János úgy mutatja be Jézust, mint aki Isten Fia, a világmindenség Teremtője. Jézus által állt elő mindaz, ami egykor nem létezett. „Minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3). A továbbiakban azután megjegyzést tesz a dicsőségre, amikor a testet öltéssel Jézus emberré lett (Jn 1:14). Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. /RÚF/). János a dicsőség (görögül doxa, „ragyogás”, „hírnév”, „tisztesség”) és megdicsőít (görögül doxadzó, „dicsér”, „megtisztel”, „magasztal”, „dicsőít”) kifejezésekkel érzékelteti az emberektől jövő megtiszteltetést és az Istentől kapott tiszteletet, dicsőséget.
Jánosnál Jézus megdicsőülésének fogalma az Ő órája gondolathoz, vagyis halálának idejéhez kapcsolódik. (Jn 2:4). Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám. /RÚF/;
(Jn 7:30). El akarták fogni tehát, de senki sem vetette rá a kezét, mert még nem jött el az ő órája. /RÚF/; (Jn 8:20). Mindezeket a kincstárnál mondta Jézus, amikor tanított a templomban, és senki sem fogta el, mert még nem jött el az ő órája. /RÚF/; (Jn 12:23-27). Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Ember fia. (24) Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. (25) Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. (26) Ha valaki nekem szolgál, engem köves sen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. (27) Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától en gem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! /RÚF/; (Jn 13:1). Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. /RÚF/; (Jn 16:32). Íme, eljön az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. /RÚF/; (Jn 17:1-5). Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged /RÚF/
A kereszt az Ő dicsőségének órája. Ez ellentmondásosnak tűnik, hiszen az ókori római világban a keresztre feszítés volt a legszégyenteljesebb, a leginkább megalázó kivégzési mód. Az emberi cselszövés és az isteni történet szálainak összefonódása dermesztő paradoxont mutat: Isten függ a kereszten. Emberi síkon elmondható, hogy Jézus fájdalmas haláltusában halt meg, megvetett bűnözőként és elgyengülve kiáltotta: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet”? (Mt 27:46) /ÚRK/
(Jn 19:25-30). Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Kleópás felesége, valamint a magdalai Mária. (26) Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! (27) Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. (28) Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. (29) Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. (30) Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. /RÚF/] - viszont leginkább a kereszt dicsőségét emeli ki. A kereszt a megváltás, a kegyelem helye, ahol Isten Fia az Atya kezébe teszi magát.
Isten legnagyobb dicsősége a legmélyebb szégyenében mutatkozik meg – amikor magára veszi az egész világ bűneit!
White idézet: Krisztus nem emberi természetének megdicsőüléséért könyörög, hiszen az emberi dicsőség nem is létezett, amikor Ő már élt. Istennel való egyenlőségének dicsőségéért esedezik. Ez a közbenjáró ima. A kedvezés, melyért könyörög, annak az isteni dicsőségnek a megnyilvánulása, mellyel akkor rendelkezett, amikor egy volt Istennel. Távolítsd el a fátylat – mondja –, hadd ragyogjon elő dicsőségem, mellyel a világ teremtése előtti időktől rendelkeztem…
„Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy azok is ott legyenek, ahol én vagyok.” Imádja Őt az ég minden angyala. A mennyei sereg leborul előtte, és zengi a diadal és öröm énekét. Dicsőség veszi körül a menny Királyát, Őt csodálják a mennyei értelmes lények. Szó le nem tudja írni a jelenetet, mikor Isten Fiát nyilvánosan visszaiktatták a megtiszteltetés és dicsőség helyére, melyet önként elhagyott, mikor emberré lett. S ma a megdicsőült Krisztus, aki mégis a testvérünk, Ő a védőügyvédünk a mennyben. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1146./old.
A Krisztustól szétáradó fényen kívül nincs más világosság, amely az elesett emberiségen segíthetne. Jézus, az Üdvözítő, az egyedüli fény, aki a bűnben veszteglő világ homályát elűzheti. Róla mondja az Írás: „Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága” (Jn 1:4). Ez a fény töltötte be a tanítványokat, s ezért válhattak a világosság hordozóivá. Krisztusnak lelkükben lakozó élete, jellemükben megnyilatkozó szeretete tette őket a világ világosságává. Önmagunkban nincsen világosságunk. Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a nap nélküli hold; egyetlen fénysugarunk sincs a sötét világ számára. Ha azonban az igazság napja felé fordulunk és Krisztussal összeköttetésben élünk, akkor egész lelkünk megvilágosodik isteni jelenlétének fényétől. {MB 40.1}
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése