Istennel járás: Hogyan járhatunk Istennel az evangélium ügyében

 ... embertársaink szolgálatában?

2Móz 33,15 • „Mondta neki Mózes: Ha a te orcád nem jár velünk, ne vigyél ki minket innen!”

5Móz 31,8 • „Az Úr, ő az, aki előtted megy, ő lesz veled; el nem marad tőled, sem el nem hagy téged: ne félj és ne retteg!”

Jn 21,22 • „Mondta neki Jézus: …Te kövess engem!”

Ap csel 16,6–10 • „Eljárva pedig Frigiát és Galácia tartományát, mivelhogy eltiltattak a Szentlélektől, hogy az igét Ázsiában hirdessék, Misia felé menvén, igyekeztek Bithi­niába jutni; de nem eresztette őket a Lélek. Áthaladva azért Misián, lementek Tróásba. Azon az éjszakán látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfiú állt előtte, kérve őt és így szólva: »Jöjj át Macedóniába, és légy segítségül nékünk!« Mihelyt pedig a látomást látta, azonnal igyekeztünk elmenni Macedóniába, megértve, hogy oda hívott minket az Úr, hogy azoknak prédikáljuk az evangéliumot.”

Aki valaha is tett már lépéseket azért, hogy másokkal is megosszon valamit abból, amit megértett a Biblia örömüzenetéből, az már tapasztalta Jézus szavainak igazságát: „Nélkülem semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5) A keresztény életnek ez olyan területe, ahol minden őszinte hívő mélyen átérzi Istentől való függését. Ha itt Isten nem jár velünk és előttünk, akkor súlyos hibákat követhetünk el, amelyeket nagyon nehezen lehet jóvátenni. Ha Isten Lelke nem készíti elő az utat az emberek szívékben, akkor erőfeszítéseink eleve kudarcra vannak ítélve.

Számunkra is tanulságokkal szolgál, ahogyan az apostolok munkálkodtak embertársaik érdekében. Milyen „szorosan” jártak Istennel, milyen érzékenyen figyeltek a Szentlélek vezetésére és jelzéseire! Kétségtelenül ez volt az eredményességük egyik titka. Nekünk is kiváltságunk keresni és megérteni, hova hívott minket az Úr. Ma is szükségünk van Isten vezetésére a tekintetben, hogy kiket látogassunk meg, mit és hogyan szóljunk, mit adjunk át, mire hívjuk fel a figyelmet.

Jézus nagy missziós parancsában egy csodálatos ígérettel bátorítja azokat, akik hitben elindulnak mások tanítvánnyá tétele érdekében: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön… és íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.” (Mt 28,18–20)

„Kövess engem! – Péter számára ezek a szavak tele voltak tanítással (Jn 21,19). Krisztus nemcsak halálára vonatkozólag, hanem élete minden lépésére nézve is leckét adott neki ezzel a két szóval. Eddig Péter hajlott arra, hogy függetlenül cselekedjék. Megpróbálta megtervezni Isten munkáját, ahelyett, hogy megvárta volna Isten tervének a kinyilatkoztatását és követte volna azt. Semmit nem nyerhetett azonban azzal, hogy előresietve nem várta meg, míg Isten közli vele tervét. Jézus ezt parancsolta neki:„Kövess engem!” (Jn 21,19) Ne rohanj elém! Így nem kell majd magányosan, egyedül összetalálkoznod Sátán seregével. Engedd, hogy én menjek előtted! Engedd, mert akkor majd nem győz le téged az ellenség!”

„Ha elindulsz, hogy végezd azt a munkát, amelyet Krisztus jelölt ki tanítványai számára, ha lelkeket nyersz meg Neki, akkor érzed majd, hogy mélyebb tapasztalatra és nagyobb ismeretre van szükséged Isten dolgaiban. Ennek következtében éhezed és szomjazod az igaz életet. Küzdeni fogsz imában Istennel, hited megerősödik, lelked iszik az üdvösség forrásából, és felüdül. Ha ellenállással találkozol és próbákba kerülsz, akkor még inkább a Bibliához menekülsz és az imádsághoz folyamodsz. Növekedsz a kegyelemben és Krisztus megismerésében, gazdag tapasztalatokat szerzel majd.” (Ellen G. White: Jézus élete, 720. o.; Krisztushoz vezető lépések, 69. o.)

