Jézus szolgálatának egy napja

Jézus… miután megkezdte szolgálatát, kijelentette: „Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhat.” (Jn 9:4) Jézus nem menekült a gondoktól és a felelősségtől, mint sok állítólagos követője… A Jézusban megnyilvánuló határozottságot és erőt, jellemének megbízhatóságát és szilárdságát ugyanazzal a neveléssel mi is kifejleszthetjük, amivel Ő tette. Az a kegyelem, amelyet Ő elnyert, a miénk is lehet. Megváltónk, amíg az emberek köz ött élt, osztozott a szegények sorsában. Tapasztalatból ismerte gondjaikat és nehézségeiket, így vigasztalni és bátorítani tudott minden egyszerű munkást. Azok, akik valóban megértették Jézus életének tanítását, sohasem fognak különbséget tenni a társadalmi osztályok között, és sohasem fogják jobban tisztelni a gazdagot az arra érdemesebb szegénynél. – Jézus élete, 73. o.

Krisztus kiválasztotta a „balgákat” – akiket a világ tudatlannak és képzetlennek nevezett –, hogy összezavarja a világ bölcseit. A tanítványok nem részesültek rabbinikus oktatásban, de mivel Krisztus volt a példaképük és tanítómesterük, a legmagasabb szintű tanítást kapták, hiszen a mennyei példakép állt előttük. Krisztus a legnemesebb igazságot mutatta be nekik. Akik vállalják a szolgálatot, azokat Isten szeretné a maga módján felkészíteni. Az evangélium hirdetőinek naponta tanulmányozniuk kell Krisztust, hogy megértsék az üdvösségnek és az emberi lelkek érdekében vállalt halálának titkát… Mindenben engedniük kell magukat formálni, és az ő szent együttérzésével, de ugyanakkor a gonoszsággal szembeni szigorával kell rendelkezniük. – 53. levél, 1905. február 2.

A Megváltó földi élete a természettel és Istennel való bensőséges kapcsolat élete volt. Ebben a közösségben nyilatkoztatta ki az erővel teljes élet titkát. Jézus Krisztus lelkiismeretes, szorgalmas mu nkás volt. Soha emberre nem súlyosodott akkora felelősség, mint rá. Soha senki nem hordott ilyen nehéz terhet: a világ fájdalmának és bűnének súlyát. Soha senki nem fáradozott olyan önemésztő buzgalommal az emberekért, mint Ő. De egészségesen élt. „A hibátlan és szeplőtlen” áldozati bárány (1Pt 1:19) fizikailag és lelkileg is jelképezte Őt. Testben és lélekben példázta, milyen életformát vár el Isten az egész emberiségtől, amely életforma csak a menny törvényei iránti engedelmességgel valósítható meg. Jézus arcát figyelve az emberek egy olyan arcot láttak, amelyen az isteni könyörület a nyilvánvaló hatalommal együtt tükröződött. Látszott, hogy lelki légkör veszi körül. Amellett, hogy kedves és szerény volt, rejtett, de teljesen mégsem leplezhető erővel hatott az emberekre. – A nagy Orvos lábnyomán, 51. o

JÉZUS SZOLGÁLATÁNAK TITKA

Mk 1:35-39. Nagyon korán, amikor még sötét volt, felkelt, és félrevonult egy lakatlan helyre, és ott imádkozott. (36) Simon és a vele levők azonban utánasiettek, (37) és amikor megtalálták, így szóltak hozzá: Mindenki téged keres. (38) Ő pedig ezt mondta nekik: Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert ezért jöttem. (39) És elment Galilea-szerte a zsinagógáikba, hirdette az igét, és kiűzte az ördögöket. /RÚF/

Jézus még pirkadat előtt felkelt, és elvonult egy csöndes, elhagyatott helyre imádkozni. Mk 1:35 kihangsúlyozza, hogy tettei középpontjában az imádság állt. Minden egyéb igei alak a mondatban összefoglaló jellegű: fölkelt, kiment, puszta helyre vonult (az eredeti görögben aoristos igeidőben, ami befejezettségre utal). Az „imádkozni” ige viszont befejezetlen múlt időben (elbeszélő múlt) van, ami egy még zajló folyamatra utal – különösen itt. Jézus imádkozott, tovább imádkozott. A szöveg azt is kiemeli, hogy milyen korán volt még, amikor Jézus kiment, utalva ezzel imádkozása idejének igencsak hosszú voltára.

