Ezékiel 390 napig feküdt az oldalán. De miért?

Azután feküdj a bal oldaladra, és vedd magadra Izráel házának a büntetését! Addig kell elszenvedned büntetésüket, ahány napig így fekszel. Napokban kifejezve adtam meg büntetésük éveit: háromszázkilencven nap. Így szenvedd el Izráel házának büntetését! Ha ezt kitöltötted, másodszor feküdj a jobb oldaladra, és szenvedd el Júda házának a büntetését negyven napig. Egy-egy évet egy-egy napban adtam meg” (4-6. vers). Ezékiel tehát azt az utasítást kapja Istentıl, hogy feküdjön bal oldalán 390 napig, így szenvedve el Izráel házának büntetését. Ennyi évig voltak tele bőnnel és gonoszsággal. A 390 nap elteltével jobb oldalára kellett fordulnia – biztos jó érzés volt! -, és 40 napig feküdnie, hogy elszenvedje Júda házának büntetését. De én nem hiszem, hogy Ezékiel meg sem mozdult 430 napig! Valószínőleg minden reggel kiment arra a helyre, és ott feküdt az oldalára fordulva egy bizonyos ideig, így az arra járók jól láthatták. Ha pedig megkérdezték tőle, mit jelentsen ez, elmondta nekik, hogy miért teszi. Vagy egyáltalán nem is történt hasonló dolog, de inkább figyeljük meg Cserbik János magyarázatát a fenti kérdésre.

Mit jelent a bálványimádás?

 2Móz 20:4-6. Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. (5) Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. (6) De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat. /RÚF/

Zsolt 115:4-8. A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. (5) Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. (6) Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. (7) Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. (8) Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik és mindazok, akik bennük bíznak. /RÚF/

A lelki Babilonnal kapcsolatos problémák gyökerei ugyan mélyebbre hatolnak annál, hogy az ember egyszerűen meghajol a fából és kőből faragott szobrok előtt, de valóban van párhuzam az ókori és a lelki Babilon között, mert az utóbbi vezette be a bálványimádást az istentiszteletébe. A szobrok imádata a második parancsolat megszegését jelenti, mivel korlátozza a Szentlélek lehetőségét, hogy örökkévaló dolgokkal hasson az emberek gondolataira, Isten fenséges voltát pedig az élettelen szoborra szűkíti le. A szobrok tiszteletét a 4. században vezették be a kereszténységbe, hogy így tegyék a pogány népesség számára elfogadhatóbbá azt. Sajnálatos módon gyakran olyan szentséget, tiszteletet tulajdonítanak a szobroknak, képeknek, ami egyedül Istent illeti, ettől válik ez a gyakorlat lelkileg lealacsonyítóvá.

 White idézet: A bálványimádás és mindazok a bűnök, amelyek ebből következtek, utálatosak voltak Isten előtt. Ezért megparancsolta népének, hogy ne vegyüljön el ezekkel a népekkel, és „ne cselekedjék az ő cselekedeteik szerint”, és ne feledkezzenek meg Istenről. Megtiltotta nekik a bálványimádókkal való házasságkötést, nehogy a szívük elforduljon tőle. Éppen olyan szükséges volt akkor, mint most is, arra ügyelni, hogy Isten népe tiszta legyen, „szeplő nélkül megtartva magát a világtól” (Jak 1:27). Szabadnak kell lennünk a világ lelkületétől, mert az ellentétben áll az igazsággal és a jogossággal. Isten azonban nem azt akarta, hogy népe az önigazultság zártkörűségében éljen, kirekesztve magát a világból, semmiféle befolyást sem árasztva többé arra.