Hogyan járhatunk Istennel a megpróbáló élethelyzetekben?

Ésa 50,10 • „Ki féli közületek az Urat? Ki hallgat az ő szolagája szavára? Õ, aki sötétségben jár és nincs fényesség néki, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez!”

Zsolt 112,4 • „Az igazakra világosság fénylik a sötétben: attól, aki irgalmas, kegyelmes és igaz.” Jn 13,7 • „Felelt Jézus és mondta neki: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.”

1Kor 13,12 • „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.”

Előfordulhat, hogy nem értjük Isten gondviselését az életünkben. Nehézségeink támadhatnak, és „nehéz kérdések” (1Kir 10,1) fogalmazódhatnak meg bennünk, amelyekre nem találjuk a választ. Ez azonban nem ok arra, hogy „elengedjük Isten kezét”, és feladjuk a hitünket – noha sokan ezt teszik. A megpróbáltatásokat nyilvánvalóan azért engedi meg Isten, hogy ilyenkor elengedése helyett inkább szorosabban fogjuk a kezét. A Biblia nem hagyja jóvá a „napfénykereszténységet”. „Mindig vannak olyanok, akiket a kötelesség helyén találunk, akár süt a nap, akár vihar van. Vannak azonban »napfény­keresztények« is. Ha minden jól megy és kellemes érzések töltik el őket, akkor komolyak és buzgók, ha azonban felhőkkel és kellemetlen helyzetekkel találják szembe magukat, akkor nincs mondani- és cselekedni valójuk.” (Ellen G. White: Életünk és munkánk, 133. o.)

„Kifogynánk az időből” (Zsid 11,32), ha felidéznénk mindazokat a bibliai történeteket, amikor Istennel járó emberek nehéz körülmények közé kerültek, és nem értették Isten velük kapcsolatos szándékát, gondviselése intézkedéseit. József, Mózes, Dávid… mit érthettek először az õ útjukból? (Péld 20,24) József a rabszolgasorból és börtönből, Mózes a negyvenéves pusztai tartózkodásából, Dávid az évtizedes üldöztetéséből? Azonban az is bizonyos, hogy amikor évekkel, évtizedekkel később megértették az ő útjukat (Péld 14,8), Isten bölcs – a javukat és Isten művét szolgáló – intézkedéseit az életükben, az csodálatos, összehasonlíthatatlan tapasztalat lehetett számukra (lásd például 1Móz 45,5–8). Ugyanakkor a Biblia annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy a megváltottak majd csak az ezer­esztendõs „nagy kiértékelés” során (Jel 20,4; 1Kor 6,2–3; Jel 15,3–4), illetve az újjáteremtett Földön kapnak majd választ valamennyi kérdésükre. „Azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről.” (Jn 16,23) „Már most örvendezhetünk annak, hogy ott világos lesz mindaz, ami itt talányos volt számunkra Isten gondviselésében, hogy világos magyarázatot kapunk a nehezen érthető dolgokra, tökéletes és szépséges összhangot látunk ott, ahol véges elménkkel csak zűrzavart, meghiúsult terveket láthattunk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, 98. o.)

„A nehézségektől és próbáktól senki sem mentes, aki elfogadja Isten Igéjét. Az igaz keresztény azonban nem nyugtalankodik, amikor megpróbáltatás éri; nem veszti el bizalmát, és nem csügged el. Jóllehet nem tudjuk, hogyan alakulnak ügyeink, és nem értjük Isten intézkedéseinek célját, de ne dobjuk el bizodalmunkat! Gondoljunk az Úr jótéteményeire, gondunkat vessük Őrá, és várjuk türelemmel szabadítását!

Lelki életünk erősödik a küzdelemben. A helyesen viselt próbák szilárd jellemet és lelki értékeket alakítanak ki bennünk. A hit, szelídség és szeretet tökéletes gyümölcse sokszor viharfelhők és sötétség közepette érik a legjobban.

