Krisztus a mindennapokban: Hogyan viszonyuljunk az országgyűlési választások?

                                                               ...a szavazás kérdéséhez a Biblia szerint?

2Kor 3,17 • „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”

A fenti igei elvet tiszteletben tartva kimondhatjuk, hogy a Biblia kifejezetten nem tiltja, de nem is támogatja az ebben való részvételt. Egy olyan állampolgári jogról és lehetõségrõl van szó, amelyet minden kereszténynek az adott körülményeknek megfelelően és a körültekintő tájékozódásra építve felelősen mérlegelnie kell, majd lelkiismerete és a bibliai próféciák ismeretében kell döntést hoznia ebben a kérdésben, figyelembe véve a következőket:

„Feladatunk az, hogy vigyázzunk, várjunk és imádkozzunk. Kutassátok a Szentírást! Krisztus figyelmeztet, hogy ne keveredjetek a világgal. Ki kell mennünk abból, és el kell szakadnunk tőle. »Tisztátalant ne illessetek, és én magamhoz fogadlak titeket, és leszek néktek atyátok, és ti lesztek nékem fiaimmá, leányaimmá,azt mondja a mindenható Úr.« (2Kor 6,17–18) Bármilyen véleménnyel is vagytok a politikai kérdésekben történő szavazásról, azt se szóban, se írásban ne hangoztassátok! Népünk hallgasson olyan kérdésekről, amelyek nem kapcsolódnak a hármas angyali üzenethez. Ha van olyan nép, amelynek közel kell lennie Istenhez, akkor az a hetednapi adventista gyülekezet… Krisztus sok kérdést illetően hallgatott, de ez valóságos ékesszólás volt… Testvéreink! Ne felejtsétek el, hogy Isten egyikőtök vállára sem helyezte azt a terhet, hogy politikai meggyõzõdésérõl számoljon be lapjainkban vagy a gyülekezetben, amikor a nép összegyűlik az Úr igéjének hallására.

Vigyázzanak magukra azok, akikre intézményeinket és iskoláinkat bízták, nehogy szavaik vagy érzelmeik hamis útra tereljék a tanulókat. Azoknak, akik gyülekezeteinkben vagy iskoláinkban Biblia-tanítással foglalkoznak, nem szabad államférfiak vagy politikai rendszabályok ellen nyilatkozniuk, mert hallgatóikat felkavarják, és arra befolyásolják, hogy kedvelt nézetüket védelmezzék. Még azok között is, akik azt állítják, hogy hiszik a jelenvaló igazságot, vannak egyesek, akik hagyják magukat rávenni arra, hogy érzelmeiket és politikai állásfoglalásukat hangoztassák, és ezáltal a gyülekezetekben szakadásokat idézzenek elő. Az Úr azt szeretné, hogy népe napirendre térjen a politikai kérdések felett. E dolgokban a hallgatás: ékesszólás… Mit tegyünk hát? Hagyjuk a politikai kérdéseket! »Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi szövetsége az igazságnak és a hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?« (2Kor 6,14–15) …Felszólítom testvéreimet, akik a nevelésben foglalatoskodnak, hogy változtassák meg cselekedeteik természetét. Hibát követnek el, ha kapcsolatban állnak bármely politikai párttal, vagy szavazatukkal támogatják azt…

Népünknek nem szabad politikai kérdésekbe keverednie. Mindenki jól tenné, ha figyelmezne Isten igéjére: Ne legyetek felemás igában a hitetlenekkel a politikai viszályok terén, és ne kössétek magatokat az ő dolgaikhoz. Nincs biztonságos út, melyen együtt járhatnátok és dolgozhatnátok. Nincs olyan talaj, melyre a hűséges és a hűtlen együtt állhatna rá.

Fesztelen és érdekes összejövetelen voltam az este. Befejezés után a szavazás kérdésén gondolkodtunk. Először a férjem beszélt, majd Andrews testvér, és véleményük szerint jobb, ha befolyást tesznek a jó irányában, vagy a rossz ellen. Úgy gondolják, jobb a mértéktartó emberekre szavazni városunk hivatalait ille­tõen, mintsem hogy hallgatásuk által esélyt adjanak a mértéktelen emberek bekerülésére. Hewitt testvér elmondta néhány nappal ezelőtti tapasztalatát, és azt, hogy arra a meggyőződésre jutott, helyesen teszi, ha szavaz. Hart testvér jól beszélt. Lyon testvér ellene szólt, mások nem ellenkeztek, és Kellogg testvér is kezdte úgy érezni, hogy helyes szavazni.

