Olaj - A Szentlélek jelképe

A két olajfából az arany színű olaj arany csöveken keresztül áradt a gyertyatartó olajtartójába,majd onnan a szentélyben világító arany lámpákba. Isten szentjeitől tehát, akik az ő jelenlétében élnek, kiárad a Lélek az ő szolgálatára szenteltetett emberi eszközökbe. A két felkent küldetése az, hogy világosságot és erőt közvetítsen Isten népének. Ahogy az olajfák olaja az arany csövekbe árad, úgy szeretnék megosztani a mennyei követek is mindazt, amit Istentől kapnak. Az egész mennyei kincsestár arra vár, hogy kérjünk és elfogadjunk; és ha megkapjuk az áldást, akkor már rajtunk a sor, hogy továbbadjuk azt. Így töltődnek meg a szent lámpások, s így válik az egyház a világ fényhordozójává. (Review and Herald, 1897. március 2.) 

 A Bibliában az olaj gyakran a Szentlélek jelképe, mint például a bölcs "Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vivének az ő edényeikben".(Máté 25:4) és balga szüzek "A bolondok pedig mondának az eszeseknek: Adjatok nékünk a ti olajotokból, mert a mi lámpásaink kialusznak".(Máté 25:8) példázatában (Máté 25:1-13).  A kenet mindig rendelkezésünkre áll a Lélek által, aki minden igazságra elvezet minket, és folyamatosan megken kegyelmével és vigasztalásával.

Mikor a mennyei kenet megérkezik hozzánk, meg fogjuk tanulni a szelídség és alázatosszívűség leckéit, melyek mindig megnyugvást hoznak lelkünknek.(Szemle és hírnök 1900 október 23)

Add át magad az Úrnak, szolgálatára való megszentelés végett. Az istenfélő példamutatás többet szól az igazság mellett, mint a legnagyobb ékesszólás, melyet nem kísér jól rendezett élet. Igazítsátok meg a lélek lámpását, töltsétek föl a Szentlélek olajával. Keressétek Krisztustól azt a kegyelmet, fölfogás-tisztaságot, mely képesít az eredményes munkásságra. Tanuljátok meg tőle, mit jelent azokért fáradozni, akikért életét adta. A legtehetségesebb munkás keveset érhet el, hacsak Krisztus nem alakul ki benne az örök élet reménye és erejeként. (Szemle és hírnök 1902 augusztus 19)

 Ne halasztgassuk az előkészület napját! Ne szenderegjünk felkészületlenül, mint akiknek nincs olaj a lámpásukban! Ne maradjunk veszélyes bizonytalanságban! Komolyan kérdezzük meg magunktól: az üdvözülendők között vagyok-e, vagy sem? Megállok-e Isten előtt? Csak akinek tiszta a keze, az tud megállni ama napon.

A gonoszság minden formája működésbe lép. Gonosz angyalok fognak össze gonosz emberekkel, s nem adják fel a végső nagy küzdelmet elkeseredett harc nélkül. A világon mindenki az egyik vagy a másik oldalon áll majd… Ébren kell lennünk, s mint okos szüzeknek, legyen olaj az edényeinkben lámpásunk számára.

Olajág 

Olyan becsvágyat ápolj, mely Istennek szerez dicsőséget, mivel a Szentlélek megszentelte. A két olajág ról áradó szent olaj égjen szent tündökléssel lelked oltárán. A két olajág szerepe jelképezi a Szentlélek leggazdagabb kiárasztását. (1904, 125. levél) (EGW)

Lámpás - Isten igéje

A Szentírás pontosan megfelel szükségleteinknek. Ez a kezünkbe helyezett lámpás, hogy a mennyei otthonba vezessen bennünket. Megmondja, hogy ha Isten örökösei és Krisztus örököstársai szeretnénk lenni, föltétlen engedelmeskednünk kell Isten utasításainak. A menny nem hagyhat jóvá semmilyen csoportot, bármi legyen is tisztségük, bármilyen magasztos a hitvallásuk, ha Istentől tiltott dolgokat gyakorolnak. Isten nem fogadhatja el azok szolgálatát, akik ugyanúgy maguknak markolók, önzők az igyekezetükben, mint az Isten dolgait nem ismerő világiak.

 Az élet megváltozik a szemléléssel. Isten igéje lámpás a lábunknak, világosság az ösvényünknek. „Szívembe rejtettem igédet, hogy ne vétkezzek ellened.” (Zsolt 119:11) Az Isten igéjével elfoglalt lélek megerősített vár lesz a Sátán ellen. Akik Krisztust teszik meg mindennapos társuk nak és benső barátjuknak, tapasztalni fogják, hogy a láthatatlan világ hatalmasságai veszik körül őket; hogy Jézust szemlélve, ők is az ő mására változnak el. Szemlélet által az isteni mintára alakulnak; jellemük meglágyul, kifinomul, megnemesül a mennyei ország számára.

Amint a nap is keletről támad és nyugatra halad az égen, fénnyel töltve be a világot, úgy lesz Krisztus igaz követője is a világ világossága. Elindul majd a világban, mint fényes, ragyogó lámpás, hogy fényt vigyen a sötétben veszteglőknek, hogy melegedjenek a belőle tündöklő sugaraktól. Krisztus mondja követőiről. „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.”(Máté 5:14)

Mi a helyzetünk a világban? A várakozás idejét éljük. Ezt az időszakot azonban nem elvont szemlélődéssel kell töltenünk. A várást a figyeléssel és az éber munkálkodással kell ötvöznünk. Életünknek nem a világ dolgainak tervezése körül kell forognia, nem irányulhat rá, miközben elhanyagoljuk a személyes vallást és az Isten által megkívánt szolgálatot. Eközben nem lehetünk nemtörődömök az üzleti dolgainkban sem, de az Urat odaadó lélekkel kell szolgálnunk. A lélek lámpását meg kell tisztogatnunk, és a kegyelem olaját oda kell készítenünk az edényeinkbe a lámpás mellé. Tegyünk meg minden óvintézkedést, hogy elejét vegyük a lelki hanyatlásnak, nehogy az Úrnak napja tolvaj módjára lepjen meg bennünket. (Testimonies, V, 276.)

Isten Igéje sötét helyen világító lámpás. Amikor olvassuk, világosság árad a szívünkbe, és fényénél meglátjuk, milyenné kell lennünk.(EGW)

„Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vivének az ő edényeikben.” (Mt 25:4)

A várakozók két csoportja [a tíz szűz példázatában] azt a két csoportot ábrázolja, amely vallja, hogy várja Urát. Krisztus azért nevezi őket szüzeknek, mert tiszta hitet vallanak. A lámpák Isten Igéjét jelképezik. A zsoltáros ezt mondja: „Az én lábamnak szövétneke a te Igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119:105). Az olaj a Szentlélek szimbóluma.

A példázatban mind a tíz szűz kiment a vőlegény elé. Mindegyiknek volt lámpája és olajosedénye. Egy ideig nem látszott, hogy különbség van köztük. Így van ez a közvetlenül Krisztus második eljövetele előtt élő egyházban is. Tagjai ismerik a Szentírást. Mindnyájan hallották, hogy Krisztus hamar eljön, és hisznek eljövetelében. De mint ahogy a példázatban történt, úgy van ma is. Várniuk kell, és ez próbára teszi hitüket. Az „Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe!” kiáltás sok várakozót készületlenül ér. Nincs tartalék olajuk. Hiányzik az életükből a Szentlélek… A Lélek világossága nélkül az ember nem tudja megkülönböztetni az igazságot a tévedéstől, és elbukik Sátán mesteri kísértései nyomán… 

Isten mindenkinek ingyen felkínálja kegyelmét… A jellem azonban nem ruházható át. Egy ember sem hihet a másik helyett. Egy ember sem adhatja át a másiknak azt a jellemet, amely a Lélek munkájának gyümölcse…

Nem leszünk készen Urunk fogadására, ha csak az „ímhol jő a vőlegény” kiáltásra próbáljuk üres lámpásainkat megtölteni… A példázatbeli okos szüzek tartalék olajat is hoztak a lámpájukhoz. Ezért az a várakozás egész ideje alatt fényben égett… Krisztus követőinek is fényt kell árasztaniuk a sötét világban. A Szentlélek Isten Igéjéből fényt sugároz, és ez a világosság átformálja annak életét, aki befogadja. A Szentlélek az emberi szívekbe plántálja az Ige elveit, és kialakítja bennük Isten tulajdonságait. Krisztus dicsősége fényének, vagyis Krisztus jellemének vissza kell tükröződnie követőiben. 

