet, amely téged megszabadít e borzasztó nagy éhségből. Parancsold, hogy ezek a kövek változzanak kenyerekké! (Idők jelei, 1902. 12. 03.)

 Amikor Sátán odament Isten Fiához, a nagy csaló azt mondta, hogy az Atya küldte őt, hogy átadjon egy üzenetet a megváltónak: nem kell tovább éheznie. – Ha Isten Fia vagy, parancsold, hogy ezek a kövek változzanak kenyerekké! – De egy ilyen cselekedettel Jézus megszegte volna ígéretét, hogy soha nem fogja gyakorolni az Ő isteni hatalmát ahhoz, hogy megszabaduljon a nehézségektől vagy szenvedéstől, amelyekkel az emberiségnek is szembesülnie kell az ő testében. (Review and Herald, 1908. 05. 14.)

Krisztus nem akarta isteni erejét felhasználni saját érdekében. Azért jött, hogy úgy állja ki a próbát, ahogyan nekünk kell, s ezzel a hit és engedelmesség példáját adja. Sem ekkor, sem későbbi földi élete során nem tett csodát a maga javára. Csodálatos tettei mind mások javát szolgálták. (Jézus élete, 119. o.)

Krisztus úgy érezte, hogy a bűn elválasztotta Őt Atyjától. A mélység olyan széles, olyan sötét és olyan riasztó volt, hogy a lelke megborzadt tőle. Isteni hatalmát nem használhatta fel a kínszenvedéstől való megszabadulása érdekében. Emberként kellett elszenvednie az emberek által elkövetett bűnök következményeit. Emberként kellett elhordoznia Istennek a bűnnel szemben tanúsított haragját. (Jézus élete, 686. o.)

 Az előbbi kínszenvedésnek semmi nyoma sem volt látható Jézuson, mikor előlépett, hogy találkozzék árulójával. Tanítványai előtt állva ezt kérdezte; "Kit kerestek?" Azok azt felelték: "A názáreti Jézust". Jézus ezt válaszolta; "Én vagyok" (Jn 18:4-5). Ebben a pillanatban az az angyal, aki rövid idővel előbb szolgálta Jézust, odaállt Jézus és a csőcselék közé. Az isteni világosság fénnyel árasztotta el az Üdvözítő arcát és egy galambhoz hasonló árnyék esett alakjára. Ez isteni dicsőség jelenlétében a gyilkos indulatoktól megszállott tömeg egy pillanatig sem tudott megállni. Hátra tántorodtak. A papok, a vének, a katonák és még Júdás is halott emberként estek a földre. (Jézus Élete. 694. o.)

Jézus, amikor látta, hogy mi történt, kiszabadította a kötelekből a kezét, bár a római katonák erősen tartották -, és azt mondta: "Elég eddig. És illetvén annak fülét, meggyógyítá azt" (Lk 22:51). ( Jézus Élete, 696. o.)

Krisztus nagyon szenvedett a rossz bánásmód és a sértegetések miatt. Azoknak a kezéből és szájából, akiket Ő teremtett, és akikért végtelenül nagy áldozatot hozott, csak méltatlanságot kapott. Attól az ellentéttől is szenvedett, amely szentségének tökéletessége és az emberi bűnök nagysága között volt. Az olyan emberek által való kihallgatása is, akik ellenségei voltak, nagy szenvedést jelentettek számára. Az is szomorúságot okozott neki, hogy olyan emberek vették körül, akik a Sátán uralma alatt állottak. Közben Krisztus tudta, hogy isteni hatalmával kegyetlen kínzóit egy pillanat alatt a porba tudná sújtani. Ez még nehezebbé tette számára a kihallgatás elviselését. (Jézus Élete, 702. o.)

