Jézus megjelenik Máriának és másoknak

 

(Mk 16:9-20). Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. (10) Ő elment, és megvitte a hírt azoknak, akik ővele voltak, akik gyászoltak és sírtak. (11) Amikor ezek meghallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hittek neki. (12) Azután másalakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. (13) Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek. (14) Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. (15) Ezután így szólt hozzájuk: Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! (16) Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik. (17) Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, (18) kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak. (19) Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. (20) Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel. /RÚF/

Magdalai Mária volt az első, aki újra látta élve Jézust [Jn 20:11-18], aztán más asszonyok is látták. [Mt 28:8-10] Figyelemreméltó, hogy elsőként nők látták a feltámadott Urat. Mivel az ókori világban a nők szava nem számított erős tanúvallomásnak, ha ez kitalált történet lett volna, férfiakat neveztek volna meg első szemtanúkként. Csakhogy nem férfiak látták először, nem a tizenkettő, hanem egy asszony. Ő mondta el a jó hírt a tanítványoknak, akik kicsit sem meglepő módon nem hittek a beszámolónak, főként azért nem, mert még mindig hihetetlennek vélték, másrészt pedig sajnos azért, mert Mária nő volt. A Jézus feltámadása mellett érvelő hitvédők a történet hitelességének erős bizonyítékaként emlegették, hogy asszonyok látták elsőként Jézust.  

Amennyiben a tanítványok csak kitalálták volna a történetet, vajon miért tüntették fel magukat ilyen rossz színben? Jézus megfeddte őket a keményszívűségükért. Az evangéliumi beszámolók Jézus elfogatásától kezdve, a feltámadását követő megjelenésein át kifejezetten negatív fényben tüntetik fel a tanítványokat: menekülnek, tagadnak, hitetlenkednek és így tovább. Ennek semmi értelme sem lenne, ha a történetet csak kitalálták volna. 

A feltámadt Krisztusról és a mindenki számára felkínált reménységről szóló későbbi bátor és rendíthetetlen prédikációik viszont hatalmas bizonyítékként szolgálnak arra, hogy állításaik igazak.  

White idézet: Világosság fénylett a sírbolt körül, de Jézus teste nem volt ott. Amint a sír bolt körül álltak, hirtelen észrevették, hogy nincsenek egyedül. Egy fehér ruhába öltözött fiatal férfi ült a sírboltban. Ő volt az az angyal, aki elhengerítette a követ. Emberi alakot öltött magára, hogy ne riassza meg Jézus barátait. Alakját még körülragyogta a mennyei dicsőség világossága. Az asszonyok megijedtek. Megfordultak, hogy elfussanak, de az angyal szavai megállították őket: „Ne féljetek! – mondta nekik. – A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé, a hely, ahová Őt helyezék. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak...”  

Feltámadt, feltámadt! Az asszonyok újra és újra elmondták ezeket a szavakat. Most már nem volt többé szükség a megkenéshez való fűszerekre. Az Üdvözítő él, és nem halott. Most már visszaemlékeztek arra is, hogy Jézus, amikor a haláláról beszélt, akkor azt is megmondta nekik, hogy majd fel is támad. Micsoda nap ez az egész világ számára! Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól; „félelemmel és nagy örömmel futnak vala, hogy meg mondják az ő tanítványainak” (Mt 28:8). – Jézus élete, 788-789./old. 

A követ elhengerítették

 (Mk 16:1-8) Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. (2) A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, (3) és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? (4) Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. (5) És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. (6) De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. (7) De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. (8) Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek. /RÚF/

(1Kor 15:1-8.) Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. (2) Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. (3) Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, (4) eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, (5) és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. (6) Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. (7) Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. (8) Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. /RÚF/  

A feltámadás története mindegyik evangéliumban szerepel. Mindegyik másmás szemszögből írja le az eseményeket, de a beszámolók egyaránt tartalmazzák a kulcsmozzanatokat, amelyek (1Kor 15:1-8). szakaszában is szerepelnek. Négy gondolat újra és újra megjelenik: meghalt, eltemették, feltámadt, látták. Márknál a meghalt és eltemették a 15. fejezetben olvasható. A feltámadt és látták a 16. fejezetben jelenik meg. (Mk 16:7). említést tesz egy galileai találkozásról, „ott majd meglátjátok”. 

Vannak, akik elképzelhetetlennek tartják, hogy a keresztények hisznek a feltámadott Úrban. A feltámadás bizonyossága azonban alapvető és értelemszerű. Először is, aki hisz a Teremtő Istenben  (1Mózes 1-2). fejezet), annak észszerűvé válik a feltámadás, a csoda gondolata. Istennek, aki megteremtette a világegyetemet, majd a földi életet, bizonyára volt hatalma, ha úgy döntött, hogy feltámassza Jézust. Isten létezése nem teszi Jézus feltámadását elkerülhetetlenné, csak észszerűvé. Továbbá a sír biztosan üres volt. Ennek tényét még az ateista történészek is elfogadják. Máskülönben a feltámadására vonatkozó állítás már a kezdetektől fogva megbukott volna, mert ha ott lett volna a teste, az cáfolta volna a feltámadásának hírét. Még tovább lépünk: lehetetlen az a magyarázat, hogy a tanítványai ellopták Jézus testét, hiszen semmiképp sem juthattak volna át az őrökön. Viszont még ha sikerült is volna nekik, és valóban elvitték volna a testet, vajon miért nem tartóztatták le őket ezért? Mert a vallási vezetők tudták, hogy nem lopták el Jézus testét a tanítványok. Emellett többen tanúsították, hogy látták a feltámadt Krisztust. Először sokan nem hitték el a feltámadás hírét, köztük a tanítványok sem. Krisztusnak volt egy ádáz ellensége: Pál (régi nevén Saul), aki nemcsak azt állította, hogy látta a feltámadott Urat, ha nem azt is, hogy ez a tapasztalat az élete egész irányát megváltoztatta, méghozzá gyökeresen.

Végül, mi mással magyaráznánk a keresztény egy ház elindulását, amelyet azok az emberek alapítottak, akik állították, hogy saját szemükkel látták a feltámadt Urat? Miért vállalták volna a halált is olyasmiért, amiről tudták, hogy hazugság? Hatalmas bizonysággal szolgál következetes bizonyságtételük Jézus feltámadásáról. Ezek közül néhány egészen korai, Jézus halála utáni beszámoló (ApCsel 3:15). Az élet fejedelmét pedig megöltétek. Őt Isten feltámasztotta a halálból, aminek mi tanúi vagyunk. /RÚF/), mások pedig évekkel későbbi keletűek. (1Pt 1:3). Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre /RÚF/)  

White idézet: A tanítványok ellenségei sem zárkózhattak el attól az igazságtól, hogy Krisztus feltámadt halottaiból. A bizonyíték sokkal világosabb volt, semhogy abban kételkedni lehetett volna. Mindazáltal megkeményítették a szívüket, és vonakodtak megbánni a bűnüket, melyet Krisztus keresztre feszítésével követtek el. A zsidó főemberek számos bizonyítékot kaptak arra nézve, hogy az apostolok isteni sugallatra beszélnek és cselekszenek, de csökönyösen ellenálltak az igazság üzenetének. Krisztus nem úgy jelent meg, ahogy ők várták; és ha időnként meg is győződtek arról, hogy Isten Fia volt, a meggyőződésüket mégis elfojtották, és megfeszítették Őt. Az Úr kegyelme további bizonyítékokat adott még nekik, és most újabb alkalmat nyújtott, hogy hozzá forduljanak. Elküldte a tanítványokat, hogy tudtukra adják, hogy az élet Fejedelmét ölték meg; e borzalmas tény által ismételten bűnbánatra hívta őket. Önigazultságukban azonban annyira biztonságban érezték magukat ezek a zsidó tanítók, hogy vonakodtak a tények beismerésétől: azokat a férfiakat, akik Krisztus keresztre feszítésével vádolják őket, a Szentlélek vezeti. – Az apostolok története, 61./old.  

A korinthusi hívők között voltak olyanok, akik feladták hitük néhány alapigazságát, akik lesüllyesztették az erkölcsi színvonalat. Egyesek olyan messzire mentek, hogy már tagadták a feltámadás tanát. Pál szembeszállt ezzel a tévtannal, éspedig Krisztus feltámadásának le tagadhatatlan bizonyítékával. Világosan kijelentette, hogy halála után „Krisztus feltámadott a harmadik napon az Írások szerint; és hogy megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is aludtak. Azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak. Legutolszor pedig… nékem is megjelent.” (1Kor 15:4-8)  

Meggyőző erővel fejtette ki az apostol a feltámadás felmérhetetlen igazságát. Jelentőségét így vázolta: „Mert ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is… Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek… Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak.” (1Kor 15:13-20) – Az apostolok története, 319-320./old. 