A gazdag ifjú

 Az Isten ingyen kegyelmét hirdető igazságot a zsidók majdnem szem elől tévesztették. A rabbik azt tanították, hogy Isten pártfogását ki kell érdemelni; és azt remélték, hogy saját cselekedeteikkel megszerezhetik az igazak jutalmát. Istentiszteletük mögött nyerészkedő, haszonleső lelkület húzódott. Ettől a lelkülettől még Krisztus tanítványai sem voltak teljesen mentesek, és a Megváltó minden alkalmat kihasznált arra, hogy ráébressze őket tévedésükre. Mielőtt példázatot mondott a munkásokról, olyan eset történt, amellyel alkalma nyílt a helyes elvek bemutatására. 

Amint Jézus az úton ment, egy fiatal főember szaladt hozzá, leborult előtte, és tisztelettel köszöntötte. "Jó Mester - mondta -, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?"(Máté 19:16)

E főember úgy szólította meg Krisztust, mintha csupán köztiszteletben álló rabbi lett volna. Nem ismerte fel benne az Isten Fiát. A Megváltó így szólt: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten."(Máté 19:17) Milyen alapon nevezel engem jónak? Csak Isten jó. Ha elismered, hogy jó vagyok, azt is el kell ismerned, hogy Isten küldöttje, Isten Fia vagyok.

"Ha pedig be akarsz menni az életre - tette hozzá -, tartsd meg a parancsolatokat."(Máté 19:17) Isten jelleme törvényében fejeződik ki; és ha összhangban akarsz lenni Istennel, kövesd minden cselekedetedben Isten törvényét.

Krisztus nem csökkentette a törvény követelményeit, hanem félreérthetetlenül kijelentette, hogy megtartása az örök élet feltétele. Isten ezt a feltételt szabta meg Ádámnak a bukás előtt is. Az Úr most sem kíván kevesebbet, mint amit az Édenben elvárt az embertől: tökéletes engedelmességet, feddhetetlen, igaz életet. A kegyelem kínálta szövetség ugyanazt igényli az embertől, mint az Édenben felállított követelmény: összhangot Isten törvényével, amely szent, igaz és jó.

A "tartsd meg a parancsolatokat" (Máté 19:17) szavakra az ifjú ezt kérdezte: "Melyeket?" (Máté 19.18) Azt hitte, hogy Jézus valamilyen ceremóniális előírást ért a parancsolatokon. Krisztus azonban a Sínai-hegyen adott törvényről beszélt. Megemlített néhány rendelkezést a Tízparancsolat második táblájáról, és ebben az egy parancsolatban foglalta össze őket: "Szeresd felebarátodat, mint temagadat." (Máté 19:19)

Az ifjú tétovázás nélkül válaszolt: "Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem?"(Máté 19:20)  Az ifjúnak a törvényről alkotott fogalmai felszínesek voltak. Emberi normák szerint jellemét feddhetetlenül megőrizte. Élete kívülről nézve szinte bűntelen volt. Igazán azt gondolta, hogy engedelmességében nem lehet semmi hibát találni. Titokban mégis attól félt, hogy nincs minden rendben közte és Isten között. Ezért kérdezte: "Mi fogyatkozás van még bennem?" (Máté 19:20)

"Ha tökéletes akarsz lenni - mondta Krisztus -, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem. Az ifjú pedig e beszédet hallván, elméne megszomorodva; mert sok jószága vala." (Máté 19:21) 

Az önimádó ember törvényszegő. Ezt akarta Jézus az ifjúval megértetni, és azért próbálta meg, hogy leleplezze szívének önzését. Rátapintott jellemének gyenge pontjára. Az ifjú nem igényelt további felvilágosítást. Bálványt dédelgetett lelkében. A világ volt az istene. Állította, hogy megtartotta a parancsolatokat, de nem ismerte azt az elvet, amely az egész törvény lényege. Nem szerette Istent igazán, sem embertársait. Ezzel a fogyatkozásával egyszersmind hiányzott belőle mindaz, ami Isten országára alkalmassá tehette volna. Az "én"-nek és a világ kincseinek szeretete nincs összhangban a menny elveivel.

