Kik alkalmasak az üzenetnek a hirdetésére?

„Láttam, ímé egy Bárány állt Sion hegyén, és vele száznegyvennégy ezren, akiknek homlokán írva volt az ő Atyjának neve… Ezek azok, akik asszonyokkal nem fertőztették meg magukat, mert szüzek. Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül. És az ő szájukban nem találtatott álnokság, mert Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek.” (Jel 14,1–5)

Az idézett szakasz a 13. fejezet és a hármas angyali üzenet között olvasható, a látomássorozat önálló szakaszaként. Az előző fejezet a végidő két nagy főhatalmát mutatta be, akik egymással karöltve szinte az egész világot a bálványimádás útjára kényszerítik, minden lehetséges eszközt felhasználva ennek érdekében. Az egyes emberre nehezedő nyomás szinte elképzelhetetlen lesz. A fejezet jövendöléseit komolyan átgondolva joggal vetődik fel a kérdés, hogy lesznek-e egyáltalán olyanok, akik ellent tudnak állni ennek a példátlan kényszernek "És abban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindezideig. És abban az időben megszabadul a te néped; aki csak beírva találtatik a könyvben".(Dn 12,1); Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha. (Mt 24,21), és ha igen, vajon megadatik-e, hogy mi magunk is közéjük számláltassunk? Ugyanilyen erővel vetődik fel az a kérdés is, hogy ezeknek az utolsó, felrázó üzeneteknek a hirdetésére „kicsoda alkalmas” (2Kor 2,15) "Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között;"

A választ az idézett szakaszban találjuk: lesznek, méghozzá nem is kevesen, hanem kifejezetten sokan és minden népből, akik győzni fognak a fenevad felett "És láték mennyben más nagy és csodálatos jelt: hét angyalt, akinél vala a hét utolsó csapás; mert az által teljesedett be az Istennek haragja. És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái."  (Jel 15,1–2). De ebben a küzdelemben csak azok tudnak megállni, és csak azok hívhatják fel hitelesen embertársaikat is arra, hogy álljanak Isten oldalára, akik győztek a bűn felett és elérték a tökéletességet, méghozzá maradéktalanul: Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek, a szájukban álnokság nem található. Ez a győzelem azért is elengedhetetlen, mert a kegyelemidő lejárta után nincs mód a bűnök rendezésére. Ráadásul csak ilyen embereket pecsételhet el Isten és nyilváníthat magáénak, s támogathat Szentlelkével a küzdelemben és a másokért végzett munkában.

Mire van szükség?

 „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Rm 8,14)

„Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik.” (Lk 11,13)

 

Egyedül Isten Lelke által lehetséges legyőzni a bűnt, és felkészülni. „Isten Lelke nélkül az Ige ismerete nem ér semmit. Elméleti igazság – ha nem kíséri a Szentlélek – nem tudja megeleveníteni az ember lelkét, sem megszentelni a szívét. Ha Isten Lelke nem vési szívünkbe az igazságot, hiába ismerjük a Biblia parancsait és ígéreteit, jellemünk nem alakul át. A Lélek világossága nélkül az ember nem tudja megkülönböztetni az igazságot a tévedéstől, és elbukik Sátán mesteri kísértései nyomán.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, Találkozás a vőlegénnyel c. fej.)

 

„Szükségünk van a mindeddig nélkülözött tapasztalatokra, amelyek megszerzésére sokan túlságosan lusták. Sokszor a várható bajt nagyobbnak látjuk, mint amilyen a valóságban. De nem így van ez az előttünk álló veszéllyel. A legéletszerűbb ábrázolás sem tükrözi vissza, hogy milyen súlyos lesz a megpróbáltatás. A próbában mindenkinek egyedül kell Isten előtt megállnia. Ha »Noé, Dániel és Jób« az országban volna, »élek én, mondja az Úr, nem szabadítanának meg sem fiat, sem leányt, ők igazságukkal csak a maguk lelkét szabadítanák meg« (Ezék 14,20).” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 41. fej.)