A testvérek között jó lelkület uralkodott. Bárcsak mindnyájan Isten félelmében járnának el. Mértéktelen emberek fejezték ki helyeslésüket az iránt, hogy a szombatünneplõk nem szavaznak. Azt remélik, hogy ragaszkodni fogunk ehhez a szokásunkhoz, és a kvékerekhez hasonlóan nem adjuk majd le a szavazatunkat. Sátán és gonosz angyalai erőteljesen munkálkodnak, és földi munkásai is tevékenykednek. Csalódjon Sátán – ez az én imám.” (Ellen G. White: Az evangélium szolgái, 242–244. o.; Szemelvények, II., 317– 318. o.)

Krisztus a mindennapokban: Milyen feladattal bízta meg Isten a végidő hívő egyházát?

     

   Mennyire vagyunk felkészültek a közvetlenül előttünk álló idők komoly kihívásaira, küzdelmeire?

Jel 14,6. 9–10 • „Láttam más angyalt az ég közepén repülni, akinél volt az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, minden nemzetségnek,ágazatnak, nyelvnek és népnek… És harmadik angyal is követte azokat, mondván nagy szóval: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába…”

„A lelkiismereti szabadság alapelveinek megóvásáért napjainkban is állandóan küzdenünk kell. Az igazság és a vallásszabadság zászlaját – amelyet az evangéliumi közösség alapítója és Isten tanúi a letűnt századok alatt fennen lobogtattak – ebben az utolsó küzdelemben az Isten a mi kezünkbe adta. Ezért a nagy adományért a felelősséget azok vállára helyezte, akiket Igéje ismeretével áldott meg. Az Igét a legnagyobb tekintélyként kell elfogadnunk. Isteni intézkedésnek kell elismernünk az emberi kormányzatot. Az iránta való engedelmesség – jogos határain belül – szent kötelességünk. Azonban ha követelményei ütköznek vagy ellenkeznek Isten parancsával, akkor »inkább Istennek kell engedni, hogy nem embereknek« (Ap csel 5,29). Az »így szól az Úr« nem állhat mögötte annak, hogy »így szól a gyülekezet«, vagy »így szól a földi hatalom«. Krisztus koronájának a földi uralkodók ékes koronái felett kell ragyognia.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a felsőbbségekkel konfliktusba kerüljünk. Mérlegeljük gondosan, mit írunk és mit besszélünk, hogy elkerüljük mindazt, ami azt a látszatot keltené, hogy szembeszállunk a törvénnyel és a fennálló renddel. Ne tegyünk és ne mondjunk semmi olyat, amely fölöslegesen elzárja előttünk az utat. Krisztus nevében járjunk, és képviseljük az igazságokat.”

„A vasárnap mozgalom a sötétben egyengeti útját. A vezetők előrejtik annak valódi célját, és sokan, akik csatlakoznak a mozgalomhoz, maguk sem látják a rejtett áramlat irányát. Bevallott céljaik látszólag keresztényiek, de majd, ha e mozgalom megszólal, a sárkány lelkületét nyilvánítja ki. Kötelességünk megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy elhárítsuk a fenyegető veszélyt. Igyekeznünk kell lefegyvereznünk az előítéleteket, hogy helyes képet alakíthassanak ki rólunk. Magyarázzuk el nekik a kérdés lényegét, így válthatjuk ki a leghatározottabb tiltakozást a lelkiismeret szabadságának korlátozása ellen…

Népünk nem teljesítette az Isten által rábízott kötelességét. Nem készültünk fel a nehézségekre, amelyeket a vasárnaptörvény beiktatása zúdít majd ránk. Ha felismerjük a közelgő veszély jeleit, kötelességünk a tettek mezejére lépni. Senki ne üljön nyugodtan a rosszra várva, azzal csitítva magát, hogy a munkának úgyis haladnia kell, mert a jövendölés előre megmondta, másrészt pedig, hogy az Úr majd úgyis megóvja népét. Nem teljesítjük Isten akaratát, ha csöndben ülünk, s ujjunkat sem mozdítjuk a lelkiismeret szabadságának megóvásáért. Szálljanak buzgó imák az ég felé, hogy késlekedjék a veszedelem, amíg befejezzük a munkát, amelyet sokáig elhanyagoltunk. Imádkozzunk a lehető legbuzgóbban, majd pedig dolgozzunk imánknak megfelelően…

A protestáns világ viselkedésével Rómának tesz engedményeket, mi azonban ébredjünk fel… Mutassuk meg az embereknek, hogy meddig jutottunk el a jövendölés történelmében, s próbáljuk felrázni bennük az igaz protestantizmus lelkületét. Döbbentsük rá a világot, hogy milyen becsesek a vallásszabadság régóta élvezett kiváltságai.”

