Isten, aki visszajön értünk

Jn 14:1-3. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! (2) Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? (3) És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. /RÚF/

 Jézus egyik legfontosabb ígérete az az áldott remény, amelyben tükröződik a Teremtő vágya, hogy velünk szeretne lenni az örökkévalóságban is. Ezt mondta: „…ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn 14:3) János apostol szerint ez az ígéret biztosan megvalósul: „Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük” (Jel 21:3, ÚRK)

 „A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, Isten kegyelme még bőségesebb lesz. A földet – amit Sátán magának igényel – Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti… Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott, ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt – amikor mindent megújít –, itt lesz »Isten sátora az emberekkel... és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük«. (Jel 21:3) A megváltottak pedig a végtelen korszakokon át – miközben az Úr világosságában járnak – dicsőíteni fogják Őt kimondhatatlan ajándékáért”. (Ellen G. White: Jézus élete.)

 Amikor Krisztus földi, tanítói működése végéhez közeledett, tudta, hogy művét tanítványai nemsokára személyes felügyelete nélkül viszik tovább; igyekezett őket bátorítani, és a jövőre előkészíteni. Nem kecsegtette tanítványait csalfa reményekkel, hanem elmondta nekik mindazt, ami bekövetkezik, mintha csak nyitott könyvből olvasta volna. Tudta, hogy nemsokára búcsúzik, és itt kell hagynia őket, mint juhokat a farkasok között. Látta, miként üldözik majd, hogyan taszítják ki a zsinagógákból, és viszik tömlöcbe őket. Azt is tudta, hogy közülük néhányat megölnek majd bizonyságtételük miatt, melyet róla, a Messiásról tesznek. Fel is említett egyet-mást előttük. Egyszerűen és határozottan beszélt jövőjükről, hogy nehéz óráikban emlékezzenek majd szavaira, s így hitük benne, mint Megváltójukban, megerősödjön.

 Azonban reményt keltő és bátorító szavakat is intézett hozzájuk: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek; higgyetek Istenben és higgyetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok.” (Jn 14:1-4) Érettetek jöttem e világra, érettetek dolgoztam. Ha elmegyek is, teljes erővel fogok munkálkodni érettetek. Azért jöttem e világra, hogy előttetek megnyilat- kozzam, és tudjatok hinni bennem. Elmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, hogy vele együtt munkálkodjam érettetek. – (E.G.W. Az apostolok története.)

A hitük miatt raboskodók megszabadulnak

 „A hetedik angyal is kitöltötte poharát a levegőégre, és nagy szózat jött ki a mennyei templomból a királyiszéktől, ezt mondva: Meglett! És lettek zendülések, mennydörgések és villámlások; és lett nagy földindulás, amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy.” (Jel 16,17–18)

„Tanulmányoznunk kell a hetedik pohár kitöltését. A gonosz hatalmai nem fognak kihátrálni a küzdelemből harc nélkül.” (HNA Biblia-kommentár VII., 983. o.) 

A haragos ég közepén egyetlen tiszta hely van, amely leírhatatlan dicsőségtől tündököl. Onnan hallatszik Isten hangja, amely olyan, mint a sok víz zúgása. Ezt mondja: „Meglett!” (Jel. 16:17) 

„Ez a hang megremegteti az eget és a földet. Hatalmas földrengés támad, olyan, »amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy« (Jel 16,18). Úgy tűnik, mintha az ég megnyílna és bezárulna, és az Isten trónjáról áradó dicsőség sugarakat lövellne. A hegyek szélben hajladozó nádként inognak, és durva kövek szóródnak szerteszét. Mennydörgés hallatszik. Vihart jelez. A tenger tombol. Forgószél süvölt, mintha öldöklő démonok kiáltoznának. Az egész föld megduzzad, mint a hullámzó tenger. Felszíne széttöredezik. Mintha az alapja kimozdult volna. Egész hegyláncok lesüllyednek, lakott szigetek tűnnek el. A kikötők környékét, amelyet a gonoszság Sodomává formált, elnyelik a tajtékozó hullámok. Isten megemlékezik a nagy Babilonról, »hogy adjon annak inni az Ő búsult haragja borának poharából«. Hatalmas jégdarabok, »tálentom«-nyi nagyságúak pusztítanak (Jel 16,19. 21). A föld legragyogóbb városai összeomlanak. Nagyúri paloták, amelyekre a föld nagyjai vagyonukat tékozolták, hogy a maguk dicsőségét emeljék, szemük láttára válnak romhalmazzá. A börtönfalak széthasadnak, és Isten gyermekei, a hitükért raboskodók megszabadulnak.” (A nagy küzdelem, 636–637. o., Korszakok nyomában, 566–567. o.) Maranatha

Az Úr megóvja gyermekeit

„Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt, vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt.” (Zsolt 91,15) 

„Isten népe sem menekül meg a szenvedéstől. Üldözni és sanyargatni fogják az Úr követőit, nélkülözni és éhezni fognak, de nem pusztulnak el… 

A korszakokon áttekintő Isten a döntő órákban gyermekeire irányítja figyelmét, akik ellen a földi hatalmasságok fellépnek, és akik mint a száműzött foglyok, attól félnek, hogy halálra éheztetik vagy megölik őket. De a szent Isten, aki Izráel előtt szétválasztotta a Vörös-tengert, meg fogja mutatni hatalmát, és kiszabadítja gyermekeit. »Azon a napon, ezt mondja a Seregek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek, és kedvezek nékik, amint ki-ki kedvez a maga fiának, aki szolgálja őt.« (Mal 3,17) Ha Krisztus hű tanúinak vére ekkor hullana, az nem volna Isten aratására gyümölcsöt termő magvetés, miként a mártírok vére volt. Hű bizonyságtevésük már senkit sem győzne meg az igazságról, mert a kérlelhetetlen szív addig taszította el magától a kegyelem hullámait, amíg azok nem tértek többé vissza. A sötétség fejedelmének diadala lenne, ha az igazakat megölnék ellenségeik. Ezt mondja a zsoltáros: »Bizony elrejt engem az Ő hajlékában a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében.« (Zsolt 27,5) Krisztus pedig ezt mondta: »Menj be, népem, menj be szobáidba, míg elmúlik a bús harag! Mert ímé az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát.« (Ésa 26,20–21) Dicső lesz azoknak a szabadulása, akik türelmesen várták Krisztust, és akiknek a neve be van írva az élet könyvébe.” (A nagy küzdelem, 629–630., 634. o., Korszakok nyomában, 559–560., 563–564. o.) {Mar 277.4}   

Isten népét nem lehet megtéveszteni

 

„Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja e föld lakosait.” (Jel 3,10)

„Ahogy az Úr Jézus Krisztus második megjelenése közeledik, sátáni ügynökök mozdulnak a mélyből. Sátán nemcsak emberi lényként jelenik meg, de megszemélyesíti Jézus Krisztust, és a világ, amely elvetette az igazságot, mint urak urát és királyok királyát fogadja a gonoszt.” (HNA Biblia-kommentár, 1105–1106. o.)

 „Amint az idő rövidül, Sátán haragja egyre nő. Csaló és pusztító tevékenysége a nyomorúság idején tetőzik majd.