Amikor ez az ifjú főember Jézushoz fordult, nyíltságával és komolyságával megnyerte a Megváltó szívét. "Rátekintvén, megkedvelé őt" (Márk 10:21) Jézus ebben az ifjúban olyan valakit látott, aki az igazság hirdetője lehetne. E tehetséges, előkelő ifjút éppoly szívesen magához fogadta volna, mint szegény halász követőit. Ha ez az ifjú a lélekmentésre szentelte volna képességeit, Krisztus igyekvő és eredményes munkása lehetett volna.

Az ifjú távozása után Jézus így szólt tanítványaihoz: "Mily nehezen mennek be az Isten országába, akiknek gazdagságuk van!" (Máté 19:23) A tanítványok elcsodálkoztak e szavak hallatára. Úgy tanulták, hogy a gazdagokat a menny kegyeltjeinek kell tartani. Ők maguk is remélték, hogy világi hatalmat és gazdagságot kapnak a Messiás országában. Ha a gazdagok nem jutnak Isten országába, mit remélhet a többi ember!?

"Jézus ismét felelvén, monda nékik: Gyermekeim, milyen nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. Azok pedig még inkább álmélkodnak vala." (Márk 10:23-26) A tanítványok most értették meg, hogy nekik is szól a komoly figyelmeztetés. Krisztus szavainak fényénél a saját titkos hatalom- és gazdagságvágyuk is lelepleződött. Nyugtalankodva kiáltották: "Kicsoda üdvözülhet tehát?"(Márk 10:26)

"Jézus pedig rájuk tekintvén, monda: Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges."(Márk 10:27) (Máté 19:26)

KI VOLT MELKISÉDEK?

Jacques Doukhan, adventista írásmagyarázó szerint „ez a titokzatos király a szó szoros értelmében kilóg a szövegösszefüggésből. Sálem városából azaz a későbbi Jeruzsálemből érkezett, de ez a város nem volt érdekelt a háborúban. A város neve szerint a békesség városa, ami szintén nem illik a történet eddig leírt folyamatába (1Móz 14,1-17), ami lényegében egy sikeres hadjáratról szóló beszámoló. Nem is szólva a király nevéről, ami egy összetett szó, azt jelenti, hogy „igaz király” vagy az „igazság királya”. Neve tökéletes ellentéte Sodoma királyának (Bera) a nevével, és Gomora királyának (Birsa) a nevével. Ez utóbbiak nevében a gonosz, illetve a gonoszság fogalma jelenik meg. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a történetben rejlő iróniát sem, mert amikor Ábrám a kiszabadított néppel és a hadizsákmánnyal visszatért, Sodoma királya azért vonul ki elé, hogy osztozkodjon a kiszabadított nép és a zsákmány fölött (1Móz 14,17,21-24). Melkisédeket azonban más szándékok vezérelték, ő a történetnek istentiszteleti jelleget adott: „Melkisédek, Sálém királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a Felséges Isten papja volt, megáldotta, és ezt mondta: Áldott vagy, Ábrám, a Felséges Isten előtt, aki az eget és a földet alkotta! És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet! Ábrám pedig tizedet adott neki mindenből” (1Móz 14,18-20).

