A vihar lecsendesítése

Márk 4. fejezetének elején Jézus hajóba szállt, hogy onnan tanítsa a parton összegyűlt sokaságot. (Mk 4:10-12) "Mikor pedig egyedül vala, megkérdezék őt a körülötte lévők a tizenkettővel együtt a példázat felől. Ő pedig monda nékik: Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok, ama kívül levőknek pedig példázatokban adatnak mindenek, Hogy nézvén nézzenek és ne lássanak; és hallván halljanak és ne értsenek, hogy soha meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak." - szakasza szerint már kilépett a hajóból, és szűk körben beszélgetett a tanítványaival. A hosszú, tanítással töltött nap után a tanítványok a hajóhoz vezették Jézust úgy, "ahogy volt", vagyis teljesen kimerülten, fáradtan. Azonnal elaludt, valószínűleg hátul, a hajó tatján. Nagy vihar támadt a tavon, a hajót már a süllyedés fenyegette, amikor a tanítványok felébresztették Jézust. Drámai, ahogy a Mester parancsolt a szélnek és a hullámoknak, hogy némuljanak el. Azonnal nagy csendesség lett. Érthető, hogy a tanítványok felettébb megrémültek az isteni hatalom megnyilvánulása láttán.

 (Mk 4:35-41) "Azután monda nékik azon a napon, amint este lőn: Menjünk át a túlsó partra. Elbocsátván azért a sokaságot, elvivék őt, úgy amint a hajóban vala; de más hajók is valának vele. Akkor nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék. Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk? És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség. És monda nékik: Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek? És megfélemlének nagy félelemmel, és ezt mondják vala egymásnak: Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?"

A verseiben feljegyzett történet beleillik egy gyakori bibliai mintába, ami a teofánia, Istennek vagy egy angyalának a megjelenése. Ezeknek az eseményeknek öt közös jellemzője van: 1) Isten hatalmának megnyilvánulása, 2) az emberek félelme, 3) a parancs, hogy "Ne félj!", 4) a kinyilatkoztatás szavai, ami miatt megjelent Isten vagy egy angyal, 5) az ember válasza a kinyilatkoztatásra. Ebben a történetben megtalálunk négy jellemzőt az ötből: az isteni hatalom megnyilvánulása a tenger lecsendesítésekor, a tanítványok félelme, az emberi félelem. A "Miért féltek?" kérdés a "Ne félj!" parancs megfelelője. A tanítványok azt kérdezik: "Kicsoda hát ez?" - ami az emberi reakció. Hiányoznak viszont a kinyilatkoztatás szavai. A hiányzó részlet beleillik a kinyilatkoztatás/titok motívumba, ami az egész könyvet átszövi, aztán majd kiderül az igazság Jézusról. A tanítványok megkérdezik: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?" Ez arra készteti az olvasót, hogy mondja ki a kinyilatkoztatásból hiányzó szavakat - Ő az Isten Fia, maga az Úr.

Annyira lefoglalta őket a menekülésért vívott küzdelem, hogy el is felejtették: Jézus is a fedélzeten van. Most, midőn látták, hogy munkájuk hiábavaló, és csak a halál vár rájuk, eszükbe jutott, kinek a parancsára indultak el a túlsó partra. Jézusban volt egyedüli reménységük. […] Hirtelen vakító villám szeli át a sötétséget, s ők meglátják az alvó, a fejetlenségtől nem zavartatott Jézust… A villám fényében mennyei békét fedeznek föl arcán, tekintete elárulja: nem önmagával törődik, gyengéden szereti őket. Szívből felé fordulnak, s kiáltják: „Uram, ments meg minket, mert elveszünk.” (Mt 8:25) senki nem ejtette ki ezt úgy, hogy ne talált volna meghallgatásra. Miközben a tanítványok végső erőfeszítéssel megragadják evezőiket, Jézus felkel. Ott áll tanítványai körében, miközben a vihar tombol, a hullámok átcsapnak fölöttük, s villám világítja meg arcát. Felemeli kezét – amit oly gyakran tett, mikor irgalmasan cselekedett –, és így szól a haragos tengerhez: „Hallgass, némulj el.” (Mk 4:39) […] Ahogyan Jézus hittel pihent Atyja gondviselésében, úgy kell nekünk megpihennünk Megváltónk gondoskodásában. – Jézus élete, 334–336 . o.