„Sokan szándékosan nem látják meg a katolicizmus igazi arcát és a veszélyeket, amelyek főhatalmától várhatók. Nyerjük meg az embereket, hogy gátolják meg ennek az ellenségnek az előrehaladását, amely mérhetetlenül veszélyezteti a polgári és vallásszabadságot.” (Ellen G. White: Az apostolok története, A templom kapujában c. fej.; Bizonyságtételek, V., 451–452., 507., 509. o.; A nagy küzdelem, 502–503. o.)

Meghitt, bensőséges kapcsolatot ajánlja fel Isten

 

Milyen meghitt, bensőséges kapcsolat lehetőségét ajánlja fel Isten minden ember számára? Mi a szándéka ezzel, és miért van erre nekünk szükségünk?

2Móz 20,2 • „Én, az Úr, vagyok a te Istened…”

Zsolt 16,8 • „Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, azért meg nem rendülök.”

Zsolt 32,8 • „Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.”

Ésa 30,21 • „Füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok; ha jobbra és ha balra elhajoltok.”

A Biblia tanúsága szerint Isten kívánkozik kezének alkotásai után (vö. Jób 14,15). Örökkévaló szeretettel szeret és hív minden embert az Õ országába (Jer 31,3; 1Tim 2,4). Ezt a hívását azonban egy olyan világban kell megszólaltatnia, ahol Isten és ember nagy ellensége már minden eszközt munkába állított, amely csak rombolhatja az emberi lelket (Ellen G. White: Jézus élete, 27. o.). Emellett nem csak a körülöttünk lévő világ, de még a saját természetünk is ellenségeskedik Istennel és „szent, igaz és jó” kívánalmaival (Rm 8,7; 7,12). Ilyen félelmetes túlerőt

érzékelve sokszor mi is Dávid és Jósafát szavaival kiáltanánk fel: „Uram! Mennyire megsokasodtak ellenségeim! Sokan vannak a reám támadók!”, „lelkem mindig veszedelemben van”, „bizony közel vagyok az eleséshez” (Zsolt 3,2; 119,109; 38,18). „Nincsen bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek szemeink.”

(2Krón 20,12) Isten mindezt pontosan látja, és megindul elégületlenségünkön (Zsid 4,15). Féltő, óvó szeretetéből fakadóan szeretne a segítségünkre jönni, szorosan mellénk állni – „a jobb kezünk felől” –, hogy esélyünk legyen a győzelemre. Azt szeretné, ha Vele, „az erős fegyveresnél erősebb” (Lk 11,21–22), hű szövetségesünkkel járnánk itt a földi hadszíntéren, „ezen az embernek ellenséges földgolyón” (Kosztolányi Dezső). Bizalmas én-te viszonyt ajánl fel számunkra Önmagával, hogy meg­taníthasson bennünket a biztonságos, helyes útra. Egyedül rajtunk múlik, hogy ez megvalósul-e…

A Biblia szerint minden korban voltak emberek, akik éltek ezzel a hatalmas kiváltsággal, és személyesen jártak Istennel.Megismerték Õt, igényelték és elnyerték jelenlétét, vezetését és segítségét az életükben. Dávid kétségtelenül közéjük tartozott (lásd például 1Sám 30,6; 1Krón 28,9). „Olyan szoros és teljes a kapcsolat Isten és az egyes emberi lélek között, mintha rajta kívül nem léteznék más teremtmény a Földön, akit Isten a figyelmében és a gondoskodásában részesítene, mintha senki más nem volna, akiért az Õ szeretett Fiát odaadta.” (Ellen G. White: Krisztusúhoz vezető lépések, 87. o.)

Milyen szerepet kell betöltenie a Bibliának a hitéletünkben?

 ...az Istennel járásunkban?

Péld 6,20–23 • „Őrizd meg, fiam, atyád parancsolatát, és anyád tanítását el ne hagyd. Kösd azokat szívedre mindenkor, fűzd a nyakadba. Valahová mégy, vezérel téged, mikor alszol, őriz téged, mikor felserkensz, beszélget teveled. Mert szövétnek [= lámpás] a parancsolat, és a tudomány világosság, és életnek útja a tanító feddések.”