A feltámadott az Úr

(Márk 16:1-20) Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, vala mint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. (2) A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, (3) és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? (4) Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. (5) És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. (6) De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. (7) De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. (8) Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek. (9) Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. (10) Ő elment, és megvitte a hírt azoknak, akik ővele voltak, akik gyászoltak és sírtak. (11) Amikor ezek meg hallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hittek neki. (12) Azután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. (13) Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek. (14) Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. (15) Ezután így szólt hozzájuk: Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! (16) Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik. (17) Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, (18) kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak. (19) Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jóbbjára ült. (20) Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel. /RÚF/

White idézet: A kertben Mária sírva állt, amikor Jézus már egészen szorosan ott volt mögötte. Szemét annyira elborították a könnyek, hogy nem ismerte fel Őt. A tanítványok szíve annyira megtelt bánattal és fájdalommal, hogy még az angyalok üzenetét sem hitték el, de még magának Krisztusnak a szavait sem.  

Milyen sok keresztény cselekszik ma is úgy, miként a tanítványok tettek! Milyen sokan visszhangozzák Mária kétségbeesett kiáltását: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.” (Jn 20:13) Milyen sok embernek lehetne elmondani azokat a szavakat, amelye ket az Üdvözítő mondott el: „Mit sírsz? Kit keresel?” (Jn 20:15) Az Úr pedig szorosan mellettük vagy előttük áll. Könnyeiktől megvakított szemük azonban képtelen meglátni, nem tudják felismerni Őt. Az Úr beszél hozzájuk, de ők nem értik, amit mond nekik.  

Ó, bárcsak a lehajtott fejek felemelkedhetnének; bárcsak a szemek megnyílhatnának, hogy meglássák az Urat; bárcsak a fülek odafigyelnének az Úr hangjára! „Menjetek gyorsan, és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból.” (Mt 28:7) Parancsoljátok meg nekik, hogy ne tekintgessenek József sírboltjára, amelynek a nyílását egy nagy kővel zárták be, és római pecséttel pecsételték le. Krisztus már nincs ott! Ne tekintsetek az üres sírra! Ne gyászoljatok úgy, mint azok, akik reménytelenek és tehetetlenek! Jézus él, és mert Ő él, mi is élni fogunk. A hálás szívekből, ajkakról, amelyeket megérintett már a szent tűz, hadd zengjen a boldog ének: Krisztus feltámadt! Krisztus azért él, hogy közbenjárjon értünk! Ragadjuk meg ezt a reménységet, és ez a reménység biztos és kipróbált horgonyként tartja meg a lelkünket! Higgy, és meg fogod látni Isten dicsőségét! – Jézus élete, 794./old. 

Élő Megváltónk van, mert már nincs József új sírjában: feltámadt a halálból, és felment a mennybe, hogy ott minden hívő lélek helyetteseként és kezeseként szolgáljon. „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Róm 5:1) A bűnös megigazul Jézus érdemei által, és Isten így ismeri el a váltságdíj tökéletes vol tát, melyet a Megváltó az emberért fizetett. Az, hogy Krisztus engedelmes volt a keresztfának haláláig, biztosítékot jelent arra, hogy az Atya elfogadja majd a megtérő bűnöst. Hogy is adhatnánk át magunkat annak a tétovázó magatartásnak, hogy kételkedünk, aztán hiszünk – hiszünk, majd kételkedünk? Jézus a biztosíték arra, hogy Isten elfogad bennünket. Bizton megjelenhetünk Isten előtt, nem azért, mintha bármi érdemünk is volna önmagunkban, ha nem mert hiszünk az Úrban, a mi igazságunkba. – Hit, remény, cselekvő szeretet, 107./old. 

Nehéz, viharos idők előtt állunk. A föld megromlott, és még romlottabb lesz. Mi azonban teljes hittel bízhatunk Krisztusban. Az erőszak, a gyilkosságok, a jogtalanul szerzett javak ellenére is van Isten, Ő a világegyetem királya. Az ő gyermekei vagyunk, nem pedig a szeszélyes sorsé. Miközben Krisztus bátorító szavait olvassátok, velünk együtt olyan szent ígéretek állnak a rendelkezésetekre, amelyek meg fogják újítani reménységetek forrásait. Élő Üdvözítőnek örülhettek. Ő a mi feltámadt Urunk. Ígéretei mindazokhoz szólnak, akik befogadják Őt. – This Day With God, 91./old. 

A sírba tétel

 Mk 15:42-47. Amikor beesteledett, mivel az előkészület napja, vagyis szombat előtti nap volt, (43) eljött az arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. (44) Pilátus csodálkozott azon, hogy Jézus már meghalt, ezért hívatta a századost, és megkérdezte tőle, hogy meghalt-e már. (45) Amikor ezt megtudta a századostól, kiadatta a holttestet Józsefnek. (46) Ő pedig gyolcsot vásárolt, levette őt, begöngyölte a gyolcsba, elhelyezte egy sziklába vágott sírboltba, és követ hengerített a sírbolt bejárata elé. (47) A magdalai Mária és Mária, József anyja pedig figyelte, hova helyezték őt. /RÚF/

White idézet: Krisztus holtteste nagyon drága volt tanítványai számára. Méltó, megtisztelő módon szerették volna eltemetni, de nem tudták, miként végezzék el… 

 Ebben a szükséghelyzetben arimátiai József és Nikodémus sietett a tanítványok segítségére. Mindketten tagjai voltak a Szanhedrinnek – a főtanácsnak –, és Pilátussal is ismeretségben voltak. Mindketten jómódú és befolyásos emberek voltak. Úgy határoztak, hogy Jézus testének megtisztelő temetésben kell részesülnie. József merészen elment Pilátushoz, és elkérte tőle Jézus testét. Pilátus most értesült először arról, hogy Jézus valóban meghalt. Ellentmondásos jelentések futottak be hozzá a keresztre feszítést kísérő eseményekről, de Krisztus halálának a hírét szándékosan nem közölték vele. Pilátust a papok és a főemberek óvták a tanítványok – Krisztus testéről terjesztett – „félre vezető” beszédeitől. Miután meghallgatta József kérését, és hallott Jézus haláláról, azonnal elküldött a századosért, aki az őrség parancsnoka volt a keresztnél, és tőle is értesült Jézus halálának bizonyosságáról. Beszámolót is kért tőle a Golgotán lejátszódott eseményekről. A százados jelentése megerősítette, amit József elmondott. – Jézus élete, 772-773./old. 

[József, Nikodémus és János] szelíden és tisztelettudóan saját kezükkel vették le Jézus testét a keresztről. Együttérzésük könnyei kicsordultak szemükből, mikor ránéztek Jézus összezúzott és szétszaggatott testére. Józsefnek volt egy új, sziklába vágott sírboltja. Ezt a maga számára tartotta fenn. Ez a sírbolt a Golgota közelében volt, és most Jézus számára készítette elő. A holttestet a Nikodémus által hozott illatos fűszerekkel együtt gondosan be burkolták egy vászonlepedőbe, és a Megváltót így tették a sírboltba. Ott a három tanítvány kiegyengette Jézus eltorzult végtagjait és összezúzott kezeit összekulcsolva helyezték élettelen mellére. A galileai asszonyok eljöttek, hogy megnézzék, mindent megtettek-e, amit meg lehetett tenni a szeretett, halott Mesterért. Ekkor látták, hogy egy súlyos követ hengerítettek a sírbolt bejáratához, majd otthagyták az Üdvözítő sírját. Ezek az asszonyok voltak az utolsók a keresztnél és utolsók Krisztus sírboltjánál. Mialatt az esti árnyak már kezdtek rá borulni a földre, Mária Magdaléna és a másik Mária ott időzött, ott állt Uruk nyughelye körül. A szomorúságtól sírtak Uruk halála miatt. – Jézus élete, 774./old.  

Istentől elhagyatottan

 (Mk 15:33-41) Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig. (34) Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (35) Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja. (36) Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye őt? (37) Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét. (38) Ekkor a templom kárpit ja felülről az aljáig kettéhasadt. (39) Amikor pedig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt! (40) Voltak ott asszonyok is, akik távolról figyelték; köztük a magdalai Mária, továbbá Mária, a kis Jakab és József anyja, valamint Salómé, (41) akik követték őt, és szolgáltak neki, amikor Galileában volt, és sok más asszony is, akik vele mentek fel Jeruzsálembe. /RÚF/

 Déltől kezdve sűrű, természetfeletti sötétség ereszkedett le a Golgota hegyére, és körülbelül délután három óráig tartott. „Amikor hat óra lett, sötétség támadt az egész földön kilenc óráig” (Mk 15:33), ÚRK). Jézusnak a kereszten mondott szavait „az elhagyatottság kiáltásának” nevezik, amikor imádkozik, az Atyához kiált, kérdezi, hogy miért hagyta el Őt. Zsolt 22:2. (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! /RÚF/) 

Ugyanezt a zsoltárt említi még (Mk 15:24, 29). [Keresztre feszítették, és meg osztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon. (29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt /RÚF/] ... jelezve, hogy Jézus halálával teljesedik az Írás. Még az emberek gonosz tervei ellenére is Isten akarata megy végbe. Jézusnak a kereszten elhangzott szavait az evangélium arámul, fordítással közli. (Mk 15:34) versében azt mondta: „Én Istenem, én Istenem!” azaz „Elói, Elói!” (az arám ’elahi átírása). Könnyen úgy érthette bárki, hogy Jézus Illést hívja (arámul ’elijjah, ami azt jelenti: „Az én Istenem YHWH”). Néhány jelenlévő így is hallotta. Ebben a szakaszban feltűnőek a hasonlóságok Jézus keresztségével. [Mk 1:9-11. Történt pedig azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelte őt János a Jordánban. (10) És amikor jött ki a vízből, látta, hogy megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek, mint egy galamb; (11) a mennyből pedig hang hallatszott: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm. /RÚF/] 

(Mk 10:38, 45). Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Vajon ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én kiiszom, és meg tudtok-e keresztelkedni azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem? (45) Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, ha nem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. /RÚF/ (Mk 9:11-13). Ezért megkérdezték tőle: Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie? (12) Ő pedig így válaszolt: Illés valóban előbb jön el, hogy helyreállítson min dent. Akkor viszont miért van megírva az Emberfiáról, hogy sok szenvedésben és megvetés ben lesz része? (13) De mondom nektek, Illés már eljött, és azt tették vele, amit csak akartak, amint meg van írva róla. /RÚF/  

White idézet: Isten Fia minden fájdalmat elszenvedett a kereszten. A fejéről aláhulló vér cseppek, kínszenvedésének és testének vonaglásai, amelyek gyötörték; a kimondhatatlan gyötrelmek, amelyek átjárták a lelkét, amikor Atyja elfordította tőle arcát, figyelmeztetés az emberekhez: „Az irántad való szeretetből engedte meg Isten Fia, hogy ezeket a szörnyű bűnöket ráruházzák. Teérted törte meg a halál hatalmát, és nyitotta meg az Édennek és a halhatatlan életnek kapuját. Ő, aki hatalmának szavával lecsendesítette a dühöngő tengert, és a tajtékzó habokon járt, aki megreszkettette az ördögöket, érintésére eltűntek a betegségek, feláldozza magát a kereszten, és meghozza végső áldozatát az emberiségért. – A megváltás története, 225./old. 

A templom kárpitjának kettéhasadása azt jelezte, hogy Isten nem fogadja el többé a zsidó ceremóniákat és áldozatokat. A nagy áldozat immár megtörtént, és elfogadtatott, s Isten Szentlelke, amely pünkösd napján áradt ki a tanítványokra, gondolataikat a földi szentélyről a mennyeire irányította, ahova Jézus saját vérével lépett be, hogy kiárassza tanítványaira megváltása áldásait. A hitetlen zsidók azonban sötétségben maradtak. Elveszítették az összes világosságot, amit a megváltás tervének ismerete adhatott volna nekik, és továbbra is haszontalan áldozataikban és adományaikban hittek és bíztak. A földi szentély helyébe a mennyei szentély lépett, csakhogy nekik nem volt tudomásuk a nagy változásról. Ezért nem volt semmi hasznuk Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett közbenjárói szolgálatából. – Tapasztalatok és látomások, 259./old.  

A keresztre feszítés

 (Mk 15:21-38) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét. (22) Elvitték őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely, (23) és mirhás bort adtak neki, de ő nem fogadta el. (24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon. (25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették. (26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA. (27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől. (28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.” (29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt, (30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről! (31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. (32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve. (33) Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig. (34) Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (35) Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja. (36) Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye őt? (37) Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét. (38) Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. /RÚF/

A szenvedéstörténetnek ezen a pontján Jézus néma áldozat a halálát kívánó emberek kezében. Ebben az evangéliumban a tevékenysége domborodik ki egészen az elfogatásáig, ekkor azonban mások cselekszenek. Erős vándorprédikátor volt, de az elszenvedett verések, az étel- és alvásmegvonás miatt annyira legyengült, hogy egy idegennek kellett a keresztjét vinnie. A kereszten levették a ruháját, amit azok a katonák szereztek meg, akik sorsot vetettek rá.  (Zsolt 22:19). Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. (20) Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! /RÚF/)

A keresztre feszítés aránylag vértelen kivégzési mód volt. A szegeket, amikkel az áldozatot a kereszthez erősítették. (Jn 20:24-29). Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. (25) A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. (26) Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, meg állt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! (27) Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! (28) Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! (29) Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. /RÚF/] ... való színűleg a tenyér alatt, a csuklón ütötték át, ahol nincsenek vastagabb erek. (A héberben és a görögben a „kéz” szó egyaránt utalhat a kézre és az alkarra.) A tenyér (vagy a csukló) szerkezete önmagában nem képes megtartani a test súlyát a keresztre feszítés során. A szegekkel a középideget ütötték át, ami az alkar középső részén fut. Ez elviselhetetlen fájdalommal járt, a légzés elnehezült. Ahhoz, hogy levegőt vegyenek, az áldozatoknak rá kellett nehézkedniük a szintén odaszegzett lábukra, megfeszíteni a karjukat, ami újra meg újra szörnyű kínt okozott. Halálukat végül valószínűleg fulladás okozta. Jézus rengeteg gúnyt és megaláztatást viselt el a kereszten. Márk evangéliumát átszővi a kinyilatkoztatás/titok motívum, mert Jézus általában kilétének elhallgatását kérte. Ennélfogva nem fordulnak gyakran elő az elbeszélésben olyan krisztológiai címek, mint „Úr”, „Isten Fia”, „Krisztus”. Ez azonban megváltozott a kereszt jeleneténél, már nem lehetett eltitkolni, ki Ő. Ironikus módon éppen a vallási vezetők használták ezeket a címeket, gúnyolva Jézust, de ezzel önmaguk felett mondtak ítéletet. Az egyik gúnyos megjegyzésük különösen kirívó. „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni” (Mk 15:31, ÚRK). A kereszten függő Jézus tehetetlenségére akarták felhívni a figyelmet, amikor elismerték, hogy valóban segített másokon (a görög szó jelentése: „megment”, „gyógyít”, „szabadít”). Ironikus módon éppen azt mondták ki, hogy Ő a Megváltó. Az irónia pedig tovább is fokozódik: azért nem tudta magát megmenteni, és nem is mentette meg magát, mert a kereszten éppen másokat mentett meg! 

White idézet: Amikor a kivégzés helyére érkeztek, az elítélteket kínzóeszközükre kötözték. Amíg a két gonosztevő tusakodott azokkal, akik a kezüket a keresztre szegezték, Jézus nem fejtett ki ellenállást. Jézus anyja kínos bizonytalansággal nézte a jelenetet, abban a remény ben, hogy Jézus csodát tesz, és megszabadítja magát. Látta Jézus kezét a keresztre kiterjesztve, az áldott kezeket, amelyek áldást osztogattak, és amelyeket oly sokszor nyújtott ki a szenvedők meggyógyítására. Most kalapácsot és szegeket hoztak, és amikor a nagy, durva szegek átjárták gyenge húsát, és odaerősítették Őt a keresztre, a lesújtott tanítványok ájultan vitték el Jézus anyját a kegyetlen jelenet helyszínéről. 

Jézus nem hallatott zúgolódó panaszt. Arca sápadt és fenségesen nyugodt maradt, de homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Nem akadt könyörülő kéz, hogy letörölje homlokáról a halál verítékét. Nem hangoztak el részvét és hűség szavai, hogy erősítsék emberi szívét. „A sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki.” (Ésa 63:3) Miközben a katonák elvégezték félelmetes munkájukat, és Ő némán tűrte el a legélesebb fájdalmakat, a következő szavakkal imádkozott ellenségeiért: „Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23:34) Krisztusnak ellenségeiért mondott imája magába zárta az egész világot, belefoglalt minden bűnöst, aki élni fog az idők végéig. – A megváltás története, 221-222./old.  