Istenünk szavára hallgat a menny és a föld, s Ő pontosan tudja, mire van szükségünk. Mi csak rövid távolságot látunk be magunk előtt, de „nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt, mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szeme előtt, akiről mi beszélünk” (Zsid 4:13)."És nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk." Az Úr magasan trónol a föld nyugtalansága fölött. Isteni tekintete előtt nincs titok. Nagy és zavartalan örökkévalóságából rendeli el, amit jónak lát. Az Atya tudta nélkül egyetlen veréb se hull a földre. Sátánt Isten iránti gyűlölete arra vezeti, hogy az állatteremtményeket is puszt ítsa. Csak Isten védő gondoskodása óvja meg a madarakat, hogy öröménekükkel vidíthassanak bennünket… „Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Mt 10:31) – Bizonyságtételek, 8. köt., 272– 273. o

"Leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt"

 

Jézus születésekor Sátán tudta, hogy Ő jött el, akinek megbízatása van uralmának megdöntésére. Reszketett az angyali üzenet hallatán, amely az újszülött király hatalmáról tanúskodott. Sátán jól tudta, milyen helyet töltött be Krisztus a mennyben, mint az Atya szeretett Fia. Az, hogy Isten Fia emberként jön el a földre, csodálattal és balsejtelemmel töltötte el. Nem tudta megfejteni ennek a nagy áldozatnak a titkát. Önző lelke nem foghatott fel ekkora szeretetet a megcsalt emberiség iránt. Az embereknek csak halvány elképzelésük volt a menny dicsőségéről és békéjéről, az Istennel való közösség öröméről. Lucifer, az oltalmazó kerub viszont mindezt jól ismerte. Mivel elvesztette a mennyet, elhatározta, hogy másokat is bukásra késztet, így szerez elégtételt magának. Ezt csak úgy érheti el, hogy aláértékelteti velük a mennyei dolgokat, és szívüket a földiekhez köti. – Jézus élete, 115. o.

Krisztus saját tapasztalatból ismerte meg az emberiség vágyait és szükségleteit. Isten egyszülött Fia elszakíthatatlan kötelékkel fűzte össze magát az emberek fiaival. Ezért „nem szégyenli őket atyjafiainak hívni” (Zsid 2:11). Ő áldozatunk, szószólónk és testvérünk lett, aki az Atya trónja előtti emberi formában és örök időkre eggyé lett velünk, akiket megváltott... Emberfiává lett. Mindezt azért tette, hogy az embert a bűn fertőjéből és lealacsonyító voltából megmentse és felemelje, hogy Isten szeretetét sugározhassa, és részesülhessen a megszentelt élet örömeiben. […] Ez a szeretet páratlan! A mennyei király gyermekeinek neveztessünk! Ó, mily becses ígéret! A legmélyebb elmélkedésre méltó dolog! (…) Ez a gondolat meghódítja a lelket, és a szívet Isten akaratának rendeli alá. Minél többet foglalkozunk a kereszt fényében Krisztus jellemével, annál több kegyelmet, gyengédséget és megbocsátást látunk egybefonódva igazsággal és jogossággal. Annál érthetőbben és világosabban  lismerhetjük Isten végtelen és örökkévaló szeretetének megszámlálhatatlan bizonyítékát, és annál inkább megérthetjük azt a bensőséges, szívbeli részvétet, mely az anyának elveszett gyermeke utáni szerető sóvárgását is végtelenül felülmúlja! – Jézushoz vezető út, 14–15. o.