 

„A bolond szüzek által képviselt emberek nem képmutatók. Tisztelik és pártfogolják az igazságot, szeretik azokat, akik hisznek az igazságban, mégsem vetik alá magukat a Szentlélek munkájának. Nem estek a Sziklára, Krisztus Jézusra, és nem engedik, hogy régi természetüket szétzúzza. Akárcsak a köves talajjal ábrázolt hallgatók, szívesen hallgatják az Igét, de nem igazodnak elveihez. Az Ige hatása nem tartós az életükben. A Szentlélek csak akkor munkálkodik a szívünkben, csak akkor alakít új lénnyé, ha vágyunk erre, és hagyjuk, hogy a Lélek alakítson. A bolond szüzekként ábrázolt emberek azonban megelégszenek a felszínes cselekedetekkel. Nem ismerik Istent. Nem tanulmányozták jellemét, nincs közösségük vele. Ezért nem tudnak bízni Istenben, és hinni Igéjében. Istenszolgálatuk formasággá süllyedt.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, Találkozás a vőlegénnyel c. fej.)

 

Vajon mennyire illik ránk ez a jellemzés? Tudatosult-e bennem, hogy sok minden, amit értéknek gondoltam és az okos szüzekhez tartozás zálogának, az a bolond szüzekben is megvan? Hogy állok ugyanakkor azon dolgok tekintetében, amelyek náluk hiányoznak, és amiért bolondnak nevezi őket a Szentírás? Ha találva érezzük magunkat, akkor rendüljünk meg, de ne csüggedjünk: a tanítványok három és fél évig jártak a Mesterrel, mégis alapvető hiányosságaik voltak a krisztusi élet gyakorlatában, ezen belül egymás elhordozásában is, ami még az utolsó vacsorán is megmutatkozott. Mégis, alig ötven nap elég volt arra, hogy alkalmassá váljanak a korai eső kitöltetésére, és ezzel arra a munkára, amellyel Mesterük megbízta őket. Ennek a titka és feltétele az volt, hogy teljesen átadtak önmagukat és félretettek mindent, ami elválasztotta őket egymástól. Egyesültek a Mester szolgálatában és abban a vágyban, hogy ennek minél tökéletesebben megfeleljenek. Mi se latolgassuk emberileg, hogy mennyi ideje járunk már a hit útján és milyen kevésre jutottunk eddig, miközben az idők jelei arról győznek meg, hogy mindenek vége elközelgett. Ne engedjük, hogy Sátán az esetünk reménytelenségének gondolatával csüggesszen! Meglehet, hogy az életünk eddigi idejét nagyrészt eltékozoltuk, de ha mostantól szabályszerűen, Isten Fiába vetett hittel küzdünk, az életünket egészen neki átadva, akkor Ő rövid idő alatt is el tudja végezi bennünk azt, amit eddig nem engedtünk.

Mitől függ, hogy kire árad ki a késői eső?

 „Szentek legyetek, mert én szent vagyok…” (3Móz 11,44)

 

A Szentlélek kitöltetése és ezzel együtt Isten hitelesítő pecsétjének elnyerése csak akkor történhet meg az életünkben, ha Isten valósággal befogadhat bennünket a családjába, a szentek közösségébe. Ellen G. White-tól idézzük a következőket:

 

„Láttam, hogy senki sem részesülhet a »felüdülésben«, ha nem győzedelmeskedett minden gyengeség, büszkeség, önzés, világ iránti szeretet, minden rossz szó és cselekedet felett… Ránk bízták jellemhibáink gyógyítását, hogy tisztítsuk meg a lélek templomát minden szennytől. Csak ezután árad ki ránk a késői eső…” (Bizonyságtételek, V. köt., 214. o.)