Az evangéliumokban mindenütt úgy láthatjuk Jézust, mint az ima emberét [lásd Mt 14:23. Miután elbocsátotta a sokaságot, egyedül felment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott. /RÚF/; Mk 6:46. Miután pedig elbocsátotta őket, felment a hegyre imádkozni. /RÚF/;

Péter és a társai nem mentek Jézussal az imádság helyére, azonban valószínűleg tudták, hogy hol van, mert megtalálták. Megjegyezték, hogy mindenki Jézust keresi, arra utalva, hogy a Megváltó további gyógyítással és tanítással folytassa az előző nap izgalmas tapasztalatait. Meglepő módon azonban Jézus ezzel nem ért egyet, inkább a szolgálat szélesebb területeire, más helyszínekre mutat. „Ő pedig így válaszolt: Menjünk máshova, a közeli városokba, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem.” (Mk 1:38, ÚRK)

Jézus evangéliuma

Mk 1:14-15. Miután Jánost fogságba vetették, elment Jézus Galileába, és így hirdette az Isten evangéliumát: (15) Beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban! /RÚF/ 

Dán 9:24-27. [Hetven hét van kiszabva népedre és szent városodra. Akkor véget ér a hitszegés, és megszűnik a vétek, engesztelést nyer a bűn, és eljön hozzánk az örökké tartó igazság. Beteljesül a prófétai látomás, és felkenik a szentek szentjét. (25) Tudd meg azért, és értsd meg: Attól fogva, hogy elhangzott a kijelentés Jeruzsálem újjáépüléséről, hét hét telik majd el a fejedelem felkenéséig. Azután még hatvankét hét, és bár viszontagságos idők jönnek, a terek és a falak újjáépülnek. (26) A hatvankét hét eltelte után megölik a felkentet, senkije sem lesz. Egy eljövendő fejedelem népe pedig elpusztítja a várost és a szentélyt. Elvégzett dolog, hogy pusztán álljanak a háború végéig. De a fejedelemnek is vége lesz, ha jön az áradat. (27) Erős szövetséget köt sokakkal egy hétre, de a hét közepén véget vet a véres- és az ételáldozatnak. A templom párkányára odakerül az iszonyatos bálvány, míg csak rá nem szakad a pusztítóra a végleges megsemmisülés. /RÚF/] szakaszában a hetven hétről szól az az idői prófécia, amire Jézus utal. Ez a prófécia akkor teljesült, amikor Jézus megkeresztelkedett és a Szentlélek felkenete, majd elkezdte szolgálatát.

(ApCsel 10:38.) A názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög igájában vergődött, mert az Isten volt vele. /RÚF/)

 White idézet: Az evangéliumi üzenet, amelyet maga a Megváltó hozott, a próféciákon alapult. Az „idő”, amelyről azt mondja, betölt, a Gábriel arkangyal által Dánielnek megadott időszakot jelenti... „Tudd meg azért, és vedd eszedbe: a Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás fejedelemig hét hét és hatvankét hét van” (Dán 9:25), hatvankilenc hét, vagyis négyszáznyolcvanhárom év. A Jeruzsálem helyreállítására és újjáépítésére vonatkozó parancsot Artaxerxes Longimanus rendelete véglegesítette (lásd: Ezsdr 6:14; 7:1, 9); ez Kr. e. 457 őszén lépett hatályba. Ettől az időtől számítva négyszáznyolcvanhárom év Kr. u. 27 őszéig tart. A prófécia szerint ennek az időszaknak a Messiásig, a felkentig kell tartania. Kr. u. 27-ben Jézust a keresztségekor felkente a Szentlélek, s ezután hamarosan elkezdődött a szolgálata. Ekkor hirdette az üzenetet: „Bétölt az idő.” (Mk 1:15) – Isten csodálatos kegyelme, 12./old.