A szívek vizsgálója mindennemű bálványimádástól szeretné elfordítani népét. Isten szavának, az élet áldott könyvének kellene feküdnie azokon az asztalokon, melyek most tele vannak díszekkel. Költsétek pénzeteket olyan könyvekre, melyekből világosságot nyerhettek a jelenvaló igazságra nézve… Ragadjátok meg az Úr szavát, mint a végtelen bölcsesség és szeretet kincsét. Az Ige az az útmutató, mely megmutatja a menny felé vezető utat. Rámutat a bűnbocsátó Megváltóra, és így szól: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” (Jn 1:29) 

Még melyik parancsolatot bolygatták meg? Természetesen a negyediket, ami az imádat kérdésének a lényegét érinti. Ennek a végső krízis idején is központi szerepe lesz, amikor az a kérdés, hogy imádjuk-e azt, aki teremtette „az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék” (2Móz 20:11; lásd még Jel 14:7. És hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! /RÚF/), vagy pedig a fenevadat és annak képét imádjuk. 

A végső küzdelem központi kérdése a szombat. – A szombat lesz a nagy próbakő. A szombat jelzi a hűségesek és igazak, valamint a hűtlenek és törvényszegők közötti határvonalat. A szombat intézménye Istentől ered. Az önmagukat parancsolattartónak vallók, akik hiszik, hogy a harmadik angyali üzenet hirdetésének idejében élnek, fel fogják ismerni a negyedik parancsolat szombatjának jelentőségteljes helyét ebben az üzenetben. A szombat az élő Isten pecsétje. Isten gyermekei nem fogják leszűkíteni a szombat elvárásait saját kényelmük érdekében. (34. Kézirat, 1897) 

Az újjászületett ember és a két természet

 „Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való óembert, amely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt; megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint, és felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben” Eféz. 4,22-24.

 I. A régi élet szerinti „ó-ember” Az apostol üzenetének, a mottóigének megértése érdekében először szükséges meghatározni, mit is kell az „ó-ember” fogalmán értenünk. Pál apostol három jelzővel próbálja körülírni és érthetővé tenni ezt a fogalmat. 

1.A „régi élet szerinti” cselekedetekhez kötődik 

2.„Meg van romolva”, vagyis a megromlott természetünkről beszél, amely a bűnös életmódban érzi jól magát. 

3.A „csalárdság kívánságaival” teljes. Csalárd, (álnok, kétszínű, megtévesztő, csalóka), vagyis olyan kívánságokkal teljes, amelyek álnok módon megtévesztik az embert. Ezek részben az örökölt hajlamokban jelentkeznek, részben pedig az élet folyamán felvett kívánságokban.

 A másik tény, amit világosan látnunk kell, hogy az „ó-ember” nem az anyagi, hústestünkkel kapcsolatos valami, hanem a belső emberünk része. Az Isten által teremtett embert a Biblia alapján a következőképpen lehetne felosztani az I. Kor. 4,16. alapján. "a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul."

Az Isten által teremtett ember felosztása

1.Külső ember: Folyamatosan megromlik. Fizikai természet. Fizikai test

2.Belső ember: Folyamatosan megújul. Lelki természet. Lelki test

A belső emberünket is kétfelé lehet választani

1.Ó ember: Megromlott természet szerinti élet

2.Új ember: Isten akarata szerinti élet

A kettő közötti átmenet mindig folyamatosan és fokozatosan történik, Egyik állapotból a másikba.

Az ó-emberünknek nem kell feltétlenül kapcsolatban állnia személyiségünkkel. Pál apostol szerint le lehet vetkőzni ezt az óembert, amely meg van romolva. Ha le lehet vetkőzni, akkor ez azt jelenti, hogy a személyiségünk felette áll az ó embernek, döntési lehetőséggel rendelkezik felette, el tud határolodni tőle.  

 Egy másik igeversben még határozottabban fejezi ki magát Pál: „levetkezvén az érzéki bűnök testét…” (görög - szomatosz tész szarkosz). Kol. 2,11.

 • A rómabeliekhez írt levelének pedig teljesen különválasztja és szembeállítja egymással a megromlott ó-embert és a személyiségünket. „Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.” Róm. 7,22-23. 

 • Ezzel Pál azt is szeretné jelezni, hogy ez a két dolog elválasztható és elkülöníthető egymástól, mármint a belső lényünknek a régi és az újjászületett állapota, ezért a régi óember a Szentlélek segítségével levetkőzhető. 

• Amikor az Isten Lelkének munkája nyomán szembekerül egymással az ó-ember és az újonnan született személyiség, akkor kezdődik az előbbi levetkőzése, amely viszont nem egy pillanat műveként történik meg, hanem egy életen át tartó folyamat eredményeként. 

 • Ezt a folyamatot nevezzük megszentelődésnek. Az ó-ember levetkőzése azért szükséges, mert mint láttuk, megromlott a csalárdság kívánságai által. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az ó-ember még a jó kívánságokat is bűnös módon akarja kielégíteni. „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?” Jer. 17,9. Az ó-ember levetkőzését többféleképpen is megkísérlik az emberek.

- Vannak olyanok, akik úgy szeretnék megoldani ezt a problémát, hogy a régire megpróbálják felvenni az újat. 

•E „megoldás” azonban nem kielégítő, mert így csak olyan újat vagyunk képesek felvenni, amely nem takarja el teljesen a régit, és így a magunk készítette igazság ruhánkban is mezítelenek maradunk Isten előtt. II. Kor. 5,4. (Ádám és Éva is ebbe a hibába esett az Édenben.) 

 •„Krisztus igazságossága nem köpeny, mellyel eltakarhatók a meg nem vallott és el nem hagyott bűnök…” (JÉ, 466.) 

•„Mindazok, akik bár magukra rakják a szentély ékességeit, de nincsenek betakarva Krisztus igazságának öltözetével, az ő mezítelenségük rútságában maradnak majd.” (5T, 81.) 

-Vannak, akik saját erőfeszítéseik által kísérlik meg a kívánt változást elérni, de ezek a próbálkozások többnyire kudarccal végződnek. 

•„Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” Róm. 7,19.

-Vannak azután olyanok, akik csak bizonyos dolgokat akarnak levetkőzni.

 •Az ilyen megoldást azonban Isten nem fogadja el. „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” Mát. 6,24. 

•Isten a teljes változás igényével áll elénk: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden”. II. Kor. 5,17. Pozitív és időtálló eredmény csak lehet életünkben, ha már megtanultuk Istenre bízni belső emberünk folyamatos megújítását.

 •„Mert Isten az, a ki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.” Fil 2:13)

Csak akkor mondhatjuk azt, hogy levetkőztük az ó-embert, ha a régi élet cselekedetei elmaradtak életünkből, ha már nem láthatók rajtunk, ha nincs kapcsolatuk velünk, nem tapadnak hozzánk, és ne szennyezik életünket.

 •„Ne hazudjatok egymás ellen, mivelhogy levetkeztétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt.” Kol. 3,9.

 •Az ó-emberünk levetkőzése nem hajtható végre globálisan, kizárólag bűnönként tehető meg. Mindig csak azzal a bűnnel kapcsolatban, amit már felismertünk, és amitől készek vagyunk elszakadni. Az ó-ember levetése azonban nemcsak annyit jelent, mintha egy kabátot levetnénk magunkról. 

 •Egy kabátot ugyanis akkor veszek vissza magamra, amikor éppen akarom ezért Isten a bűnökkel kapcsolatos vetkőzésnél ennél sokkal többet vár tőlünk. 

 •Azt szeretné, ha az ó-embert nemcsak levetnénk, mint egy kabátot, hanem azt, hogy feszítsük is meg, „indulataival és kívánságaival együtt”. Gal. 5,24. 

•Ezzel egyrészt azt mondja, hogy az ó-emberünknek meg kell halnia, másrészt pedig azt, hogy ez a halál nem hirtelen és gyorsan következik be, hanem lassú halál lesz.

 •Ezért fogalmaz más helyen úgy az apostol, hogy „megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek” Róm. 6,6. 

•Csak akkor fog megerőtelenedni bennünk a bűn teste, ha készek vagyunk megfeszíteni, vagyis halálra szánni.

(Írta: O. L.)

