Pilátus önkéntelen bizonyságtétele

János újból és újból feljegyzi: a vallási vezetők megkísérelték elfogni Jézust, hogy kihallgassák és halálra ítéljék. János evangéliumának egyik témája, amit gyakran Jézus jelent ki, hogy még nem jött el az Ő ideje vagy órája – ami alatt a keresztre feszítése idejét értette.

 (Jn 2:4). Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám. /RÚF/; (Jn 7:6, 8, 30). Jézus pedig így szólt hozzájuk: Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. (8) Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el. (30) El akarták fogni tehát, de senki sem vetette rá a kezét, mert még nem jött el az ő órája. /RÚF/; (Jn 12:7, 23, 27). Jézus erre így szólt: Hagyd őt, hiszen a temetésem napjára szánta; (23) Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. (27) Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! /RÚF/; (Jn 13:1). Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. /RÚF/; (Jn 17:1). Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged /RÚF/

Ekkor azonban eljött az óra. Jézust elfogták a Gecsemáné kertben, először Annás, azután Kajafás, a főpap elé vitték, majd pedig kétszer is Pilátus elé.

 János számos szemtanúra hivatkozott, különböző rendű és rangú emberekre, hogy igazolják: Jézus a Krisztus. Ezek után Pilátust, a Jézust kihallgató kormányzót is idézi, ami azért különösen fontos, mert Pilátus római volt, ráadásul kormányzó és bíró, míg az eddigi tanúk többsége zsidó átlagember volt. 

(Jn.8:38). Pilátus ezt kérdezte tőle: Mi az igazság? Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: Én nem találok benne semmiféle bűnt. /RÚF/  

(Jn 19:4-22). Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne. (5) Ekkor kijött Jézus, rajta volt a töviskorona és a bíbor ruha. Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember! (6) Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus pedig ezt mondta nekik: Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek. (7) A zsidók így válaszoltak neki: Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát. (8) Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. (9) Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: Honnan való vagy te? De Jézus nem felelt neki. (10) Pilátus ekkor így szólt hozzá: Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek? (11) Jézus így válaszolt: Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne. (12) Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak. (13) Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. (14) A páskaünnep előkészületi napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Íme, a ti királyotok! (15) Azok pedig felkiáltottak: Vidd el, vidd el, feszítsd meg! Pilátus ezt mondta nekik: A ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok így válaszoltak: Nem királyunk van, hanem császárunk! (16) Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék. (17) Ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. (18) Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. (19) Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. (20) A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. (21) A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: Ne azt írd: A zsidók királya, hanem ahogyan ő mondta: A zsidók királya vagyok. (22) Pilátus így válaszolt: Amit megírtam, megírtam. /RÚF/ 

Jézust pénteken kora reggel vitték Pilátus elé (Jn 18:28). Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a páskavacsorát. /RÚF/), aki hamar el akarta ítélni, de Jézus magatartása felkeltette a figyelmét. Alaposan kikérdezte, és hallotta a válaszát: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” (Jn 18:37.)

A kormányzó ugyan végül halálra ítélte Jézust, de háromszor is kijelentette, hogy ártatlannak találja (Jn 18:38); (Jn 19:4, 6), a kereszt fölé pedig ezt a feliratot tetette: „A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA” (Jn 19:19.), ezzel zárta le a bizonyságtételét Jézusról. Tanúsította az ártatlanságát, de halálra ítélte!

 Pilátus előtt állt maga az Igazság – a tömeg nyomásának engedve mégis halálra ítélte Jézust! Tragikus példája ez annak, hogy mi történik, ha az ember nem hallgat arra, ami a lelkiismerete és a szíve szerint helyes!

„Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vevén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok.” (Mt 27:24.) Pilátus félelemmel és önmaga kárhoztatásával tekintett az Üdvözítőre. A reá szegeződő arcok hatalmas tengerében egyedül Krisztus arca fejezett ki lelki békességet. Feje körül úgy látszott, mintha halvány világosság fénylett volna. Pilátus azt mondotta szívében: Ez a Jézus valóban Isten. A sokasághoz fordult és kijelentette: Ártatlan vagyok a vérétől. Fogjátok és feszítsétek ti meg. Jegyezzétek meg azonban ti, papok és főemberek, hogy én igaz embernek jelentettem ki őt. Az az Isten, akit ő Atyjának mondott, ítéljen meg benneteket és nem én, azért, amit ma tettetek. Azután Jézushoz fordult, és ezt mondta neki: Bocsáss meg nekem azért, hogy nem tudtalak megmenteni téged. Miután pedig újra megkorbácsoltatta Jézust, átadta Őt, hogy feszítsék keresztre. – Jézus élete, 738./old.  

 

Mária Magdaléna bizonyságtétele

Hat nappal a páska előtt Jézus meglátogatta Máriát, Mártát és a bátyjukat, Lázárt, akit korábban feltámasztott. Jézus tiszteletére, köszönetképpen Simon vacsorát adott, mert kigyógyította a leprából. Márta a felszolgálásban segített, Lázár pedig a többi vendéggel ült az asztalnál.

 (Jn 12:1-8). Jézus tehát hat nappal a páska ünnepe előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. (2) Vacsorát készítettek ott neki, és Márta szolgált fel, Lázár pedig egyike volt azoknak, akik Jézussal együtt ültek az asztalnál. (3) Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárdusolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt az olaj illatával. (4) Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriótes, aki el akarta őt árulni, így szólt: (5) Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek? (6) De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek. (7) Jézus erre így szólt: Hagyd őt, hiszen a temetésem napjára szánta; (8) mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek. /RÚF/

Rendkívül drága volt az az olaj, nagyjából egy munkásember egy éves keresetével egyenlő értékű. Mária bizonyára az Üdvözítő iránti hálája kifejezéséül vette ezt ajándékba, mert megbocsátotta a bűneit és feltámasztotta a testvérét. Azt tervezte, hogy az olajat majd Jézus temetésekor használják fel. Később úgy hallotta, hogy hamarosan felkenik királynak, ezért ő szeretett volna az első lenni, aki a tiszteletét lerója.  

Mária bizonyára nem akarta, hogy mindenki felfigyeljen az ajándékára, János azonban megjegyzi: „A ház pedig megtelt a kenet illatával”. (Jn 12:3. ÚRK) Júdás azonnal megszidta, arra hivatkozva, hogy el kellett volna adni az olajat, az árából pedig a szegényeket lehetett volna támogatni. Jézus sietve megnyugtatta Máriát: „Hagyj békét neki… Mert szegények mindenkor lesznek veletek, én pedig nem leszek mindig veletek” (Jn 12:7-8). ÚRK 

Újból és újból felbukkan az evangéliumban az a téma, hogy Jézus látja, mi van az emberek szívében. [Jn 2:24-25. Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, (25) és nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben. /RÚF/; Jn 6:70-71. Jézus így válaszolt nekik: Vajon nem én választottalak ki titeket, a tizenkettőt? Egyikőtök mégis ördög. (71) Júdás Iskáriótesre, Simon fiára értette ezt, mert ez akarta őt elárulni, egy a tizenkettő közül. /RÚF/; Jn 13:11. Mert tudta, ki árulja el, azért mondta: Nem vagytok mindnyájan tiszták. /RÚF/; Jn 16:19. Jézus észrevette, hogy meg akarják kérdezni, és ezt mondta nekik: Arról kérdezősködtök egymás között, hogy ezt mondtam: Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem? /RÚF/] Ebben az esetben, Simon vacsoráján pontosan tudta, hogy Júdás mire gondolt. János rámutatott, hogy Júdás nem volt más, mint egy önző tolvaj. (Jn 12:6.) 

„A jóillatú kenetet, melyet Mária a Megváltó holttestére szándékozott kenni, az élő alakra önthette. A temetéskor annak édessége csak a sírboltot járhatta volna át, most azonban Jézus szívét töltötte be a bizonyossággal, hogy hisz benne és szereti Őt… Amikor azután Jézus nagy próbatételének sötétjébe szállt le, magával vitte ennek a cselekedetnek az emlékét: annak a szeretetnek a zsengéjét, melyet majd megváltottaitól fog kapni mindörökké.” (Ellen G. White: Jézus élete. 

