Az ősi korokban az Úr utasította népét, hogy évente háromszor jöjjenek össze, tartsanak istentiszteletet. Ilyenkor Izráel gyermekei összegyűltek, és magukkal hozták tízedeiket, bűn és hálaáldozataikat. Összejöttek, hogy felsorolják Isten kegyeit, hogy hirdessék csodálatos tetteit, s hogy dicsérettel és hálával áldozzanak nevének. Egyesülniük kellett az áldozat szolgálatában, mely Krisztus, Isten Bárányára mutatott, aki elveszi a világ bűnét. Ébren kellett tartaniuk szívükben a hitet, szeretetet és hálát. S a szent szolgálatban való közös részvétellel szorosabban kötötték magukat Istenhez és egymáshoz.
Sokan szeretnék ezt a két törvényrendszert egybeolvasztani, a szertartási törvényre vonatkozó íráshelyeket idézve, az erkölcsi törvény érvénytelenségének bizonyítására, de ez a Szentírás meghamisítása. A két törvény közötti különbség világos és érthető. A szertartási törvény Krisztusra mutató jelképekből áll, melyek megáldoztatását és főpapi szolgálatát ábrázolták. Ezt a rituális törvényt, áldozataival és rendeléseivel együtt addig kellett gyakorolniuk a hébereknek, amíg az előkép találkozott a valósággal,
Krisztus, Isten Báránya halálában, aki elveszi a világ bűneit. Ezután az összes áldozat véget ért. Ez az a törvény, amelyet Krisztus „eltett az útból, odaszegezvén azt a keresztfára” (Kol. 2:14). De a Tízparancsolatról így szól a zsoltáros: „Uram! örökké megmarad a te Igéd a mennyben.” (Zsolt. 119:89) Krisztus maga mondja: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek… eltörlésére… Mert bizony mondom néktek – hangsúlyozza a kijelentést, amennyire csak lehet – míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik.” (Mt. 5:17–18) Itt nem csupán azt tanította, hogy melyek voltak Isten törvényének követelményei akkor és azelőtt, hanem hogy ezek a követelmények érvényben maradnak, amíg az ég és a föld el nem múlnak. Isten törvénye ugyanolyan állandó, mint a trónja. Kötelező érvényű minden idők minden emberére. (EGW)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése