Hűség üldözés idején

 A kereszténység korai évszázadaiban az egyház gyorsan növekedett a bebörtönzések, kínzások és üldözések ellenére is. A hűséges hívők teljes mértékben átadták magukat Krisztusnak, beteltek Szentlélekkel és határozottan hirdették az Igét. Sokak élete megváltozott, tízezerszám tértek meg az emberek.

A tanítványokat fenyegették (ApCsel 4:17), bebörtönözték (ApCsel 5:17-18), üldözték (ApCsel 8:1), végül meg is ölték (ApCsel 7:59; 12:2), a Szentlélek hatalma által mégis bátran hirdették a feltámadt Krisztust, a gyülekezetek pedig szaporodtak Júdeában, Galileában és Samáriában (ApCsel 9:31).

A pokol erősségei megremegtek, Sátán láncai megtörtek. A pogány babonaságot eloszlatta a feltámadt Krisztus hatalma. Az elsöprő túlerővel szemben győzött az evangélium. A tanítványok többé nem bújtak el a felházban. A félelem elillant, mint egy árnyék, helyette hit töltötte be a szívüket. Egyetlen pillantás a feltámadt Úrra megváltoztatta az életüket. Jézus új okot adott nekik az életre. Nemcsak a nagy misszióparancsot kapták tőle:És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek. (Mk 16:15), hanem a biztos ígéretet is: "De erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában és a föld legvégső határáig" (ApCsel 1:8, ÚRK).

Az evangélium a föld legtávolabbi zugaiba is eljutott "Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangyéliom reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt; amelynek lettem én, Pál, szolgájává." (Kol 1:23). János az 1. század végén halt meg, az apostolok közül utolsóként, de mások felvették az igazság fáklyáját, hirdették az élő Krisztust. Az ifjabb Plinius, a mai Törökország északi partvidékére tehető Bithünia római provinciájának kormányzója Kr. u. 110 körül írt egy levelet Trajánusz császárnak. Kijelentésének azért nagy a jelentősége, mert mintegy nyolcvan évvel a kereszt után írta. A kormányzó beszámolt a hivatalos eljárásokról, amelyeket azért indított, hogy felkutassa és kivégezze a keresztényeket. Elmondta, hogy "mindenféle korú, rangú és nemű embert feljelentenek, és ez így is fog folytatódni. Ennek a babonaságnak [a kereszténységnek] a ragálya nemcsak a városokban, hanem a falvakban, vidéken is elterjedt" (Henry Bettenson: Documents of the Christian Church. New York, 2011, Oxford University Press, 4. o.).

A keresztény egyház gyors ütemben növekedett, az ördög legádázabb támadásai ellenére is.

"Az evangélium tovább terjedt, és követőinek száma nőtt. Behatolt még a római sasok számára megközelíthetetlen területre is. Egy keresztény, aki vitába szállt az üldözést szorgalmazó pogány uralkodókkal, ezt mondta: ťHa meggyilkoltok, megkínoztok, elítéltek bennünket... Igazságtalanságotok tanúsítja, hogy ártatlanok vagyunk... Kegyetlenségtekből nincs... hasznotok. Ez még inkább vonzott másokat meggyőződésükhöz. ťMinél több embert kaszaboltok le közülünk, annál többen csatlakoznak hozzánk. A keresztények vére magvetés" (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 

"A titokzatos gondviselés, amely engedi, hogy az igazak szenvedjenek a gonoszok kezétől, elbizonytalanít sok gyenge hitű embert. Egyeseknek még az Istenbe vetett bizalma is megrendül, mert Isten eltűri, hogy a legbecstelenebb embereknek jól menjen a dolguk, míg a legjobbak és legerkölcsösebbek e gonoszok kegyetlenségétől szenvednek és gyötrődnek. Miként tűrhet el Isten, aki igazságos és irgalmas és akinek a hatalma végtelen, ilyen igazságtalanságot és sanyargatást? - kérdezik. Ez a probléma nem ránk tartozik. Isten elég bizonyítékát adta szeretetének. Nem szabad kételkednünk jóságában csak azért, mert nem értjük intézkedéseit" (i. m. 41-42. o.).