…Amikor könyörgünk a Lélek ajándékaiért, Isten sokszor úgy válaszol imánkra, hogy e gyümölcsök megéréséhez alkalmas körülmények közé helyez. Mi pedig, nem értve szándékát, csodálkozunk és kétségbeesünk...” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 36. o.)

Ellen Gould White saját tapasztalataiból merítve írta mindezt. Még gyermekkorában, kilencévesen szenvedte el azt a balesetet, amely tartósan megfosztotta egészségétől. Egy iskolatársa dobott felé egy követ, amely úgy eltalálta az arcát, hogy ezt követően három héten át eszméletlenül feküdt. Betegség támadta meg tüdejét és szívét is, köhögési rohamok, tüdõvér­zés gyengítették le egyre jobban. Iskolai tanulmányait nemtudta folytatni, bár nagyon szerette volna. Életét később is végigkísérte a betegség és a gyengeség. Háromszor volt agyvérzése, szenvedett rákos daganattól, szívrohamtól, ideggyulladástól. Egyik fiát 3 hónapos, másikat 16 éves korában, férjét 60 évesen – teljesen váratlanul – veszítette el. Ezenkívül súlyos próbát és sok-sok lelki gyötrelmet jelentett számára az is, hogy életben maradt fiai közül az idősebb 43 éves koráig a tékozló fiú életét élte. Életének egyik szemtanúja – George B. Starr – így emlékezett meg róla a temetésén: „A legnagyobb jellemnek tartottam őt, akivel valaha találkoztam. Életét csak erős tölgyhöz tudom hasonlítani, amely a szélnek kitéve a leg­erõsebb vihart is kiállja, vagy a hegyhez, amely dacol az elemekkel. Istenbe vetett hite legyőzhetetlen volt. Olyan próbákban, amelyek sokak hitét elpusztították volna, megtartotta szilárd bizalmát, és győzött.” (Ellen G. White: Életünk és munkánk, 256. o.)

Mi ösztönözzön bennünket

Mi ösztönözzön bennünket Istennel járásunk komolyan vételére?

1Tim 4,8 • „Mert a test gyakorlásának kevés haszna van; de a kegyesség [= istenfélelem] mindenre hasznos, meglépvén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete.”

Zsolt 16,11 • „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörûségek vannak örökké.”

Zsolt 73,23–24 • „De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem.”

1Móz 5,24 • „Mivel Énok Istennel járt, eltűnt, mert Isten magához vette.”

A saját tapasztalatainkkal támaszthatjuk alá az idézett kijelentések igazságát a tekintetben, hogy az istenfélelem és az Istennel járás már e jelenvaló életben is „hasznos”. Énok életében azonban – az Istennel járók előképeként – már megvalósult az eljövendő élet ígérete is.

„Az istentelensége miatt pusztulásra ítélt világban Énok olyan bensőséges közösségben élt Istennel, hogy nem válhatott a halál martalékává. E próféta istenfélő jelleme annak az életszentségnek az előképe, amelyre mindazoknak el kell jutniuk, akik »áron vé­tetnek meg a földről« (Jel 14,3) Krisztus második eljövetelekor.

Akkor majd – csakúgy, mint az özönvíz előtti világban – a gonoszság megsokasodik. Romlott szívük késztetéseit és megtévesztő eszmék tanításait követve az emberek fellázadnak majd a mennytekintélye ellen. Azonban Isten népe Énokhoz hasonlóan a szív tisztaságára és az Isten akaratával való összhangra fog törekedni, míg végül átalakul Krisztus képmására. Énok példáját követve az Úr második eljövetelére figyelmeztetik a világot, és az ítéletre, mely a törvényszegőkre vár. Istenfélő beszédük és szent életmódújuk kárhoztatja majd az istentelenek bűneit. Ahogy Isten Énokot a mennybe ragadta a világot elpusztító özönvíz elő, úgy ragadja el Isten az élő igazakat a földről, mielőtt tűzzel megsemmisítené.”