Jézus, aki azt mondta: „...leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt” (Jn 10:17) – arra az életre támadt fel a sírból, amellyel önmagában rendelkezett. Az emberi meghalt, az isteni viszont nem. Krisztus isteni természetének volt hatalma a halál bilincseinek megtörésére. Krisztus kijelenti, hogy önmagában van élete, amellyel bárkit megeleveníthet, akit akar. Minden teremtett lény Isten akarata és hatalma által él. Mindenki az Isten Fiában való életből nyeri életét. Bármennyire tehetséges és sokra is képes valaki, életét az élet Forrásától nyeri. Krisztus az élet kútfeje. Csak az, akié egyedül a halhatatlanság, aki a világosságban és életben lakozik, jelentheti ki: „...Van hatalmam letenni [az életemet], és van hatalmam ismét felvenni azt...” (Jn 10:18) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 301. o. 

Gyertya (Isten világossága), amilyen mértékkel mértek

(Márk 4:21-23) És monda nékik: Avagy azért hozzák-é elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? És nem azért-é, hogy a gyertyatartóba tegyék? Mert nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék; és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja.

Mk 4:21 versében Jézus két kérdést tesz fel. Az elsőre tagadó válasz várható: Avagy azért hozzák-é elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? A második kérdés igenlő választ vár: És nem azért-é, hogy a gyertyatartóba tegyék?

Isten világosságban részesített, de nem azért, hogy véka alá rejtsd, hanem a tartóra tűzd, hogy a ház népe javára legyen. Fényljék hát a fényed másoknak is, hogy megvilágítsa az embereket, akikért Krisztus az életét adta. A szívedben uralkodó Isten kegyelme, mely Jézusnak veti alá gondolataidat, eredményes emberré tenne téged Krisztus és az igazság oldalán… 

Jézus érdekessé tette tanításait. Azzal ragadta meg hallgatói figyelmét, hogy gyakran közvetlenül a természet világából kölcsönzött szemléltető, találó képeket… Az Üdvözítő végigtekintett a sokaságon, majd a felkelő napra pillantva így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a világ világossága.” Amint a nap egyre jobban fénylik, eloszlatva az éjszaka árnyait s életre ébresztve a világot, Krisztus követőinek ugyanúgy kell előrehaladniuk szeretetküldetésükben szétárasztva a menny világosságát a tévelygés és a bűn sötétjében veszteglőknek. A hajnal tündöklő fényében élesen kidomborodtak a környező halmokon épült városok és falvak, csak még vonzóbbá varázsolva a látványt. Jézus rájuk mutatva mondta: „Nem rejtethetik el a hegyen épített város.” (Mt 5:14) Majd hozzáfűzte: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” (Mt 5:15) Jézus hallgatói többségükben földművesek és halászok voltak, akiknek egyszerű lakása egyetlen helyiségből állt, ahol a tartóról egyetlen mécses világított a ház valamennyi lakójának. Ezért mondta Jézus: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:16) – Gondolatok a hegyibeszédről, 38–39. o. 

Önmagunkban nincsen világosságunk. Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a nap nélküli hold; egyetlen fénysugarunk sincs a sötét világ számára. Ha azonban az igazság napja felé fordulunk és Krisztussal összeköttetésben élünk, akkor egész lelkünk megvilágosodik isteni jelenlétének fényétől.

Isten világosságban részesített, de nem azért, hogy véka alá rejtsd, hanem a tartóra tűzd, hogy a ház népe javára legyen. Fényljék hát a fényed másoknak is, hogy megvilágítsa az embereket, akikért Krisztus az életét adta. A szívedben uralkodó Isten kegyelme, mely Jézusnak veti alá gondolataidat, eredményes emberré tenne téged Krisztus és az igazság oldalán. […] A lélekmentés legyen mindazok életműve, akik Krisztus nevét vallják. Adósai vagyunk a világnak az Istentől nyert kegyelemért, a ránk ragyogó fényért és az igazság szépségének és hatalmának fölfedezéséért. – Bizonyságtételek, 4. köt., 52–53. o.

(Márk 4:24-25)"És monda nékik: Megjegyezzétek, amit hallotok: Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek, sőt ráadást adnak néktek, akik halljátok. Mert akinek van, annak adatik; és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.