A jelképes árnyékszolgálat

Jézus közbenjárásának áldása azokra árad, akik hitben elfogadják az engesztelés nagy jelentőségű szolgálatát. Azokon pedig, akik elvetik azt a világosságot, amely fényt áraszt erre a szolgálatra, nem nyugszik meg Isten áldása. A zsidók Krisztus első adventjekor elvetették a kapott világosságot, és nem hitték el, hogy Ő a világ Megváltója, ezért nem részesültek bűnbocsánatban. Jézus visszatért a mennybe, és saját vérével belépett a mennyei templomba, hogy tanítványaira árassza közbenjárásának áldásait. A zsidók teljes sötétségben maradtak, és továbbra is hozták hiábavaló véres és egyéb áldozataikat. A jelképes árnyékszolgálat véget ért. Az ajtó, amelyen át az emberek korábban Isten elé járulhattak, nem volt már nyitva. A zsidók nem akarták keresni Őt azon az egyetlen úton, amelyen megtalálhatták volna: a mennyei templomban folyó szolgálat útján. Ezért nem tudtak közösségre jutni Istennel. Számukra zárva volt az ajtó. Nem látták meg Krisztusban az igazi áldozatot és az Istenhez vezető egyetlen közbenjárót, ezért nem részesülhettek a közbenjárás áldásaiban. (EGW:A nagy küzdelem)

Krisztus halálával érvénytelenné lettek a régi zsidó áldozati törvények és ceremóniák, de ő továbblendíti őket éspedig odáig, hogy a ceremóniás törvényekkel együtt a Tízparancsolatot is érvénytelennek higgyék. 

A zsidók nem akarták keresni Őt azon az egyetlen úton, amelyen megtalálhatták volna: a mennyei templomban folyó szolgálat útján. Ezért nem tudtak közösségre jutni Istennel. Számukra zárva volt az ajtó. Nem látták meg Krisztusban az igazi áldozatot és az Istenhez vezető egyetlen Közbenjárót, ezért nem részesülhettek a közbenjárás áldásaiban. A hitetlen zsidók helyzete illusztrálja a közönyös és hitetlen látszatkeresztények állapotát, akik nem akarnak tudomást venni irgalmas Főpapjuk munkájáról. Amikor a jelképes szolgálat főpapja belépett a szentek szentjébe, az egész Izraelnek Isten előtt mélységesen megalázkodva el kellett a templom körül helyezkednie, hogy bűneikre bocsánatot kapva, Izrael közösségének tagjai maradhassanak. Mennyivel fontosabb, hogy most, a valóságos engesztelési napon, megértsük Főpapunk munkáját, és tudjuk, mit kell tennünk. 

Mivel elutasították a figyelmeztetést, Isten visszavonta Lelkét a bűnös emberiségtől; ezért elpusztultak az özönvíz hullámaiban. Ábrahám korában Isten visszavonta irgalmát Sodoma bűnös lakóitól, és Lóton, Lót feleségén és két leányán kívül mindenkit megemésztett a mennyből küldött tűz. Így volt ez Krisztus napjaiban is. Isten Fia kijelentette a hitetlen kortárs zsidóknak: „Pusztán hagyatik néktek a ti házatok” (Mt 23:38). Ugyanez a Végtelen Hatalom, bepillantva az utolsó napokba, ezt mondja azokról, akik „nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre”: „Azért bocsátja reájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban” (2Thessz 2:16-12). Amikor az emberek elutasítják Isten Igéjének tanításait, az Úr visszavonja Lelkét, és megengedi, hogy kívánságaik szerint tévelyegjenek. Krisztus még mindig közbenjár az emberért, és világosságot ad azoknak, akik vágynak rá. (EGW:Jelenések könyve)

A farizeusok és a samaritánusok

 