Jézust kemény veréssel kínozták és elítélték.

 

Mk 15:15-20. Pilátus pedig, minthogy a sokaság kedvére akart tenni, szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy megfeszítsék. (16) A katonák bevitték őt a palotába, azaz a helytartóságra, és összehívták az egész őrséget. (17) Bíborszínű köpenyt adtak rá, és tövisből font koronát tettek a fejére, (18) és elkezdték köszönteni: Üdvöz légy, zsidók királya! (19) Nádszállal verték a fejét, leköpdösték, és térdhajtással hódoltak előtte. (20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék őt. /RÚF/

A keresztre feszítés előtt a rómaiak kemény veréssel kínozták az elítélteket. Az áldozatról letépték a ruháit, egy póznához kötözték, majd megostorozták csonttal, üveg- és kődara bókkal meg szögekkel kivert bőrkorbáccsal.

  Az ostorozás után a Jézus kivégzésével megbízott katonák folytatták a megalázást. Bíbor köntöst terítettek rá, töviskoronát nyomtak a fejébe és gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya” (Mk 15:18)! Egy egész zászlóalj lehetett ott, akár 200-600 fő.

Jézus valóban Király, és a katonák gúnyos szavai az igazságot hirdetik. A csúfolódásuk tulajdonképpen annak paródiája volt, ahogyan a katonák a római uralkodót szokták köszönteni: „Üdvöz légy, császár!” (Ave, Ceasar!) Tehát valójában a császárhoz hasonlították. 

A gúnyolódó katonák náddal csapkodták Jézus fejét, leköpdösték, letérdeltek előtte, mintha imádnák. A görögben mindhárom cselekményt olyan nyelvtani alakkal fejezték ki, ami többszöri ismétlésre utal. Ütlegelték, leköpdösték, csúfondáros módon sorra letérdeltek előtte, Jézus pedig némán tűrte, minden reakció nélkül.

 A római keresztre feszítés tipikus menetéhez az is hozzátartozott, hogy a ruhájától megfosztott elítélt maga vitte a keresztjét a vesztőhelyre. Ezzel is teljes egészében meg akarták alázni az illetőt az összegyűltek előtt.

A zsidók azonban irtóztak a nyilvános lemeztelenítéstől. (Mk 15:20) megjegyzi, hogy le vették róla a bíborszínű köpenyt, és visszaadták rá a saját ruháját. Valószínűleg a rómaiak akkor és ott ebben engedtek a zsidóknak.  

White idézet: Jézust, aki elalélt a fáradságtól és a testét borító sebektől, levitték a tornácról, és az emberek szeme láttára megkorbácsolták. „A vitézek pedig elvivék őt az udvar belső részébe, ami az őrház; és összehívák az egész csapatot. És bíborba öltözteték őt, és tövisből font koszorút tevének a fejére, és elkezdék őt köszönteni: Üdvözlégy, zsidók királya! És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala Őt, és térdet hajtva tisztelik vala Őt.” (Mk 15:16-19) Alkalmilag néhányan gonosz kézzel hirtelen elkapták a kezébe tettnádszálat, és megcsapdosták vele a homlokára tett töviskoronát, hogy a tövisek beleszúródjanak a homlokába, aminek következtében a vér lecsurgott az arcára és a szakállára… 

Halálos gyötrelmükben kiáltozni kezdenek. A Jeruzsálem utcáin egykor végig harsogó „feszítsd meg, feszítsd meg” kiáltásnál hangosabb ez az ijesztő, kétségbeesett sikoltás: „Ő az Isten Fia, az igazi Messiás!” És szeretnének elmenekülni a királyok Királyának közelségéből. De hiába próbálnak elrejtőzni az elemek harcában széthasadt föld mély üregeiben. – A nagy küzdelem, 643./old.  

Jézus Pilátus előtt

 (Mk 15:1-15). Korán reggel azonnal határozatot hoztak a főpapok a vénekkel és az írástudókkal együtt, vagyis az egész nagytanács. Azután Jézust megkötözve elvitték, és átadták Pilátusnak. (2) Pilátus pedig megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Ő így válaszolt neki: Te mondod. (3) A főpapok hevesen vádolták őt. (4) Pilátus ismét megkérdezte tőle: Nem felelsz semmit? Nézd, mennyire vádolnak! (5) Jézus pedig többé semmit sem válaszolt, ezért Pilátus elcsodálkozott. (6) Ünnepenként pedig szabadon szokott bocsátani nekik egy foglyot, akit kértek. (7) Volt akkor egy Barabbás nevű fogoly a lázadók között, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el. (8) A sokaság tehát felmenve Pilátus elé kérte, hogy tegyen eleget a szokásnak. (9) Pilátus pedig megkérdezte tőlük: Akarjátok, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát? – (10) mert tudta, hogy irigységből szolgáltatták ki Jézust a főpapok. (11) A főpapok azonban felbujtották a sokaságot, hogy inkább Barabbás elbocsátását követeljék. (12) Pilátus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Mit tegyek akkor azzal, akit a zsidók királyának mondotok? (13) Azok ismét felkiáltottak: Feszítsd meg! (14) Pilátus meg kérdezte tőlük: De mi rosszat tett? Azok pedig még hangosabban kiáltották: Feszítsd meg! (15) Pilátus pedig, minthogy a sokaság kedvére akart tenni, szabadon bocsátotta nekik Ba rabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy megfeszítsék. /RÚF/

Poncius Pilátus Kr. u. 26-36 között volt Júdea kormányzója. Nem tekinthető szelíd uralkodónak, több kegyetlen tette iszonyt váltott ki a terület lakóiból. (Lk 13:1). Abban az időben néhányan hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozati állataik vérével elegyítette. /RÚF/) Miután a zsidók kihallgatták Jézust, istenkáromlás vádjával halálos ítéletet mondtak ki rá. A római fennhatóság alatt azonban általában nem rendelhettek el kivégzést, ezért Pilátus elé hurcolták, hogy ő is elítélje.  Arról nincs említés, hogy milyen váddal állították Pilátus elé, de következtetni lehet rá a kormányzó rövid kérdéséből: „Te vagy a zsidók királya?” (Mk 15:2), ÚRK) Az ószövetségi időkben Izraelben felkenték a királyokat, ezért nem nehéz elképzelni, hogyan lehetett úgy csűrni-csavarni a Messiás („Felkent”) elnevezést, mintha Jézus – szembeszállva a császárral – királyi tekintélyt igényelt volna magának. Tehát istenkáromlás vádjával állították a Szanhedrin elé, míg a kormányzó elé zendülés vádjával vitték, amire halálbüntetést is kiszabhattak.

Jézus egy személyben volt Messiás és a zsidók Királya. Hamis volt az istenkáromlásért és zendülésért kimondott kárhoztató ítélet, hiszen Őt megillette volna a hódolat és az imádat. Jézus azonban királyi módon járt el. „Te mondod” (Mk 15:2) – felelte diplomatikusan Pilátusnak. Nem tagadta a címet, de nem is erősítette meg. Válaszával talán azt sugallta, hogy valóban király, de másféle.  (Jn 18:33-38). Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? (34) Jézus viszont ezt kérdezte tőle: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? (35) Pilátus erre így szólt: Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél? (36) Jézus így felelt: Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való. (37) Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. (38) Pilátus ezt kérdezte tőle: Mi az igazság? Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: Én nem találok benne semmiféle bűnt. /RÚF/

 (Mk 15:6) verséből megtudjuk, hogy a páska ünnepén szokás volt megkegyelmezni egy fogolynak. (Mk 15:9) versében Pilátus megkérdezte a tömeget, akarják-e, hogy szabadon bocsássa „a zsidók királyát”. (Márk 15:9-10) Pilátus átlátta: a vallási vezetők irigységből adták a kezébe Jézust, azt viszont nem ismerte fel, hogy a tömeg megkérdezésével valójában éppen az ő kezükre játssza át. Ők biztatták fel az embereket, hogy követeljék Jézus keresztre feszítését. Pilátus visszahőkölt: a keresztre feszítés borzalmas halálnem volt, főleg egy olyan ember számára, akit ártatlannak tartott. Fájdalmas, hogy a pogány kormányzó szabadon akarta engedni a Messiást, a vallási vezetők azonban meg akarták feszíteni!