 Jézus csak ennyit mondott: "Te mondád" (Mt 26:64). Úgy tűnt, mintha mennyei világosság ragyogta volna be Krisztus sápadt arcát, mikor rövid feleletéhez még hozzátette a következő mondását: "Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben" (Mt26:64). Egy pillanatig Krisztus istensége átvillant emberi alakján. A főpap megijedt Krisztus szemeinek átható pillantásától, amely elárulta, hogy az Üdvözítő olvasott Kajafás szívének rejtett gondolataiban, és azok égették a főpap szívét. Későbbi élete folyamán sohasem felejtette el a megkínzott Isten Fia kutató szemeinek a pillantását, amelyet reá vetett. "Mostantól fogva meglátjátok - mondotta Jézus - az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben" (Mt 26:64). Ezekkel a szavakkal a fordított képét adta meg annak a jelenetnek, amely éppen akkor játszódott le. Krisztus az élet és a dicsőség Ura, Isten jobbján ül. Krisztus ítéli meg az egész földet és döntése ellen nincs helye semmiféle fellebbezésnek. Ekkor minden titkos dolog Isten jelenlétének a világosságában mutatkozik meg, ott lesz nyilvánvalóvá. Minden emberre kimondják a tettei alapján meghozott helyes ítéletet. Egy pillanatig úgy érezte, hogy éppen az örökkévaló Bíró előtt áll, akinek a szemei mindent meglátnak, és elméjének a gondolatait úgy olvassák el, mint valami nyitott könyv sorait, és azok a titkai is mind napvilágra kerülnek, amelyekről feltételezte, hogy örökre magával viszi azokat a sírba. (Jézus Élete, 707-708. o.)

Heródes azonban továbbra is egy csoda megtételére ösztökélte. Azt mondta Krisztusnak: Ha másokért tudsz csodát tenni, most tégy valami csodát saját magadért és saját javadra. Csodatételeddel a legjobb szolgálatot tennéd magadnak. Heródes ismét megparancsolta Krisztusnak: Mutass nekünk egy jelet, amely meggyőz bennünket arról, hogy valóban rendelkezel azzal a hatalommal, amelyet a rólad szóló hírek neked tulajdonítottak. Krisztus azonban továbbra is úgy viselkedett, mint aki nem lát és nem hall semmit. Isten Fia akkor és ott emberi természetét öltötte magára. Azt kellett tennie, amit minden földi, halandó embernek tennie kell hasonló körülmények között. Ezért Heródes kérésére, sőt parancsára sem tett csodát a maga megmentése érdekében. Nem tett csodát csak azért, hogy megkímélje Magát azoktól a fájdalmaktól és megaláztatásoktól, amelyeket a halandó embereknek el kell hordozniuk hasonló helyzetben. Heródes azt ígérte, hogy ha Krisztus valami csodát tesz az ő jelenlétében, akkor szabadon engedi. Krisztus vádolói saját szemükkel látták azokat a hatalmas csodákat, amelyeket Krisztus isteni hatalmával tett. Hallották, mikor megparancsolta a sírnak, hogy adja ki a halottját. Látták, mikor a halott engedelmesen előjött a sírból Krisztus szavára. A papok és a főemberek szívét félelem szorította össze, hogy Krisztus Heródes kérésére végül most mégis megmutatja hatalmát. Igen, mert Krisztus erejének, hatalmának egy ilyen kinyilatkoztatása halálos csapásnak bizonyulna terveikre, sőt talán még az életükbe is kerülne. A papok és a főemberek nagy aggodalmukban vádjaikat ismét nyomatékosan felhozták Krisztus ellen. Felemelt hangon ismételten kijelentették, hogy Krisztus áruló és istenkáromló. Csodáit azzal a hatalommal hajtja végre, amelyet Belzebub, az ördögök fejedelme adott neki. Heródes palotájának tárgyalóterme a zűrzavar színtere lett. Egyik ember túlharsogta a másikat. Mindenki össze-vissza kiabált. (…) Krisztus küldetése nem az volt ezen a világon, hogy kielégítse a haszontalan kíváncsiságokat. Ő azért jött, hogy meggyógyítsa a megtört szívű embereket. Krisztus nem maradt volna csendben, ha Heródes palotájában egy bűnétől beteg lélek sebeit kellett volna szavaival bekötöznie és meggyógyítania. Azok számára azonban egy szava sem volt, akiket nem bántottak bűneik. Azokra az isteni igazságokra, amelyeket Ő mondhat, az ilyen emberek szentségtelen lábaikkal csak rátapostak volna. (…) Heródes maga is tudatára ébredt bűnének. Az irgalmas világosság utolsó fénye világított be a bűneitől megkeményedett szívébe. Akarata ellenére megérezte, hogy ez a názáreti Jézus mégsem volt közönséges ember. Nem, mert az Istenség átvillant emberi lényén. Éppen akkor, amikor a csúfolódók, a házasságtörők és a gyilkosok fogták körül Krisztust, Heródes megérezte, hogy magát Istent látta ülni királyi székén. (…) A kegyetlen csőcseléket Sátán vezette az Üdvözítővel szemben tanúsított viselkedésében. Sátán célja az volt, hogy kiváltsa Krisztusból a megtorlást, a bosszút, s ha lehetséges, rávegye arra, hogy valamiféle csodatettel szabadítsa ki magát, és így megsemmisítse a megváltás tervét. Egyetlen folt támadjon csak Krisztus emberi életén, emberi lényének egyetlen kudarca következzék csak be, Isten Báránya csak tökéletlen áldozat és az emberi nemzedék és a világ megváltása meghiúsulna. Krisztus azonban, Aki egyetlen parancsszavával mennyei seregeket rendelhetett volna saját védelmére - aki rémületbe kergethette volna a csőcseléket és eltávolíthatta volna szeme elől isteni fensége felvillantásával, - tökéletes higgadtsággal viselte el a legbrutálisabb sértéseket és erőszakosságot is. ( Jézus Élete,729-734. o.)