A zsidók és a samaritánusok közötti nagy vallási ellentét az igaz istentiszteletről vallott eltérő nézetükben rejlett. A farizeusok semmi jót nem mondtak a samaritánusokról. Inkább a legelkeseredettebb átkokat szórták rájuk. Olyan nagy volt az ellenszenv a zsidók és a samaritánusok között, hogy a samaritánus asszony furcsállta, amikor Krisztus vizet kért tőle. "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem - kérdezte -, aki samáriai asszony vagyok?!" "Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal" (Jn 4 : 9). Amikor a zsidók, telve gyilkos gyűlölettel, rátámadtak Krisztusra a templomban, hogy megkövezzék, jobb szavakat nem találtak gyűlöletük kifejezésére: "Nem jól mondjuk-é mi, hogy te samaritánus vagy, és ördög van benned?" (Jn 8 : 48.) A pap és a lévita nem végezte el azt a szolgálatot, amelyet az Úr meghagyott nekik. Honfitársukon egy gyűlölt és megvetett samaritánus segített (EGW: Krisztus példázatai)

A zsidók és a samaritánusok esküdt ellenségek voltak, és amennyire csak lehetett, minden érintkezést kerültek egymással. Szükség esetére a rabbik törvényesnek minősítették a samaritánusokkal való kereskedést, de a társadalmi érintkezést kárhoztatták. Egy zsidó nem kért kölcsön egy samáriabelitől, nem fogadott el szívességet, még egy falat kenyeret vagy egy pohár vizet sem. Amikor a tanítványok élelmiszert vásároltak, nemzetük szokásaival összhangban cselekedtek. De ezen túl nem mentek. Szívességet kérni egy samaritánustól, vagy bármily módon a segítségére lenni – még Krisztus tanítványainak sem jutott volna eszükbe. (EGW:Jézus élete)

Az irgalmas samaritánus történetével Jézus az igaz vallást szemlélteti. Rávilágít, hogy az nem rendszerekből, hitvallásokból vagy szertartásokból áll, hanem abban mutatkozik meg, ha a szeretetet tettekkel fejezzük ki, a legjobbat tesszük másokért, és igazán jóságosak vagyunk. (EGW:Jézus élete)

Az irgalmas samaritánus példázatáhan a pap és a lévita látta ugyan a kirabolt és sebesült szerencsétlent, de nem tartotta kívánatosnak, hogy segítsen rajta, aki, mivel tehetetlen és elhagyatott volt, leginkább segítségre szorult.   (EGW:)

A Megváltó samáriai látogatása, majd később az irgalmas samaritánus méltatása, és annak a leprásnak a hálás öröme, aki szintén samaritánus volt – s a tíz meggyógyított közül egyedül tért vissza, hogy köszönetet mondjon Krisztusnak –, ezek az események jelentőségteljesek voltak a tanítványok számára. A tanulság mélyen a szívükbe vésődött. Röviddel mennybemenetele előtt, a tanítványok megbízásakor Jézus Samáriát Jeruzsálemmel és Júdeával együtt jelölte ki számukra, mint azokat a helyeket, ahol először kell hirdetniük az evangéliumot. Tanítása készítette fel őket ennek a megbízatásnak a teljesítésére. Amikor Mesterük nevében Samáriába mentek, az emberek már készek voltak befogadni őket. A samaritánusok hallottak Jézus Krisztus dicsérő szavairól és honfitársaik iránti irgalmasságáról. Látták, hogy a Jézussal szembeni sértő bánásmódjuk ellenére Ő csak szeretettel gondolt rájuk, és ez megnyerte szívüket. A Megváltó mennybemenetele után örömmel fogadták követeit, s a tanítványok értékes termést takarítottak be azok között, akik egykor a legádázabb ellenségeik voltak. „Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.” (Ésa 42,3) „És az Ő nevében reménykednek majd a pogányok.”(Mát 12,21) (EGW:Jézus élete)

 A zsidók Krisztus első adventjekor elvetették a kapott világosságot, és nem hitték el, hogy Ő a világ Megváltója, ezért nem részesültek bűnbocsánatban. Jézus visszatért a mennybe, és saját vérével belépett a mennyei templomba, hogy tanítványaira árassza közbenjárásának áldásait. A zsidók teljes sötétségben maradtak, és továbbra is hozták hiábavaló véres és egyéb áldozataikat. A jelképes árnyékszolgálat véget ért. Az ajtó, amelyen át az emberek korábban Isten elé járulhattak, nem volt már nyitva. 

