Reformáció: Milyen a világ állapota ma?

Vajon a Biblia iránti hitet nem rombolta le a "magasabb rendű kritika" és korunk bölcselkedése, ahogyan Krisztus idején a hagyomány és a rabbinizmus? Most nem éppúgy a kapzsiság, a becsvágy és a szórakozás vágya tartja rabságban az emberek szívét, mint akkor? Az állítólagos keresztény világban - még Krisztus állítólagos egyházában is - milyen kevés embert irányítanak a keresztény elvek! Az üzleti, a társadalmi és a családi életben, még vallásos körökben is, milyen kevesen teszik Krisztus tanításait a mindennapi élet szabályává! Nem igaz-e az, hogy "az igazság messze áll… az egyenesség nem juthat be… és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz" (Ésa 59,14-15)?

A bűncselekmények járványszerűen terjednek, amit minden gondolkodó, istenfélő ember rémülten vesz tudomásul. Nincs olyan emberi toll, amely le tudná írni az eluralkodó romlottságot. Minden nap újabb meglepetéssel szolgál: újabb politikai viszályok, megvesztegetések és csalások. Minden nap magával hozza az erőszakos cselekmények, törvénytelenségek, az emberi szenvedéssel szembeni közömbösség, az élet brutális, ördögi pusztításának elszomorító híreit. Minden nap az elmebetegségek, gyilkosságok, öngyilkosságok szaporodásáról tanúskodik. Ki vonná kétségbe, hogy a sátáni erők növekvő aktivitással munkálkodnak az emberek között, hogy megzavarják és megrontsák a gondolkodást, beszennyezzék és tönkretegyék a testet?
És miközben a világ tele van ezekkel a veszedelmes dolgokkal, az evangéliumot nagyon sokszor olyan közömbösen mutatják be, hogy nem sok hatást gyakorol az emberek lelkiismeretére és életére. Az emberek szíve mindenütt kiált valami után, ami hiányzik nekik. Olyan erőre vágynak, amellyel le tudják győzni a bűnt, olyan erőre, amely megszabadítja őket a gonoszság fogságából, s egészséget, életet és békességet ad. Sokan, akik egyszer már ismerték Isten szavának erejét, de egy ideig Isten nélkül éltek, most vágynak Isten jelenléte után.
A világnak ma is szüksége van arra, amire ezerkilencszáz évvel ezelőtt volt: Krisztus megismerésére. Nagy reformációs munkára van szükség, és csak Jézus Krisztus kegyelme által lehet véghezvinni a fizikai, szellemi és lelki helyreállítást." (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 153. o.; A nagy Orvos lábnyomán, 90. o.)

Reformáció: Krisztus zászlóvivői

 A történelem kiemelkedő eseményeinek izgalmas világába kalauzol el Ellen G. White: Krisztus zászlóvivői című könyve (a szerző A nagy küzdelem címen megjelent művének első fele). A keresztény egyház kialakulását követően mind többen és többen álltak Krisztus zászlaja alá. Először csodálkozás és megvetés volt az osztályrésze azoknak, akik bátran vállalták Krisztus nevét. Csakhamar azonban véres üldözés kezdődött. A veszély mégsem szabott gátat az evangélium terjedésének, sőt, több helyre eljuttatta azt.

A reformáció évszázadait áttekintve megismerkedhetünk névtelen hívők és kimagasló egyházi személyiségek életének fontos eseményeivel, miközben régi korok élet-halál harcának nehéz döntéseire vetődik a fény. A reformátorok fordulatos életéről olvasva látjuk, hogy nem addig ismeretlen tanítás hírnökei voltak, hanem Isten Szentlelke vezetése nyomán újra felfedezték azt, ami mindig is központi tanítása volt a Bibliának. Isten nagyszerű emberek hűséges serege által gondoskodott arról, hogy üzenete szüntelen hallható legyen.
Mi volt a bátor hitvallók titka? Mi tette képessé őket arra, hogy saját életüknél is jobban ragaszkodjanak Isten szavához? Ha feltárulnak a Szentírás lapjai, Isten szeretete lebilincselő erővel keríti hatalmába azokat, akik vállalkoznak megismerésére, dacolva előítéletekkel, tiltással, életveszélyes fenyegetéssel. Aki pedig önkinyilatkoztatásából igazán megismeri Krisztust, annak életében új értékrend áll fel. Felejthetetlen olvasmányt talál e könyvben a Szentírás jó ismerője, de az is, aki még kevéssé jártas a Bibliában.