Jeruzsálem pusztulása

 

Az Olajfák hegyéről Jézus megtört szívvel tekintett Jeruzsálem városára. "Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt" (Jn 1:11, ÚRK). Minden lehetőt megtett, hogy megmentse népét szeretett városuk pusztulásától.

Népe iránti szeretete a szívéből fakad. Újból és újból, szeretettel kérlelte őket, hogy bánják meg bűneiket, fogadják el a kegyelem nagylelkű ajánlatát.

Nehéz egy olyan eseményt értelmezni Isten szeretetteljes jellemének fényé­ben, mint Jeruzsálem pusztulása. A történelemből tudjuk, hogy több tízezren haltak meg, amikor Titusz, római tábornok seregével a város ellen vonult. Jeruzsálemet lerombolták. Férfiakat, nőket és gyerekeket kaszaboltak le. Hol volt Isten, amikor ennyire szenvedett a népe? A válasz egyértelmű, mégsem könnyű teljesen felfogni. Megtört szívvel, könnyes szemmel figyelt. Évszázadokon át próbálta elérni népét. Amikor fellázadtak szeretete ellen, elveszítették az isteni védelmet. Az Úr nem mindig lép közbe, hogy korlátozza a nép döntéseinek következményeit. Engedi, hogy a lázadás természetes következményei kibontakozzanak. Nem Isten mészárolta le az ártatlan gyerekeket Jeruzsálem pusztulásakor. Tragikus halálukat Sátán okozta, nem Isten. Az ördög örömét leli a háborúban, mert felkorbácsolja az emberi szív legsötétebb szenvedélyeit. Az évszázadok során az volt a célja, hogy megtévesszen és pusztítson, majd Istent kárhoztassa gonosz tettei miatt.

Jól tesszük, ha felidézzük, hogy a Kr. u. 70 körül Jeruzsálemben lakó keresztények nagy része zsidó háttérből származott. A szerető Isten meg akarta tartani a lehető legtöbb ember életét. Ezért mondta nekik, hogy el kell hagyniuk a várost, ha közeleg a római sereg.

Isten irgalma, kegyelme, gondviselése és jövőismerete egyértelműen kitűnik a Jeruzsálem pusztulásához vezető eseményekből. Cestius Gallus római seregei körbevették a várost. Amikor úgy tűnt, hogy mindjárt megindul az ostrom, váratlanul visszavonultak. A zsidó seregek utánuk eredtek és nagy győzelmet arattak. Amikor a rómaiak menekülni kezdtek és a zsidók a nyomukba eredtek, a jeruzsálemi keresztények a Jordánon túlra, Pellába futottak.  "A várakozó keresztények megkapták az ígért jelet, és most itt volt az alkalom mindazok számára, akik a Megváltó figyelmeztetését komolyan vették. Az események úgy alakultak, hogy sem a zsidók, sem a rómaiak nem gátolhatták meg a keresztények menekülését" (Ellen G. White: A nagy küzdelem.

Isten mindenható, és úgy uralkodik a földi események felett, hogy végül beteljesíti tervét. Bár emberi döntéseink miatt időnként felülírja eredeti szándékait, végül valóra válik az, amit bolygónkkal tervezett. Alkalmanként a népre nehézség, üldözés, bebörtönzés és halál vár Krisztus ügyéért, de Isten megtartja egyházát még a legnehezebb körülmények között, Sátán legádázabb támadásai alatt is.