A hírnök Keresztelő János és Jézus keresztsége

(Márk 1:1-8) 

1

A Jézus Krisztus, az Isten Fia evangyéliomának kezdete,

2

Amint meg van írva a prófétáknál: Ímé én elküldöm az én követemet a te orcád előtt, aki megkészíti a te útadat előtted;

3

Kiáltónak szava a pusztában: Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek meg az ő ösvényeit:

4

Előáll vala János, keresztelvén a pusztában és prédikálván a megtérésnek keresztségét a bűnöknek bocsánatára.

5

És kiméne hozzá Júdeának egész tartománya és a Jeruzsálembeliek is, és megkeresztelkedének mindnyájan ő általa a Jordán vizében, bűneikről vallást tévén.

6

János pedig teveszőrruhát és dereka körül bőrövet viselt vala, és sáskát és erdei mézet eszik vala.

7

És prédikála, mondván: Utánam jő, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó, hogy lehajolván, sarujának szíjját megoldjam.

8

Én vízzel kereszteltelek titeket, de ő Szent Lélekkel keresztel titeket.

E verseknek három fő szereplője van: Jézus Krisztus, akire Mk 1:1 utal, az Atya Isten (Mk 1:2 szerint) és Keresztelő János, a hírnök és prédikátor, akiről szól e szakasz utolsó része. Mk 1:2-3 tartalmaz egy ószövetségi idézetet, amivel Márk bemutatja, merre fog alakulni a történet. Az idézeteket három szakaszból vette: 2Móz 23:20, Ézs 40:3 és Mal 3:1.

2Móz 23:20 egy angyalra utal, akit Isten küld Izrael előtt, hogy bevezesse a népet Kánaánba. Ézs 40:3 arról szól, hogy Isten megjelenik a pusztában, a neki készített úton. Mal 3:1 egy hírnökről tudósít, aki az Úr előtt megy, készíti az útját. Mindhárom szakasz egy útról beszél.

Az ézsaiási szöveg több ponton kapcsolódik Keresztelő János szolgálatához, és az Úr útjára irányítja a figyelmet. Márk evangéliumában a gyors ütemben haladó elbeszélés erősíti az utazás érzését. Jézus azon az úton halad, ami a kereszthez, értünk vállalt áldozati halálához vezet.

Azonban sok mindennek kell történnie, mielőtt a kereszthez ér. Az út még csak most kezdődik, Márk pedig mindent elmond róla.

Az Ószövetségből vett idézettel összhangban Mk 1:2-3 arról beszél, hogy Keresztelő János bűnbánatra, megtérésre, a bűntől való elfordulásra és Istenhez való visszatérésre szólított (Mk 1:4). Úgy öltözött, mint Illés próféta (vö. 2Kir 1:8), és Mk 1:7-8 szerint arról a Személyről szól, aki utána jön, de hatalmasabb nála. Az eljövendőnek még a saruja szíját sem méltó megoldani, ez a kijelentése mutatja, hogy milyen magasztos képe volt Jézusról.

János megkeresztelte Jézust a Jordán folyóban. Amint felemelkedett a vízből, megnyílt a menny és a Szentlélek galamb formájában leszállt rá. Hallotta Isten hangját: "Te vagy az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm" (Mk 1:11).

Ezek az események Jézus keresztségének fontosságát mutatják. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek együtt erősíti meg, hogy ezennel elkezdődik Jézus szolgálata. Márk evangéliuma 15. fejezete szerint a kereszt jelenetében ennek az eseménynek a jelentősége talál visszhangra. Több hasonló elem újra lejátszódik a történetnek abban a részében.

