Valdensek táplálták az igazság fénylő lángját

 

A valdensek más néven lyoni szegények

(Lyon város Franciaországban, a Rhône-Alpes régió) egy Provence-ban a 12. század végén, 1170-ben Pierre Valdés által létrehozott, pápa- és egyházellenes vallásfelekezet volt, amely Európa-szerte elterjedt a középkorban.  A papság kezdetben tolerálta mozgalmát, ám 1184-ben III. Luciusz kitagadta őt és követőit az egyházból. 

Valdes (Vald Péter) gazdag lyoni kereskedő volt, aki teljes vagyonát a szegényeknek adományozta, majd vándorprédikátor lett. Nézeteiben teológiailag nem távolodott el a kereszténységtől, mint az akkor elterjedt más eretnek szekták (a dualista alapelvű katharok, bogumilok), ezzel szemben az egyházszervezet és a világi hatalom ellen lépett fel.

A valdensekről két alapvető elképzelés él: az egyik és általánosan elfogadott elképzelés szerint egy félrement szekta, amelyet nagy részben Vald Péterhez kötnek, a másik pedig a Zarándok Gyülekezet című könyvben leírt elképzelés, miszerint az apostoli egyházig visszanyúló nagyszerű igazhitű hívők voltak. (Wikipédia)

A valdensek a Déli- Alpokban éltek, hitvallásuk és annak megélése az apostoli időkig nyúlt vissza. Sorsuk az apostolokéhoz hasonlóan teljes volt a háborúsággal és üldözéssel. A hitükért üldözött valdensek egy csoportja a tél közepén menekülésre kényszerült az Alpok zord hegyeit megmászva, melynek sokan estek áldozatul, a megalkuvást nem ismerő közösség odaszánt, tiszta életével. (Nicholas Stoltzfus: Amiért érdemes meghalni)

 Isten Igéje hosszú évszázadokon át lepecsételt könyv volt, és – a valdensek bibliafordítását kivéve – csak az iskolázottak által ismert nyelveken szólalt meg. Európa népei közül a valdensek az elsők között voltak, akik a Szentírást lefordították.' Évszázadokkal a reformáció előtt már volt anyanyelvükre átültetett, kézzel írt Bibliájuk. Az igazságot hamisítatlanul ismerték, és ez elég ok volt arra, hogy szerfelett gyűlöljék és üldözzék őket

A valdensek a Szentírásból nemcsak azt tanulták meg, hogy Isten miként bánt az emberekkel a múltban, és mit nyilatkoztatott ki a jelen felelősségeiről és feladatairól, hanem felismerték a jövő veszélyeit és örömeit is. Hitték, hogy e föld történelme nemsokára lezárul, és miközben könnyek között imádkozva tanulmányozták a Bibliát, még mélyebben átérezték drága kijelentéseit, és kötelességüket, hogy másoknak is el kell mondaniuk a megmentő igazságot. A megváltás terve világosan tárult eléjük a Biblia szent lapjairól, és mert hittek Jézusban, szívükben öröm, reménység és béke lakozott. Amikor a fény bevilágított értelmükbe, és boldoggá tette szívüket, szerették volna sugarait azokra is hinteni, akik a pápai tévelygés sötétségében élnek. (E.G.W: A nagy küzdelem)

A valdensek közül némelyek szombatot ünnepeltek. Sokáig tartó, véres üldözésük beszédesen szemlélteti, milyen politikát folytatott Róma a vele ellenszegülőkkel. Mások is hasonlóképpen szenvedtek a negyedik parancsolat iránti hűségükért. Az etióp és abesszin egyház történelme különösképpen sokatmondó. A középkor sötétjében Közép-Afrika keresztényeit szem elől veszítette a világ, és ők hosszú századokon át szabadon gyakorolhatták hitüket. De Róma végül tudomást szerzett létezésükről, és az abesszin császárt csakhamar rávette, hogy ismerje el a pápát Krisztus helytartójának. Ezt további egyezkedések követték. Majd egy rendelet született, amely a legszigorúbb büntetés terhe mellett megtiltotta a szombat ünneplését. A pápai zsarnokság azonban nemsokára olyan kellemetlen iga lett, hogy az abesszinok elhatározták: letörik a nyakukról. Iszonyú harc árán kiűzték birodalmukból a római katolikusokat, és helyreállították az ősi hitet. (EGW: A nagy küzdelem)

A valdens területek egyházközségekre voltak felosztva, amelyeket egy-egy pásztor vezetett. Ő prédikálta az Igét, tanította a gyermekeket, látogatta a betegeket. Őt a gyülekezet vezetésében egy laikus tanács segítette. A zsinat évente egyszer találkozott általában Angogra völgyének csúcsán és a pásztorok és laikus vezetők egyenlő számban voltak jelen. Volt, hogy összesen 300-an találkoztak ott és ültek a fűben az alázatos és tanult vezetők és vitatták meg a gyülekezeteik és nyájaik kérdéseit. Mivel a Biblia ritka jelenség volt, ezért a fiatalok oktatásának alapvető része volt, hogy kívülről megtanulták az Újszövetség jelentős részét és pontosan idézniük kellett. Idejük egy részét kitöltötte, hogy az Írásokat másolták, hogy amikor misszióba mennek, akkor magukkal vihessék az Írásokat. Miután a helyi iskolát kijárták a valdens gyerekek igen gyakran mentek el felsőoktatásba, vagy akár egyetemre is, így Párizsba a Sorbonne-ra, ahol a legmagasabb műveltséget sajátították el

Az inkvizíció intézményét Narbonne szomszédságában, e hely közelében 1210-ben Domonkos, a dominikánus rend alapítójának irányításával szervezték meg. Amikor az inkvizíciót a toulouse-i zsinaton, 1229-ben állandó intézménnyé fejlesztették ki, azt is megtiltották az egyház nem papi tagjainak, tehát az összes híveknek - hogy a Bibliát a latin zsoltárok kivételével - olvassák. Tilos volt a Bibliát a népeknek saját nyelvükre lefordítani. Az inkvizíció intézménye gondoskodott arról, hogy mindaz, ami még a keresztes hadjáratok pusztításai után megmaradt, megsemmisüljön. Krisztus hitvallói közül sokan a Balkánra menekültek, mások a szomszédos országokban szóródtak széjjel. Provence kultúrája elpusztult, Dél független tartományait beolvasztották a francia királyságba. (Valdensek története (szuk.hu))