„Az Úr megadta nekem, hogy más világok életébe is bepillantat nyerhessek… Innen egy olyan világhoz vitettem, amelynek hét holdja volt. Ott láttam az idős Énokot, aki elragadtatott. Jobbjában nagyon szép pálmaágat tartott, melynek minden egyes levelére e szó volt írva: »győzelem«. Fejét vakítóan fehér koszorú ékesítette. A koszorú mindegyik levelére ez a szó volt írva: »tisztaság«. A levelek különféle színű kövekkel voltak kirakva, és fényesebben ragyogtak, mint a csillagok, pompás fényt vetettek a be­tûkre s nagyszerűen világították meg őket. A fején hátul egy szalag volt, amely összefűzte a koszorút, s amelyre e szó volt írva: »szentség«. A koszorú felett gyönyörű korona volt, amely fényebsebben ragyogott a napnál. Kérdeztem őt, hogy ez az a hely, ahová a földről vitetett? Azt felelte: »Nem, az én otthonom a város, ide csak ellátogattam.« Otthonosan mozgott azon a helyen. Arra kértem kísérő angyalomat, engedje meg, hogy ott maradjak. Elvihetetlenen volt a gondolat, hogy újra visszatérjek ebbe a sötét világba. De ő így felelt: »Most vissza kell térned, de ha hűséges leszel, akkor a száznegyvennégyezerrel együtt abban a kiváltságban lesz részed, hogy valamennyi világot felkeresheted, és szemlélheted Isten kezének alkotásait.«” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 63. o.; Korai írások, 30–31. o.)

A Biblia olvasása során véges lényünk újra és újra szembesül a végtelennel. Gábriel angyalt körülbelül 500 (Dn 9. és Lk 1. fej.),

Illést mintegy 900 (2Kir 2. és Mt 17. fej.), Mózest 1400 év után(5Móz 34. és Mt 17. fej.) látjuk viszont a Biblia lapjain. Énok­ról pedig Ellen G. White prófétai szolgálata által hozzávetőleg 4800 év eltelte után kapunk hírt. Évszázadok és évezredek teltek el, amióta Énok a mennyei világ lakója lett, boldog közösségben a tiszta, bűntelen lényekkel, és nem unja az örökkévalóságot… „Életet kért tőled: adtál néki hosszú időt, örökkévalót és végtelent.” (Zsolt 21,5)

„Ó, sokat emlegetett, régóta remélt, türelmetlenül várt, de igazán soha meg nem értett, csodálatos üdvösség!” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, 573. o.)

Új élet Krisztusban: Mit jelent az „új élet” bibliai fogalma?

 Hogyan állapíthatjuk meg tehát, kinek az oldalán állunk? Kié a szívünk? Kivel foglalkoznak a gondolataink? Kiről és miről beszélünk legszívesebben? Kire irányulnak legbensőségesebb, legszentebb érzéseink, mire fordítjuk legjobb erőinket? Ha Krisztuséi vagyunk, gondolataink feléje irányulnak, legszentebb érzéseink is hozzá kapcsolódnak. Akkor mindenünket – amik vagyunk és amink van – neki szenteljük. Szeretnénk hozzá hasonlítani, óhajtjuk Lelkének leheletét, vágyunk akaratát teljesíteni és neki tetsző életet élni.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, A tanítványság próbaköve c. fej.)

2Kor 5,17 • „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden.” Eféz 4,24 • „És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.”

Gal 2,20 • „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus…” 

Amikor Isten az ember megváltásáról beszél, akkor a bűnre hajló emberi természet fogságából való megszabadításáról szól.