"Sátán hiába próbálta erőszakkal megsemmisíteni Krisztus egyházát. Nem szűnt meg a nagy küzdelem, amelyben Jézus tanítványai feláldozták életüket, amikor ezek a hűséges zászlóvivők elhullottak őrhelyükön. Vereségük győzelem volt. Isten munkásait megölték, de az ügy biztosan haladt előre" (Ellen G. White: A nagy küzdelem.1-2 fejezet

Az evangelizáció legnagyobb kihívása, hogy el beszélünk egymás mellett

 

Paul Tillich evangélikus teológus szerint az egyház azért szigetelődik el a világban, mert olyan kérdésekre válaszol, amit senki nem tesz fel. Az evangelizációs előadások, a bibliai szemináriumok és szórólapok csupa olyan témáról szólnak, melyek kívül esnek a ma emberének érdeklődési körén. Amikor hallgatom vagy olvasom azokat az anyagokat, amit – mint a tizenkilencedik századi evangelizáló mozgalmak hagyatékát – még mindig széles körben használunk, az a benyomásom, hogy ott állunk kezünkben egy válasszal, és fohászkodunk, hogy bár valaki feltenné a válaszhoz illő kérdést! De a kérdés rendszerint nem hangzik el, és így az ősidőkből örökölt válaszok üres, értelmetlen frázisok maradnak. Ha már Paul Tillich nevét említettem, elmondom, hogy ő az evangélium hirdetését úgy képzelte el, hogy egyik fülünkkel halljuk kétségbeesett polgártársaink jajkiáltását, a másikkal meghallgatjuk Istennek a Szentírásban adott feleletét, és a kettőt összekötjük egymással. A mai ember egzisztenciális rettegését és kétségbeesését, és az evangéliumban található válaszok összekapcsolását, Tillich „korrelációnak”, magyarul az összefüggések megtalálásának nevezte. Egy másik protestáns lelkipásztor, az amerikai Timothy Keller ugyanerről beszélt, de nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Ennek köszönhetően a New York központjában élő szekularizált emberekből egy több ezer tagú gyülekezetet alapított. Keller hat szempontra hívta fel a figyelmet, ami nemcsak gyakorlatias, hanem a bibliai alapelvekre épül, ezért közel áll az olyan – általunk is hangoztatott fogalmakhoz –, mint a „jelenvaló igazság” vagy az „időszerű üzenet”

1. HASZNÁLJUNK ÉRTHETŐ ÉS KÖVETHETŐ SZAVAKAT! Ez nem egyenlő azzal, hogy elbagatellizáljuk és komolytalanná tesszük az üzenetet. Nem! Az evangélium komoly dolog, ezért nem lehet a tréfa áldozatává, mert akkor mi is úgy járunk, mint a bibliai Lót, akinek a figyelmeztetését még saját vői is tréfának vették (1Móz 19,14). Egyszerűen arról van szó, hogy minden hivatásnak van egy olyan belső szóhasználata, amit a kívülálló nem ért. Le kell tehát fordítani neki az üzenetet egy olyan nyelvre, amit meg tud érteni.

2. HIVATKOZZUNK OLYAN TEKINTÉLYEKRE, AKIKET ISMERNEK, ÉS TISZTELNEK AZ EMBEREK! Ezek lehetnek keresztény kortársaink, akiknek a műveit sokan olvassák, és hitelesnek tartják. Lehetnek köztiszteletben álló gondolkodók, írók, művészek, akik nem keresztények, még az is lehet, hogy nem is vallásosok, de olyan értékeket képviselnek, ami összhangban van üzenetünkkel. Ellen G. White a „Nevelés” című könyvben arról ír, hogy az igazság napjának minden sugara Istentől száll alá, még akkor is, ha ezt egy pogány filozófus mondta ki. Pál apostol is olyan tanítókra hivatkozott az athéni hallgatóság előtt, akiket ismertek és tiszteltek (ApCsel 17,26-28).

3. MUTASSUNK BE A KERESZTÉNY HIT SZILÁRD ALAPJAIT! A bibliai hit igazságát alátámasztja, egyebek mellett a belső összhang (koherencia), amit a Szentírásban látunk. Ahogy Jézus Krisztus mondta, Istennél igen az igen, a nem pedig nem, mert a tekervényes magyarázatok, és a sötét labirintus, amibe a hamis tanítók becsalogatják az embereket, a gonosztól van (Mt 5,37).