A pap (héber: kohen) szó itt fordul először elő a Bibliában. Ennek később nagy jelentősége van, de azért a fantáziánkat ne engedjük szabadjára, mert Melkisédek a Messiás előképe volt ugyan, de ő maga hozzánk hasonló ember volt. Személye arról árulkodik, hogy a Felséges Istent, azaz a világ Teremtőjét más népek fiai is imádták. Ábrahám elismerte, hogy Sálem királya az ő hittestvére, és annak ellenére, hogy idegenek voltak egymás számára, tizedet adott neki a zsákmányból (1Móz 14,20). Sőt, van itt még egy momentum, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: bár állatáldozatról nincs szó a szövegben, áldozati lakomáról igen. Értelmezhetnénk ezt úgy is, hogy Sálem királya megvendégelte a győztes katonákat, de a „kenyér és a bor” nevesítése is azt sugallja, hogy istentiszteleti cselekményről van szó. Jacques Doukhan szerint a történet jellegzetes vallási elemekkel megrakott volta amellett szól, hogy a kenyér és a bor, valamint a tized olyan szövetségi étkezésre utal, ami kifejezésre juttatta, hogy Melkisédek és Ábrám hálát adott a Teremtő Istennek, aki a kenyeret és a bort adta (Seventh-day Adventist International Bible Commentary, Genesis, Pacific Press, 2016, 214-215.p).

Melkisédek – eltekintve e történettől – csak egyszer szerepel az Ószövetségben, nevezetesen a zsoltárokban. Izráelben a királyok nem lehettek papok, és nem mutathattak be áldozatot. Dávid azonban a 110. zsoltárban arról énekelt, hogy késői leszármazottja, a Messiás, pap és király lesz egy személyben: „Megesküdött az Úr, nem bánja meg: Pap vagy te örökké Melkisédek módján. Az Úr van a jobbodon: királyokat zúz össze haragja napján. Ítéletet tart a népek felett…” (Zsolt 110, 4-5).

Az idézett szövegben az Úr esküje a Dáviddal kötött szövetség egy új elemét mutatja be, miszerint Melkisédekhez hasonlóan a Pap Király is lesz. A királyok részt vettek az istentiszteleti szertartásokon, elhozták az áldozati állatot, amit a pap aztán feláldozott, részt vettek a liturgiában, megáldották a népet, nyilvános imát mondtak, de soha nem nevezték papoknak őket. Ezért az Úr esküjével megerősített ígéret arról tanúskodik, hogy a Messiás király egyedi, minden más izraeli királytól eltérő módon nemcsak uralkodik, hanem közbenjáró szolgálatot is végez. A Melkisédek rendje szerinti papság valami egyedi dolog, aminek Melkisédek csupán előképe volt, de ami a Messiás szolgálatában fog beteljesedni.

Az ó- és az újszövetségi kor között keletkezett zsidó irodalomban számos elképzelésről olvashatunk erről a papkirályról. Érdekes módon az Újszövetségben azonban csak A zsidókhoz írt levél érinti a kérdést, összekapcsolva azt a krisztológiával. A levél írója részben Ábrám történetét, részben a 110. zsoltárt magyarázva mondja el, hogy Jézus papi, főpapi szolgálatának egyszer s mindenkorra szóló, és egyedülálló jelentősége van: Krisztus „nem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett, hanem az, aki így szólt hozzá: az én fiam vagy te, ma nemzettelek téged. Ahogyan másutt mondja: Pap vagy te örökké Melkisédek rendje szerint.” (Zsid 5,5-6). „Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerinti főpap lett örökké” (Zsid 6,19-20; vö.: 7,1-25). „Mert ilyen főpapra volt szükségünk, aki szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és az egek fölé emeltetett…, aki örökre tökéletes” (Zsid 7,26-28).

Ki volt Melkisédek? Egy ókori városi uralkodó, aki az élő Istent imádta, és akit Ő azzal tüntetett ki, hogy mennyei Főpapunk előképe lett. (Dr Szilvási József)

Az összes reakció:

2424

Ki az én felebarátom?

 

A zsidók között a "ki az én felebarátom?"(Luk 10:29) kérdés véget nem érő vitát indított el. A pogányokat és a samaritánusokat illetően semmi kétségük nem volt. A pogány és a samaritánus idegen és ellenség volt. De hol van a határ saját népüknél és a társadalom különböző osztályainál?! A papok, a rabbik, a vének ceremóniákat ceremóniákra halmoztak, hogy megtisztítsák magukat. Kit tartsanak ezek az emberek felebarátjuknak? Ha a tudatlan és felszínes tömeggel érintkeznek - tanították -, sok szenny rakódhat rájuk, amelyet csak fáradságos munkával lehet eltávolítani. Felebarátjuk-e vajon a "tisztátalan" is?