„Aki a bűnt cselekszi, szolgája a bűnnek” (Jn 8,34), tehát rabszolgaként, fogságban él. A Szentírás szerint (Rm 3,10–12) az ember romlottsága olyan mély, hogy önmagától sem megérteni, de még keresni sem képes Istent. Rm 7,18-ban pedig azt olvashatjuk, hogy ha már ismerjük a törvény szentségét és a magunk bűnös állapotát, s vágyakozunk az igaz életre, még mindig szolgái lehetünk a bűnnek. A bűn az emberi természeten keresztül hatalmas erővel uralkodik. A testet a megszokások, a gondolkodást és a lelkiismeretet a sorozatos megalkuvások tartják fogságban. Ezáltal az akarat kiszolgáltatottá válva, szinte ellenőrzés nélkül esik csapdába, amikor a „megtévesztő kívánságok” (Eféz 4,22) megkörnyékezik, hogy bűnbe sodorva megrontsák az embert. Az önző érdekek uralkodnak szinte minden indulat, vágy, érzelem, szavak és tettek felett, de még akár a jó cselekedetek felett is. Ezt annál tisztábban látjuk meg, minél világosabb képet alkotunk Krisztusról. Az Õ valóban önzetlen, szeretetteljes élete – amelyre a legnagyobb bizonyság emberré válása és értünk vállalt kereszthalála – felnyitja szemünket. Pál apostol szavai szerint az emberben az újjászületés eredményeképpen új teremtésre van szükség. És ez az új élet Krisztusban fogan, Őreá nézve születik. Keresztsége alkalmával a Krisztussal való felöltözésrõl tesz bizonyságot a megtért ember (Gal 3,27).

„Jézus élete az állandó önfeláldozás élete volt. Azért jött, hogy a legszegényebbek életét élje értünk, s a nincstelenek és szenvedők között munkálkodjék. Elismerés és megbecsülés nélkül járt-kelt azok közt, akikért olyan sokat tett. Mindig türelmes és derűs volt

– a szenvedők az élet és a béke hírnökét üdvözölték benne.

Szolgálata során Jézus több időt fordított gyógyításra, mint prédikálásra. Csodái tanúsították szavainak igaz voltát: nem azért jött, hogy romboljon, hanem hogy mentsen. Ahova csak ment, megelőzte könyörületességének híre. Amerre elhaladt, egészségüknek örvendeztek és új képességeiket próbálgatták azok, akiket meggyógyított. Tömegek gyűltek köréjük, hogy tőlük hallják meg, mit cselekedett velük Isten. Sokak számára Jézus hangja volt az a hang, amelyet életükben először hallottak, az Õ neve volt az első szó, amit kiejtettek, az Õ arca volt az első, amelyet megláthattak. Hogyne szeretnék Jézust, hogyne hirdetnék dicséretét! Amint áthaladt a városokon, Krisztus olyan volt, mint az élet folyója, amely életet és örömet áraszt. Tanításaiból megérezték, hogy tökéletesen azonosul érdekeikkel és örömeikkel. Tanításai félreérthetetlenek, példái találóak voltak, szavaiból együttérzés és derű sugárzott: magával ragadta hallgatóit. Az egyszerűség és őszinteség, ahogy a nincsteleneket megszólította, minden szavát szentté tette… Lankadatlan türelemmel, megértéssel és segítõ­készséggel fordult az emberek felé. Szelídsége és kedvessége ki­ûzte a lélekből a nyugtalanságot és a kételyt, a kétkedés szertefoszlott, a gyűlölködést felváltotta a szeretet, a hitetlenséget a bizalom.”

„Sokszor megkérdezik: miért vallja sok ember azt, hogy hisz Isten igéjében, miközben sem beszéde, sem lelkülete vagy jelleme nem árulkodik reformációról? Miért nem tudják sokan elviselni,ha szándékaik, terveik ellenkezésbe ütköznek? Életükben a világfiainak önszeretete, önzése mutatkozik meg… Éppoly sértődékenyek és büszkék, éppúgy engednek velük született hajlamaiknak, jellemük éppoly torz, mintha egyáltalán nem ismernék az igazságot. Ez azért van, mert nem tértek meg. Nem rejtették szívükbe az igazság kovászát… Velük született és melengetett hajlamaikat nem vetették alá Isten átformáló erejének.” (Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, 14–16. o.; Krisztus példázatai, 61. o.)

Új élet Krisztusban: Ki által valósulhat meg az új teremtés?

Jn 3,6–7 • „Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondtam néked, szükség néktek (felülről) újonnan születnetek.”