4. KEZELJÜK MEGÉRTÉSSEL AZ EMBEREK KÉTELYEIT ÉS ELLENVETÉSEIT! A kételkedés emberi dolog, milyen jó lett volna, ha Éva kételkedett volna a kígyó jóhiszeműségében! Ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberekben felmerülő kételyeket. Sőt, meg kell tisztelni őket azzal, hogy komolyan vesszük, és empátiával kezeljük a kérdéseket, amelyek az üzenet kapcsán felmerülnek bennük. Válaszoljunk őszintén, hitvalló módon, „szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel” (1Pét 3,14-16). Mondjuk el, hogy miért tartjuk észszerűnek a Jézus Krisztusba vetett bizalmat akkor is, ha ma még nem minden kérdésben látunk tisztán.

5. ŐSSZINTÉN BESZÉLJÜNK AZ EVANGÉLIUM ÉS A KULTÚRA KÖZÖTTI FESZÜLTSÉGRŐL! Az evangéliumi kereszténység a kulturális szembenállás lelkisége, Jézus tanítványai „nem e világból valók” (Jn 17,16). Azáltal, hogy hiszünk Jézus Krisztusban mélyreható változás áll be életünkben. Ezen a ponton bemutathatjuk, hogy az örök élet, amit Krisztusban kapunk, olyan biztonságérzetet nyújt nekünk, amit a világi kultúrától nem kapunk meg. Kulturális feszültséget jelent a szombat, mert az ember ragaszkodik hozzá, hogy elfoglalja magát, nyüzsög, mert úgy érzi, hogy az elfoglaltságok száma határozza meg a fontosságát. Krisztus azonban felszabadított minket a saját fontosságunk feletti aggodalom terhei alól, mert halálával megmutatta, hogy az embert nem a földi sikerek, hanem az az ár teszi fontossá, amit Krisztus a kereszten fizetett érte (1Pét 1,17-21). Az ember értéke önmagában van, nem abban, amit létrehoz, vagy, amit elfogyaszt.

6. ŐRIZZÜK MEG AZ EGYENSÚLYT A KÜLSŐ ÉS A BELSŐ MOTIVÁCIÓ KÖZÖTT! Előbbit a parancsolatok által kapjuk, melyek engedelmeskedünk, mert elismerjük Isten tekintélyét. Széles körben használjuk a motiválásnak ezt a módját az igehirdetésben, de van egy másik is: ez úgy szól, azért teszem ezt, mert ez jó és áldott dolog. Ez illik azokhoz, akik egy olyan jó közösséghez tartoznak, mint Isten családja. Mindkettő egyformán fontos a krisztuskövetésben a külső és a belső késztetés is. Önmagában egyik sem elegendő.

És, ami a legfontosabb: Jézus Krisztus az „út, az igazság és az élet”, a keresztény hit egy életpálya, nem kikapcsolódás, hobbi, szórakozás, kaland, hanem egy olyan életút, amit az igehirdetés külső és a Szentlélek belső késztetésével tudunk bejárni. Ennek az útnak az első szakaszán a hit, remény és szeretet vezet át minket, a beteljesedés pedig akkor lesz, amikor Jézus hazavisz bennünket, és már nem marad más, csak a mindörökké tartó szeretet (1Kor 13,13). Ezt jelenti az evangélium kontextusba helyezése, vagy ahogy Paul Tillich mondta létbizonytalanságban élő ember és a megmenő szeretet közötti összhang bemutatása.

Dr Jozsef Szilvasi

William Miller: Egy amerikai reformátor

 

Biblia tanulmányozása során erősödött meg a hite, hogy Jézus hamarosan, még az ő életében visszatér. Hirdetni kezdte ezt az üzenetet, amivel egy mozgalmat indított. A mozgalomra nagy csalódás következett, azonban sok ember előtt olyan bibliai igazságokat tártak fel, amelyek egészen máig időszerűek. 

(Jn 14:1-3.) /RÚF/ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! (2) Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? (3) És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.  Érthető, hogy Krisztus visszajövetelének hite miért kelt reményt és örömet a hívő keresztényekben. Arra az időre mutat előre, amikor már nem lesz többé betegség, szenvedés és halál. Véget ér majd a szegénység, az igazságtalanság és az elnyomás korszaka, mint ahogy a küzdelemé, a harcé és a háborúé is. Előrevetíti minden kor megváltottainak békés, boldog, örök életét, amit Krisztussal tölthetnek.

