HÁNY FENEVED VAN A JELENÉSEK KÖNYVÉBEN?

 

Van, aki egy egész állatfarmra valót talál benne, és van, aki kevesebbel is beéri. Az elmúlt negyedévi bibliai tanulmány, követve a tizenkilencedik századi adventista próféciamagyarázat gyakorlatát, lényegében három fenevadról beszélt. Sorrendben mondom, ahogy a téma előkerült a tanulmányban: van a mélységből, vagy „az alvilágból feljövő fenevad” (Jel 11,7). Ezt a tanulmány Párizzsal azonosította a Biblia gyilkosának nevezte. Van a tengerből feljövő fenevad (Jel 13,1), ami Rómában van, és a pápaságot jelenti, aki megöli a szenteket (Jel 13,7), és végül van a fölből feljövő fenevad, ami Észak-Amerikában van, és lényegében egyesíti magában mindkét elődjének gonoszságát (Jel 13,11-18). Ez a magyarázat a jelképek történelmi beazonosítására helyezi a hangsúlyt, figyelmen kívül hagyja vagy legalábbis felszínesen kezeli A jelenések könyvének a szövegét. Így a történetfilozófiai spekuláció elnyomja magának az igének az üzenetét. Ezért az elmúlt tucatnyi adventista bibliamagyarázó mutatott rá, hogy mielőtt történelmi azonosításokba bonyolódnánk, próbáljuk megérteni, hogy miről is van szó a bibliai szövegben.

Én itt most csak és kizárólag a tizenegyedik fejezet magyarázatának problémáira szeretnék összpontosítani. Ez a könyv egyik legnehezebben értelmezhető fejezete, aminek először a szélesebb összefüggéseit kell megvizsgálnunk. Ez a fejezet a hét trombitáról szóló látomás (Jel 8,1-11,18) egyik zárójelbe helyezett fejezete: először hat trombitáról olvasunk, amelyek Isten fenyítékeit hirdetik meg. Minden fenyíték az emberi család egyharmadát éri, abban a reményben, hogy Isten ezáltal a kétharmadot megtérésre tudja vezetni. Végül a hatodik trombita elhangzása után János megállapítja, hogy sajnos, azok az emberek, akiket nem öltek meg a csapások „nem tértek meg” (Jel 9,20-21). Itt megszakad a trombiták leírása, és egy hosszabb zárójeles betoldás következik (Jel 10,1-11,14). A betoldás első fele János ki nem mondott kérdésére felel: Mi lesz most, hogy az emberek nem akarnak megtérni? A választ maga a megdicsőült Krisztus hozza el, aki angyal képében jelenik meg, és egy nyitott könyvet tart a kezében (Jel 10,1-7), amit Dániel könyvével szoktak azonosítani, de maga a kép Ezékiel könyvéből származik. (Ez az egyik hiba, amit sokan elkövetnek, hogy nem vizsgálják meg az egyes szimbólumok ószövetségi forrásait.) A látomásnak kettős üzenete van, az evangélium hirdetése hol édes, hol keserű (Jel 10,8-10), de nem szabad feladni, a kudarcok ellenére „prófétálni kell” (Jel 10,11).

A második zárójeles betoldás (Jel 11,1-14) két részből áll: az elsőben egy angyal megméri a templomot, miközben figyelmen kívül hagyja az udvart. Miért, mert ez az a hely, amit a pogányok taposnak negyvenkét hónapig. Isten újra kiterjeszti tehát kegyelmét, hogy adjon még egy esélyt azoknak, akik nem tértek meg (Jel 11,1-2). Isten nemcsak türelmi időt ad, hanem ezalatt az 1260 nap alatt, hanem „tanúkat is” is küld kettesével, hogy tanúskodásuk hiteles legyen, és megnyerje azokat a pogányokat, akik készek elfogadni a tanúvallomást.

Kik ezek a tanúk? Hagyományosan azt szokták mondani, hogy az Ó- és az Újszövetség, de ez az azonosítás több sebtől is vérzik: János korában még nem létezett a ma ismert Biblia. Voltak szent iratok, és lassan kikristályosodtak azok, amelyek bekerültek a kánonba, és kiszóródtak, amelyek nem voltak ihletettek. Ez a folyamat azonban csak a negyedik században zárult le, és akkor sem úgy, ahogy a mai protestáns bibliakiadásokban találjuk. Az első keresztény kánon a mai katolikus Biblia volt, ami 72 könyvből állt. Nem kérdés, hogy keresztény hitünk, életünk és bizonyságtételünk alapja a Biblia, de nem a betű, hanem a mennyei világosság, amit a Szentlélek által kapunk belőle.

Helyesebb tehát, ha a szövegre figyelünk, és nem sietjük el az azonosítást. Mit mond a bibliai szöveg erről a két tanúról? Zakariás könyvét hívja segítségül (Zak 4,3,11-14), ahol a két tanú közül az egyik a főpap, a másik a kormányzó, de egyik sem hivatalánál fogva bizonyul eredményesnek, „Ezt az üzenetet küldi az Úr Zorobábelnek: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel” hat a tanúvallomás „Ezt mondja a Seregek Ura” (Zak 4,6). És ahol az Isten Lelke és az emberek tanúvallomása egyesül, ott alászáll az Isten áldása (Zak 4,7), és helyére kerül a zárókő (Zak 4,10). Kit jelképez az olajfa két ága, és az olajjal felkent két tanú: a főpapot és a kormányzót, akik „ketten a földkentek, akik az egész föld Urának a szolgálatára állnak” (Zak 4,14). Ez tehát ez egyik kép, amit a két tanúról kapunk.

Térjünk vissza a bibliai szöveghez, és megtaláljuk a másikat: a két tanú, akinek történetét felidézi A jelenések könyve az a két ember, akiknek „megvan az a hatalmuk, hogy bezárják az eget, hogy ne essen eső prófétálásuk napjaiban, és van hatalmuk arra, hogy a vizet vérré változtassák, és megverjék a földet mindenféle csapással, ahányszor csak akarják” (Jel 11,6). Kikre utal itt a kinyilatkoztatás? Mózesre és Illésre. Egyikük útja sem volt diadalmenet, mindketten gyászos körülmények között végezték szolgálatukat, mégis a választott nép történelmének két leghatalmasabb prófétai egyéniségei lettek, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy a Megdicsőülés hegyén ott voltak Jézussal (Lk 9,31).

Mi a fejezet eddigi szakaszának üzenete? Az a két tanú, ami Isten üldözött népét szimbolizálja a fejezetben, legyen az a két felkent, Jósua és Zorubbábel, vagy a két nagy próféta, Mózes és Illés, bár szolgálatuk jobban hasonlít a gyászmenethez, mint a diadalmas felvonuláshoz, „bevégzi bizonyságtételét” (Jel 11,7). Nincs az a hatalom, ami elgáncsolhatná Isten tervét. Bármilyen fájdalmas, üldözésekkel és küzdelmekkel teljes ez az út, a vége győzelem. Nem erőszakkal, és nem emberi hatalommal, hanem a Szentlélek befolyása által (Zak 4,6-7). Erről szól maga a bibliai szöveg, a többi nem más, mint egyháztörténelmi vagy világtörténeti spekuláció.

(Dr Szilvási József írása)

Az össz