Jn 15,7 • „Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.”

Kol 3,16 • „Krisztus beszéde lakozzék tibennetek gazdagon, minden bölcsességben…”

2Kor 10,13 • „De mi nem dicsekszünk mértéktelenül, hanem ama mérőzsinór mértéke szerint, amelyet Isten adott nékünk mértékül, hogy hozzátok is elérjünk.”

A „Jézusban maradás”, illetve az Istennel járás nyilvánvalóan váltófogalmak. Jézussal közösségben maradva járhatunk Õve­le. Ez pedig a kijelentése szerint úgy lehetséges, ha az Õ beszédei bennünk maradnak – Pál apostol tanácsa szerint: ha gazdagon lakoznak bennünk.

„Isten… célja az volt, hogy a Bibliában foglalt isteni beszéd által pótolja az Isten és ember közötti személyes érintkezést. A személyes kapcsolat ugyanis megszűnt Isten és ember között a bűneset után. Amikor azonban a Bibliát olvassuk vagy igéit hallgatjuk – az igazság megismerésének őszinte vágyával szívünkben –, Isten Lelke hat belső világunkra, és szinte „beszélgetésbe”, személyes érintkezésbe kerülünk Istennel. A Biblia igéi által Isten feltárja előttünk saját szívünk rejtett gondolatait is, megismerteti velünk titkos bűneinket, válaszol senkinek el nem mondott töprengéseinkre, eloszlatja félelmeinket, bátorít, vigasztal, útmutatást és örömet ad.” (Vankó Zsuzsa: Az alapvető bibliai tanítások kátéja, 13. o.)

„Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” – veti fel a kérdést Ámos próféta (3,3). Valóban járhatunk

Istennel – igényelhetjük jelenlétét, vezetését és áldásait –, ha közben nem törekszünk megismerni akaratát, és azzal teljes összhangba hozni az életünket?

„A Szentírást Isten akaratának hiteles, tévedhetetlen kinyilat­koztatásaként kell elfogadnunk. A Szentírás a jellem mércéje, tanításaink zsinórmértéke és tapasztalataink próbaköve.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, 10. o.)

Egyedül a Biblia hitelesítheti keresztény tapasztalatainkat. Alapos ismerete nélkül bizonytalan talajon állunk az Istennel szerzett tapasztalatainkat illetően. Éppen a Bibliából tudhatjuk, hogy világunkban és a saját lelkünkben is keveredhetnek a hangok. Messze nem csak Isten hangja, a Szentlélek késztetései hallhatók és érzékelhetők. A másik forrásból, a „mélységből” is származhatnak tanácsok és késztetések, vagy éppen a saját érzéseink és hangulataink után is mehetünk abban a hitben, hogy isteni vezetés alatt állunk. Ahogyan Példabeszédek könyvében olvashatjuk: „Sok gondolat van az ember elméjében, de csak az Úr tanácsa áll meg.” (19,21)

Jézus pusztai megkísértésének egyik nagy tanulsága, hogy Sátán jól ismeri a Bibliát, és fel is használja csaló szándékai érdekében. A Jézus által bemutatott „viszont meg van írva” elvnek (Mt 4,7) óvatosságra kell intenie bennünket a tekintetben, hogy a kiragadott igéket egyértelműen Istentől jövő vezetésként értelmezzük. „Õ pedig felelve, mondta: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 4,4) „Akkor nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra.” (Zsolt 119,6)

Istennel való kapcsolatunk fenntartása

 

Milyen helye van az elcsendesedésnek és az imádságnak Istennel való kapcsolatunk fenntartásában, a Vele járásban?

Zsolt 46,11 • „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!”

Ésa 30,15 • „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csendességben és reménységben erősségetek lett volna.”

Lk 18,1 • „Mondott pedig nekik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni.”

1Thess 5,17 • „Szüntelen imádkozzatok!”

Emberi viszonylatainkban is időre van szükség ahhoz, hogy minőségi kapcsolatot ápoljunk családtagjainkkal, barátainkkal és ismerőseinkkel. Nincs ez másként Istennel való kapcsolatunkban sem.