Jn 1,12 • „Valakik pedig befogadták Õt, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek…”

2Kor 4,6 • „Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a szívünkben…”

Az új teremtés egyedül Isten jót kezdeményező és építő munkájának eredményeként jöhet létre. Szükségünk van arra, hogy felülről, vagyis Istentől jövő befolyás alakítsa át az életünket. Mivel isteni teremtésről van szó, ezért teljesen ki kell zárni az emberi teljesítményeket és érdemeket. Ne a mi megfelelni akarásunk vagy méltóvá válásunk vágya, esetleg érzelmeink késztessenek vallásos életre. Lehet, hogy sokat próbálkozunk önmagunk megváltoztatásával, felvállalunk hitvallást, gyülekezetet, szabályokat, szolgálatokat, hogy jobb helyzetbe hozzuk magunkat. De idővel rájövünk, hogy ezek nem tudnak jobb emberré, „krisztusivá” tenni bennünket. Isten megvilágosító munkájára van szükség ahhoz, hogy helyet adjunk újjá­teremtõ hatalmának. Azon fáradozik, hogy megismerjük Õt, „aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal”, meglássuk rászorultságunkat, és mint egyedüli lehetőséget kívánjuk, igényeljük közbelépését.

„Krisztus tanításainak alapelvei nem egyesíthetők a farizeusi formaságokkal… Amíg a farizeusok megelégedtek a cselekedetekben való bizakodáson alapuló, csupán jogszerű vallással, addig nem lehettek a menny élő igazságának letéteményesei. Azt gondolták, hogy saját igazságuk mindenre elegendő, és nem vágytak vallásuk megújítására. Isten jóakaratát az emberek iránt nem úgy fogadták, mint amely rajtuk kívül áll, hanem összekapcsolták a saját jó cselekedeteikkel szerzett érdemeikkel.

…Nikodémusz szigorú farizeus volt, jó cselekedeteire büszke. Köztiszteletnek örvendett jótékonykodása és a templomi szolgálat fenntartása iránti balkezűsége miatt, és úgy érezte, hogy ezzel megszerezte Isten jóakaratát. Megriasztotta egy olyan ország gondolata, amely túl tiszta ahhoz, hogy õ a jelenlegi állapotában megláthassa… Nincs biztonságban az, akinek vallása pusztán a törvény és a kegyesség külsőségeit ölti fel. A keresztény élet nem a régi módosítása vagy javítása, hanem a természet átalakulása. Az én és a bűn halála egy egészen új élet. Ezt a változást csak a Szentlélek hatékony munkálkodása képes létrehozni.” (Ellen G. White: Jézus élete, 232., 135. o.)

„Manapság két dologra helyezzük a hangsúlyt. Először is a szentség keresése helyett – amely által Istent megismerhetjük

– a hangsúly azon van, hogy Istennek szolgálunk. Egyre inkább Isten lehető legteljesebb és leghatásosabb szolgálatában látjuk a keresztény élet értelmét… Hogy ezt elvégezhessük, erőre van szükségünk, így hát az erőt keressük Isten személye helyett… Ha figyelmünket a szolgálatra összpontosítjuk, gyakran elvétjük a valódi célt, magát Istent. Első pillantásra hősi tettnek tűnik, hogy megtagadjuk életünket Isten és embertársaink szolgálatáért… A szolgálat sokkal önzetlenebbnek tűnik, mint Istennel való közösségünk ápolása, melyet önző, énközpontú dolognak tartunk. A valóságban azonban épp fordítva van. Isten leginkább szívünk keménységével és büszke természetünkkel törődik. A keresztény szolgálat gyakran teljesen érintetlenül hagyja önző természetünket. Ezért van az, hogy alig létezik gyülekezet, amelynek egyébként nagyszerű szolgálatát ne mérgeznék meg vagy ne hátráltatnák az emberek közötti ellentétek.

A másik, ami túlságosan hangsúlyossá vált az életünkben, a lelki élmények keresése… Igyekezetükben azonban nem az Isten iránti sóvárgás vezérli őket, sokkal inkább belső boldogságra, örömre vagy erőre vágyakoznak. Érzéseket keresnek Isten személye helyett… ha ezeket tesszük életünk értelmévé, személyes tapasztalataink foglalnak majd el bennünket, vagy azok hiánya… Attól függően, hogy érzik-e Isten áldását az életükben vagy sem, hol a büszkeség, hol az elkeseredés keríti őket hatalmába.” (Roy Hession: Jézus erőterében, 13–20. o.)