Reformáció: Luther Márton a reformátor

 

Az 1483. november 10-én a németországi Eisensteinben született Luther Márton a hagyomány szerint egy fogadalom következtében került kolostorba. Fiatal korában nagy viharba került, Szent Annához fohászkodott, megfogadva, hogy ha azt a természeti katasztrófát túléli, szerzetes lesz. Apja rosszallása ellenére állta a szavát, és az erfurti ágoston-rendi kolostorba vonult. Későbbi feljegyzéseiből tudjuk, hogy milyen nagy fizikai és lelki erőfeszítéseket vállalt annak érdekében, hogy a szerzetesi életformának megfeleljen, és Istennek tetsző életet éljen. Legtöbb cselekedetét és gondolatát a szorongás és az Istentől való félelem vezérelte. Rendfőnöke, Staupitz, megértő módon viszonyult Lutherhez, és szellemi képességeit felismerve további teológiai tanulmányokra ösztönözte.

Luther szerepe a vallási párbeszédekben;
viszonya a reformáció többi irányzatához

  Luther azon álláspontját, amit a fellázadt parasztok felé tanúsított és a kompromisszum, amit a fejedelmekkel kötött, több oldalról is ellenszenvet váltott ki. Másik oldalról Luther még mindig a reformáció "nyomása" alatt állt, hiszen a római katolikus oldal nem csak teológiailag hanem politikailag is támadta. Luther ezen hozzáállása népszerűsége rovására ment, egyre több korábbi követője hagyta el.

Már 1524-26 között volt egy vitája a híres holland humanistával, Rotterdami Erasmusszal. A vita alapkérdése az volt, hogy van-e az embernek szabad akarata az Istenhez forduláshoz, vagy már a hívás is Isten munkája az emberben. Ez a vita áthidalhatatlan szakadékot teremtett a humanizmus és Luther között.

A folyamatos katolikus támadások miatt a svájci és németországi reformáció egységesítése már az Ágostai Hitvallás megfogalmazása előtt fontos volt. Luther és Zwingli az ún. "martburgi kollokviumon" egyeztették nézeteiket. Tanításukat 14 pontba foglalták össze. Ebből 13 és fél pontban megegyeztek, de az úrvacsora kérdésében nem jutottak egyességre. A találkozás után Luther e szavakkal állt föl az asztaltól: "Más lélek van tibennetek!". A reformáció két ágának egyesülése meghiúsult.

Luther és Melanchthon éles szavakkal fordultak 1534/35-ben a münsteri újrakeresztelő birodalom ellen. A birodalmat és a várost leverték, a vezérek tetemei több évig az egyik templomtoronyra szerelt vasketrecben voltak láthatók.

Luther utolsó évei(1540-46)

"Gyenge vagyok, nem bírom tovább."

Luther utolsó éveit különböző betegségek nehezítették. Ezenkívül erősen megviselte Magdaléna nevű leánya halála 1542-ben.

Az utolsó években Luther vallási türelme egyre fogyott. A zsidók ellen féktelen kirohanásai voltak. Pedig õ írta korábban a "Hogy Jézus Krisztus is zsidónak született" című művét, amelyekben Jézus zsidó mivoltát emelte ki. Egy keletről érkezett beszámolóban arról hallott, hogy Morvaországban a zsidók saját hitükre térítgetik a jóakaratú polgárokat. Luther teljesen felháborodott ezen, és megírta "A zsidókról és hazugságaikról" című könyvét 1543-ban.

A kúria elleni harcai Luthert elfárasztják. Élete vége felé egyre élesebb szavakkal támadja a pápaságot, amely nem hajlandó észrevenni hibáit. Luther teljesen lemond róluk, amikor 1545-ben, egy évvel a halála előtt megírja "Az Ördög alapította római pápaság ellen" című munkáját. Ebben a munkájában a pápát már Antikrisztusnak bélyegzi.

Tanárságát a wittenbergi Egyetemen szinte élete végéig folytatta, az utolsó előadását az alábbi szavakkal fejezte be: "Ich bin schwach, ich kann nicht mehr.", vagyis "Gyenge vagyok, nem bírom tovább!"

Luther halála (1546)

A betegségek gyötörte Luther 1546. január 17-én indult utolsó utazására szülővárosába, Eislebenbe, ahol az egymással veszekedő mansfeldi grófokat akarta kibékíteni. A békítési szándékát siker koronázta, a civakodó testvérek kiegyeztek.

Luthernek már nem volt több ereje Wittenbergbe hazautazni. 1546. február 18-án eljutott oda, ahová égész életében vágyódott, Krisztus kebelére. A halálos ágyán ekképp imádkozott: "A kezedbe ajánlom lelkemet. Te váltottál meg engem, Te hűséges Istenem!" A meditációját e szavakkal fejezte be: "Koldusok vagyunk, ez így igaz!"