 A Szentírás tanulmányozása közben Miller megértette, hogy Krisztus jobban szereti őt, mint azt valaha gondolta. Kezében egy tollal és egy jegyzetfüzettel kezdte el olvasni a Bibliát Mózes első könyvétől. Elhatározta, hogy nem halad gyorsabban, mint ahogy az adott szakaszokat megérti. Hagyta, hogy a Biblia magyarázza önmagát, igét igével vetett össze, és így feltárultak előtte a Biblia titkai.

(Jel 1:1-3.)/RÚF/   Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki, hogy megmutassa szolgáinak mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie, és amelyet angyalával elküldve kijelentett szolgájának, Jánosnak. (2) Ő pedig bizonyságot tett Isten igéjéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, mindenről, mit látott. (3) Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van.   

A prófétai könyvek szimbólumai nem bezárt titkok. A szerető Isten azért adta a prófétai kijelentéseket, hogy felkészítsen a világban hamarosan kibontakozó eseményekre. William Miller megértette, hogy a prófécia magyarázza legjobban önmagát. A Biblia világosan rámutat a szimbólumok jelentésére. A fenevadak királyokat vagy országokat jelképeznek (Dán 7:17, 23.) a szél pusztítást jelöl (Jer 49:36.) a víz pedig népeket vagy nemzeteket. (Jel 17:15.) Az asszony az egyház szimbóluma.

Dániel és Jelenések idői próféciáinak is szimbolikus a nyelvezete, amely szerint egy prófétai nap egy valós évet jelöl. (4Móz 14:34.)/RÚF/  Negyven napig tartott, míg kikémleltétek azt a földet: most negyven évig bűnhődjetek a napok száma szerint, egy-egy napért egy-egy esztendőt, hogy megtudjátok, milyen az, amikor én ellenkezem veletek. (Ez 4:6.)/RÚF/ Ha ezt letöltötted, másodszor feküdj a jobb oldaladra, és szenvedd el Júda házának a büntetését negyven napig. Egy-egy évet egy-egy napban adtam meg.) William Miller ezeket a bibliamagyarázati elveket alkalmazva meglepetten azt gondolta, hogy Krisztus visszatérésének az idejét fedezte fel.

William Miller megfigyelte, hogy a próféták által megjövendölt események pontosan teljesedtek: Ábrahám leszármazottainak négyszáz éves egyiptomi tartózkodása, Izrael negyven évig tartó pusztai vándorlása, Izrael hetven éves fogsága és az Izraelnek adatott hetven hét (1Móz 15:13.) /RÚF/  Ekkor az Úr azt mondta Abrámnak: Tudd meg, hogy a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék: rabszolgákká teszik és nyomorgatják őket négyszáz évig.  

4Móz 14:34.) /RÚF/Negyven napig tartott, míg kikémleltétek azt a földet: most negyven évig bűnhődjetek a napok száma szerint, egy-egy napért egy-egy esztendőt, hogy megtudjátok, milyen az, amikor én ellenkezem veletek.  Jer 25:11.) /RÚF/Ez az ország szörnyű romhalmazzá lesz, és ezek a népek Babilónia királyának fognak szolgálni hetven esztendeig. 

2300 nap Dániel 8:14 versben Miller tanulmányozta a próféciákat, igét igével összevetve. Arra a következtetésre jutott, hogy mivel az egész Bibliában felfedezhető az isteni menetrend, lennie kell Urunk második eljövetelére vonatkozó idői meghatározásnak is.