Krisztus elmondta Máriának tettének jelen tőségét, s ezzel többet adott, mint amennyit Ő kapott. „Mert, hogy ő ezt a kenetet testemre töltötte, az én temetésemre nézve cselekedte azt” (Mt 26:12.) – mondotta. Ahogyan az alabástrom szelence eltört, és illata betöltötte az egész házat, úgy kellett Krisztusnak meghalnia, testének megtöretnie, hogy azután feltámadjon a sírból, és életének illata betöltse a földet. Krisztus „szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul.” (Ef 5:2.) – Jézus élete, 558, 560./old.  

Az előkép: Ábrahám a ti atyátok

Jézus  nem riadt vissza attól, hogy kijelentse, ki Ő, vagy hogy tanúkat nevezzen meg, akik bizonyságot tesznek róla, akár olyanokat is, akik már régen elmentek, mint például Ábrahám. „Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is és örült.” (Jn 8:56.)

Az előkép és az ígéret útján Isten »előre hirdette… az evangéliumot Ábrahámnak« (Gal 3:8, új prot. ford.) A pátriárka hite az eljövendő Messiásra összpontosult. Ezt mondta Krisztus a zsidóknak: »Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is és örült« (Jn 8:56.) Az Izsák helyett feláldozott kos jelképezte Isten Fiát, aki később meghalt helyettünk. Amikor Isten az embert a törvény áthágása miatt halálra ítélte, az Atya Fiára tekintett, és ezt mondta a bűnösnek: »Élj: találtam váltságot«”! (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták

Ábrahám volt a zsidó nép atyja. Ő kapta az ígéretet, hogy rajta keresztül minden nép áldást nyer. Ez az áldás az ő vérvonalából született Messiás által érkezett el. 

Ábrahám azoknak is az atyja lett, akik hittel válaszolnak Istennek. (Zsid 11:8, 17-19. Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy. (17) Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor Isten próbára tette, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, (18) akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.” (19) Azt gondolta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett. /RÚF/) Amikor kész lett volna feláldozni a fiát, Izsákot  (I Móz 22 fejezet) az ígéret gyermekét, nem csupán hite tanújelét adta, hanem a megváltási tervbe is bepillantást engedett. 

Jézus kijelentette: „Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is és örült” (Jn 8:56.), amire a vezetők így feleltek: „Még ötven esztendős nem vagy, és Ábrahámot láttad”? (Jn 8:57.) Meglepő volt Jézus válasza: „Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8:58.) Jézus szavai arra emlékeztettek, amit Isten Mózesnek mondott az égő csipkebokornál. Valójában kijelentette, hogy Ő Isten, akinek élete van önmagában. A vezetők minden kétséget kizáróan értették, hogy mire utalt, mert „köveket ragadtak, hogy rádobálják”. (Jn 8:59). ÚRK

 (Róm 4:1-5). Mit mondjunk tehát, mit ért el Ábrahám, a mi ősatyánk a saját erejéből? (2) Ha ugyanis Ábrahám cselekedetekből igazult volna meg, akkor volna mivel dicsekednie, de nem Isten előtt. (3) De mit mond az Írás? „Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.” (4) Aki fáradozik, annak a bért nem jutalomként számítják, hanem azért, mert tartoznak azzal. (5) Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak Isten a hitét számítja igazságul. /RÚF/

White idézet: Ábrahám… a leghőbb imában kérte, hogy halála előtt megpillanthassa a Messiást. Látta Krisztust. Természetfeletti világosságot kapott, s felismerte Krisztus Istenségét. Látta az Ő napját, és örült. Látomást kapott a bűnért hozott isteni áldozatról. Erre az áldozatra volt példa a saját tapasztalatában is. Parancsot kapott: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, ... és áldozd meg ... égő áldozatul.” (l Móz 22:2.) Az áldozati oltárra helyezte az ígéret fiát, a fiút, akiben minden reménye összpontosult. Amikor aztán ott állt az oltárnál felemelt késsel, hogy engedelmeskedjen Istennek, hangot hallott a mennyből: „Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem.” (lMóz 22:12.) Ez a szörnyű próba azért nehezedett Ábrahámra, hogy… felismerje Isten nagy szeretetét a világ iránt, mely akkora, hogy egyszülött Fiát a legszégyenletesebb halálra adta, és ezzel kiemelte a romlásból a földet. – Jézus élete, 468./old. 