Világszerte piacokon árulják a friss terményeket. Az árusoknak van olyan eszközük, amivel megmérik az eladó terméket. Általános gyakorlat, hogy egy kicsit többet tesznek a mérlegre, és így a vásárló úgy érzi, becsületesen szolgálják ki. Jézus a jó árus gyakorlatára építve mondja, hogy legyünk nyitottak az igazság befogadására. Aki nyitott és követi a világosságot, egyre többet és többet kap, aki azonban elutasítja a fényt, azt is elveszíti, amije azelőtt volt.  

Jézus napjaiban a házak mérete és felépítése eltérő volt a világnak azon a részén, a helytől és lakóik anyagi helyzetétől függően. Az épületek a görög minta szerint körbefogták az udvart, eltérő méretben, komforttal. Az is lehet, hogy Jézus kisebb parasztházról beszélt. Akár nagy, akár kicsi a ház, itt az elv a lényeg: egy nap kiderül az igazság Jézusról

Az írástudók és Jézus családja

A kiinduló történetben Jézus rokonairól olvasunk, akik haza akarják vinni Őt, mert azt gondolják, hogy elment a józan esze. (Mk 3:21) Amint az övéi ezt meghallák, eljövének, hogy megfogják őt; mert azt mondják vala, hogy magán kívül van. A közbevetésben a jeruzsálemi írástudók megvádolják Jézust, hogy az ördöggel működik együtt.  (Mk 3:22-26) Az írástudók pedig, akik Jeruzsálemből jöttek vala le, azt mondák, hogy: Belzebúb van vele, és: Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Ő pedig magához híván azokat, példázatokban monda nékik: Sátán miként tud Sátánt kiűzni? És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország. És ha egy ház önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az a ház. És ha a Sátán önmaga ellen támadt és meghasonlott, nem maradhat meg, hanem vége van.

 Jézus először egy átfogó kérdéssel válaszol: „Sátán hogyan űzhetné ki Sátánt?” Annak semmi értelme nincs, hogy Sátán önmaga ellen dolgozna. Jézus ezután kitért arra, hogy mi történik, ha egy ország, egy ház, vagy maga Sátán meghasonlik önmagával. Így mutatott rá, hogy az eredményesség szempontjából mennyire abszurd volna a megosztottság. Majd fordított egyet a gondolatmenetén, és arról kezdett beszélni, hogy aki ki akar rabolni egy házat, az megkötözi a bent lévő erős embert. (Márk 3 27) "Nem rabolhatja el senki az erősnek kincseit, bemenvén annak házába, hanemha elébb az erőset megkötözi és azután rabolja ki annak házát." Ebben az utolsó példában Jézus tolvajhoz hasonlítja magát, aki belép Sátán házába, megkötözi a sötétség fejedelmét, hogy foglyait kiszabadítsa.  

Megbocsáthatatlan a Szentlélek elleni bűn, az, amikor valaki az ördög tevékenységének tulajdonítja a Lélek munkáját. Figyeljük meg, Mk 3:28-30) "Bizony mondom néktek, hogy minden bűn megbocsáttatik az emberek fiainak, még a káromlások is mind, amelyekkel káromlanak: De aki a Szent Lélek ellen szól káromlást, nem nyer bocsánatot soha, hanem örök kárhozatra méltó;"  szerint Jézus akkor tette ezt a kijelentést, miután az írástudók megvádolták, hogy tisztátalan lélek lakik benne, holott a Szentlélek irányította. Aki a gonosz munkájának nevezi azt, amit a Szentlélek tesz, az nem fog hallgatni a Szentlélekre, épeszű ember viszont nem akarja a gonosz sugallatait követni.

