Az evangelizáció legnagyobb kihívása, hogy el beszélünk egymás mellett

 

Paul Tillich evangélikus teológus szerint az egyház azért szigetelődik el a világban, mert olyan kérdésekre válaszol, amit senki nem tesz fel. Az evangelizációs előadások, a bibliai szemináriumok és szórólapok csupa olyan témáról szólnak, melyek kívül esnek a ma emberének érdeklődési körén. Amikor hallgatom vagy olvasom azokat az anyagokat, amit – mint a tizenkilencedik századi evangelizáló mozgalmak hagyatékát – még mindig széles körben használunk, az a benyomásom, hogy ott állunk kezünkben egy válasszal, és fohászkodunk, hogy bár valaki feltenné a válaszhoz illő kérdést! De a kérdés rendszerint nem hangzik el, és így az ősidőkből örökölt válaszok üres, értelmetlen frázisok maradnak. Ha már Paul Tillich nevét említettem, elmondom, hogy ő az evangélium hirdetését úgy képzelte el, hogy egyik fülünkkel halljuk kétségbeesett polgártársaink jajkiáltását, a másikkal meghallgatjuk Istennek a Szentírásban adott feleletét, és a kettőt összekötjük egymással. A mai ember egzisztenciális rettegését és kétségbeesését, és az evangéliumban található válaszok összekapcsolását, Tillich „korrelációnak”, magyarul az összefüggések megtalálásának nevezte. Egy másik protestáns lelkipásztor, az amerikai Timothy Keller ugyanerről beszélt, de nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Ennek köszönhetően a New York központjában élő szekularizált emberekből egy több ezer tagú gyülekezetet alapított. Keller hat szempontra hívta fel a figyelmet, ami nemcsak gyakorlatias, hanem a bibliai alapelvekre épül, ezért közel áll az olyan – általunk is hangoztatott fogalmakhoz –, mint a „jelenvaló igazság” vagy az „időszerű üzenet”

1. HASZNÁLJUNK ÉRTHETŐ ÉS KÖVETHETŐ SZAVAKAT! Ez nem egyenlő azzal, hogy elbagatellizáljuk és komolytalanná tesszük az üzenetet. Nem! Az evangélium komoly dolog, ezért nem lehet a tréfa áldozatává, mert akkor mi is úgy járunk, mint a bibliai Lót, akinek a figyelmeztetését még saját vői is tréfának vették (1Móz 19,14). Egyszerűen arról van szó, hogy minden hivatásnak van egy olyan belső szóhasználata, amit a kívülálló nem ért. Le kell tehát fordítani neki az üzenetet egy olyan nyelvre, amit meg tud érteni.

2. HIVATKOZZUNK OLYAN TEKINTÉLYEKRE, AKIKET ISMERNEK, ÉS TISZTELNEK AZ EMBEREK! Ezek lehetnek keresztény kortársaink, akiknek a műveit sokan olvassák, és hitelesnek tartják. Lehetnek köztiszteletben álló gondolkodók, írók, művészek, akik nem keresztények, még az is lehet, hogy nem is vallásosok, de olyan értékeket képviselnek, ami összhangban van üzenetünkkel. Ellen G. White a „Nevelés” című könyvben arról ír, hogy az igazság napjának minden sugara Istentől száll alá, még akkor is, ha ezt egy pogány filozófus mondta ki. Pál apostol is olyan tanítókra hivatkozott az athéni hallgatóság előtt, akiket ismertek és tiszteltek (ApCsel 17,26-28).

3. MUTASSUNK BE A KERESZTÉNY HIT SZILÁRD ALAPJAIT! A bibliai hit igazságát alátámasztja, egyebek mellett a belső összhang (koherencia), amit a Szentírásban látunk. Ahogy Jézus Krisztus mondta, Istennél igen az igen, a nem pedig nem, mert a tekervényes magyarázatok, és a sötét labirintus, amibe a hamis tanítók becsalogatják az embereket, a gonosztól van (Mt 5,37).

4. KEZELJÜK MEGÉRTÉSSEL AZ EMBEREK KÉTELYEIT ÉS ELLENVETÉSEIT! A kételkedés emberi dolog, milyen jó lett volna, ha Éva kételkedett volna a kígyó jóhiszeműségében! Ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberekben felmerülő kételyeket. Sőt, meg kell tisztelni őket azzal, hogy komolyan vesszük, és empátiával kezeljük a kérdéseket, amelyek az üzenet kapcsán felmerülnek bennük. Válaszoljunk őszintén, hitvalló módon, „szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel” (1Pét 3,14-16). Mondjuk el, hogy miért tartjuk észszerűnek a Jézus Krisztusba vetett bizalmat akkor is, ha ma még nem minden kérdésben látunk tisztán.

5. ŐSSZINTÉN BESZÉLJÜNK AZ EVANGÉLIUM ÉS A KULTÚRA KÖZÖTTI FESZÜLTSÉGRŐL! Az evangéliumi kereszténység a kulturális szembenállás lelkisége, Jézus tanítványai „nem e világból valók” (Jn 17,16). Azáltal, hogy hiszünk Jézus Krisztusban mélyreható változás áll be életünkben. Ezen a ponton bemutathatjuk, hogy az örök élet, amit Krisztusban kapunk, olyan biztonságérzetet nyújt nekünk, amit a világi kultúrától nem kapunk meg. Kulturális feszültséget jelent a szombat, mert az ember ragaszkodik hozzá, hogy elfoglalja magát, nyüzsög, mert úgy érzi, hogy az elfoglaltságok száma határozza meg a fontosságát. Krisztus azonban felszabadított minket a saját fontosságunk feletti aggodalom terhei alól, mert halálával megmutatta, hogy az embert nem a földi sikerek, hanem az az ár teszi fontossá, amit Krisztus a kereszten fizetett érte (1Pét 1,17-21). Az ember értéke önmagában van, nem abban, amit létrehoz, vagy, amit elfogyaszt.

6. ŐRIZZÜK MEG AZ EGYENSÚLYT A KÜLSŐ ÉS A BELSŐ MOTIVÁCIÓ KÖZÖTT! Előbbit a parancsolatok által kapjuk, melyek engedelmeskedünk, mert elismerjük Isten tekintélyét. Széles körben használjuk a motiválásnak ezt a módját az igehirdetésben, de van egy másik is: ez úgy szól, azért teszem ezt, mert ez jó és áldott dolog. Ez illik azokhoz, akik egy olyan jó közösséghez tartoznak, mint Isten családja. Mindkettő egyformán fontos a krisztuskövetésben a külső és a belső késztetés is. Önmagában egyik sem elegendő.

És, ami a legfontosabb: Jézus Krisztus az „út, az igazság és az élet”, a keresztény hit egy életpálya, nem kikapcsolódás, hobbi, szórakozás, kaland, hanem egy olyan életút, amit az igehirdetés külső és a Szentlélek belső késztetésével tudunk bejárni. Ennek az útnak az első szakaszán a hit, remény és szeretet vezet át minket, a beteljesedés pedig akkor lesz, amikor Jézus hazavisz bennünket, és már nem marad más, csak a mindörökké tartó szeretet (1Kor 13,13). Ezt jelenti az evangélium kontextusba helyezése, vagy ahogy Paul Tillich mondta létbizonytalanságban élő ember és a megmenő szeretet közötti összhang bemutatása.

Dr Jozsef Szilvasi