Nincs másik, hozzá hasonló könyv

1800-ban történt, hogy egy 15 éves walesi lány, Mary Jones 42 kilométert gyalogolt mezítláb Észak-Wales rögös földjén, hogy egy walesi nyelvű Bibliát vásároljon. Mary olyan erősen vágyott rá, hogy saját Bibliája legyen saját nyelvén, hogy keményen dolgozott, és minden centet megtakarított 6 éven keresztül. Mindezek után pedig ilyen messzire kellett mennie, hogy venni tudjon egy példányt! Az ő bátorító története vezetett végül a Bibliatársulatok megalapításához, amelyek küldetése az volt, hogy szerte a világon Bibliákat nyomtassanak és terjesszenek. Ma te és én már másféle világban élünk, mint Mary Jones. Ám mégis egyedi, különleges könyvnek tartjuk a Bibliát. Természetesen minden vallásnak megvannak a maga szent iratai, amelyeket egyedülállónak tartanak az adott vallás hívei. Miért hisszük mégis, hogy a Biblia páratlan, kivételes?

 A BIBLIA, MINT ISTEN KINYILATKOZTATÁSA:  Az évszázadok során az emberek háromféle forrásból merítették a tudást: gondolkodás, tapasztalat, Isten kinyilatkoztatása. Az emberi elme csodás felfedezések forrása lehet, amelyek könnyebbé teszik az életünket, és előre viszik az emberiség fejlődését. Az emberek saját személyes tapasztalataikon keresztül szélesíthetik az életről alkotott elképzeléseiket, javíthatják saját életük minőségét és az emberiségét is. Mégis, bár az emberi elme és tapasztalat hasznos eszközök a körülöttünk lévő világ megismerésére, de a bűn hatásai miatt mégsem elégséges források az örök valóság megértése szempontjából.

 Nem mi teremtettük önmagunkat, ezért nem mi alkotjuk a dolgok örök értelmét sem. Ehhez Isten kinyilatkoztatására van szükségünk (5Móz 29:29). Ahol szeretet van, ahol kapcsolatok vannak, ott szavak is vannak. Ezért szól az Isten. Ezért tartotta az ősi Izrael olyan hatalmas kincsnek Isten Szavát. Pál apostol írta erről a klasszikussá vált kijelentést: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes, minden jó cselekedetre felkészített legyen Isten embere” (2Tim 3:16–17). Más szóval, a Biblia hordozza Isten tekintélyét, mert egyedülálló módon Isten ihlette, az Ő leheletéből származik. 

 A Biblia nem csupán egy történelemkönyv, hanem hatalmas igazságokat tartalmaz, amelyek bizonyítják a Szentlélek munkáját, és segítenek nekünk, olvasóknak, lelki érettségre jutni. (2Timótheus 3 fejezet) mutatja, hogyan használja a Szentlélek a Bibliát négy különböző módon: A Szentírás megadja nekünk hitünk alapvető elemeit (tanítás/tantétel). Ám, ha megszegtük vagy elhanyagoltuk Isten elveit, akkor helyreigazít (megfedd, megdorgál). Ezért fontos úgy olvasni a Bibliát, hogy azokat a dolgokat is meghalljuk belőle, amit nem akarunk meghallani. 

Könnyű annak megerősítéseként olvasni a Bibliát, amit mindig is hittünk. De ha a Bibliát helyesen olvassuk, a Szentlélek feddést és megjobbítást is tud adni lelkünknek, olyan igazságokat, amelyek megváltoztatják gondolkodásunkat, és viselkedésünket (figyelmeztetés, buzdítás). Továbbá, a Biblia azt is megmutatja nekünk, hogyan alkalmazzuk Isten elveit az életünkre: igazságra való nevelés (képzés).