A csalás tetőfokán Sátán megszemélyesíti Krisztust. Az egyház régóta hirdeti, hogy reményei a Megváltó adventjével fognak beteljesülni. A nagy csaló pedig azt a látszatot kelti, hogy Krisztus újra eljött. Sátán a Föld különböző részein káprázatos, csillogó, fenséges lényként jelenik meg az emberek előtt. Hasonlítani fog ahhoz a képhez, amelyet János a Jelenések könyvében Isten Fiáról festett (Jel 1,13–15). Emberi szem nem látott nagyobb dicsőséget annál, mint ami őt körülveszi. Győzelmi kiáltás harsog: »Krisztus eljött! Krisztus eljött!« Az emberek leborulnak előtte és imádják. Ő pedig felemeli kezét, és áldást mond rájuk, miként Krisztus áldotta meg tanítványait, amikor a Földön élt. A hamis Krisztus hangja lágy, szelíd és megnyerő. Barátságos, kedves hangon elmond néhányat a Megváltó ajkáról elhangzott drága mennyei igazságokból. Betegeket gyógyít, majd Krisztustól bitorolt szerepében azt állítja, hogy a szombati nyugalomnapot áttette vasárnapra, és mindenkinek megparancsolja, hogy szentelje meg azt a napot, amelyet ő megáldott. Kijelenti, hogy azok, akik a szombat szentségét makacsul vallják, az ő nevét káromolják, ha nem hajlandók meghallgatni angyalait, akik által fényt hint és igazságot tanít. Ez a csalás szinte leleplezhetetlen. Miként a Simon mágus által félrevezetett samaritánusok, a tömegek – kisemberek és bölcsek – hitelt adnak ezeknek a varázslatoknak, és azt mondják: »Ez az Istennek ama nagy ereje!« (Csel 8,10) 

Isten népét azonban nem lehet megtéveszteni. Ezek a tanítások ellentmondanak a Szentírásnak.” (A nagy küzdelem, 623–625. o., Korszakok nyomában, 554–556. o.)

Az Úr szemmel tartja népét

 

„Hát az Isten nem áll-é bosszút az Ő választottaiért, kik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar. Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?” (Luk 18,7–8)

„Ha a nyomorúság idején Isten követőinek – aggódásuk és gyötrődésük közben – be nem vallott bűnök jutnának eszükbe, összeroskadnának. Kétségbeesésükben elveszítenék hitüket, és nem tudnának bizalommal szabadulásért könyörögni Istenhez. Nagyon is tudatában vannak méltatlanságuknak. Nincsenek elrejtett hibáik. Bűneik előttük mennek az ítéletre. Isten eltörölte ezeket a bűnöket, és ők már nem is emlékeznek rájuk.

Azok az állítólagos keresztények, akik a végső félelmes csatáig nem készültek el, reményt vesztve, mardosó fájdalommal fogják megvallani bűneiket, miközben a gonoszok ujjonganak gyötrelmükön.

Jákób története is bizonyságot tesz arról, hogy az Úr nem veti el a Sátán által megkísértett, rászedett, bűnre csábított, de Istenhez őszinte bűnbánattal visszatérő embert. Sátán el akarja pusztítani, de Isten elküldi angyalait, hogy a veszély idején vigasztalják és oltalmazzák. Sátán támadása ádáz és elszánt. Csalásai félelmetesek. De az Úr szemmel tartja népét, és meghallja kiáltásukat. Szenvedésük mérhetetlen. A kemence lángjaiban már-már elhamvadnak. De az Ötvös kihozza őket onnan, mint a tűzben megpróbált aranyat. Isten éppúgy szereti őket a súlyos próba idején, mint amikor a legfényesebben ragyogott felettük a nap. De a tüzes kemencére szükség van, mert ott válik le róluk a földiesség, és Krisztus képmását csak így tükrözhetik vissza tökéletesen.

A ránk váró kín és gyötrelem olyan hitet igényel, amely elvisel fáradtságot, késedelmet és éhséget; olyan hitet, amely a kemény próba idején sem lankad. A kegyelemidő során mindenki felkészülhet erre a próbára… Akik megragadják Isten ígéreteit, mint Jákób, akik olyan állhatatosak, mint amilyen ő volt, azok hozzá hasonlóan győzni fognak.” (A nagy küzdelem, 620–621. o., Korszakok nyomában, 551–553. o.) Maranatha