Konstantin császár - A gonoszság titka

Konstantin császár még pogány korában kibocsátott egy rendeletet, amelyben megparancsolta a vasárnap általános megtartását az egész római birodalomban. Áttérése után is a vasárnap makacs védője maradt, és pogány rendeletét ekkor az új hit érd ekében megerősítette. Az e nap iránt tanúsított tisztelet azonban még nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza a keresztényeket, hogy a valódi szombatot tekintsék az Úr napjának, azért újabb lépéseket kellett tenniük. A hamis szombatot egyenlő fokra kellett emelni az igazival. Néhány évvel Konstantin rendeletének kiadása után Róma püspöke a vasárnapot az „Úrnak napja” elnevezéssel ruházta fel. Így fokozatosan arra vezette az embereket, hogy bizonyos mértékben szentnek tekintsék. Az eredeti szombatot azonban még mindig megtartották.   (EGW: A megváltás története)

Eleinte apránként, alattomosan és csendesen, majd nyíltan növekedett erőben, és jutott uralomra az emberek lelkében a gonoszság titka, és vitte előre ámító, istenkáromló művét. A pogányság szokásai majdnem észrevétlenül lopóztak be a keresztény egyházba. A megalkuvás és alkalmazkodás szellemét egy ideig visszatartották a heves üldözések, amelyeket az egyház eltűrt a pogányságtól. De minden üldözés megszűnt, és a kereszténység bejutott a királyok udvariba és palotáiba. Félretette Krisztusnak és apostolainak egyszerűségét, a pogány papok és fejedelmek fényűzéséért és büszkeségéért, és Isten követelményeit emberi hagyományokkal és elméletekkel helyettesítették. Konstantin császár névleges megtérése a IV. század elején nagy örömet szerzett, de vele együtt a világ az igazság ruháiba öltözve bevonult az egyházba. A romlottság műve gyorsan haladt előre. A látszólag legyőzött pogányság győzött. Szelleme uralta a gyülekezetet. Tanait, szertartásait és babonáit becsempészték Krisztus állítólazött. Szelleme uralta a gyülekezetet. Tanait, szertartásait és babonáit becsempészték Krisztus állítólagos követőinek hitébe és istentiszteletébe.   (EGW: A megváltás története)

Mivel a császári parancs nem bizonyult elégségesnek Isten tekintélyének helyettesítésére, Eusebius, a fejedelmek kegyeit kereső püspök, Konstantin jó barátja és rajongója azt állította, hogy Krisztus áttette a szombatot vasárnapra, de a Szentírás egyetlen kijelentésével sem bizonyította az új tant. Maga Eusebius akaratlanul bevallja, hogy hamisítás történt, és megmondja, kik voltak a változtatás igazi szerzői. „Mindazt – mondja –, amit kötelességünk volt szombaton elvégezni, áthelyeztük az Úr napjára.” A vasárnap melletti érvelés, bármilyen alaptalan volt, az embereket az Úr szombatjának semmibe vételére bátorította. Mindazok, akik a világ dicsőítésére vágytak, elfogadták a népszerű ünnepet.  (EGW: A nagy küzdelem)

Pohár - megpróbáltatások, szenvedések jelképe.

 Keserü pohár: „De ha Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által” (Róm 8:11). Milyen sokat jelentenek ezek a szavak minden gyászoló lélek számára! Krisztus a Vezetőnk és Vigasztalónk, aki minden nehézségünkben támogat. Amikor keserű italt ad innunk, vele együtt mindig ajkunkhoz nyújtja az áldás poharát is. Betölti szívünket engedelmességgel, örömmel, hitbeli békével, és képessé tesz arra, hogy alázattal kimondjuk: Ne az én akaratom, hanem a tied legyen meg, Uram. „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1:21). Ezzel az alázattal feltámad a remény, és a hit karja megragadja a végtelen hatalom karját. „Aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által” (Róm 8:11)

Megaláztatás és kínszenvedés keserű pohara: Isten Fia kiüríti-e a megaláztatás és kínszenvedés keserű poharát? Az ártatlan vállalja-e, elszenvedi-e a bűn átkának következményeit, hogy megmentse a bűnöst? Jézus remegő ajkáról hullottak a szavak: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” (Máté 26:39)

Szenvedés pohara: Elvette a bűnös kezéből a szenvedés poharát, és kész volt azt kiinni, hogy helyette majd az áldások poharát nyújthassa az embernek. Az a harag, amely az emberre sújtott volna le, most Krisztust sújtotta. Ekkor remegett meg kezében a titokzatos pohár.