„Olyan feszültség és sietség keríti hatalmába a világot, amely sohasem létezett azelőtt… Az őrjítő rohanás közepette Isten szól hozzánk. Magához, a közelségébe hív: »Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!« (Zsolt 46,11) Nagyon sokan vannak, akik még az áhítat idején sem nyerik el az Istennel való tényleges közösség áldásait. Túlságosan sietnek. Gyors léptekkel haladnak át a szerető Krisztus jelenlétének körén. Időznek ugyan egy rövid ideig a szent határokon belül, de nem várják meg az Úr tanácsát. Nincs idejük arra, hogy isteni Mesterükkel legyenek. Életük terheivel térnek vissza munkájukhoz…

Akik így cselekszenek, azok sohasem fogják elérni a legnagyobb eredményeket, illetve mindaddig nem érik el, míg meg nem tanulják az erő titkát. Időt kell adniuk maguknak, hogy gondolkozzanak, és bevárják testi, szellemi és lelki erejük Istentől származó megújulását. Az ő Lelkének felemelő befolyására van szükségük. Ha ezt elnyerik, friss élet eleveníti meg őket. A megviselt szervezet, az elfáradt agy felüdül, és a megterhelt szív könnyebbé válik. 

Nemcsak egy pillanatnyi megállás erejéig idézni Krisz­tus jelenlétében, hanem személyes kapcsolatot ápolni vele, leülni az Õ társaságában – ez az, amire szükségünk van.”

„Nekünk is időt kell szakítanunk az elmélkedésre, imádkozásra és lelki felüdülésre. Nem értékeljük az ima erejét és hatékonyságát úgy, ahogy kellene. Az ima és a hit megvalósítja azt, amire a földön semmilyen hatalom nem képes. Ritkán kerülünk minden vonatkozásban kétszer azonos helyzetbe. Folytonosan új dolgok történnek velünk, és új próbákkal küzdünk, amelyekben a régi tapasztalatok nem adhatnak elegendő eligazítást. Folyamatos világosságra van szükségünk, amely Istentől jön…

Ha engedjük, hogy Istennel való kapcsolatunk megszakadjon, védtelenül maradunk. Minden jó szándék és elhatározás kevés a bűn leküzdéséhez. Imádkozó embereknek kell lennetek. Ne erőtelenül, csupán alkalomszerűen, rendszertelenül imádkozzatok, hanem buzgón, kitartóan, szüntelenül! Nem kell mindig leborulni az imádsághoz. Legyen szokásotok a Megváltóval beszélgetni, amikor egyedül vagytok, amikor az utcán jártok, és amikor mindennapi munkátokban szorgoskodtok! A szív szótlan fohásza szálljon fel folytonosan segítségért, világosságért, erőért, ismeretért! Legyen minden lélegzetvétel egy-egy imádság!…

Kettős életet kell élnünk – az elmélkedés és a cselekvés, a csendes imádkozás és a szorgalmas munka életét. Az Istennel töltött együttlétből merített erő az éberség és a figyelem komoly, megfeszített gyakorlásával társítva felkészíti az embert a mindennapi feladatokra, és a legnehezebb körülmények között is lelki békességet ad.”

„A szüntelen ima nem más, mint a lélek szakadatlan, háborítatlan közössége Istennel, amely által Tőle származó élet árad, melynek nyomán belőlünk is a szentség és a tisztaság folyama árad ki és tér vissza Istenhez.

Szükséges, hogy komolyan, elszántan akarjunk imádkozni. Ne engedjük meg, hogy bármi is visszatartson bennünket az imá­tól. Tegyünk meg minden tõlünk telhető erőfeszítést, hogy állandóan nyitva tartsuk az élő kapcsolat útját tulajdon lelkünk és Jézus között. Ragadjunk meg minden alkalmat, amikor visszavo­nulhatunk az imádkozás szokott helyére. Akik valóban keresik az Istennel való közösséget, azokat mindig ott látjuk az ima-összejöveteleken is, mert hűségesen végzik kötelességüket, és komolyan vágyakoznak arra, hogy mindabban az áldásban részesüljenek, amelyet csak elnyerhetnek. Ezért felhasználnak minden kínálkozó alkalmat, jelen vannak mindenütt, ahol befogadhatják a mennyből származó világosság sugarait.”

„Ha időt és szavakat találsz az imára, akkor Isten is talál időt és szavakat a válaszra.” (Ellen G. White: Nevelés/Előtted az élet, 258– 259. o.; A nagy Orvos lábnyomán, 368–370. o.; Krisztushoz vezető lépések, 84–85. o.; Review and Herald, 1890. április 1.)