A farizeusok és a samaritánusok

 

A zsidók és a samaritánusok közötti nagy vallási ellentét az igaz istentiszteletről vallott eltérő nézetükben rejlett. A farizeusok semmi jót nem mondtak a samaritánusokról. Inkább a legelkeseredettebb átkokat szórták rájuk. Olyan nagy volt az ellenszenv a zsidók és a samaritánusok között, hogy a samaritánus asszony furcsállta, amikor Krisztus vizet kért tőle. "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem - kérdezte -, aki samáriai asszony vagyok?!" "Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal" (Jn 4 : 9). Amikor a zsidók, telve gyilkos gyűlölettel, rátámadtak Krisztusra a templomban, hogy megkövezzék, jobb szavakat nem találtak gyűlöletük kifejezésére: "Nem jól mondjuk-é mi, hogy te samaritánus vagy, és ördög van benned?" (Jn 8 : 48.) A pap és a lévita nem végezte el azt a szolgálatot, amelyet az Úr meghagyott nekik. Honfitársukon egy gyűlölt és megvetett samaritánus segített (EGW: Krisztus példázatai)

A zsidók és a samaritánusok esküdt ellenségek voltak, és amennyire csak lehetett, minden érintkezést kerültek egymással. Szükség esetére a rabbik törvényesnek minősítették a samaritánusokkal való kereskedést, de a társadalmi érintkezést kárhoztatták. Egy zsidó nem kért kölcsön egy samáriabelitől, nem fogadott el szívességet, még egy falat kenyeret vagy egy pohár vizet sem. Amikor a tanítványok élelmiszert vásároltak, nemzetük szokásaival összhangban cselekedtek. De ezen túl nem mentek. Szívességet kérni egy samaritánustól, vagy bármily módon a segítségére lenni – még Krisztus tanítványainak sem jutott volna eszükbe. (EGW:Jézus élete)

Az irgalmas samaritánus történetével Jézus az igaz vallást szemlélteti. Rávilágít, hogy az nem rendszerekből, hitvallásokból vagy szertartásokból áll, hanem abban mutatkozik meg, ha a szeretetet tettekkel fejezzük ki, a legjobbat tesszük másokért, és igazán jóságosak vagyunk. (EGW:Jézus élete)

Az irgalmas samaritánus példázatáhan a pap és a lévita látta ugyan a kirabolt és sebesült szerencsétlent, de nem tartotta kívánatosnak, hogy segítsen rajta, aki, mivel tehetetlen és elhagyatott volt, leginkább segítségre szorult.   (EGW:)

A Megváltó samáriai látogatása, majd később az irgalmas samaritánus méltatása, és annak a leprásnak a hálás öröme, aki szintén samaritánus volt – s a tíz meggyógyított közül egyedül tért vissza, hogy köszönetet mondjon Krisztusnak –, ezek az események jelentőségteljesek voltak a tanítványok számára. A tanulság mélyen a szívükbe vésődött. Röviddel mennybemenetele előtt, a tanítványok megbízásakor Jézus Samáriát Jeruzsálemmel és Júdeával együtt jelölte ki számukra, mint azokat a helyeket, ahol először kell hirdetniük az evangéliumot. Tanítása készítette fel őket ennek a megbízatásnak a teljesítésére. Amikor Mesterük nevében Samáriába mentek, az emberek már készek voltak befogadni őket. A samaritánusok hallottak Jézus Krisztus dicsérő szavairól és honfitársaik iránti irgalmasságáról. Látták, hogy a Jézussal szembeni sértő bánásmódjuk ellenére Ő csak szeretettel gondolt rájuk, és ez megnyerte szívüket. A Megváltó mennybemenetele után örömmel fogadták követeit, s a tanítványok értékes termést takarítottak be azok között, akik egykor a legádázabb ellenségeik voltak. „Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.” (Ésa 42,3) „És az Ő nevében reménykednek majd a pogányok.”(Mát 12,21) (EGW:Jézus élete)

 A zsidók Krisztus első adventjekor elvetették a kapott világosságot, és nem hitték el, hogy Ő a világ Megváltója, ezért nem részesültek bűnbocsánatban. Jézus visszatért a mennybe, és saját vérével belépett a mennyei templomba, hogy tanítványaira árassza közbenjárásának áldásait. A zsidók teljes sötétségben maradtak, és továbbra is hozták hiábavaló véres és egyéb áldozataikat. A jelképes árnyékszolgálat véget ért. Az ajtó, amelyen át az emberek korábban Isten elé járulhattak, nem volt már nyitva.