Vértanúság poharát. Amikor Krisztus követőinek szenvedniük kell magányos cellájukban, vagy kard által, kínpadon, máglyán kell elveszniük, látszólag Istentől és az emberektől elhagyottan, micsoda támaszt jelent majd lelküknek a gondolat, hogy Keresztelő János, akinek hűségét Krisztus maga igazolta, osztozott sorsukban. 

Gonoszság pohara: Azt mondta az Úr az emoreusokról: „Csak a negyedik nemzedék tér meg ide, mert az emoreusok gonoszsága még nem telt be.” (I. Móz. 15:16) Bár ez a nép híres volt a bálványimádásról és a romlottságról, nem töltötte még csordultig a gonoszság poharát, ezért Isten nem adott parancsot az elpusztításukra. Még látniuk kell Isten hatalmát, hogy ne lehessen semmilyen kifogásuk. A szánakozó Teremtő hajlandó eltűrni gonoszságukat a negyedik nemzedékig, s ha akkor sem látszanak a javulás jelei, büntetésük rájuk zúdul. 

Vétkek pohara: Jeruzsálem Jézus gondviselésének gyermeke volt, s ahogyan a szelíd édesapa sír önfejű gyermeke felett, úgy sírt Ő is a szeretett város felett. Hogyan mondhatnék le rólad? Hogyan nézhetném, hogy pusztulásra ítélnek? Hagyjalak téged, hogy színig töltsd vétked poharát? Egyetlen lélek is olyan értékes, hogy hozzá képest világok süllyednek jelentéktelenségbe, itt azonban egy egész nemzet vész el.

Harag pohara: Krisztus elküldheti a menny angyalait, hogy kiöntsék haragja poharát a világunkra, hogy elpusztítsa azokat, akiket Isten elleni gyűlölet tölt be. Eltörölheti ezt a sötét foltot a világegyetemből. Ő azonban nem ezt teszi. Most ott áll a jó illattétel oltáránál, Isten elé tárva azok imáit, akik segítségére vágynak."Serkenj föl, serkenj föl, kelj föl Jeruzsálem, ki megittad az Úr kezéből haragja poharát; a tántorgás öblös kelyhét megittad, kiürítéd!" (Ézsa 51:17)

Isten haragjának hét pohara: „Menjetek el és töltsétek ki a földre az Isten haragjának hét poharát.” (Jel 16:1) Az ítélettétel egyik angyala kijelenti. „És hallám, hogy a vizek angyala ezt mondja vala, igaz vagy Uram, Aki vagy és Aki valál, te Szent, hogy ezeket ítélted” Ezek a mennyei lények nem kérdeznek semmit, hanem teljesítik megbízatásukat. A Seregek Ura, a mindenható Úr Isten, az igazságos, az igaz, a szent, bízta meg őket feladatukkal. Megingathatatlan hűséggel végzik feladatukat, tiszta fehér gyolcsba öltözötten, arany övekkel felövezve. Amikor elvégezték feladatukat, amikor kitöltötték Isten haragjának utolsó poharát is a földre, akkor visszatérnek, s üres poharaikat az Úr lábai elé helyezik.

Úrnak pohara: Krisztus példája megtiltja, hogy bárkit kizárjunk az Úrvacsorából. Az igaz, hogy a nyílt bűn kizárja a vétkezőt, amit a Szentlélek világosan tanít (lKor 5:11). Ezen kívül azonban senki se hozzon ítéletet. Isten nem bízta az emberekre, hogy megmondják, ki legyen jelen ez alkalommal, mert ki olvashat a szívekben? Ki különböztetheti meg a konkolyt a búzától? "Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivel hogy nem becsüli meg az Úrnak testét" (lKor 11: 27-29)

Áldás pohara: Jézus nem Jeruzsálemben, a szanhedrin előtt kezdte meg szolgálatát valamilyen nagy tettel. Egy kis galileai faluban, egy családi összejövetelen nyilvánította ki hatalmát, hogy hozzájáruljon egy menyegzői ünnepség öröméhez. Így mutatta ki rokonszenvét az emberek iránt, és azt a vágyát, hogy boldogságukat szolgálja. A megkísértés pusztájában maga is ivott a keserűség poharából. Azért jött, hogy az embernek az áldás poharát nyújtsa, s megszentelje az emberi kapcsolatokat "A szabadulásért való poharat felemelem, és az Úrnak nevét hívom segítségül. (Zsolt 116:13)

Üdvösség pohara: ha Sátán reménytelenséggel, lehangoltsággal, kétségekkel akarja átitatni gondolkodásodat, állj ellene sugallatainak! Beszélj neki Jézus véréről, amely megtisztít minden bűntől. Egyedül nem menekülhetsz a kísértő hatalmától, de reszket és visszavonul, ha hivatkozol a drága vér érdemeire. Hálásan fogadod-e a Jézustól kapott áldásokat? Elveszed-e az üdvösség feléd nyújtott poharát, segítségül hívod-e az Úr nevét? Ne kételkedj abban, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott ki! Egy pillanatra se szomorítsd szánakozó Megváltód szívét kételyeddel. A legmélyebb érdeklődéssel követi előrehaladásodat a mennyei ösvényen, látja buzgó igyekezetedet, figyelemmel követi eleséseidet és gyógyulásaidat, reményeidet és félelmeidet, csatáidat és győzelmeidet

 Megváltás pohara: (Jak 3:13.) "A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató. Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, akik békességben munkálkodnak" (Jak 3:17-18). Ez a bölcsesség mutatkozik meg annak életében, aki elveszi a megváltás poharát és segítségül hívja az Úr nevét. A törvényszegőnek megbocsátást felajánló megváltás olyan igazságot ajándékoz az embernek, mely ki fogja állni a Mindenható szigorú vizsgálatát. Ez az igazság örök életet és örömöt nyújt, és képesíti elfogadóját az Isten és az ember ellensége felett való győzelemre. Az alázatos emberek örvendeznek, amikor erről az igazságról hallanak. (EGW írásai)

Az ég négy szele - a harcot szimbolizálja

 A világot uraló nagy birodalmak Dániel próféta előtt vadállatokként jelentek meg. Ezek az állatok akkor tűntek fel, amikor „az égnek négy szele háborút támaszta a nagy tengeren” (Dn. 7:2). Jelenések 17. fejezetében magyarázatot találunk arra, hogy mit jelentenek a vizek: „Népek azok és sokaságok és nemzetek és nyelvek” (Jel. 17:15). Az ég négy szele  pedig a harcot szimbolizálja. A nagy tengeren versengő szelek a hódító hadjáratok és forradalmak iszonyú jeleneteit jelképezik, amelyek útján a birodalmak hatalomhoz jutottak.

Azt a fenevadat, amelynek a bárányéhoz hasonló szarvai voltak, János a „földből” látta feljönni. Az így jelképezett nemzet más hatalmak megdöntése nélkül jut uralomra. Lakatlan területen támad, és fokozatosan, békésen nő naggyá. Nem támadhatott tehát az Óvilág zsúfolt és viszálykodó nemzetei között – „népek... és sokaságok és nemzetek és nyelvek” viharzó tengerén. Tehát a nyugati kontinensen kell keresnünk

 Az Újvilágban melyik nemzet emelkedett 1798-ban - az erősség és nagyság ígéretével - hatalomra, amely magára vonta a világ figyelmét? A szimbólumok alkalmazhatóságához nem fér kétség. Egyetlen nemzet, és csakis egy elégíti ki e prófécia meghatározásait. A szimbólumok félreérthetetlenül az Amerikai Egyesült Államokra mutatnak. E nemzet emelkedésének és fejlődésének ecsetelésekor a szónok és a történész öntudatlanul újra és újra ugyanazt a gondolatot fejezi ki, szinte pontosan ugyanazokkal a szavakkal, mint a Szentírás írója. A próféta látta a fenevadat „feljönni a földből.” A fordítók által „feljönni”-nek visszaadott kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy „felnő, vagy kibújik, mint egy növény.” Amint láttuk, ennek a nemzetnek olyan területen kellett támadnia, amely előzőleg kívül esett az európai civilizáció körén. Egy neves amerikai író „az ürességből előjövő rejtély”-nek nevezi az Egyesült Államok kialakulását, és ezt mondja: „Mint néma mag nőttünk birodalommá.” 1850-ben egy európai újság csodálatos birodalomnak nevezte az Egyesült Államokat, amely „felbukkant,” és „a föld csendjében naponként hatalmasabb és büszkébb lesz.” Edward Everett e nemzet zarándok alapítóiról tartott szónoklatában ezt mondta: „Eldugott helyet kerestek-e, amely ismeretlensége miatt védett, és messzisége miatt biztonságos, ahol a kis leydeni gyülekezet élvezheti lelkiismereti szabadságát? Nézd a hatalmas földet, amelyek felett békés hódítással hordozták a kereszt zászlaját!” „Két szarva vala, a bárányéhoz hasonló.” A bárányéhoz hasonló szarvak, amelyek fiatalságról, ártatlanságról és szelídségről árulkodnak, találóan ábrázolják a próféta látomása szerint 1798-ban „feljövő” Egyesült Államokat. A királyi elnyomás és a papi türelmetlenség elől Amerikába elsőként menekülő és ott menedéket kereső keresztény száműzöttek közül sokan elhatározták, hogy a polgári és vallásszabadság masszív alapzatára épített államot fognak alapítani. Nézeteik helyet találtak a Függetlenségi Nyilatkozatban, amely szavakba öntötte azt a fontos igazságot, hogy Isten „minden embert egyenrangúnak teremtett,” és „az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz” mindenkinek elidegeníthetetlen jogot adott. Az alkotmány önkormányzati jogot biztosít, amely szerint a népszavazás útján megválasztott képviselők hozzák és végrehajtják a törvényeket. A vallást szintén szabadon lehetett gyakorolni. Minden ember úgy imádhatta Istent, ahogy a lelkiismerete diktálta. A republikanizmus és protestantizmus lett a nemzet létének alapja. Ezekben rejlik hatalmának és jólétének titka. Elnyomottak és leigázottak az egész keresztény világban érdeklődéssel és reménységgel fordultak e földrész felé. Milliók igyekeztek partjaihoz, és az Egyesült Államok a föld leghatalmasabb nemzetei közé emelkedett. (EGW: | Jelenések könyve)

A történelem tanúsítja - jezsuitizmus, katolicizmus

Amikor rendjük tagjaiként jelentek meg, kegyességet színleltek. Elmentek a börtönökbe és a kórházakba; szolgáltak a betegeknek és a szegényeknek; a világ megtagadását színlelték, és Jézus szent nevét viselték, aki széjjeljárt, hogy jót tegyen. De a feddhetetlenség látszata mögött sokszor a legbűnösebb és legszörnyűbb szándékokat rejtegették. A rend egyik alapelve volt, hogy a cél szentesíti az eszközt. E szabály szerint a hazugság, lopás, hamis eskü, gyilkosság nemcsak megbocsátható, de dicséretes is, ha az egyház érdekeit szolgálja. A jezsuiták különböző címek mögé rejtőzve befurakodtak az állami hivatalokba, felkapaszkodtak a királyi tanácsosok székébe, és alakították a népek politikáját. Szolgák lettek, hogy gazdájuk után kémkedjenek. A fejedelmek és nemesek fiai számára főiskolákat, a köznép számára pedig iskolákat alapítottak, és a protestáns szülők gyermekeit bevonták a katolikus szertartások megtartásába. A katolikus istentisztelet minden külső pompájának és csillogásának az volt a célja, hogy megzavarja az emberek lelkét, elkápráztassa és foglyul ejtse képzeletüket. Így azt a szabadságot, amelyért az atyák fáradoztak és véreztek, a fiak elárulták. A jezsuiták hamar behálózták egész Európát, és amerre jártak, a katolicizmus új életre kelt.  (EGW:A nagy küzdelem)