White idézet: Jézussal sokan rokonszenveztek a körülötte levő csoportban, és a tömeg elcsodálkozott azon, hogy semmit sem felelt a hozzá intézett sok kérdésre. A csőcselék gúnyolódása és bántalmazása közben egy homlokráncolás vagy aggódó kifejezés sem jelent meg Jézus arcán. Ő méltóságteljes és nyugodt volt. A szemlélők csodálkozva néztek rá. Összehasonlították tökéletes alakját, szilárd és méltóságteljes magaviseletét azoknak megjelenésével, akik ítéletre ültek le ellene, és azt mondták egymásnak, hogy inkább hasonlít egy királyhoz, mint bármelyik főember. Semmiben sem volt hasonló egy bűnözőhöz. Tekintete szelíd, tiszta, elhomályosulatlan, homloka széles és magas volt. Minden vonása nagy jóakaratot és nemes elveket fejezett ki. Türelme és hosszútűrése annyira elütött az emberektől, hogy sokan reszkettek.  Még Heródest és Pilátust is nagyon megzavarta Jézus nemes, isteni magatartása.  – A megváltás története, 216./old. 

Pilátus kezdettől fogva meg volt arról győződve, hogy Jézus nem közönséges ember. Hitte, hogy rendkívüli a jelleme, és teljesen ártatlan az ellene felhozott vádakban. Az angyalok, akik látták a jelenetet, feljegyezték a római kormányzó meggyőződését, azért, hogy meg mentsék attól, hogy átadja Jézust a keresztre feszítésre. Egy angyalt küldtek Pilátus feleségéhez, aki álmában közölte vele, hogy Isten Fia az, akinek bűnügyi tárgyalását férje folytatja, és hogy ártatlanul szenved. Ő azonnal üzenetet küldött Pilátusnak, és közölte vele, hogy álmában sokat szenvedett Jézus miatt, és figyelmeztette, ne tegyen semmit e szent ember ellen. A küldött sietve törte át magát a tömegen, és Pilátus kezébe helyezte a levelet, aki olvasás közben reszketett, elsápadt, és azonnal elhatározta, hogy semmit sem tesz Krisztus megöléséért. Ha a zsidók Jézus vérét kívánják, nem támogatja, hanem igyekezni fog megszabadítani Őt. – A megváltás története, 217./old. 

Jézust a Szanhedrin elé vitték

 

(Mk 14:53-72) Ekkor Jézust a főpaphoz vitték, és oda gyülekeztek a főpapok, a vének és az írástudók is mindannyian. (54) Péter távolról követte őt, egészen a főpap palotájának udvaráig, és ott ült a szolgákkal, és melegedett a tűznél. (55) A főpapok pedig az egész nagytanáccsal együtt bizonyítékot kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák; de nem találtak. (56) Mert sokan tettek hamis tanúvallomást ellene, de a vallomások nem egyeztek. (57) Ekkor előálltak néhányan, és ezt a hamis vallomást tették ellene: (58) Mi hallottuk, hogy ezt mondta: Én lerombolom az emberkéz alkotta templomot, és három nap alatt másikat építek, amelyet nem emberkéz alkotott. (59) De vallomásuk így sem egyezett. (60) A főpap ekkor középre állt, és megkérdezte Jézustól: Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak? (61) Ő azonban hallgatott, és nem válaszolt semmit. Ismét megkérdezte őt a főpap: Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? (62) Jézus ezt mondta: Én vagyok, és meglátjátok az embernek Fiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. (63) A főpap megszaggatta a ruháját, és így szólt: Mi szükségünk van még tanúkra? (64) Hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti véleményetek erről? Azok pedig valamennyien kimondták az ítéletet, hogy méltó a halálra. (65) Akkor némelyek leköpték őt, majd arcát letakarva ököllel ütötték őt, és ezt mondták neki: Most prófétálj! A szolgák is arcul verték őt. (66) Amikor Péter lent volt az udvaron, arra ment a főpap egyik szolgálóleánya. (67) Meglátta a tűznél melegedő Pétert, ránézett, és így szólt: Te is a názáreti Jézussal voltál. (68) Ő azonban tagadta, és ezt mondta: Nem tudom, nem is értem, mit beszélsz. És kiment az előcsarnokba. A kakas pedig megszólalt. (69) A szolgálóleány ismét meglátta őt, és újra mondta az ott állóknak: Ez közülük való. (70) De ő ismét tagadta. Egy kis idő múlva viszont az ott állók mondták Péternek: Bizony közülük való vagy, hiszen Galileából való vagy te is. (71) Ekkor ő átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek. (72) És nyomban megszólalt a kakas másodszor is. Péternek ekkor eszébe jutott, amit Jézus mondott neki: Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg engem. És sírásra fakadt. /RÚF/

(Mk 14:53-59) szakasza feljegyzi, hogy Jézust a Szanhedrin elé vitték kihallgatásának első felvonásaként. Ez kétségbeesett lépés volt. A vezetők újra és újra megpróbálták a Jézussal szembeni vádjaikat érvényre juttatni. Az evangélista megjegyzi, hogy a tanúvallomás hamis volt, a tanúk állításai nem egyeztek.

Végül a főpap felállt, egyenesen Jézushoz fordult. Jézus először nem válaszolt, de aztán a 10 főpap Isten előtti esküre szólította (Mt 26:63). Jézus azonban hallgatott. A főpap azt mondta neki: Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia! /RÚF/), azt kérdezte, hogy Ő-e a Messiás. Jézus őszintén és nyíltan válaszolt, hogy igen, majd utalt Dán 7:13-14. Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. (14) Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg. /RÚF/] verseire, amelyek szerint az ember Fia Isten jobbján ül, és majd eljön az ég felhőiben. Ez túl sok volt a főpapnak, megszaggatta a köntösét, és Jézus elítélését kérte, a tanács pedig el is fogadta. A vezetők elkezdték megszégyeníteni Jézust: köpködték, betakarták az arcát, ütlegelték, gúnyosan felszólították, hogy prófétáljon. 

 Jézust az épületben kihallgatták, Ő őszinte vallomást tett, eközben Péter kint az udvaron melegedett és hazudott. Jézus híven tanúskodott, Péter hamisan. Pétert háromszor szólították meg, egyszer egy szolga, majd járókelők, és minden alkalommal tagadta, hogy köze lenne Jézushoz, sőt még esküdözött is.

Ekkor a kakas másodszor kukorékolt, és Péternek hirtelen eszébe jutott Jézus jövendölése, hogy még azon az éjjelen háromszor fogja Őt megtagadni. Összeomlott, zokogásban tört ki. A kihallgatás végén Jézus szemét bekötötték, és azt mondták neki, hogy prófétáljon. Ezzel akarták nevetségessé tenni, mivel nem láthatta, ki ütötte meg. Mindeközben kint az udvaron Péter éppen beteljesítette Jézus egyik próféciáját. Vagyis amikor megtagadta Jézust, éppen azzal bizonyította, hogy Jézus a Messiás.

 White idézet:  „Miközben a lealacsonyító esküdözések még alig hagyták el Péter ajkát, és a kakas hangja még mindig a fülében csengett, az Üdvözítő elfordult a sötét pillantásokat vető bírálóitól és rátekintett szegény tanítványára. Ugyanakkor Péter is Mesterét kereste meg szemével. Jézus tekintetéből mély szánalmat és szomorúságot tudott leolvasni; nem volt abban semmi harag.

Jézus sápadt, szenvedő arcának, remegő ajkainak, részvétet és megbocsátást kifejező tekintetének a látványa hegyes nyílként fúródott Péter szívébe. Felébredt a lelkiismerete. Megelevenedett az emlékezete. Visszaidézte a csak néhány órával előbb tett ígéretét, hogy Urával még a börtönbe és a halálba is elmenne. Visszaemlékezett bánatára, mikor az Üdvözítő azt mondta neki a felház szobájában, hogy háromszor tagadja majd meg Urát ugyanazon az éjszakán. Péter éppen akkor jelentette ki, hogy nem is ismeri Jézust, de keserű fájdalommal rájött, hogy Ura milyen jól ismerte őt, és hogy szívében milyen pontosan elolvasta azokat a hamisságokat, amelyekről jószerével ő maga sem tudott, mert ismeretlenek maradtak számára.” (i. m. 615-616./old.) 