A szenvedő és haldokló Jézus hallott minden szót, amit a papok kijelentettek: "Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izrael királya, szálljon most le a keresztről és majd hiszünk neki" (Mt 27:42). Krisztus le tudott volna jönni a keresztről. Mivel azonban nem önmagát akarta megmenteni, és nem jött le a keresztről, a bűnösök reménykedhetnek bűneik bocsánatában és abban, hogy kegyelmet találnak Istennél. (Jézus Élete, 749. o.)  (Írta:O.László.)

Jézus Krisztus Istensége 1.

"Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet. "Akié a Fiú, azé az élet" (1Jn 5:12). Krisztus istensége az örök élet biztosítéka a hívő számára.      (Jézus Élete, 530. o.) 

Elérkezett az ideje, hogy Krisztus világunkba jöjjön és testet öltsön. Ő mondta: "testet alkottál nekem" (Zsid 10:5). Ha abban a dicsőségben jelenik meg, amely az Övé volt Atyja oldalán a világ létezése előtt, nem viselhettük volna el jelenlétének fényét. Hogy szemlélhessük Őt, és ne semmisüljünk meg, eltakarta dicsőségét. Istenségét emberi természet fedte, - láthatatlan dicsőségét látható emberi formába rejtette. ( Jézus Élete, 23. o.)

Ember volta az emberi család közösségébe vonta Krisztust, isteni lénye pedig Isten trónjához kapcsolta. Mint ember Fia, példát adott az engedelmességre; mint Isten Fia, erőt ad, hogy engedelmeskedni tudjunk. ( Jézus Élete, 25. o.) 

A teremtés munkája idején Krisztus Istennel volt. Egy volt Istennel, teljesen egyenértékű volt vele, az Ő dicsőségének a fényessége, az Ő lényének a tökéletes kinyilvánítása volt. Az Atyának a képviselője. Egyedül az, Aki teremtette az embert, lehetett a Megváltó. Egyetlen angyal sem tudta volna bemutatni az Atyát a bűnös embernek, és nem tudta volna visszanyerni az Isten iránti hűséghez és ragaszkodáshoz. De Krisztus ki tudta fejezni az Atya szeretetét, mert Isten Krisztusban volt, és megbékéltette magával az embert. Csak Isten Fia lehetett a mi Megváltónk. (Idők jelei, 1893. 02. 13.)

Kicsoda Krisztus? Az élő Isten egyetlen Fia. Az Atya számára Ő olyan, mint az ige, Aki kifejezi az Ő gondolatait. Általa a gondolat hallhatóvá válik. Krisztus Isten szava. (Ifjúsági segítő, 1894. 06. 28.)

Krisztus egy végtelen áron, nagyon fájdalmas folyamaton keresztül, amely titokzatos volt mind az angyalok, mind az ember számára, vette magára az emberi mivoltát. Elrejtve az Ő istenségét, letéve az Ő dicsőségét, kis gyermekként született meg Betlehemben. (Bibliakommentár VII. 915. o.)

 Ha úgy jött volna el közénk, az Ő nemes és mennyei formájában, akkor az Ő külseje önmaga felé irányította volna az emberek figyelmét, és a hit gyakorlása nélkül fogadták volna el. A hit az emberré lett Krisztusban, mint Messiásban, nem annak bizonyossága alapján kellett, hogy legyen, amit láttak, nem azért kellett hinniük, mert az ő személye nagyon vonzó volt, hanem az Ő csodálatos jelleme az, ami vonzóvá tette, amelyet nem lehetett megtalálni és nem is találhattak senki másban. (Bibliakommentár VII. 904. o.)