Az egész keresztény világban félelmes ellenség fenyegette a protestantizmust. A reformáció első győzelmei már a múlté voltak, és Róma új erőket vont össze, remélve, hogy a reformációt megsemmisítheti. Ebben az időben alakult meg a jezsuiták rendje, a pápaság legkegyetlenebb, leggátlástalanabb és leghatékonyabb védelmezőinek rendje. A földi kötelékektől és emberi érdekektől elzárt, logikátlan, természetes érzésekkel szemben érzéketlen szerzetesek, akiknek a lelkiismerete teljesen eltompult, nem ismertek más szabályt és más köteléket, csak a rendjükét, és más feladatot, mint rendjük hatalmának kiterjesztését. Krisztus evangéliuma képessé tette követőit a veszélyek fogadására és a szenvedések elviselésére. Nem törte le őket a hideg, az éhség, a kemény munka és a szegénység. Magasra emelték az igazság zászlaját a kínpad, a börtön és a máglya kilátásával is. Ezeknek az erőknek a leküzdése érdekében a jezsuitizmus olyan fanatizmusra inspirálta követőit, amely hasonló veszélyek elviselésére tette őket képessé, és arra, hogy a csalás valamennyi fegyverével lépjenek fel az igazság hatalma ellen. Semmilyen bűn nem volt olyan nagy, hogy el ne kövessék; semmilyen csalás oly súlyos, hogy ne tegyék meg; semmilyen fondorlat olyan nehéz, hogy ne vállalkozzanak rá. Örök szegénységet és szolgaságot fogadtak, de tudatosan keresték a gazdagságot és hatalmat, és mindent megtettek, hogy a protestantizmust megdöntsék, és a pápai felsőbbséget visszaállítsák. 

A történelem tanúsítja, hogy Róma milyen ravaszul és szívósan igyekszik beavatkozni a nemzetek ügyeibe; és ha egyszer megvetette valahol a lábát, még a fejedelmek és a nép romlásba döntése árán is előtérbe helyezi saját céljait. 1204-ben III. Ince pápa a következő szokatlan esküt csikarta ki II. Péter aragon királytól: „Én, az aragonok királya, vallom és ígérem, hogy mindig hű és engedelmes leszek uramhoz, Ince pápához, valamint katolikus utódaihoz és a római egyházhoz. Nagy gondom lesz arra, hogy birodalmam is engedelmeskedjék neki. Védelmezem a katolikus vallást, és üldözöm az eretnek romlottságot.” Ez összhangban van a római főpap hatalmi igényével, amely szerint a pápának „joga van császárokat trónjuktól megfosztani”, és „felmenthet alattvalókat becstelen uralkodók iránti engedelmességük alól”. (EGW:A nagy küzdelem)

A kereszténységgel ellenkezik, hogy a római katolikus egyház képeket és szobrokat használ. Akik ezeket tisztelik, parancsolatrontók. A képmás-tisztelet ellenkezik Isten kifejezett parancsával. A második parancs teljesen megtiltja az effélét. Ámde a pápák belekontárkodtak a tízparancsba. A nép kezébe adott imakönyvekből kihagyták a második parancsolatot. A harmadikat mondják másodiknak, a negyediket harmadiknak, a tizediket pedig kettéválasztották. Így a parancsolatoknak való engedelmesség helyett megváltoztatták Isten parancsolatait, hogy megfeleljenek tetteiknek. Istentiszteleteikhez alakítva a törvényt, elvettek Isten szavából, és hozzá is tettek. (Igehirdetések és beszédek)

Husz kora előtt is voltak Csehországban olyan emberek, akik nyíltan elítélték az egyház romlottságát és a nép feslett életét. Munkájuk általános érdeklődést keltett. A papság nyugtalankodni kezdett, és megindult az üldözés az evangélium követői ellen. A hűségesek kénytelenek voltak istentiszteleteiket az erdőben és a hegyek között tartani. A katonák azonban felkutatták őket, és sokukat megölték. Majd megjelent egy rendelet, amely kimondta, hogy azokat, akik nem járnak a katolikus templomba, meg kell égetni. De a keresztények, miközben feláldozták életüket, örömmel várták ügyük diadalát. Egyikük, aki szintén „azt tanította, hogy az üdvösséghez csak a megfeszített Megváltóba vetett hit által lehet jutni”, haldoklása közben ezt mondta: „Az igazság ellenségeinek haragja most diadalmaskodik fölöttünk, de nem lesz így örökké. Támad majd valaki a köznép közül, kard és hatalom nélkül, akit nem tudnak legyőzni.” Luther kora még messze volt, de nemsokára fellépett valaki, akinek Róma elleni bizonyságtétele felkavarta a nemzeteket. (EGW:A nagy küzdelem)

Luther tételei vitára hívtak. De senki sem merte elfogadni a kihívást. Az általa felvetett kérdések néhány nap leforgása alatt elterjedtek egész Németországban, és néhány hét múlva az egész keresztény világ visszhangzott tőlük. Sok buzgó római katolikus, aki látta és fájlalta az egyház iszonyú romlottságát, de nem tudta, miként állítsa meg ezt a folyamatot, nagy örömmel olvasta a tételeket. Sokan Isten hangját ismerték fel bennük. Úgy érezték, hogy a könyörületes Isten kinyújtotta kezét, hogy megállítsa a római Szentszéktől kiinduló romlottság rohamosan duzzadó áradatát. A fejedelmek és a magisztrátusok titokban örültek, hogy megtörik a befolyása annak a fennhéjázó hatalomnak, amely megtagadja a döntései elleni fellebbezés jogát. (EGW:A nagy küzdelem)

„Mindaz, amit a lutheránusok mondanak, igaz. Nem tudjuk letagadni” – jelentette ki egy katolikus püspök. „Meg tudja ön helytálló érvekkel cáfolni a választófejedelem és társai hitvallását?” – kérdezte egy másik dr. Ecktől. „Az apostolok és próféták írásaival nem – hangzott a válasz –, de az atyákéval és a zsinatokéval igen!” „Értem – válaszolt a kérdező. Tehát ön szerint a lutheránusok a Szentíráson belül vannak, mi pedig kívül.” (EGW:A nagy küzdelem)

TÍZ KIRÁLY A JELENÉSEK KÖNYVÉBEN (Jel 17,12-18)

 

Vegyük sorba tehát azokat a jellegzetes vonásokat, amit a bibliai szöveg elmond e tíz király bemutatása kapcsán!

„A tíz szarv, amelyet láttál, tíz király, akik még nem kaptak királyságot, hanem a fenevaddal együtt kapnak királyi hatalmat egyetlen órára. Ezeknek közös szándékuk az, hogy felajánlják erejüket és hatalmukat a fenevadnak. Ezek a Bárány ellen fognak harcolni, a Bárány azonban legyőzi őket, mert uraknak Ura és királyoknak Királya; és akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak és a hűségesek. Az angyal így folytatta: A vizek, amelyeket láttál, ahol a parázna asszony ül: a népek és a seregek, a nemzetek és a nyelvek. A tíz szarv, amelyet láttál, és a fenevad meg fogják gyűlölni a paráznát, kifosztják és mezítelenné teszik, húsát lerágják, őt pedig tűzben elégetik. Mert az Isten adta szívükbe, hogy végrehajtsák szándékát, hogy szándékuk egy legyen, és felajánlják királyságukat a fenevadnak, míg be nem teljesednek az Isten igéi. Az asszony pedig, akit láttál: a nagy város, amelynek királyi hatalma van a föld királyai fölött” (Jel 17,12-18).

Az első dolog, amit megtudunk róluk, hogy olyan népekről van szó, akik még nem töltöttek be jelentős szerepet a történelem folyamán („még nem kaptak királyságot”), és ez bizonyosan frusztrálja őket. A népek egyik legfőbb tulajdonsága a büszkeség, különösen igaz ez azokra, akik e népet vezetik. Az emberek és a népek szeretnek kitűnni, de ez a lehetőség az itt említett királyságoknak pusztán egyetlen órára, tehát nagyon rövid időre adatik meg. Ez a rövid idő is a fenevadtól kapott kiváltság.