 

„Amikor a hívők szívében Krisztus lakozik, amikor minden önzés kihalt, amikor a versengés, az elsőbbségre való törekvés megszűnik, amikor az egység és a megszentelődés utáni vágy uralkodik, amikor egymás iránti szeretetük meglátszik és érződik, akkor a Szentlélek kegyelmi zápora olyan bizonyossággal fog rájuk áradni, mint ahogy Isten ígéreteiből egy jóta vagy pontocska sem veszhet el.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., 167. o.)

 

„Ebben az életben kell elszakadnunk a bűntől a Krisztus engesztelő vérébe vetett hit által.” (A nagy küzdelem, 39. fej.)

 

„Amikor a harmadik angyal üzenete hangos kiáltássá erősödik, nagy erő kíséri a befejező munkát, és Isten hűséges népe részesülni fog ebben a dicsőségben. A késői eső megeleveníti és megerősíti őket, hogy megállhassanak a nyomorúság idején.” (The Seventh-day Adventist Bible Commentary, VII. köt., 984. o.)

 

„Megkérdeztem, mi eredményezte ezt a nagy változást. Az angyal így válaszolt: Ez a késői eső, a felüdülés az Úr színétől. A harmadik angyal hangos kiáltása.” (Early Writings, 271. o.)

 

A Szentlélek kitöltetése tehát nem arra képesít, hogy igazakká legyünk, hanem az igazakra töltetik ki annak érdekében, hogy el tudják végezni az utolsó nagy evangéliumhirdetés feladatát, és el tudják viselni a végső próbákat.

 

„Sátán le fogja győzni azokat, akik mentegetik és rejtegetik bűneiket, mert azok bevallatlanul és megbocsátatlanul bent maradnak a mennyei könyvekben. Minél hangzatosabb a hitvallásuk, és minél rangosabb a helyük, Isten annál súlyosabbnak ítéli eljárásukat, és nagy ellenségük diadala annál biztosabb. Akik halogatják az ítéletre való felkészülést, azok nem fognak elkészülni sem a nyomorúság idején, sem később. Esetük reménytelen.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 550–551. o.)

 

Összegzés:

1. A három angyal üzenete nem váltja egymást, hanem egymás után hangoznak fel, és a későbbiek csatlakoznak a korábbiakhoz. „Az első és második angyal üzenetét magában foglaló harmadik angyali üzenet a mi időnknek szól.” (Testimonies for the Church, VIII. köt., 197. o.)

2. Ezek az üzenetek nem vég nélkül hangzanak, a kegyelemidő lejárta véget vet nekik: „Amikor a harmadik angyal üzenetének hirdetése lezárul, Isten visszavonja kegyelmét a Föld törvényszegő lakóitól.” (A nagy küzdelem, 546. o.) A kegyelemidő lejárta után már sem helye, sem értelme nincs semmilyen figyelmeztetésnek, isteni üzenetnek. Annak lejárta előtt azonban annál inkább!

Jézus főpapi szolgálata: Ítélet „Isten házán”

 

A szentély és a vizsgálati ítélet tanát Isten népének jól kell ismernie. Meg kell értenünk, mit foglal magában nagy Főpapunk tisztsége és munkája. Különben soha nem lesz olyan hitünk, amilyenre most van szükség, és sohasem tudjuk betölteni azt a helyet, amelyet Isten nekünk szán. Minden egyes ember üdvözülhet, illetve elveszhet. (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A vizsgálati ítélet c. fej.)

 „Ugyanennek a hetedik hónapnak tizedikén az engesztelés napja van: szent gyülekezésetek legyen néktek, sanyargassátok meg magatokat, és tűzáldozattal áldozzatok az Úrnak.” (3Móz 23,27)

„És mondta nékem: Kétezer és háromszáz estéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” (Dn 8,14; 12,4)

Az évi ünnepkör

 

Az évi ünnepkör ünnepei (3Móz 23. fejezete) a megváltás nagy eseményeit vetítették előre. Az első három ünnep – a páska, a zsenge kéve bemutatása, majd a pünkösd – Krisztus első adventjéhez kapcsolódó események előképe volt: Krisztus kereszthalála, feltámadása, majd mennybemenetele nyomán a Szentlélek kitöltetése által teljesedett be. Az év második felének három ünnepe pedig a megváltási terv záró szakaszát foglalta magába: a kürtzengés, majd a nagy engesztelési nap, végül pedig a sátoros ünnep.