Az Úr azért egyesítette az Ő természetét az emberivel ilyen kifejezően, hogy még inkább megkülönböztető, szinte kézzel fogható tárgya legyen imádatunknak és szeretetünknek. Meghív bennünket, hogy közelebb húzódjunk és gyönyörködjünk ebben a fényességben. A láthatatlan Isten magára öltötte az emberiség palástját, hogy úgy ragyogjon az Ő dicsősége, olyannyira meglágyítva, hogy az ember számára elviselhető legyen, hogy ezt a fényességet be tudja fogadni. Krisztus a menny fényessége. Az Ő arcán megláthatjuk Istent. Dicsőségét annyira elfátyolozta, hogy a mi tekintetünk számára elviselhetővé váljon. (Mennyei helyek 201. o.)

 Ha az Atya eljött volna és közöttünk lakozott volna, megalázva magát és eltakarva az Ő dicsőségét, hogy az emberiség láthassa Őt, Krisztusnak az élettörténete nem változott volna semmiben. Jézus minden cselekedetében, az Ő utasításainak minden egyes leckéjében látnunk kell és hallanunk kell és fel kell ismernünk Istent. Amit láttak, amit hallottak, mindabban a hatásban, az Ő hangjában és az Ő mozdulataiban az Atyát lehetett látni. (Bárcsak megismerhetném Őt, 338. o.)

Azáltal, hogy magára vette az emberi természetet annak elbukott állapotában, de Krisztus semmilyen mértékben sem részesült annak bűnében. Ki volt szolgáltatva az erőtlenségeknek és gyengeségeknek, melyeknek az emberek is ki vannak szolgáltatva, hogy beteljesüljön, amit Ésaiás próféta mondott ezt mondván: „betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat hordozta…” Érintette őt a mi gyengeségünk érzete, és megkísértetet mindenben, hozzánk hasonlóan, de bűnt nem ismert mégsem. Ő Isten Báránya volt minden folt és minden hiba nélkül. Nem szabad, hogy bármilyen félreértésünk legyen Jézus emberi természetének tökéletes bűntelenségével kapcsolatban. Ő részesült az emberiség ártatlan gyengeségében, de nem volt része bűnös hajlamaiban. Hatott rá a négyezer éven keresztül megromlott emberi természet, de nem fertőzte meg. (Bibliakommentár V., 1131. o.)

Senki sem, aki a kisgyermek Jézusra tekintett, nem mondhatta, hogy ő pontosan olyan, mint a többi gyermek. Ő Isten volt, emberi testben. Amikor társai valami rosszra szerették volna rávenni, akkor az Ő istensége átsugárzott az Ő emberségén. És Ő eltökélte magát. Egy pillanat alatt különbséget tudott tenni jó és rossz között, és a bűnt Isten törvényének fényébe helyezte. Felemelte a törvényt, mint egy tükröt, amely fénysugárként rámutatott a bűnre. (Ifjúsági segítő, 1898. 09. 08.)

Ha Krisztusban maradunk, ha az Isten szeretete lakozik bennünk, akkor érzelmeink, gondolataink és tetteink összhangban lesznek Istennek az Ő szent törvényében kifejezett akaratával. "Fiacskáim! Senki el ne hitessen benneteket: aki az igazságot cselekszi, igaz az, amiként Ő is igaz" (1Jn 3:7). Az életszentség lényegét Isten szent törvénye határozza meg, amelynek színvonala a Sínai-hegyi tíz szabályban jutott kifejezésre. (…) Jézus még mielőtt a földre jött, így szólott magáról: "Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40:9). (…) Közvetlenül mielőtt újból felszállott a mennybe, a következőket mondotta: "Én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében"(Jn15:10). (Krisztushoz vezető lépések, VII. A tanítványság próbája, 52. o.)

Jézus Krisztus elkezdte az Ő életét, áthaladt az élet minden tapasztalatán, és az életéről való feljegyzés egy megszentelt emberi akarattal kezdődött és fejeződött be. Mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan, mégis, mivel megtartotta az Ő akaratát megerősítve és tökéletesen, soha, semmilyen mértékben sem hajlott a gonosz cselekvése felé, vagy, hogy bármilyen módon kifejezte volna az Isten elleni lázadását. (Idők jelei, 1894. 10. 29.)

 A jó és gonosz tudásának fájáról való evés következményét minden ember tapasztalja. Természetében megvan a rosszra való hajlam, egy olyan kényszer, amelynek segítség nélkül nem tud ellenállni. (Nevelés, 29. o.)