Két dolog következik ebből: a tíz király konszenzusra jut abban, hogy a hatalmat, amit kaptak, a fenevad szolgálatába állítják: „felajánlják erejüket és hatalmukat a fenevadnak”. Senki nem alkalmaz vétót, annak ellenére, hogy a jelentéktelen hatalmak számára ez az utolsó esély. A döntést teljes egyetértésben hozzák meg. Ez az első tulajdonság. A második, hogy „ezek a Bárány ellen fognak harcolni”, tehát azt a rövid időt, amíg van hatalmuk a Jézus Krisztus elleni lázadásra fordítják, de Jézus legyőzi őket. Ki a fenevad? Olyan világi hatalom, ami úgy állítja be a dolgot, mintha Isten helyett, Isten nevében uralkodna, és ezért, ha valaki nem engedelmeskedik rendelkezéseinek, azt Isten ellenségének tekinti, és ezért üldözi.

A modern írásmagyarázók római császárokkal azonosítják a fenevadat, különös tekintettel az „istencsászárokra”, akik „Úrnak és Istennek” neveztették magukat. Ez a magyarázat azonban ebben a jövendölésben nem állja meg a helyét, mert a fenevad itt a hitehagyó egyházat jelképező parázna asszonnyal szövetkezett (Jel 17, 1-6) , ami igencsak megdöbbentette Jánost (Jel 17,7). Ez a fenevad tehát nem pogány, hanem keresztény fenevad, vagy legalábbis úgy tesz, mintha keresztény lenne és a keresztény hitet védelmezné. Adva van tehát egy hűtlenné vált egyház, egy magát kereszténynek álcázó politikai hatalom, és tíz olyan királyság, akik kritikátlanul kiszolgálják ezt a furcsa szövetséget.

Miért teszik ezt? Ez a látomás legmegrázóbb momentuma: „mert Isten adta szívükbe, hogy végrehajtsák szándékát, hogy szándékuk egy legyen, és felajánlják királyságukat a fenevadnak, míg be nem teljesednek az Isten igéi” (Jel 17,17). Azt jelenti ez, hogy Isten kísértőként lép fel a történetben? Szó sincs róla, „Isten a gonosztól nem kísérthető, és Ő maga sem kísért senkit a gonosszal” (Jak 1,13). Pál apostol azonban a törvénytipróról szólva rámutatott egy fontos törvényszerűségre, miszerint Isten mindenkinek azt adja, amire igénye van: ha valaki szereti az igazságot, Isten elpecsételi őt az Igazság Lelkével (Ef 1,13-14), de aki nem szereti az igazságot, hanem a hamisságban gyönyörködik, azt Isten „kiszolgáltatja a tévelygés hatalmának”, és az ítélet napján ennek megfelelő módon „jutalmazza” (2Thesz 2,8-12).

Isten hatalmat adott ezeknek a királyoknak, de nem a jó ügy előmozdítására használták, hanem a fenevad és a parázna asszony szolgálatába állították, ennek megfelelő tapasztalatban volt részük. Ezért csalódottságukban fellázadnak a parázna asszony és a fenevad ellen. Így működik az a hatalom, amit nem építésre, hanem rombolásra használnak. Valamikor a forradalomról mondták, hogy felfalja saját gyermekeit, most az álkeresztényeknél látjuk ugyanezt. Mert az eltévelyedés minden formájának önpusztítás a vége. A gonoszság és a rosszindulat mindig lelepleződik, és elszigetelődik már ebben a világban is, még inkább a végső események során.

A bibliai szöveg nem azonosítja az országokat, melyek ilyen szégyenletesen leszerepelnek a végső eseményekben, de világosan értésünkre adja megszégyenülésük spirituális és morális okait. Bizonyára azért, hogy messze elkerüljük azokat a magatartásformákat, amelyek őket oda vezették.

DR Szilvási József