Jézus elfogása: "Ekkor mindnyájan elhagyták őt, és elfutottak"

 

(Mk 14:43-52). Még beszélt, amikor egyszer csak megjelent Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől, kardokkal és botokkal a kezükben. (44) Aki elárulta őt, ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: Akit megcsókolok, az lesz ő: fogjátok el, és vigyétek el biztos kísérettel! (45) Amikor odaért, azonnal hozzálépett, és így szólt: Mester! – és megcsókolta. (46) Azok pedig megragadták Jézust, és elfogták. (47) Valaki az ott állók közül kirántotta a kardját, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. (48) Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta nekik: Úgy vonultatok ki ellenem, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok. (49) Veletek voltam mindennap a templomban, és tanítottam, és nem fogtatok el. Az Írásoknak azonban be kell teljesedniük. (50) Ekkor mindnyájan elhagyták őt, és elfutottak. (51) De követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt mezítelen testén; őt is megragadták, (52) de ő az ingét otthagyva mezítelenül elmenekült. /RÚF/

Megdöbbentő, hogy az egyik legközelebbi társa árulta el Jézust és adta át ellenségeinek. Az evangéliumok nem részletezik Júdás indítékait. Ellen G. White azonban ezt írja: „Júdás nagyon szerette a pénzt. Korábban azonban nem volt annyira romlott, hogy olyan cselekedetet hajtson végre, mint ez. Addig dédelgette azonban a kapzsiság ördögi lelkületét, míg ez lett a kormányzó, mozgató ereje életének. A Mammon iránti szeretete felülmúlta a Krisztus iránti szeretetét. Mivel rabszolgájává lett egy bűnnek, a Sátán kezébe adta magát, hogy minden bűnnel megpróbálkozzék.” (Jézus élete.)

  Magát az árulást mindenki elítéli, még azok is, akik az árulókat megbízzák. (Mt 27:3-7). Amikor pedig Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek, (4) és ezt mondta: Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el. De azok ezt mondták: Mi közünk hozzá? A te dolgod. (5) Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát. (6) A főpapok felszedték az ezüstöket, és így szóltak: Nem szabad a templom kincséhez tenni, mert vérdíj ez. (7) Azután határozatot hoztak, és megvásárolták belőle a Fazekasmezőt, az idegenek számára temetőnek. /RÚF/] Júdás tette azért is különösen gyalázatos, mert a barátság álarca mögé akarta rejteni árulását. Azt mondta a csőcseléknek, hogy azt kell letartóztatni, akit majd csókkal köszönt. Úgy tűnik, álnokságát titkolni akarta Jézus és a többi tanítvány előtt.

Jézus elfogása után kitört a káosz. Valaki kardot rántott (Jn 18:10-11). Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. (11) Erre Jézus így szólt Péterhez: Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem? /RÚF/, és le vágta a főpap szolgájának fülét. Jézus elmarasztalta a tömeget, amiért titokban követték el azt, amit nem mertek nyíltan megtenni, amikor a templomban tanított, végül azonban utalt rá, hogy az Írásoknak be kellett teljesedniük. Ez újabb jele, hogy a passió elbeszélése két szálon fut – Isten akarata teljesedik, még ha az emberi akarat arra irányul is, hogy elpusztítsa a Messiást. 

A tanítványok mind elmenekültek, beleértve Pétert is, aki később újra feltűnik. Távolról követi Jézust, aztán végül bajba sodorja magát. (Mk 14:51-52). elmondja azt is, hogy egy ifjú követi Jézust. Ezt a megjegyzést nem találjuk meg máshol a kánonban szereplő evangéliumokban. Egyesek szerint Márk ez az ifjú, de nem lehet bizonyítani. Érdekes, hogy ruha nélkül fut el. A fiatalember ahelyett, hogy mindenét hátrahagyva „követné” Jézust, mindenét hátrahagyva „menekült” Jézustól.  

White idézet: A tanítványok halálra rémültek, mikor azt látták, hogy Jézus engedi magát elfogni és megkötözni. Megbotránkoztak azon, hogy neki is és nekik is el kellett szenvedniük ezt a megaláztatást. Nem tudták megérteni Uruk magatartását, és hibáztatták, amiért megadta magát a csőcseléknek. Méltatlankodásukban és félelmükben Péter azt ajánlotta, hogy mentsék meg legalább önmagukat. Elfogadták javaslatát, és „elhagyva Őt mindnyájan elfutának” (Mk 14:50). Krisztus azonban előre megmondta, hogy még a tanítványai is hűtlenül elhagyják Őt. „Ímé, eljő az óra – mondta –, és immár eljött, hogy szétoszoljatok, ki-ki az övéihez, és engem egyedül hagyjatok, de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” (Jn 16:32) – Jézus élete, 697./old.  

Arimátiai József - engedélyt kért Pilátustól Jézus eltemetésére

 

Arimátiai József Nevét mind a négy evangélista említi (Mt 27,57-60) Mikor pedig beesteledék, eljöve egy gazdag ember Arimathiából, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak;(58) Ez Pilátushoz menvén, kéri vala a Jézus testét. Akkor parancsolá Pilátus, hogy adják át a testet. (59) És magához vévén József a testet, begöngyölé azt tiszta gyolcsba, (60) És elhelyezé azt a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott: és a sír szájára egy nagy követ hengerítvén, elméne.

 (Mk 15,42-47) És mikor immár este lőn, mivelhogy péntek vala, azaz szombat előtt való nap,(43)Eljöve az arimathiai József, egy tisztességes tanácsbeli, aki maga is várja vala az Isten országát; beméne bátran Pilátushoz, és kéré Jézusnak testét.(44)Pilátus pedig csodálkozék, hogy immár meghalt volna; és magához hivatva a századost, megkérdé tőle, ha régen halt-é meg?(45)És megtudván a századostól, odaajándékozá a testet Józsefnek.(46)Ő pedig gyolcsot vásárolván, és levévén őt, begöngyölé a gyolcsba, és elhelyezé egy sírboltba, amely kősziklából vala kivágva; és követ hengeríte a sírbolt szájára.(47)Mária Magdaléna pedig és Mária, a Józsé anyja, nézik vala, hová helyezék.

 (Lk 23,50-53) És ímé egy ember, kinek József vala neve, tanácsbeli, jó és igaz férfiú,(51)Ki nem vala részes azoknak tanácsában és cselekedetében, Arimathiából, a zsidók városából való, ki maga is várja vala az Istennek országát;(52) Ez oda menvén Pilátushoz, elkéré a Jézus testét.(53)És levévén azt, begöngyölé azt gyolcsba, és helyhezteté azt egy sziklába vágott sírboltba, melyben még senki sem feküdt.

(Jn 19,38-42) Ezek után pedig kéré Pilátust az arimathiai József (aki a Jézus tanítványa vala, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt), hogy levehesse a Jézus testét. És megengedé Pilátus. Elméne azért és levevé a Jézus testét.(39)Eljöve pedig Nikodémus is (aki éjszaka ment vala először Jézushoz), hozván mirhából és áloéból való kenetet, mintegy száz fontot.(40)Vevék azért a Jézus testét, és begöngyölgeték azt lepedőkbe illatos szerekkel együtt, amint a zsidóknál szokás temetni.(41)Azon a helyen pedig, ahol megfeszítteték, vala egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senki sem helyheztetett vala.(42)A zsidók péntekje miatt azért, mivelhogy az a sír közel vala, abba helyhezteték Jézust.

Abból az alkalomból, hogy Jézus halála után engedélyt kért Pilátustól Jézus eltemetésére. Miután Pilátus bizonyosságot szerzett Jézus haláláról, József kérésébe beleegyezett. József elvitte Jézus testét a saját új, üres sírboltjához, gyolcsba göngyölte, sőt Jn szerint illatszerekkel is megkente, majd a sírboltot egy kővel lezárta.

Azért cselekedett így, mert Jézus tanítványa volt, maga is várta Isten országát. Ugyanakkor, mivel a NAGYTANÁCS (szinedrium) tagja volt, nyíltan nem követte Jézust, viszont a Nagytanácsban nem értett egyet a többiek döntésével - vélhetőleg Nikodémussal együtt, aki János szerint szintén segített Jézus eltemetésében.

Annyit tudunk még róla, hogy gazdag ember volt. Sírboltja arra utal, hogy ebben az időben már Jeruzsálemben lakott.    (Arcanum)

Cirénei Simon - Jézus Krisztus keresztjét vállaira helyezték.