 Amikor Krisztus a földön járt, az emberek összegyűltek hallgatni Őt. Szavai annyira egyszerűen és tisztán hangzottak, hogy még a legtanulatlanabbak is megértették, így hallgatóit teljesen magával ragadták tanításai. Ez azonban feldühítette az írástudókat és a farizeusokat. Irigyelték, hogy az emberek feszülten hallgatják az új tanító szavait. Elhatározták, hogy véget vetnek a tömegekre gyakorolt befolyásának. Azzal kezdték ténykedésüket, hogy megvetően beszéltek születésének körülményeiről, állítva, hogy bűnben született, és hogy az ördögök segítségével űzi ki a démonokat. Így teljesedet az Ige: „Ok nélkül gyűlöltek engem.” (Jn 15:25); vö.: (Zsolt 69:5) A zsidó elöljárók épp azt gyalázták és üldözték, aki „tízezer közül is kitetszik”, és aki „mindenestől fogva kívánatos”. – The Upward Look, 325./old. 

(Márk 3:20-21)"Azután haza térének. És ismét egybegyűle a sokaság, annyira, hogy még nem is ehetének. Amint az övéi ezt meghallák, eljövének, hogy megfogják őt; mert azt mondják vala, hogy magán kívül van." . Jézus családja úgy érezte, Ő annyira elfoglalt, hogy még az evésre sem szakít időt. Elindultak, hogy gondoskodjanak róla, és itt törik meg a kiinduló történet, illetve ékelődik be a másik, amikor az írástudók a gonosszal való együttműködéssel vádolják Jézust.  Jézust a saját családja az írástudókhoz hasonlóan ítélte meg: azt mondák róla, hogy őrült, az írástudók pedig az ördög szövetségesének titulálták.

Mk 3:31-35.És megérkezének az ő testvérei és az ő anyja, és kívül megállva, beküldének hozzá, hivatván őt. Körülötte pedig sokaság ül vala; és mondának néki: Ímé a te anyád és a te testvéreid ott künn keresnek téged. Ő pedig felele nékik, mondván: Ki az én anyám vagy kik az én testvéreim? Azután elnézvén köröskörül a körülötte ülőkön, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim.Mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám. A jelenet furcsának tűnhet. Vajon elutasítaná a találkozást az, akit az édesanyja vagy egy másik családtagja akarna meglátogatni? A gond itt az volt, hogy Jézus rokonai akkor nem álltak összhangban Isten akaratával. Jézus ezért egy új meghatározást adott a család jelentéséről. Akik Isten akaratát cselekszik, azok az Ő fivérei, nővérei és anyja. Ő Isten Fia, és akik Isten akaratához igazodnak, azok alkotják a családját.

Márk evangéliumában e történet két része együttvéve mély iróniát sugall. A beékelt epizódban Jézus azt mondja, hogy nem állhat meg az önmagával meghasonlott ház. Első pillantásra úgy tűnik, hogy Jézus a saját házára, a saját családjára utal, amely önmaga ellen fordult. Jézus viszont a család jelentésének átfogalmazásával oldja fel a talányt. Igazi családjának azok a tagjai, akik vele együtt Isten akaratát cselekszik. (Luk 12:53) Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; és az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; napa a menye ellen, és a menye a napa ellen. (Lk 14:26.) Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.

A történelem során sokszor megesett keresztényekkel, hogy elidegenedtek a rokonaiktól, ami nagyon nehéz tapasztalat. Márk evangéliumának ez a szakasza rámutat, hogy Jézus is átélt ilyen nehézséget. Tudja, hogy ez milyen, és képes megvigasztalni mindenkit, aki a sokszor igen fájdalmas elszigetelődést érzi.

Testvérei hallottak erről is és a farizeusok vádjáról is, mely szerint Jézus Sátán hatalmával űzött ki ördögöket. Érzékenyen érintette őket a szemrehányás, melyet Jézussal való rokonságuk miatt kaptak. Tudták, hogy szavai és cselekedetei milyen megmozdulást idéztek elő, és nemcsak megriadtak bátor kijelentéseitől, hanem méltatlankodtak is amiatt, hogy az írástudókat és a farizeusokat elítélte. Elhatározták, hogy vagy meggyőzik Jézust, vagy az ilyen munka beszüntetésére kényszerítik. Rávették Máriát, hogy csatlakozzon hozzájuk. Jézust az anyja iránti szeretete segítségével majd rábeszélik, hogy legyen elővigyázatosabb – gondolták. – Jézus élete, 321./old.