Ő a mi testvérünk gyengeségeinkben, de nem részes bűnös szenvedélyeinkben. Mint Aki az egyetlen bűntelen, az Ő természete visszariadt a bűntől. Folytatta a küzdelmet a bűn világában és átélte a léleknek gyötrelmét. Vétkezhetett volna, eleshetett volna, de egyetlen pillanatra sem engedett a bűnös hajlamnak. (A hit, amely által élek, 49. o.)

 Lehet olyan békességünk, amely minden értelmet felülhalad, de nekünk ez csatákba kerül a sötétség erőivel, komoly küzdelmet az önzéssel és a velünk született bűnnel. (Idők jelei, 1887. 03. 17.)

Krisztust második Ádámnak nevezi az ige. A tisztaságban és szentségben Istennel kapcsolatban és Isten által szeretve, ott kezdte el, ahol az első Ádám is elkezdte, és a saját akaratából áthaladt azon a területen, amin Ádám is áthaladt, így helyre tette Ádám bukását. (Ifjúsági segítő, 1898. 06. 02.)

Krisztus eljött erre a földre magára véve az emberi mivoltát, az ember képviselőjeként állt ott, hogy megmutassa a Sátánnal vívott harcában, hogy az ember úgy, ahogy az Isten megteremtette őt, miközben az Atyával és a Fiúval kapcsolatban volt, engedelmeskedhetett volna minden isteni kívánalomnak. (Idők jelei, 1898. 06. 09.)

Aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk. A bűneink miatt ráháruló roppant teherrel együtt viselte az étvágy követelésének rettenetes súlyát, de a világ, a megtiszteltetés és a hiú fitogtatás önhitt, elbizakodásra vezető szeretetének roppant terhét is./ Ezzel a borzasztó bűnteherrel, amelyet a mi bűneink okoztak neki, együtt viselte rettenetes súlyát az étvágy követelésének, az élet kérkedésének és a magabízás lehetőségének, hiszen ezek a kísértések a hitetlenséghez vezetnek. Krisztus elviselte, kibírta ezt a három legsúlyosabb kísértést és győzött az ember javára, helyes jellemet alakítva ki számára, mert tudta, hogy az ember maga képtelen erre. Tudta, hogy ezen a három ponton Sátán győzhet. Legyőzte Ádámot, és elhatározta, hogy végigviszi ezt a munkát mindaddig, amíg teljesen megsemmisíti az embert. Krisztus az ember érdekében diadalmaskodott ezen a területen, hogy legyőzze Sátánt, mert azt látta, hogy az ember a saját erejéből erre képtelen. Krisztus a maga szenvedéssel teli, lemondó, önfeláldozó életével és megaláztatásával, majd végső halálával készítette elő az utat az ember megváltásához. Segítséget hozott az embernek, hogy Krisztus példája segítségével az embernek, a Megváltóra való tekintettel Győzelemre tudjon jutni ugyanúgy, ahogy Krisztus győzött őérte. (Bizonyságtételek III., 372. o.) (Írta: O.László.)

Jézus Krisztus megkísértetett mindenben

... hozzánk hasonlóan

Benne nem volt bűn (1 János 3:5) (Háló Sándor 192.) János apostol nem azt mondja, hogy Jézus nem követett el bűnt, hanem azt, hogy Jézusban nem volt bűn, a belső, lelki természete tiszta volt a bűntől.

• A Biblia nem az elkövetett cselekedetet tekinti bűnnek, mivel az csak a bűn látható megnyilatkozása.

 • A Biblia szerint csak az ember szívének Istentől elszakadt, megromlott állapota tekinthető és nevezhető bűnnek.

1 Sámuel 16:7 Az Úr azonban monda Sámuelnek: Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.

Jézushoz vezető út 70/4

 „…aki ‘megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan’ (Zsid. 4,15), de mint az egyedüli bűntelen, természete visszariadt a gonosztól; lelki fájdalmakat és kínokat szenvedett el a bűnös világban.”

Jézus élete 88 

„Krisztus ellenállt azoknak a csábításoknak, amelyek legyőzését mi olyan nehéznek találjuk. Pedig a csábítások annyival jobban vonzották Őt, amennyivel jelleme a mienk fölött áll. Ránehezedett a világ bűneinek szörnyű súlya, így állta ki az étvágy, a világ szeretete és az elbizakodottsághoz vezető feltűnési vágy próbáját. Ezek voltak az Ádámot és Évát legyőző kísértések, ezek győznek le oly könnyen minket is.”

