Krisztus a mindennapokban: A Krisztussal kötött szövetség megerősítése

... mellett mit kíván még megerősíteni bennünk az úrvacsora?

1Kor 10,3–4. 16–17 • „Mindnyájan egy lelki eledelt ettek, és mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kõsziklá­ból, amely követte őket, e kõszikla pedig a Krisztus volt… A hálaadás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy ke­nyérbõl részesedünk.”

Mt 23,8–9 • „Ti pedig ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.” 1Kor 12,13 • „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg…, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.”

Gal 6,10 • „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Pontosított fordításban.)

Isten számos bibliai kijelentés által kívánja erősíteni bennünk a testvéri közösséghez való tartozásunkat. Ez ugyanis minden emberi gyengeség ellenére nagy kincs és kiváltság, amelyet meg kell becsülnünk.

Ugyanarra a „szent hívásra” (2Tim 1,9) mondtunk igent – noha az a legkülönfélébb módon ért el bennünket. Így csalatkoztunk a világból „kihívottak” közösségéhez, az egyházhoz (a görög eklézsia szó jelentése „kihívottak”). Vállaltuk, hogy „idegenek és vándorok” (Zsid 11,13) leszünk ezen a földön, akik valami „jobb után vágyódnak” (Zsid 11,16) annál, mint amit e világ nyújthat.

Egy gondviselő, szerető mennyei Atyánk van, és egy Mesterünk, akit mindenben követni szeretnénk. Mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg, és egy test tagjai vagyunk. Jézus sza­vai szerint mindnyájan testvérek vagyunk, és Õ maga sem szégyell testvéreinek nevezni bennünket (Zsid 2,11).

Mindezek komolyan vétele mellett lehetetlen megtagadni a szeretetközösség vállalását egymással. S az úrvacsora során ez különösen igaz, miközben „egy kenyérből és egy pohárból részesedünk”, miközben az önmagát mindannyiunkért áldozatul adó Megváltó halálának emlékjegyeit magunkhoz vesszük.

„Bármily gyöngének és gyarlónak látszik is a gyülekezet, bizonyos értelemben Isten mégis a legnagyobb figyelmében részesíti: kegyelmének színhelye, ahol készségesen nyilvánítja ki emberi szíveket átalakító hatalmát.” (Ellen G. White: Az apostolok története, 9. o.)