A kürtzengés ünnepe szorosan kapcsolódott az engesztelési naphoz: ennek közeledtére, a felkészülésre, bűnbánatra hívta fel a nép figyelmét. A nagy engesztelési napon a szentek szentjébe bevitt vérrel az egész évben oda áthárított bűnök eltörléséért járt közben a főpap. Ezt az ünnepet a zsidó írásmagyarázók is az ítélet előképének tartották. A nagy adventmozgalom teljesítette be a kürtzengés figyelmeztető felhívását, illetve amíg az ítélet le nem zárul, addig hangzania kell ennek az üzenetnek (lásd: Jel 14,6–7). Az engesztelési nap után öt nappal hosszabb (8 napos) örömünnep zárta le a jelképes ünnepek körét, amely a betakarítás, gyümölcsérés idejére esett. Előrevetítette a nagy aratást, Krisztus visszajövetelét, és az újjáteremtett Földön élők örömét, amikor „Isten sátora az emberekkel lesz”.

A nagy engesztelési nap végidőben bekövetkező valóságos beteljesedését jelentette ki Isten Dániel prófétának, egyértelmű utalásokkal, miszerint „az utolsó időre szól ez a látomás”. Ennek a próféciának a megértése indította el a nagy adventmozgalmat, és ahogyan az előző tanulmányban is láthattuk, a csalódás után rávezette a Krisztus-várókat a mennyei templomban folyó szolgálat igazságára.

 

„Mind Dániel próféciája (»Kétezer és háromszáz estéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága« – 8,14), mind az első angyali üzenet (»Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget, mert eljött az Ő ítéletének órája«) a vizsgálati ítéletre és a szentek szentjében szolgáló Krisztusra, nem pedig a népe megváltására és a gonoszok elpusztítására megjelenő Krisztusra hívta fel a figyelmet.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A szentek szentjében c. fej.)

Jézus főpapi szolgálata: A bűn naponkénti rendezése

„Örökkévaló rendtartás legyen ez nálatok: a hetedik hónapban, a hónap tizedikén sanyargassátok meg magatokat, és semmi munkát ne végezzetek, se a bennszülött, se a közöttetek tartózkodó jövevény. Mert ezen a napon engesztelés lesz értetek, hogy megtisztítson titeket, minden bűnötöktől megtisztultok az Úr előtt.” (3Móz 16,29–30)

 

„Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, és nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve… Azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül jelenik meg azoknak, akik őt várják üdvösségükre.” (Zsid 9,11–12,28)

 

A naponkénti engesztelési szolgálat a bűn naponkénti rendezését kívánta kifejezni. Isten megváltási tervében azonban a bűnt nemcsak naponta megbocsátani akarja. A jelképes főpapi szolgálat azt fejezi ki, hogy Isten szeretné végleg eltörölni a bűneinket, illetve teljesen kiiktatni azokat az életünkből. Mégpedig úgy, hogy semmilyen nyom ne maradjon utánuk: sem a szentélyben, sem a mennyei könyvekben. Azaz egyetlen figyelmeztető jelként maradnak meg örökre a bűneinkre emlékeztetőül Jézus golgotai áldozatának testi jelei, az „Ő hatalmának rejteke” (Hab 3,4).