5 Bizonyságtétel 422 

„Sátán készen állt minden fordulónál, hogy lerohanja Őt. Legtüzesebb kísértéseit árasztotta Rá. Mégsem »követett el bűnt, és szájában hamis szót nem találtak«. »Maga is kísértést szenvedett«, mégpedig szentségének tökéletességével arányban. De a sötétség fejedelme mit sem talált benne a világból; egyetlen gondolata, egyetlen érzése sem hajlott a kísértésekre.” (5T, 422.)

5 SDA 1142. oldal

 A szenny közepette Krisztus megőrizte tisztaságát. Jelleme tökéletes iszonyt fejezett ki a bűnnel szemben. Az Ő szentsége maga ellen lázította az erkölcstelen világ minden dühét, mert tökéletes életével szüntelen vádolta a világot, s megmutatta az ellentétet a törvényszegés, valamint annak szeplőtlen igazsága között, Aki nem ismert bűnt.”

A nagy küzdelem 554. oldal 

 „Sátán az emberi szívben talál olyan sarkot, ahol meg tudja vetni a lábát - dédelgetett, bűnös vágyat, amellyel kísértéseit érvényre juttathatja. De Krisztus elmondhatta önmagáról: »Jön a világ fejedelme: és énbennem nincsen semmije« (Ján 14:30). Sátán nem talált semmi olyat Isten Fiában, ami által legyőzhette volna. Jézus megtartotta Atyja parancsolatait, és nem volt benne semmi bűn, amit Sátán ki tudott volna aknázni.”

5 SDA 1142. oldal • 

„Jelleme tökéletes iszonyt fejezett ki a bűnnel szemben.”

 (RH, 1887. nov. 8.) •

 „Egy gondolattal sem, az érzelemnek egy árnyalatával sem válaszolt a kísértésekre.”

Tapasztalatok és látomások 137. oldal 

„(Sátán) Az elöljárókat és főpapokat arra késztette, hogy Jézussal a legkegyetlenebb és legembertelenebb módon bánjanak. Sátán azt remélte, hogy az ilyen csúfolódás és bántalom Isten Fiából panaszt vagy zúgolódást fog kiváltani; vagy kimutatja isteni erejét és kiragadja magát az Őt gyötrő tömeg közül.”

Jézus élete 604-605. oldal

 „Így amikor Krisztust megvetéssel kezelték, akkor Ó erősen kísértésbe esett, hogy kinyilvánítsa isteni lényét. Egyetlen szavával, és tekintetével arra tudta volna kényszeríteni üldözőit, hogy olyan Úrnak vallják meg, aki Úr volt királyok és uralkodók, papok és a templom felett is. Éppen ez volt azonban Krisztus nehéz feladata, hogy megtartsa azt a helyzetét, amelyet maga választott magának, mikor úgy döntött, hogy hozzánk hasonló emberként éli le életét ezen a földön.”

7. SDA 929. oldal

 Sátán azt gondolta, hogy kísértéseivel megcsalhatja a világ Megváltóját, aki egy merész mozdulattal egyszerre csak isteni hatalmát fogja érvényesíteni… A mennyei lények tisztelete vette körül Jézust, és felelevenedett előttük abszolút hatalma. Épp olyan nehéz feladat volt számára emberi mivoltát elfogadni, mint amilyen nehéz nekünk embereknek a megromlott emberi természet fölé emelkedni.

7. SDA 929. oldal

 Krisztus a legszigorúbb próbatétel alá vettetett: minden képességének teljes erejét igényelte, hogy ellenálljon annak a hajlamnak, amely arra késztette volna, hogy isteni hatalmát felhasználja, és kiszabadítsa magát a veszedelmes helyzetekből, így diadalmaskodva a sötétség fejedelmének hatalma felett.

Kiadott kéziratok, 1211. oldal 

Nem szabad azt gondolnunk, hogy Krisztusnak arra irányuló hajlama, hogy Sátán kísértéseinek engedjen, gyengítette emberi természetét, és ugyanazokkal a bűnös, romlott hajlamokkal rendelkezett, mint az ember… Krisztus a mi természetünket vette fel ugyan, a bukottat, de nem a romlottat, és csak akkor rontatott volna meg, ha Sátán szavait fogadta volna el Isten szava helyett.

3 Szemelvények 129. oldal

 Nem az angyalok természetét vette fel, hanem az emberi természetet, tökéletesen azonosulva a mi természetünkkel, kivéve a bűn hajlamát. (Írta: O László)

Kinek fizette Jákob a tizedet?