Krisztus a szilárd alap

Krisztus a szilárd alap, egyháza rá épül és Igéje tanításaira. Az egyházat Krisztus Lelke vezeti. Amint láttuk, Babilon viszont emberi tanításokban és hagyományokban gyökerezik. Minden olyan vallási vezető, aki emberi elgondolásokkal vagy tradíciókkal helyettesíti Isten kinyilatkoztatott akaratát, vagy afölé helyezi azokat, egyszerűen a babiloni zavart táplálja. Az ókori Babilon napjaiban az állam és az egyház egy volt. Amikor Nabukodonozor király a templomában trónolt a királyi székén, úgy tartották, hogy az istenek nevében beszélt. Egy alkalommal a babiloni király az igaz Istennel szembeszegülve egyetemes rendeletet adott ki, amelyben minden alattvalóját hódolatra kényszerítette. Megparancsolta, hogy a szavára mindenki boruljon le. Sokatmondó szimbóluma ez annak, amivel az utolsó napokban szembesül majd Isten hűséges népe, akik nem hajlandóak imádni a hamis képet (lásd Dániel 3. fejezete). A föld történelmének végnapjaiban egy egyházi-állami rendszer emelkedik fel, a lelki Babilon, amelynek lelki vezetője azt állítja, hogy Isten nevében szól. Szavait Isten kijelentéseiként, parancsait pedig isteni parancsokként hirdetik. Évszázadokon át a római főpapok hangoztatták, hogy a földön ők képviselik Istent. XIII. Leó pápa 1894. június 20-i enciklikájában kifejtette: „A földön mi birtokoljuk a Mindenható Isten helyét.” The Ferraris Ecclesiastical Dictionary hozzáteszi: „A pápa méltósága olyan nagy, annyira magasztos, hogy már nem csupán ember, hanem mintha Isten volna, Isten helytartója.” Pál apostol így ír erről a hatalomról: „aki ellene veti és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy imádat tárgyának tartanak, annyira, hogy maga ül be Isten templomába, isten gyanánt mutogatva magát.” (2Thessz 2:4, ÚRK)

A jelenések könyve sürgetve hív, hogy kötelezzük el magunkat, amit a két nő szimbóluma foglal össze. Időnként úgy tűnik, hogy Isten népe vereséget szenved az igazság és a tévedés közötti kozmikus küzdelemben, Isten azonban megígéri: egyháza végül győztes lesz.

Isten egyházát nem emberi hatalom és képesség alapította, ezért elpusztítani sem tudja. Nem az ember erejéhez mért sziklára épült az egyház, hanem Krisztus Jézusra, a korszakok Sziklájára, „…és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Mt 16:18). Ha Isten jelen van, ügye állandó és szilárd lesz. „Ne bízzatok az előkelőkben; egy emberben sem” (Zsolt 146:3) – szól hozzánk az üzenet. „A megtérés és higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek.” (Ésa 30:15) Isten dicsőséges műve, amely az igazság örök elveire épült, soha nem semmisül meg, hanem egyre jobban megacélosodik, „nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura” (Zak 4:6). –  EGW. Próféták és királyok, 595./old. 

Az egyház sok vigasztaló üzenetet kapott a régi prófétáktól. „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” (Ésa 40:1) megbízatással Isten Ézsaiásnak csodálatos látomásokat is adott, amelyek századok során a hívőknek reménységet és örömet adtak. Isten megvetett, üldözött, elhagyatott gyermekeinek minden korban a menny biztos ígéretei adtak erőt. Hit által tekintettek a jövőbe, amikor Isten teljesíti egyházának adott ígéretét: „Örökre fenségessé teszlek, és örvendezővé nemzedékről nemzedékre.” (Ésa 60:15) – Próféták és királyok, 722./old.

 Minden léleknek meg kell értenie, hogy Krisztus a személyes Megváltója, s akkor a szeretet, a lelkesedés és a kitartás láthatóvá fog válni az életében… 

Titok, a nagy Babilon

Jelenések 17. fejezete bemutatja a hitehagyóvá lett vallási rendszert, ami az ószövetségi Babilon számos tanítását bevezette a kereszténység köreibe. 