 A BIBLIÁNAK ISTENI-EMBERI JELLEGE VAN: Ahogy már fentebb említettük, a Biblia üzenete Istentől származik, de szükségszerű, hogy az üzenetet az emberek olyan szavakat és gondolatokat használva fejezték ki, amelyek tükrözik keletkezésének helyét és idejét. Mindezek a szempontok – az isteni és emberi jelleg – egyformán fontosak, és egyensúlyban kell azokat tartani. Meg kell őket különböztetni, de nem lehet egymástól elválasztani. 

 Mivel a Biblia Isten Szava, ezért örökkévaló jelentősége van: az egész emberiségnek szól. Időszerű minden személy számára, minden korban, mindenhol és minden kultúrában. Ezért kell figyelnünk arra, amit a Biblia mond, és engedelmeskednünk tanácsainak.

 Az emberi szempontot az a tény adja, hogy egy bizonyos időben és helyen íródott, bizonyos emberek nyelvén (az Ószövetség héberül és arámul, az Újszövetség görögül). Emiatt pedig a Szentírás bizonyos mértékig a szerzők gondolkodását tükrözi. Az irodalmi műfaj, stílus és szókészlet más-más a Biblia különböző részeiben. Egyes szerzők olyan forrásokat is használnak, amelyeket nem ők írtak. Ennélfogva a Biblia minden könyvének egy különleges, csak rá jellemző stílusa van.

 Mivel az inspirációnak nincsenek fokozatai (ami arra utalna, hogy egyes részek ihletettebbek, más részek nem annyira ihletettek), ezért dinamikus inspirációról beszélünk inkább, mint verbálisról (szó szerinti diktálásról). Ha felismertük, hogy az isteni és emberi nézőpont elválaszthatatlan egymástól, akkor ennek figyelembevételével fogjuk tanulmányozni és értelmezni a Bibliát. A Bibliát történelmi és nyelvtani szempontból kell tanulmányozni (mert a dokumentumot egy bizonyos szerző egy konkrét történelmi időszakban írta), de nem maradhatunk csak ezen a szinten, mert a Biblia több, mint történelem. A Biblia Isten időtlen kinyilatkoztatása, amely minden embernek szól az idők végezetéig. Ez a Biblia isteni jellege.

 „Ezeket az igéket nem ember, hanem Isten fogalmazta meg. A Biblia emberi nyelven kifejezett, de Istentől származó igazságai az isteni és az emberi egybefonódását tükrözik. Ugyanilyen összefonódásról tanúskodik Krisztus természete is, aki Isten Fia és ember Fia is volt. A Bibliára is érvényes az, ami Krisztusra, hogy »az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk« (Jn 1:14).”*

 A MI TÖRTÉNETÜNK ISTEN TÖRTÉNETÉNEK RÉSZE: Az Ószövetség 70%-a és az Újszövetség 60%-a elbeszélő formában íródott. Isten azért választotta a történetmondó jelleget, mert ennek ereje van az emberek lelkesítésére, és inkább tudja közvetíteni az üzenetet, mint bármi más. Ez egységes fókuszt biztosít a Szentírás 40 szerzője számára. A legfőbb probléma és a végső megoldás minden író számára ugyanaz. „És Mózestől és valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, amelyek felőle megírattak az Írásokban” (Lk 24:27). 

 A „valamennyi” kifejezés lényeges itt. Jézus nem egy néhány messiási prófétai jövendölésről beszél. Inkább a következőt szeretné hangsúlyozni: „Most már értitek az egész történetet. Most úgy értitek, ahogyan eddig még soha. Most értitek, mi a Mindenható célja.” Aztán a bibliai történet folytatódik a beteljesedéssel, az új közösségen (az egyházon) keresztül, egészen az Úr napjáig, az új teremtésig és a bűn örökre szóló eltörléséig. 