Tegyük tehát félre egy kis időre saját egyházi kultúránkat, és menjünk vissza a gyökerekig! Ábrahám volt az első, akiről azt mondja a Szentírás, hogy tizedet fizetett (1Móz 14,17-24). Ábrahám egy szent háborút vívott, hogy kiszabadítsa Sodoma elhurcolt népét. Onnan tudjuk, hogy ez szent háború volt, hogy a pátriárka semmit nem volt hajlandó megtartani a zsákmányból. Megjelent egy titokzatos személy, Melkisédek, aki levezette a hálaadó istentiszteletet, és áldást mondott Ábrahámba. Ábrahám a kapott áldásra úgy felelt, hogy a zsákmány tizedét átadta neki, de nem mint királynak, hanem, mint „a Felséges Isten papjának” (1Móz 14,18). Az első tizedfizetés tehát liturgikus keretek között zajlott, és maga a tizedfizetés aktusa is istentiszteleti cselekmény volt.

Úgy tűnik, hogy Ábrahám családjában követésre méltó példa lett a tizedfizetés mint istentiszteleti cselekmény. Legalábbis ezt igazolja unokájának, Jákobnak a története. Jákob annyira szerette volna tovább vinni a kiválasztottság Ábrahámmal kezdődő vonalát, hogy apját becsapva, elhappolta bátyja elől az elsőszülöttnek járó jogokat. Ezért menekülnie kellett, de útközben Isten álmot adott neki, és azt mondta: Jákob! Amit te csalással akartál megszerezni, azt én kegyelemből megadom neked: „annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 28,14). Isten megismételte tehát az Ábrahámnak adott ígéretet (1Móz 12,1-7; 15,1-20; 17,1-8).

Mi volt Jákob válasza? Ábrahámhoz hasonlóan oltárt épített, bemutatta áldozatát, majd fogadalmat tett, hogy ha az Úr megtartja ígéretét, ő is hű marad a szövetséghez, és ennek egyik jele lesz, hogy azokból a javakból, amit még most csak ígéretként birtokolt, tizedet fog fizetni: „Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és épségben visszatérek apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és amit adsz nekem, a tizedét neked adom” (1Móz 28,20-21).

Nem tudjuk, hogy a gyakorlatban hogy képzelte el Jákob a tizedfizetést, de a történet az ókori vazallusi szövetségkötés mintáját követve ábrázolja a szövetséget, ami Isten és a pátriárka között köttetett ezen a napon. A tized tehát az Isten és az ő kiválasztott gyermeke közötti szövetség látható, kézzelfogható jele volt akkor is és az ma is. Még nincsenek léviták, nem kell fenntartani a kultuszi intézményeket, de már ott van a tized, mint az Isten és a hívő ember közötti szövetség jele. Még egy fontos szempont: nem Isten kérte a tizedet, hanem a pátriárkák ajánlották fel mint a hála és szövetségi hűség jelét. Az Úr csak évszázadokkal később adott útmutatást a választott népnek a tized felhasználásának módjára nézve (5Móz 12,6; 14,22-29).

A szöveg nem mondja el, de joggal feltételezzük, hogy Jákob tartotta szavát, és elkülönítette jövedelmének tizedét. Mit kezdett vele? Én valójában egy eshetőséget látok. Hangsúlyozom azonban, hogy ez puszta feltételezés, mert a bibliai szövegben semmi nem utal arra, hogy Jákob mit tett a fogadalom teljesítése érdekében. Feltevésem úgy szól, hogy a pátriárkák korában, mint ahogy később is, teljesen égő áldozatként feláldozták azokat a javakat, amivel ki akarták fejezni az Isten iránti hálát és a szövetség iránti hűséget. Az ószövetségi törvények kéltféle áldozatról szólnak, az „égőáldozatról”, valamint a „véresáldozatról”. A kettő között az volt a különbség, hogy a véresáldozat bemutatásakor csak az állat bizonyos részét égették el, a hús többi részét megették. Ezzel szemben az égőáldozatot vagy ahogy a Károli fordításban olvassuk: „az egészen égőáldozatot” (3Móz 6,23) mindenestől elégették az oltáron. Ez vonatkozott az állatokra és terményekre is.