 

Ekkor egy idegen, név szerint czirénei Simon, vidékről jövet összetalálkozott a tömeggel. Hallotta a sokasághoz tartozók gúnyolódó és gyalázkodó beszédét. Hallotta a megvetően ismételt felszólítást: Helyet a zsidók királyának! Megállt és megdöbbenve szemlélte ezt a jelenetet. Mivel pedig szánakozást tanúsított, megragadták és a keresztet vállaira helyezték.

Simon hallott már Jézusról. Fiai hittek az Üdvözítőben. Ő maga azonban nem tartozott Jézus tanítványai közé. A kereszt Golgotára vitele mégis áldás lett számára. Élete végéig hálás volt ezért az isteni gondviselésért, amely arra indította, hogy Krisztus keresztjét önként felvegye, és ettől kezdve mindig örvendezéssel állt annak terhe alá. (EGW: Jézus élete)

Cirénei Simon Minden valószínűség szerint nem csupán ünnepi zarándok, hanem a már jeruzsálemi lakos ciréneiek közül való lehetett. A (Mt 27,32) Kifelé menve pedig találkozának egy cirénei emberrel, akit Simonnak hívnak vala; ezt kényszeríték, hogy vigye az ő keresztjét. csak annyit említ, hogy mikor Jézust vitték ki megfeszíteni, találkoztak egy cirénei emberrel, akinek Simon volt a neve. A (Lk 23,26)Mikor azért elvivék őt, egy Cirénebeli Simont megragadván, ki a mezőről jöve, arra tevék a keresztfát, hogy vigye Jézus után.  arról is értesülünk, hogy Simon a mezőről jött, ami nem valószínű, ha csak ünnepi zarándok. A (Mk 15,21) És kényszerítének egy mellettök elmenőt, bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jő vala, Alekszándernek és Rufusnak az atyját, hogy vigye az ő keresztjét. Cirénei Simon két fiáról is tud, Alexanderről és Rufuszról. A kényszerű kereszthordozásnak áldott következménye lehetett. Pál a római keresztyének között köszönti Rufuszt és anyját (Róm 16,13) Köszöntsétek Rufust, ki kiválasztott az Úrban, és az ő anyját, aki az enyém is.. Azonos lehet a Márk által említett Cirénei Simon fiával. (refalmadi.hu)

Simon farizeus házigazda

A bethániai Simont Jézus tanítványaként tartották számon. Egyike volt annak a néhány farizeusnak, akik nyíltan csatlakoztak Krisztus követőihez. Elismerte Krisztust mint tanítót, és reménykedett, hogy Ő lehet a Messiás, de nem fogadta el Megváltónak. Jelleme nem alakult át, elvei változatlanok maradtak.

Krisztus Simont leprából gyógyította meg: élő halottat szabadított meg. Most Simon mégis megkérdőjelezte a Megváltó prófétaságát. Mivel Krisztus megengedte ennek a nőnek, hogy közeledjen hozzá, nem küldte el méltatlankodva, mint olyat, akinek bűnei túl nagyok a megbocsátásra, mivel nem mutatta ki, hogy látja bukott voltát, Simont kísértette a gondolat: Ő nem is próféta. Jézus semmit sem tud erről az asszonyról, aki olyan szabadon szolgálja - gondolta -, különben nem engedné, hogy megérintse.

Simont, a házigazdát is befolyásolta Júdás bírálata Mária ajándékát illetően, ezért meglepődött Jézus viselkedésén. Sérelem érte farizeusi büszkeségét. Tudta, hogy számos vendége bizalmatlanul, nemtetszéssel tekint Krisztusra. Simon így szólt szívében: "Ez, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, aki őt illeti: hogy bűnös" (Lk 7:39).

A Megváltó válaszolt erre a kimondatlan gondolatra: "Simon, van valami mondanivalóm néked. [...] Egy hitelezőnek két adósa vala: az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelvén pedig Simon, monda: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus monda néki: Igazán ítéltél" (Lk 7:40-43).  

Ahogyan Nátán tette Dáviddal, Krisztus is egy példázatba rejtette szíven találó feddését. Vendéglátóját olyan helyzetbe hozta, hogy önmaga felett mondja ki az ítéletet. Simon vitte bűnbe azt a nőt, akit most megvetett. Mélyen megrontotta. A példázat két adósa Simont és az asszonyt jelképezi. Jézus nem azt akarta tanítani, hogy a két személynek különböző fokú elkötelezettséget kell éreznie, mert mindkettő hálaadóssága nagyon nagy, sohasem tudnák törleszteni. Simon azonban igazabbnak tartotta magát Máriánál, s Jézus szerette volna, ha belátja, mekkora bűnt követett el valójában. Meg akarta mutatni neki, hogy bűne nagyobb az asszonyénál – annyival nagyobb, amennyivel az ötszáz pénz több az ötvennél.   

Simon hűvössége és hanyagsága a Megváltóval szemben megmutatta, milyen kevéssé értékeli a kapott kegyelmet. Azt hitte, megtiszteli Jézust, mert meghívta házába. Most azonban olyannak látta önmagát, amilyen valójában volt. Miközben azt hitte, hogy olvas vendége lelkében, vendége olvasott az övében. Látta, milyen valóságosan ítélte meg őt Krisztus. Vallása farizeusi köntös volt. Megvetette Jézus irgalmasságát. Nem ismerte fel, hogy Istent képviseli. Mária, a bűnös, bocsánatot nyert, de Simon, a bűnös nem nyert bocsánatot. Az igazság merev szabálya, amelyet az asszonyra akart alkalmazni, őt ítélte el. (EGW:Jézus élete)

Márta - Lázár és Mária testvére

  

Amikor Krisztus ismertette csodálatos tanításait, Mária tisztelettudó és odaadó hallgatóként lábánál ült. Egy alkalommal Márta, akit lefoglalt az étel elkészítése, Krisztushoz fordult: "Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem" (Lk 10:40). Ez Krisztus első bethániai látogatásának idején történt. A Megváltó és tanítványai épp megérkeztek Jerikóból, kimerítő gyalogutat tettek meg. Márta mindent megtett, hogy kényelembe helyezze őket, s ebbeli igyekezetében megfeledkezett a Vendégének kijáró figyelemről. Jézus szelíd, türelmes hangon válaszolt: "Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: de egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik őtőle" (Lk 10:41-42). Mária elraktározta emlékezetében a Megváltó ajkáról elhangzó drága igéket, melyek a világ legértékesebb ékszereinél is drágábbak voltak számára. 

 Volt egy otthon, amelyet szívesen látogatott: Lázár, Mária és Márta háza, mert náluk, a meleg és szeretetteljes légkörben nyugalmat talált. Mégsem volt senki ezen a világon, aki meg tudta volna érteni isteni küldetését, vagy ismerte volna azt a terhet, amelyet az emberiség érdekében hordott. Sokszor csak az egyedüllétben találhatott enyhülést, amikor mennyei Atyjával bensőséges beszélgetést folytatott.

Márta sietett Jézus elé, szívét ellentmondó érzelmek gyötörték. Jézus arcán ugyanazt a gyengédséget és szeretetet látta, amely mindig örömmel töltötte el. Rendületlenül bízott Krisztusban, de mélyen szeretett fivérére gondolt, akit Jézus is szeretett. Szívbe markoló fájdalommal, amiért Jézus nem jött előbb, de mégis reménykedve, hogy Ő még most is megvigasztalhatja őket valamiképpen, így szólt: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” (Ján 11,21) A gyászolók keltette kavarodásban a nővérek újra és újra ezeket a szavakat ismételgették

Jézus emberi és isteni együttérzéssel tekintett a fájdalomtól elgyötört, gondterhelt arcra. Márta nem akarta felidézni a múltat. Szenvedélyes szavai mindent kifejeztek: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.”Amikor azonban a szeretetteljes arcra pillantott, hozzátette: „De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.” (Ján 11,22)

Márta így válaszolt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.”(Ján 11,24) A Megváltó szavaira: „Hiszed-é ezt?” (Ján 11,26), Márta így felelt: „Igen, Uram, én hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki e világra jövendő vala.” (Ján 11,27) Nem fogta fel Krisztus szavait teljes jelentőségükben, de megvallotta hitét istenségében, és bizalmát abban, hogy Ő bármit képes megtenni, amit jónak lát. 

Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos. (Ján 11:39)     „Vegyétek el a követ!” – mondta Jézus. Amennyire csak lehetséges, készítsetek utat a munkámhoz. Márta határozott és törekvő természete azonban ekkor megmutatkozott. Nem akarta, hogy megpillantsák a romlásnak indult testet. Az emberi szív nehezen érti meg Krisztus szavait, s Márta hite nem ragadta meg ígéretének igazi jelentését

Mialatt Jeruzsálemben ezt az összeesküvést szövögették, Jézus és tanítványai meghívást kaptak Simon lakomájára. Az asztalnál a Megváltó egyik oldalán Simon ült, akit szörnyű betegségből gyógyított meg, a másik oldalon pedig Lázár, akit feltámasztott a halálból. Márta felszolgált, Mária pedig figyelmesen hallgatott minden Jézus ajkáról elhangzó szót. Kegyelmében Jézus megbocsátotta bűneit, előhívta szeretett fivérét a sírból, s Mária szíve csordultig telt hálával. Hallotta, amikor Jézus közelgő haláláról beszélt, ezért mélységes szeretetét és gondoskodását szerette volna előtte kifejezésre juttatni. Nagy, személyes áldozat árán vásárolt egy alabástrom szelence "drága nárdusból való kenetet" (Jn 12:3), hogy ezzel kenje meg Jézus testét. Mostanában azonban azt is hallotta, hogy nemsokára királlyá koronázzák Őt. Mária bánata örömre fordult, és elsőként akart tisztességet tenni Urának. Feltörte a kenetes szelencét, s tartalmát Jézus fejére és lábára öntötte, azután sírva letérdelt, könnyeivel öntözte Őt, s lábát megtörölte hosszú, leomló hajával. (EGW: Jézus élete) 

Lázár - Mária és Márta testvére

Jézus megpihenhetett Lázár otthonában. Barátai és tanítványai vendégszeretetére volt utalva, s amikor elfáradt és társaságra vágyott, örömmel látogatott el e békés otthonba, amely mentes volt a farizeusok haragjától és féltékenységétől. Lázár otthonában szíves fogadtatást és szent barátságot talált. Egyszerűen és szabadon beszélhetett, mert tudta, hogy szavait megértik és értékelik.

Jézus egyik legállhatatosabb tanítványa a bethániai Lázár volt. Első találkozásuk óta erősen hitt Krisztusban, mélyen szerette, csakúgy, mint őt a Megváltó. Krisztus Lázárért vitte véghez legnagyobb, legfenségesebb csodáját. A Megváltó megáldja mindazokat, akiknek szükségük van a segítségére, szereti az egész emberi családot, de vannak olyanok, akikhez különlegesen gyengéd kapcsolat fűzi. Szívét erős érzelmi szálak kötötték a bethániai családhoz.

  Ha Krisztus a betegszobában lett volna, Lázár nem hal meg, mert Sátánnak nem lett volna hatalma felette. A halál nem ragadhatta volna el az Életadó jelenlétében. Ezért Krisztus távol maradt, s eltűrte, hogy az ellenség gyakorolja hatalmát, mert így legyőzött ellenségként vetheti majd vissza. Megengedte, hogy Lázár meghaljon, és szenvedő testvérei lássák őt a sírban feküdni. Krisztus tudta, hogy amikor halott fivérükre néznek, Megmentőjükbe vetett hitük keményen megpróbáltatik. Tudta azonban, hogy e küzdelem nyomán hitük sokkal nagyobb erővel ragyog majd fel. Jézus is érezte minden fájdalmukat. Nem azért késlekedett, mert már kevésbé szerette őket, hanem tudta, hogy rájuk, Lázárra, önmagára és tanítványaira győzelem vár. 

Nyugtalanul vártak egy szót Jézustól. Amíg fivérükben az életnek egy szikrája is pislogott, imádkoztak, és figyelték, jön-e Jézus. A küldött azonban nélküle tért vissza. Ezt az üzenetet hozta: „Ez a betegség nem halálos”(Ján 11,4), ezért kapaszkodtak a reménybe, hogy Lázár élni fog. Szelíden próbálták a remény és bátorítás szavait szólni a szinte öntudatlan szenvedőhöz. Amikor Lázár meghalt, keserűen csalódtak, de érezték Krisztus fenntartó kegyelmét, s ez megóvta őket attól, hogy bármivel is vádolják a Megváltót.

Krisztus azért indult késlekedve Lázárhoz, mert kegyelmi célja volt azok érdekében, akik még nem fogadták el Őt. Azért várt, hogy Lázár feltámasztásával újból bizonyítsa makacs, hitetlen népének, hogy Ő valóban „a feltámadás és az élet” (Ján 11,25). Nem akarta feladni a reményt, hogy a nép, Izráel házának szegény, tévelygő juhai felismerik Őt. Fájt a szíve megtéretlenségük miatt. Kegyelmében még egyszer bizonyítani akarta nekik, hogy Ő a Helyreállító, az egyetlen, aki képes életet és halhatatlanságot adni. Lázár feltámasztása olyan bizonyíték volt, amelyet a papok sem magyarázhattak félre. Ezért késlekedett az indulással. A minden eddigit megkoronázó csoda Isten pecsétjét helyezte munkájára, isteni jogcímére.

„Jézus pedig újra felindulva magában, odamegy vala a sírhoz.” Lázárt egy sziklabarlangba temették, és egy nehéz követ hengerítettek a bejárathoz. „Vegyétek el a követ!” – mondta Krisztus (Ján 11,38–39). Márta azt gondolta, hogy csak egy pillantást akar vetni a halottra, s ellenkezett, mondván, hogy a testet már négy napja eltemették, s romlásnak indult. Ez az állítás, mely Lázár feltámasztása előtt hangzott el, nem hagyott lehetőséget Krisztus ellenségei számára, hogy azt mondhassák, csalás történt. A farizeusok mindaddig hamisságokat terjesztettek Isten erejének legcsodálatosabb megnyilatkozásairól is. Amikor Krisztus életre keltette Jairus leányát, így szólt: „A gyermek nem halt meg, hanem alszik.”(Márk 5,39) Mivel a gyermek csak rövid ideig volt beteg, s halála után rögtön feltámadt, a farizeusok elhíresztelték, hogy nem halt meg, hiszen Krisztus maga mondta, hogy csak elaludt. Lázár halálát azonban senki sem tagadhatta.

Bethánia közel volt Jeruzsálemhez, s Lázár feltámasztásának híre hamar eljutott a városba. A zsidó főemberek gyorsan megtudták a tényeket a kémeken keresztül, akik szemtanúi voltak a csodának. Azonnal összehívták a főtanácsot, hogy eldöntsék, mit kellene tenni. Krisztus kétségbevonhatatlanul megmutatta hatalmát a halál és a sír felett. Isten ezzel a nagyszerű csodával szolgáltatta a döntő bizonyítékot az embereknek, hogy elküldte Fiát erre a világra értük, az ő megmentésükért. Az isteni erő olyan megnyilatkozása volt ez, amely elegendő minden józan, világos gondolkodású ember meggyőzésére. Lázár feltámadásának tanúi közül sokan jutottak hitre Jézusban. A papok gyűlölete azonban csak erősödött. Istenségének minden bizonyítékát elvetették, s új csodája még jobban dühítette őket. A halott fényes nappal támadt fel, nagy sokaság szeme láttára. Semmilyen ravaszsággal nem lehetett félremagyarázni egy ilyen bizonyítékot. Emiatt vált még szörnyűbbé a papok ellenségeskedése. Minden eddiginél keményebb elhatározásra jutottak, hogy Krisztus munkájának véget vetnek. (EGW:Jézus élete) 

"Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad." E szavak igazságát a zsidó nép történelme bizonyítja. Krisztus utolsó és mindent betetőző csodája a négy napja halott bethániai Lázár feltámasztása volt. A zsidók látták a Megváltó istenségének e csodálatos bizonyítékát, de nem fogadták el. Lázár feltámadt, és bizonyságot tett előttük, de ők megkeményített szívvel fogadtak minden bizonyítékot. Sőt Lázárt még meg is akarták ölni (Jn 12:9-11).A zsidók közül azért nagy sokaság értesült vala arról, hogy ő ott van: és oda menének nemcsak Jézusért, hanem hogy Lázárt is lássák, akit feltámasztott a halálból.(10)A papifejedelmek pedig tanácskozának, hogy Lázárt is megöljék;(11) Mivelhogy a zsidók közül sokan ő miatta menének oda és hivének a Jézusban.

Lázár azokat a szenvedő szegényeket ábrázolja, akik hisznek Krisztusban. Amikor a trombita megszólal, és mindazok, akik a sírban vannak, Krisztus hangjára előjönnek, ők is megkapják jutalmukat, mert Krisztusba vetett hitük nem csupán elmélet, hanem valóság volt. (EGW:Krisztus példázatai)