  William Miller elfogadta azt az általános nézetet, ami szerint a „szentély megtisztítása” a föld tűz általi megtisztítását jelenti. Szorgalmasan kutatta a Szentírást, hogy jól értse ezt a kiemelkedően fontos eseményt. Felfigyelt rá, hogy összefüggés van Dániel 8. és 9. fejezetei között. „Gábriel, magyarázd meg neki a látomást!” (Dán 8:16,) – hangzik a felszólítás. Dániel 8 látomásából a fejezet végére csak a kétezerháromszáz napról szóló rész maradt magyarázat nélkül (lásd Dán 8:27). Az angyal később visszatért Dánielhez, és elmondta: „azért jöttem el, hogy a helyes megértésre tanítsalak” (Dán 9:22) ÚRK; lásd még 9:23, 25-27). Segített, hogy a kétezerháromszáz nap értelmet nyerjen.

Miután az angyal meghagyta Dánielnek: „vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást!” (Dán 9:23), ezt mondta neki: „Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra.” (Dán 9:24) Hetven hetet, négyszázkilencven évet vágtak le, de miből? Nyilván a kétezerháromszáz napos próféciából, mert a 8. fejezetnek egyedül ezt a részét nem értette a próféta, ezt jött megmagyarázni az angyal. A hetven hét kezdőpontja adott: „A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezése.” (Dán 9:25) Miller tudta, hogy ez a dátum egyszerre mutatja meg a hetven hétről és a kétezerháromszáz napról szóló prófécia kezdőpontját.  

 A rendeletet Artaxerxész, Perzsia királya adta ki Kr. e. 457-ben. Ez volt a harmadik rendelet azok sorában, amelyek lehetővé tették a zsidóknak, hogy hazatérjenek és felépítsék Jeruzsálemet, helyreállítsák a templomi szolgálatok rendjét. Mind közül ez volt a legteljesebb, ezért ettől számítjuk a kétezerháromszáz napos/éves prófécia kezdetét.  

Dániel megjövendölte, hogy „A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől” a Messiásig hatvankilenc prófétai hét, azaz négyszáznyolcvanhárom prófétai nap, vagyis év telik el. A rendeletet Kr. e. 457 őszén adták ki, amihez ha hozzáadunk négyszáznyolcvanhárom évet, eljutunk Kr. u. 27 őszéig. A „Messiás” szó jelentése: „Felkent”. Krisztus abban az évben keresztelkedett meg, akkor kente fel a Szentlélek. (ApCsel 10:38)/RÚF/. a názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög igájában vergődött, mert az Isten volt vele.) Keresztsége után „Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát. Ezt mondta: Betelt az idő.” (Mk 1:14- 15, ÚRK) 

Az utolsó prófétai hét közepén, Kr. u. 31 tavaszán, keresztsége után három és fél évvel feszítették Jézust keresztre. Az Isten Bárányára előremutató áldozati rendszer véget ért golgotai halálával. A kép találkozott az előképpel, ezzel megszűntek a ceremoniális rendszer áldozatai.

 A zsidóknak kijelölt hetven hét vagy négyszázkilencven év Kr. u. 34-ben végződött, amikor a szanhedrin elutasította az evangélium üzenetét. ApCsel 6:8-15.

Négyszázkilencven évet kivonva a kétezerháromszáz évből ezernyolcszáztíz évet kapunk a prófécia teljesedéséig. Így jutunk el 1844-ig. William Miller és az első adventisták hitték, hogy Dán 8:14) /RÚF/ (Ezt válaszolta neki: Kétezer-háromszáz este és reggel; azután a szentély visszanyeri igazi rendeltetését.) versében a szentély a föld. Ebből arra következtettek, hogy Krisztus 1844-ben jön vissza, akkor tisztítja meg a földet tűz által. 

Miller felfedezése

Amikor Miller rájött, hogy a két fejezet összetartozik, azt is felismerte, hogy a 2300 napos (szó szerint éves prófécia időszaka ugyanakkor kezdődött, amikor a 70 hétről szóló. De vajon mikor? (Dán 9:25.) "Tudd meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, még pedig viszontagságos időkben."

Erre már szinte könnyű volt rájönni. Millernek csak utána kellett néznie egy történelemkönyvben, hogy mikor adta ki Artaxerxes perzsa király a „Jeruzsálem újraépíttetése felől való” rendeletet. Ez Kr. e. 457 őszén történt. Ez volt tehát az időszak kezdőpontja. És mikor ér véget a 2300 esztendő?