 „Ahhoz, hogy megértsük Babilon természetét, vissza kell mennünk az első rá utaló bibliai feljegyzésig, Mózes első könyvéig. Sineár földjén, a síkságon kezdődött, Mezopotámia déli térségében, a mai Irak déli részén. Ott volt Babilónia. Ott építették fel Bábel tornyát, az emberi önteltség, magabízás és Istentől való függetlenedés. (1Móz 11:1-4. Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. (2) Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek. (3) Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük ki jól! És a tégla lett az építőkövük, a földi szurok pedig a habarcsuk. (4) Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén! /RÚF/) szimbólumát” (Ángel Manuel Rodriguez: The Closing of the Cosmic Conflict: Role of the Three Angels’ Messages. 43./old.)

Az Isten szavával való nyílt szembehelyezkedés motiválta az ősi Babilon területén Bábel tornyának építését. Az építők a saját dicsőségüknek akartak emlékművet állítani, de Isten összezavarta a nyelvüket. „Azért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az ÚR az egész föld nyelvét” (1Móz 11:9, ÚRK) – olvashatjuk 1Mózes beszámolójában.  

Annyira bűnös ez a rendszer, hogy ilyen képet fest róla az Írás: „részeg volt Jézus tanúinak és a szenteknek vérétől” (Jel 17:6, ÚRK). Szörnyűséges képek ezek Babilon romlottságáról.

A Jelenések 17. fejezetében említett asszony (Babilon) „bíborba és skárlátba” öltözve jelenik meg, aki „megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele utálatosságokkal... és az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak... anyja”. Így szól a próféta: „Látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől.” Majd János azt mondja Babilonról, hogy az „ama nagy város, amelynek királysága van a földnek királyain” (Jel. 17:4, 18). Róma az a hatalom, amely oly sok századon át zsarnokoskodott a kereszténység uralkodóin. A bíbor és a vörös szín, az arany, a drágakövek és a gyöngyök elevenen ábrázolják a Szentszék fényűzését, és a királyokét is túlszárnyaló pompáját. Egy hatalomra se illik rá ennyire pontosan az a kijelentés, hogy "részeg vala a szentek vérétől”, mint erre az egyházra, amely oly kegyetlenül üldözte Krisztus követőit. Babilon ellen még az a vád is felmerül, hogy törvénytelen viszonyt tart „a föld királyai”-val. A zsidó egyház azért lett parázna, mert elfordult az Úrtól, és szövetségre lépett a pogányokkal. Rómát, amely világi hatalmak támogatását keresve hasonlóképpen megromlott, az Ige ugyanígy ítéli meg. (A nagy küzdelem) {GC 382.2} 

 A lelki Babilon lényegében emberi tanításokon alapuló, emberi gondolatokra épített és emberi hagyományok által támogatott vallást jelent. Egyfajta ember-alkotta vallás, amit talán briliáns vallási vezetők alakítottak ki, csakhogy az evangélium erejével és a Jézus által, nem erőszakra, hanem szeretetre épített egyházzal szemben. 

 A jelenések könyve bemutatja ezt a két vallási rendszert. Az első teljes bizalmat tanúsít Jézus iránt és az Igére támaszkodik, a második emberi tekintélyben bízik, emberekre, vallási tanítókra hagyatkozik. Az egyik Krisztusközpontú hit, ami az üdvösség tekintetében teljes egészében ráhagyatkozik Krisztus kegyelmére, áldozatára és engesztelésére. A másik a hit humanista megközelítése, amely az üdvösség kérdésében felváltja a Krisztusra való hagyatkozást az egyház tradícióinak követésével.

 Akik győzelemre törekednek, az ellenség kísértéseivel szembesülnek. Sátán próbálja megrontani azokat az elveket, amelyeket igyekeznek megőrizni azok, akik az Isten által eléjük állított magas mércét szeretnék elérni. A kísértő örül, ha téves elgondolások felé tudja vezetni a lelkeket, mígnem a nevüket kitörlik az élet könyvéből, és a gonoszok közé soroltatnak. Csak úgy győzhetünk, ahogy Jézus Krisztus is győzött – teljes szívvel engedelmeskedve Isten összes parancsolatának. Az igazi vallás a parancsolatok iránti engedelmességet jelenti. – This Day With God, 322./old.