 Egy félbeszakadt történetet megmenthetünk, ha egy tágabb történetbe illesztjük. Ha olvasod a Bibliát, láthatod benne saját kísértéseidet, saját bukásodat, Egyiptomból való szabadulásodat, a Jordánon való átkelést, a pusztai vándorlást, a fogságot. Jézus megnyitja a szemedet, megtisztít. A Biblia élő Ige lesz az élettapasztalatodban (Zsid 4:12).Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.

 Isten élő Igéje hozzájárul az élet megteremtéséhez, a bűnről való meggyőzéshez, a remény felélesztéséhez, erőt ad gyengeségünkben, vezetőnk a sötétségben. Lámpás a lábunk előtt, fénysugár az úton (Zsolt 119:105). "Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága" Olyan történet, ami új értelmet ad egyéni életünknek. Ezért mi is lehetünk a Könyv emberei! Sőt, szükségünk van arra, hogy a Könyv emberei legyünk! (Daniel Duda)

Az Ige hirdetése a globális zűrzavar idején

 

A világ szenved. Senki sem tagadhatja, hogy a világ, amelyben élünk, globális zűrzavarban van. Természetesen ezek a nehéz helyzetek remek alkalmat adhatnak arra, hogy bemutassuk Isten utolsó napokra szóló üzeneteit azoknak, akik kétségbeesettek és bizonytalanságban élnek. Az emberek nyitottabbá váltak a lelki beszélgetésekre, de ez nem jelenti azt, hogy az Ige hirdetése könnyűvé vált.

 SZÖVEGÖSSZEFÜGGÉS: Az Apostolok cselekedetei 4. fejezete egy nagyon érdekes időszakot ábrázol. Talán nagyon hasonló volt ahhoz, aminek ma tanúi vagyunk. Sok ember kétségbeesett, csalódott és bizonytalan volt. Az emberek összezavarodtak és megrémültek. Bár a hívők tanúi voltak Jézus Krisztus mennybemenetelének (ApCsel 1), a Szentlélek erejének pünkösdkor (ApCsel 2), és egy nyomorék ember meggyógyításának a templomban (ApCsel 3), még mindig voltak aggodalmak, mivel a vallási vezetők heves ellenállásával és üldözésével szembesültek. Itt jön a képbe ApCsel 4:4. „De azok közül, akik hallgatták az igét, sokan hittek, és a férfiak száma mintegy ötezer lett” (ÚRK). Ez az igevers valóban nagy jelentőséggel bír ma számunkra, mivel nemcsak az Ige erejét mutatja meg a zűrzavaros időkben, hanem arra is hív minket, hogy hetednapi adventistaként egyesüljünk a misszióban.

AZ IGE EREJE: Bár Pétert és Jánost börtönbe zárták (3. v.) amiatt, „hogy a népet tanítják, és hirdetik, hogy Jézusban van feltámadás a halálból” (1–2. v.), ám azok közül, akik hallották az üzenetet, sokan hittek (4. vers). ApCsel 4 emlékeztet minket arra, hogy Isten Igéje az igazság és a világosság rendíthetetlen jelzőfénye. Nemcsak valami, amit hivatkozási alapként használhatunk, hanem magának Istennek a kinyilatkoztatása a káosz idején és a bizonytalanságban. Isten Igéje a Teremtőnk kinyilatkoztatása, amely inspirál, erőt ad, és átalakítja az életünket. Igen, Isten Igéjében erő van! A Szentírás azt mondja nekünk Zsid 4:12-ben: „Mert Isten beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű kardnál, és elhat a szívnek és léleknek, az ízületeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait” (ÚRK). Ellen White emlékeztet az Ige határtalan erejére: „Az Ige hatalma által férfiak és nők törték le magukról a bűnös szokások láncait. Megtagadták az önzést. A közönségesből tisztelettudó, a részegesből józan, a kicsapongóból tiszta erkölcsű személy lett. Akik korábban Sátán eltorzult vonásait hordozták, átalakultak Isten képmására. Ez a változás önmagában is a csodák csodája. Az Ige által létrehozott átalakulás a világ egyik legmélységesebb titka. Nem érthetjük a folyamatot, csak hihetjük.”1

 Szomorú, hogy globális zűrzavar közepette élünk. Valójában ez a világ egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan a bűn következményeiben. Van azonban remény! Isten Igéje Krisztusban nyújtja a legnagyobb reményt. Átlépi és áttöri a különböző akadályokat. Megnyugtat és emlékeztet bennünket Isten szeretetére és hűségére. Végső soron Isten Igéje megerősíti, hogy Isten kiválasztott minket az Ő küldetésének teljesítésére.