Miközben Jézus még tanította a népet, tanítványai üzenetet hoztak, hogy anyja és testvérei odakinn vannak, s látni szeretnék Őt. Jézus olvasott szívükben, „Ő pedig felelvén monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? És kinyújtván kezét az ő tanítványaira monda: Ímé, az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.” (Mt 12:48-50) 

Mindazt, aki hittel elfogadja Krisztust, az emberi rokonságnál szorosabb kapocs köti össze vele. Eggyé lesz vele, amiképpen Ő is egy az Atyával. Anyja is közelebbi és biztonságosabb kapcsolatban volt vele hit és cselekedetek által, mint a természetes rokonság által. Testvéreinek semmi hasznuk sem származik a kapcsolatból, ha nem fogadják el Őt személyes Megváltójuknak. – Jézus élete, 325./old.

A szombat URA

És lőn, hogy szombatnapon a vetések közt megy vala által, és az ő tanítványai mentökben a kalászokat kezdék vala szaggatni. Ekkor a farizeusok mondának néki: Ímé, miért művelik azt szombatnapon, amit nem szabad? (Márk 2:23-24)-verseiben a farizeusok szombatrontással vádolják a tanítványokat. A zsidó tradíció értelmében szombaton harminckilenc munkavégzési forma tilos, és a farizeusok szerint a tanítványok olyasmit tettek, ami e tiltások körébe tartozott.

Jézus azzal a történettel válaszol, hogy Dávid evett a szent kenyerekből.„Nem olvastátok-é – mondta –, mit cselekedett Dávid, mikor megéhezett ő és akik vele voltak? Mi módon ment be az Úrnak házába, és vette el a szent kenyereket, és ette meg, [...] amelyeket pedig nem szabad megenni, hanem csak a papoknak?” (Lk 6:3–4) „És monda nékik: A szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért.” (Mk 2:27–28)

Ismét összetűztek a vallási vezetők Jézussal a szombat kapcsán. (Figyeljük meg azonban, hogy soha nem a szombat napja volt a vita tárgya!) A vallási vezetők a szombati gyógyítás miatt vádolták Jézust, aki nem hátrált meg a vitától. Ellentétbe állította azt, ha valaki jót tesz, illetve rosszat, életet ment, vagy öl. A kérdésére adott válasz egyértelmű: jót cselekedni és életet menteni sokkal inkább helyénvaló szombati tevékenység.  

Jézus meggyógyította az embert, amitől még dühösebbek lettek az ellenfelei, és elkezdték tervezni Jézus megölését. A történet iróniája, hogy éppen azok rontották meg a szombatot, akik Jézust akarták szombatrontáson kapni, hiszen a megölését kezdték aznap tervezni.  

 Mikor a zsidók eltávolodtak Istentől, ami maga után vonta Krisztus hit általi igazságának elvesztését, számukra maga a szombat is elvesztette jelentőségét. Sátán magát akarta felmagasztalni, igyekezett elvonni az embereket Krisztustól, a szombatot pedig megrontani, mert ez Krisztus hatalmának a jele. A zsidó vezetők betöltötték Sátán akaratát azzal, hogy Isten pihenőnapját terhes követelményekkel bástyázták körül. Krisztus idejében a szombatot már annyira elferdítették, hogy megtartása inkább az önző, önkényes ember jellemét tükrözte, mint a szerető mennyei Atyáét. A rabbik tulajdonképpen úgy mutatták be Istent, mint aki olyan törvényeket ad, melyeket az embernek lehetetlen megtartani… Krisztusnak kellett ezeket a téves elképzeléseket helyreigazítani. – Jézus élete, 283. o.