Négy nappal később nagy gyászmenet hozta a lázadó reformátor holttestét Wittenbergbe. Február 22-én temették el oda, ahonnan "pályafutását" elkezdte: a wittenbergi vártemplomba.

Reformáció: Búcsúcédula - Bűnbocsátó cédulák

 Luthert az úgynevezett bűnbocsátó cédulákkal kapcsolatos egyházi magatartás késztette arra, hogy radikális tanaival a szélesebb nyilvánosság elé lépjen. A középkori egyház búcsú [római katolikus fogalom és gyakorlat: a bűnök erkölcsi jóvátételének eszköze, a bűnökért járó büntetésnek részbeni vagy teljes elengedése, a megtisztulás egyik lehetősége; a bűnbocsánat szentségéhez kötődik] felfogása az volt, hogy az elkövetett bűnökre bizonyos igazolások megvásárlásával feloldozást lehet nyerni. Az így befolyt pénzből a Vatikán a római Szent Péter Székesegyház építését kívánta finanszírozni. A bűnbocsátó cédulákkal kapcsolatos visszaélések különösen is egy Tetzel János nevű szerzetes nevével fonódtak össze. Ennek felismerése arra ösztönözte Luthert, hogy nyilvános tézisekben foglaljon állást a búcsúk ügyében, és általában az egyház életének kérdéseiben. A hagyomány szerint 95 tételét úgy hozta nyilvánosságra, hogy azokat kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára 1517. október 31-én. Ehhez a naphoz köthető a reformáció kezdete.

Watch | Facebook

Reformáció a 16. században

                            Kálvin János

(1509 - 1564)

A reformáció a 16. században, Nyugat-Európában a katolikus egyház hibáinak bírálatával és hibáira való reakcióként indult mozgalom. A 15–16.                                századokban

végbemenő gazdasági, társadalmi és politikai változások, a reneszánsz és a humanizmus eszméinek elterjedése következtében megváltozott a vallással kapcsolatos magatartás. Egyre fokozódott a katolikus egyház bírálata. Luther Márton először az általa megfogalmazott 95 tézissel hívta fel a figyelmet a hibákra, majd fokozatosan távolodott el a római vezetéstől. Ezzel egyidőben Ulrich Zwingli, majd Kálvin János Svájcban is elindította új, független vallási mozgalmát. E mozgalmak tagjait a pápasággal szembeni tiltakozás („protestálás”) miatt protestánsoknak nevezték, a kereszténységnek ekkor kialakuló nagy ága a protestantizmus. A reformáció egyes irányzatainak szétválása a különböző protestáns egyházak, felekezetek kialakulásához, majd megerősödéséhez vezetett. Ezek közül az evangélikus egyház (más néven lutheránus egyház) és a református egyház a legismertebbek. Befolyása megtartása érdekében a katolikus egyház az ellenreformációval válaszolt.

Zwingli irányzata

Ulrich Zwingli Svájc németlakta részén élő pap volt, aki Lutherrel egyidőben lépett fel az egyházi reformokért. 1519-ben a zürichi főtemplom lelkésze lett. Miután 1523-ban eretneknek nyilvánították, a zürichi városi főtanács 600 egyházi és világi személy részvételével nyilvános vitát hirdetett Zwingli és ellenfelei között. A konstanzi püspök képviselője itt Zwingli tételei ellenében csupán a hagyomány és a zsinatok tekintélyét állította szembe, ezért a főtanács Zwinglit nyilvánította győztesnek. Egy újabb győztes vita eredményeként végül teljes győzelmet aratott Zwingli tanítása. A templomokból a képeket, szobrokat, oltárokat eltávolították, majd a misét eltörölték, és helyette az úrvacsorát fatányérokról és fakupákból két szín alatt szolgáltatták ki. Zwingli reformátori tanítása Luther tanaival jórészt egyezett, azonban egyes pontokban voltak közöttük eltérések is. A fő eltérés az úrvacsorai tanára nézve volt, valamint a szertartásokat és az egyházkormányzatot illetően. Zwingli kiküszöbölt az egyházból minden külsőséget, kezdetben még az orgonát is, az egyház legfőbb kormányzó hatóságaként pedig a nép szabad választása folytán létrejött világi hatóságot ismerte el. Prédikációi hatására a reformáció ügye nemcsak Zürichben, de Bernben és a gazdagabb és műveltebb német kantonban is nagy lendületet vett. Az öt szegényebb „őskanton” ugyanakkor határozottan ellenzett minden újítást. 1531-ben háború tört ki a katolikus és a reformokat támogató kantonok között. Az ütközetben a katolikusok győztek, és Zwingli is elesett a csatatéren, a reformáció általa megindított svájci térhódítása azonban folytatódott.