ISTEN KÜLDETÉSÉBEN:  Amikor Pétert és Jánost figyelmeztették, hogy ne szóljanak Jézus nevében (18. v.), így válaszoltak: „Vajon igaz dolog-e Isten előtt rátok hallgatnunk inkább, mint Istenre? Ítéljétek meg!” (19. v.). És itt következik az apostolok híres bizonyságtétele, a 20. versben: „Mert nem tehetjük, hogy ne beszéljünk azokról, amiket láttunk és hallottunk.” Életük elhívása és célja az volt, hogy Isten Igéjének engedelmeskedjenek, és részt vállaljanak Isten küldetésében. 

 Két évezreddel később olyan világban élünk, amelynek minden korábbinál inkább szüksége van a reménység üzenetére. A növekvő bizonytalanság és zűrzavar arra készteti az embereket, hogy kutassanak az élet értelme után. A Krisztusban megtalálható remény és igazság, valamint maga Krisztus biztosíthat egyedül boldogságot és vigaszt. Isten hatalmas szolgálattal bízott meg, amelyet végeznünk kell ezekben az utolsó napokban. Isten bennünket választott, hogy elmondjuk, amit láttunk és hallottunk.

 Emlékezzünk, mit írt Ellen White: „Jézus Krisztus szavai nekünk szólnak, akik e Föld történelmének záró szakaszában élünk. »Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket, mert elközelgett a ti váltságtok« (Lk 21:28). A nemzetek nyugtalanok. Kétségbeejtő idők álltak be. A tenger hullámai zúgnak, zajongnak, az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak a várása miatt, amik e Föld kerekségére következnek: de azok, akik hisznek Isten Fiában, hallani fogják szavát a vihar közepette is: »Én vagyok, ne féljetek…« Látjuk, hogy a világ gonoszságban és hitehagyásban vesztegel. Az Isten Tízparancsolata elleni lázadás majdnem egyetemleges. A mindenütt uralkodó izgalom, sürgés-forgás és zavar közepette kell munkánkat e Földön bevégezni.”2 

Amikor az emberek szemtanúi voltak, hogy Péter és János kiszabadultak a börtönből, és hallották beszámolójukat, „egy szívvel-lélekkel felemelték szavukat Istenhez” (24. v.). Figyeljük meg a csodálatos imát, amit a 29–30. versben találunk: „Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te igédet! Nyújtsd ki kezed gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által!” Az ima eredményét pedig a következő versben találjuk: „Miután könyörögtek, megrendült az a hely, ahol összejöttek, és beteltek mindnyájan Szentlélekkel, és az Isten igéjét bátran hirdették” (31. v.).

KÖVETKEZTETÉS: Isten ígéreteire támaszkodni és elfogadni a misszióra való elhívást változatlan isteni parancs már 2000 éve, és még inkább az számunkra, ma. Számunkra, hetednapi adventisták számára nemcsak egy lehetőség, hanem identitásunk része is. Miközben az Apostolok cselekedetei 4. fejezetének üzenetén gondolkodunk, jusson eszünkbe küldetésünk! Isten kiválasztott minket, hogy legyünk bátor és rendíthetetlen bizonyságtevői, akik megkeresik az elveszetteket a bizonytalanság és a zűrzavar idején. Higgyük, gyakoroljuk és hirdessük Isten Igéjét a globális káosz korában! Péter és János bizonyságtétele ma legyen a miénk is: „Mert nem tehetjük, hogy ne beszéljünk azokról, amiket láttunk és hallottunk”!   (Yo Han Kim)