A zsidó tanítók büszkék voltak az Írásokban való jártasságukra, de a Megváltó válaszában szemrehányás rejlett, amiért tudatlanok a Szent Iratok felől. „Nem olvastátok-é – mondta –, mit cselekedett Dávid, mikor megéhezett ő és akik vele voltak? Mi módon ment be az Úrnak házába, és vette el a szent kenyereket, és ette meg, [...] amelyeket pedig nem szabad megenni, hanem csak a papoknak?” (Lk 6:3–4) „És monda nékik: A szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért.” (Mk 2:27–28) […] Ha helyes volt, hogy Dávid a szent célra elkülönített kenyerekkel csillapította éhségét, akkor az is helyes volt, hogy a tanítványok szükségletük kielégítésére kalászokat téptek a szombat szent óráiban. […] Isten munkájának célja e világon az ember megváltása, ezért amit meg kell tenni szombaton e munka teljesítéséhez, az összhangban áll a szombatparanccsal. Jézus az érvelésre azzal tette föl a koronát, hogy kijelentette: Ő „a szombatnak ura” – vagyis felette áll minden kérdésnek és minden törvénynek. – Jézus élete, 285. o.

 Forrón tanácsolom a gyülekezet minden tagjának, az igazi misszionáriusoknak, azoknak, akik hisznek a harmadik angyal üzenetében, és mindazoknak, akik megtartóztatják lábukat szombatnapon, hogy tegyék szívügyükké Ézsaiás 58. fejezetének üzenetét! Isten azt várja el népétől, hogy az ott megparancsolt jótékonysági munkát végezze most. Erre Ő maga szólít fel. Nem lehet kétségünk az üzenet alkalmazási idejének tekintetében, hiszen meg van írva: „És megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak.” (12. vers) Isten emlékünnepének, a hetedik nap szombatjának, a teremtés jelének a helyét átvette a bűn emberének a jele. Isten népére különleges munka vár: helyre kell hozniuk azt a romlást, ami Isten törvényén esett. Minél közelebb kerülünk a vég idejéhez, annál sürgetőbb ez a feladat. Akik szeretik Istent, azok bizonyságot tesznek arról, hogy az Úr parancsolatainak megtartása által az ő jelét hordozzák. – Welfare Ministry, 33. o.

(Mt 12:10-12) És ímé, vala ott egy elszáradt kezű ember. És megkérdék őt, mondván: Ha szabad-é szombatnapon gyógyítani? hogy vádolhassák őt. Ő pedig monda nékik: Kicsoda közületek az az ember, akinek van egy juha, és ha az szombatnapon a verembe esik, meg nem ragadja és ki nem vonja azt?Mennyivel drágább pedig az ember a juhnál! Szabad tehát szombatnapon jót cselekedni.

 kémek nem mertek Krisztusnak válaszolni a sokaság jelenlétében, mert féltek, hogy bajba keverednek. Tudták, hogy Ő igazat szól. Ők viszont inkább hagytak szenvedni egy embert, mintsem, hogy megszegjék hagyományaikat, miközben a barmon segítettek, mert különben tulajdonosa kárt vallott volna. Tehát több gondjuk volt az oktalan állatra, mint az emberre, akit Isten saját képére teremtett. A példa szemlélteti az összes hamis vallás működését. Ezek egy olyan vágyból erednek, hogy az ember Isten fölé akarja helyezni saját magát, végül azonban mélyebbre süllyed az állatnál. Minden, Isten fennhatósága ellen síkra szálló vallás megfosztja az embert attól a dicsőségtől, amelyben a teremtéskor részesült, és amelyet Krisztus által nyerhet vissza. Minden hamis vallás arra tanítja híveit, hogy hunyjanak szemet az emberi szükségletek, szenvedések és jogok fölött. Az evangélium nagyra értékeli az embert, mint akit Krisztus a vére árán váltott meg, és azt tanítja, hogy gyöngéd figyelemmel kell viseltetni az emberi szükségletek, bajok iránt. Az Úr így szól: »Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál«. (Ézs 13:12)” (i. m. 233- 234./old.)