Erre a kérdésre válaszolt Krisztus az irgalmas samaritánusról szóló példázatában. Krisztus megmutatta, hogy nem csak az az ember felebarátunk, aki a mi hitünket vallja. Ebben a kérdésben nincs faj-, szín-, sem osztálykülönbség. Felebarátunk mindenki, akinek szüksége van segítségünkre. Felebarátunk mindenki, akit az ellenség megsebzett és összezúzott. Mindenki felebarátunk, aki Isten tulajdoni 

Az irgalmas samaritánus példázatának elmondására egy törvénytudó kérdése késztette Krisztust. A Megváltó tanított, és "egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?" (Luk 10:25) A farizeusok biztatták a törvénytudót e kérdés felvetésére, mert remélték, hogy Krisztust saját szavaival tőrbe ejthetik. És türelmetlenül várták válaszát. A Megváltó azonban nem bocsátkozott vitába. Magától a kérdezőtől akart választ kapni. "A törvényben mi van megírva?(Luk 10:26) - kérdezte -, mint olvasod?" A zsidók még mindig azzal vádolták Jézust, hogy nem tulajdonít nagy fontosságot a Sínai-hegyen adott törvénynek. De Ő az üdvösség kérdésénél éppen az Isten parancsolatai megtartását vetette fel. A törvénytudó így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat." "Jól feleltél - mondta Krisztus -; ezt cselekedd, és élsz."(Luk 10:27-28)

"Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba - mondta -, és rablók kezébe esék, akik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan."(Luk 10:30)

A Jeruzsálemből Jerikóba tartó embernek Júdea pusztáján is át kellett haladnia. Az út kietlen, sziklás, rablók háborgatta hegyszoroson vezetett át, amely gyakran volt erőszakos cselekmények színhelye. A példázatbeli utast itt támadták meg. Minden értékétől megfosztották, és félholtan az útszélen hagyták. Amint így feküdt, egy pap jött az úton. Látta a megsebesített, összezúzott, vérében fetrengő embert, de nem segített rajta, hanem "elkerülé". Ezután megjelent egy lévita. Kíváncsi volt, hogy mi történt; ezért megállt, és megnézte a szenvedőt. Tudta, hogy mit kellene tennie, de az kellemetlen feladat lett volna. Kívánta, hogy bárcsak ne jött volna arra, és ne látta volna meg a megsebzett embert. Meggyőzte magát, hogy az ügy nem tartozik rá, és ő is "elkerülé". (Luk10:30-32)

Egy arra elhaladó samaritánus azonban, meglátva a szenvedőt, elvégezte azt a munkát, amire a többiek nem voltak hajlandók. Jóindulattal és kedvesen segített a megsebzett emberen. "Mikor azt látta, könyörületességre indula, és hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé neki. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked."(Luk 10:33-35) Mind a pap, mind a lévita vallásos embernek tartotta magát. A samaritánus pedig arról tett bizonyságot, hogy igazán megtért. Neki sem volt kellemesebb az a munka, mint a papnak és a lévitának, de lelkülete és cselekedete azt bizonyította, hogy a menny a szívében él.

E tanítással Krisztus félreérthetetlenül és meggyőzően bemutatta a törvény elveit, tanúsítva hallgatóinak, hogy elmulasztották megvalósítani ezeket az elveket. Szavai olyan világosak és súlyosak voltak, hogy a hallgatók nem tudtak akadékoskodni. A törvénytudó a tanításban semmi megbírálhatót nem talált. Krisztussal szembeni előítélete eloszlott. A nemzetében élő idegenkedést azonban nem győzte le egészen, és ezért nem tudott név szerint elismeréssel adózni a samaritánusnak. Krisztus kérdésére: "E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett" - így válaszolt: "Az, aki könyörült rajta."(Luk 10:36) 

 "Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is akképpen cselekedjél."(Luk 10:37) Légy ugyanilyen kedves, melegszívű a nyomorultakhoz! Ezzel mutatod meg, hogy megtartod az egész törvényt. (EGW: Krisztus példázatai)