Miller tudta, hogy a Krisztus előtti éveket visszafelé kell számolni, ezért a 2300 évből kivont 457 évet (a Kr.e.- időszakot), hogy megkapja a Kr.u. részt. Az egyenlete így nézett ki:

Eléggé megdöbbenhetett. A 2300 éves időszak vége igen közel volt már.

Miller azt nem vette észre, hogy egyszerű számítási hibát követett el. Később majd ezzel is bővebben foglalkozunk. Ezután egy még súlyosabb hibát vétett. Miller, mindenki mással együtt azt hitte, hogy a Szentély megtisztítása a 2300 nap végén a Föld megtisztítását jelenti. Arra számítottak, hogy Jézus második eljövetelekor megtisztíttatik a Föld. Ez azt jelentette volna, hogy Jézus csupán néhány éven belül visszatér.

Ez természetesen jó hírnek tűnt. De Miller tévedett. Talán ha alaposabban áttanulmányozta volna mindazt a bibliai igehelyet, ami a Szentélyről szól, megértette volna, hogy az soha nem jelképezte a Földet. A megtisztítandó szentély a Mennyben van. Isten azonban még ezeket a tévedéseket is az emberek megmentésére használta.

Száraz csontok- Izráel házát, Isten gyülekezetét jelképezik

 

A száraz csontok hasonlata azonban nemcsak a világra alkalmazható, hanem azokra is, akik nagy világossággal voltak megáldva; mert ők is olyanok, mint a völgyben heverő csontvázak. Bár testük külseje szerint emberi formájuk van, de nincs lelki életük. A példázat azonban nemcsak az emberek alakjához kapcsolja a száraz csontokat, hiszen nem elég, ha a végtagok és a vonások szimmetrikusak. Az élet leheletének kell átjárnia a testeket, hogy egyenesen álljanak és gyorsan munkába tudjanak állni. Ezek a csontok Izráel házát, Isten egyházát jelképezik; és az egyház reménységét, a Szentlélek éltet adó befolyását. Az Úrnak kell rálehelnie a száraz csontokra, hogy azok életre keljenek.(EGW:A Szentlélek eljő reátok)

"Az emberi lelkek, akiket megmenteni szeretnénk, olyanok, mint az Ezékiel látomásában elénk táruló látvány: megszáradt csontok völgye. Halottak törvényszegéseikben és bűneikben. Amikor a kérdés elhangzik nekünk is: »embernek fia, megelevenedhetnek-e ezek a csontok?« - a mi válaszunk is tudatlanságunk beismerése legyen: »Te tudod, Uram«. Külső látszatra semmi sem mutathat arra, hogy valami reménységünk lehetne megelevenedésükre. A prófétai igét azonban mégis hirdetni kell, mint ahogyan Ezékiel szólt a megszáradt csontoknak az Úr parancsára. Prédikálnunk kell az Igét azoknak is, akik a mi megítélésünk szerint oly reménytelenek, mintha már sírjaikban feküdnének." (Review and Herald, 1893. jan. 17.) 

1-10. ember ereje mit érhet el? - Ezékiel próféta látomásban széles völgy közepén állt. Gyászos kép tárult eléje. A völgy csontokkal volt terítve, holtak csontjaival. Elhangzott a kérdés: „Embernek fia, vajon megélednek-e ezek a tetemek?" A látnók így felelt: "Uram Isten, te tudod." Ember ereje mit is tehetne a halott csontokért. A látnók nem táplált reményt a csontok számára. Ámde amint a csontokat szemlélte. Isten hatalma munkába fogott. A szétszórt csontok zörögni kezdtek, s a tetemek kezdtek összeilleszkedni "tetem a teteméhez," s inak tűzték őket egymáshoz. Hús borította be őket, s az Úr rálehelt az így formált testekre. "Lehelet ment beléjük, s megéledének, és lábukra állának, felette igen nagy sereg."(Ezékiel könyve:37:10) (1903,85. kézirat)