„A naponkénti papi szolgálat legfontosabb része a személyekért végzett szolgálat volt. A bűnbánó bűnös áldozatát a sátor ajtajához vitte, és kezét az áldozati állat fejére helyezve megvallotta bűneit, így jelképesen áthelyezte azokat önmagáról az ártatlan áldozati állatra. Azután saját kezével leölte az állatot. Az állat vérét a pap bevitte a szent helyre, és a kárpit előtt elhintette. A kárpit mögött volt a frigyláda, amely a bűnös által megszegett törvényt tartalmazta. Ezzel a szertartással a bűnt a vér útján jelképesen áthárították a szentélyre… Ez volt a szertartások rendje napról napra, egész éven át. Izráel bűneit így áthárították a szentélyre, ezzel az tisztátalanná lett, és rendkívüli cselekményre volt szükség, hogy a bűnöket eltávolíthassák a szent helyről. Isten azt parancsolta, hogy a sátor mindkét helyiségéért végezzenek engesztelést, csakúgy, mint az oltárért: »Hintsen arra a vérből az ujjával hétszer: így tegye tisztává, és így szentelje meg azt Izráel fiainak tisztátalanságaitól.« (3Móz 16,19)

Azt a kecskebakot, amelyre az első sors esett, le kellett vágni bűnáldozatként a népért. A főpapnak be kellett vinni a vért a kárpiton belül lévő helyiségbe, és rá kellett hintenie a kegyelem trónjára. »Így szerezzen engesztelést a szent helynek Izráel fiai tisztátalanságai és vétkei miatt, mindenféle bűnei miatt, így cselekedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttük van, tisztátalanságaik közepette.« (3Móz 16,16) (…)

Amíg a bakot nem küldték el, a nép nem tekinthette magát a bűnei terhétől szabadnak. Minden embernek meg kellett sanyargatnia magát, míg az engesztelés szertartása folyt. Minden munkájukat félre kellett tenniük. Izráel egész gyülekezete ünnepélyes megalázkodásban töltötte el az engesztelés napját Isten előtt, imádsággal, böjtöléssel és szíve vizsgálatával.

Az engeszteléssel kapcsolatban fontos igazságokat tanult meg a nép az évenkénti szolgálat által. A bűnáldozatokban, amelyeket az év folyamán bemutattak, a bűnös helyett helyettest fogadtak el – az áldozati állat vére azonban nem nyújtott teljes engesztelést a bűnért. Csak eszköz volt, amellyel a bűnt átvitték a szentélybe. A vér feláldozásával a bűnös elismerte a törvény tekintélyét, megvallotta törvényszegését, és kifejezte hitét abban, aki majd elveszi a világ bűneit – de ezzel még nem szabadult meg teljesen a törvény kárhoztatásától. Az engesztelés napján a főpap – miután átvette a gyülekezetért való áldozatot – bement a szentek szentjébe a vérrel, és ráhintette a törvény táblái felett lévő kegyelem trónjára. Így tett eleget a törvénynek, amely a bűnös életét követelte. Azután a főpap közbenjárói jellegének megfelelően magára vette a bűnöket, és miután elhagyta

a szentélyt, magával vitte Izráel bűnének terhét. A szent sátor ajtajánál kezeit a kecskebak fejére tette, és megvallotta felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit, s ráhelyezte azokat a bak fejére (3Móz 16,21). Amikor a kecskebakot, amely ezeket a bűnöket hordozta, elküldték, úgy tekintették, hogy magával vitte minden bűnüket, és a nép megszabadult azoktól. Így végezték a szolgálatot a »mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának« mintájára (Zsid 8,5).” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, A szentély szolgálata c. fej.)

 

„A főpapi szolgálat nem ellentétes a papi szolgálattal, hanem meghaladja azt… Továbbra is »nyitott« a kegyelem ajtaja a megtérni kívánó bűnösök számára. Bezárul azonban az igazságot ismerők közül azok előtt, akik hitetlenségük és bűnhöz való ragaszkodásuk miatt elutasítják, hogy együttműködjenek Istennel a megváltási terv záró szakaszában.” (Bibliai tanítások kiskátéja, 265. o.)