Az egészen égőáldozatban „az Istent magasztaló, előtte megalázkodó ember teljes odaadása fejeződött ki” (Keresztyén Bibliai lexikon, Kálvin Kiadó, Budapest, 2000, 1. kötet, 38. p). Mivel a pátriárkák korában a családfő töltötte be a papi szerepet, feltételezhetjük, hogy Jákob minden jövetelmének tizedét egészen égő áldozatként égette el az oltáron. Mai felfogásunk szerint ez pazarlásnak tűnhet, de a maga nemében mégis sokkal markánsabban fejezte ki a tizedfizetés spirituális, Istenhez kötődő jellegét, mint a mai gyakorlat, amikor a tizedfizetés már-már az „egyházadó” köntösét ölti magára, tehát jobban kötődik az intézményhez, mint Istenhez, az áldások forrásához. (Dr Szilvási József)

Sámson hatalmas testi erőt kapott az Úrtól

 

Józsué halála után bírák vezették Izráelt egészen az i.e. XI. századig. Közülük az egyik legismertebb Sámson, aki akkor született, amikor a nép erkölcse a mélypontra süllyedt annak következtében, hogy nem hajtották végre a kánaániták kiűzésére adott parancsot. Kezdték bálványaikat imádni, egyéb szokásaikat követni!

Sámson születését mennyei követ adta hírül. Szülei a fiút Istennek szentelték, és ennek jeléül haját nem vágták le. Hatalmas testi erőt kapott a Mindenhatótól, hogy általa megszabadítsa hazáját az ellenségtől. Felnőtt korában azonban visszaélt ezzel az adománnyal. Szabad folyást engedett indulatainak, ösztöneinek, és sokszorosan megsértette fogadalmát.

A filiszteusok városaiba járt, ahol kétes hírű nőket látogatott. Sőt, az Úr tiltása és szülei figyelmeztetése ellenére feleséget is választott a filiszteusok leányai közül (V.Móz. 7:3).

Egyszer az úton egy fiatal oroszlán támadt Sámsonra. Megragadta és hatalmas erejével kettéhasította. Később arra járva látta, hogy az állat tátott szájába méhek telepedtek és mézet gyűjtöttek. Az esküvőn a filiszteusok bosszantására találós kérdésbe rejtette e furcsaságot. Ha nem jönnek rá a megoldásra, akkor harminc inget és ugyanennyi felöltő ruhát kell fizetniük! – szólt a feltétel.

Így hangzott a kérdés: „Az evőből étek jött ki, s az erősből édes jött ki” (Bír. 14:14), mi az? Azok három napig próbálkoztak sikertelenül. Szorult helyzetükben Sámson menyasszonyához fordultak, aki fenyegetésükre addig nyaggatta vőlegényét, míg kiszedte belőle a megoldást és elárulta népének. Rászedett „hősünk” éktelen haragra gerjedt. Elment, agyonütött harmincat közülük, és elhozta ruhájukat, hogy így fizesse meg tartozását.

A filiszteusok sem maradtak adósok. Mire Sámson visszatért, feleségét már más férfinak adták. Erre ő bosszúból egy csomó rókát összefogdosott, farkukat meggyújtotta, és vetéseikbe engedte. Azok viszont erre – barbár módon – tűzön megégették hitvesét annak atyjával együtt. Sámson további borzalmas dolgokkal válaszolt: egy szamár állkapcsával agyonvert ezer embert – Ezzel azt akarta megmutatni, mégha ellenségei csapdájába kerül is, képes sértetlenül elmenekülni.

Törvényszerű végzetét egy filiszteus nő, Delila iránti szerelme okozta, aki addig gyötörte, amíg elárulta titkát: ha a haját – Istennek szenteltsége külső jegyét – levágják, akkor elhagyja ereje. Sámson ekkor átlépte azt a határt, amin túl Isten már nem segíthette kegyelmével. Egy éjszaka Delila az ölében alvó Sámson haját jó pénzért lenyírta, és így kiszolgáltatta ellenségeinek. Azok megvakították, rabságba hurcolták, és ott a fogházban őröltettek vele. A börtönben őszintén megbánta Isten és népe ellen elkövetett bűneit, eltékozolt életét. 

A filiszteusok nagy ünnepet rendeztek Dágon isten tiszteletére. Elővezették foglyukat, s unszolták a vak férfiút, hogy játsszék előttük. Csúfolták és Izráel Istenét gyalázták, a magukét pedig dicsőítették! Sámson a házat tartó oszlopokhoz vezettette magát és az Úrhoz kiáltott, hogy utoljára adja vissza erejét. A Mindenhatótól nyert új erővel kiszakította az oszlopokat a helyükből (a kép jobb szélén látható). Az összedőlt épület maga alá temette Sámsonnal együtt a filiszteusok nagy tömegét is! Bár élete java részét eltékozolta, de az Úr mégis az ő keze által kezdte megszabadítani Izráelt az ellenség hatalmától. 

Sámson - Az Ószövetség a művészetekben - Biblia