A Lélek ragadta el Jézust a pusztába. A "kivitte" szó görögül a köznyelvben ismert ekballó, amit Márk evangéliuma a démonok kiűzésére is használ. A Lélek jelenléte jól mutatja, hogy milyen hatalma volt Jézus életében a Szentléleknek. Az Úr elindult szolgálatának útján, és azonnal megütközött Sátánnal. A csata hevét érzékelteti az utalás, hogy a kísértések negyven napon át tartottak, miközben vadállatok portyáztak a területen, majd angyalok szolgáltak Jézusnak.

(Márk 1:9-13)

9

És lőn azokban a napokban, eljöve Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelteték János által a Jordánban.

10

És azonnal feljővén a vízből, látá az egeket megnyilatkozni, és a Lelket mint egy galambot ő reá leszállani;

11

És szózat lőn az égből: Te vagy az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.

12

És a Lélek azonnal elragadá őt a pusztába.

13

És ott volt a pusztában negyven napig kísértetve a Sátántól, és a vad állatokkal vala együtt; és az angyalok szolgálnak vala néki.

Márk evangéliuma nyitó jelenetének szokatlan jellemzője, hogy bemutatja Jézus isteni és emberi természetét. Az isteni természet oldaláról: Ő a Krisztus, a Messiás (Mk 1:1), az Úr, akinek jöttét hírnök jelenti be (Mk 1:2-3), hatalmasabb Jánosnál (Mk 1:7), Ő a szeretett Fiú, akire szállt a Lélek (Mk 1:10-11). Az emberi természet oldaláról a következőt látjuk: János keresztelte meg (nem pedig fordítva, Mk 1:9), a Lélek vezette (Mk 1:12), Sátán megkísértette (Mk 1:13), vadállatok vették körül (Mk 1:13), angyalok szolgáltak neki (Mk 1:13).

Mi a célja ezeknek a kontrasztoknak? Krisztus, Urunk, Megváltónk és Istenünk csodálatos lényére mutatnak, aki ugyanakkor emberként a testvérünk és példaképünk. Hogyan foghatnánk fel a maga teljességében ezt? Sehogy. Mégis fogadjuk el hittel, csodálva mindazt, amit ez az igazság Istennek az emberiség iránti szeretetéről nyilatkoztat ki!

Amikor Jézus a keresztsége után leborult a Jordán partján, megnyílt a menny, galamb alakjában leszállt a Szentlélek, és dicsősége aranyló fénnyel vette körül a Megváltót. Isten hangja hallatszott a mennyből: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben gyönyörködöm.” Jézus Krisztus imája, amellyel az emberiségért könyörgött, megnyitotta a menny kapuit, az Atya elfogadta az értünk mondott imát. Jézus úgy imádkozott, mint a mi helyettesünk és kezesünk, ezért most az egész emberi család az Atyához járulhat az ő szeretett Fia érdemei által. Földünket a törvényszegés miatt száműzték a menny köréből, az ember és Teremtője közötti érintkezés megszűnt – de most megnyílt az út, és az ember visszatérhet az atyai házhoz. Jézus „az út, az igazság és az élet”. Az Isten trónjától áradó fény bevilágít azok szívébe, akik szeretik Őt, még ha e bűnnel fertőzött világban élnek is. Az Isten szent Fiát körülvevő világosság mindazok ösvényét beragyogja, akik követik Krisztust. Nincs okunk a csüggedésre, mert Isten ígéretei bizonyosan beteljesednek. – Az én életem ma, 260. o.

Krisztus pusztai tartózkodása alatt böjtöt tartott, de érzéketlen volt az éhség iránt. Szüntelen esdekelt imában Atyjához, hogy készítse fel ellenállni az ellenfélnek. Nem érzett éhséget. Buzgó imával, mintegy Istennel bezárkózva töltötte idejét. Mintha Isten jelenlétében lenne. Erőért könyörgött, hogy szembe tudjon szállni az ellenféllel, bizonyosságért, hogy kegyelemben fog részesülni annak véghezvitelére, amit az emberiség javára vállalt. Az előtte álló küzdelem elfeledtetett vele mindent, lelke az élet kenyeréből táplálkozott, éppen úgy, amint Isten ma is táplálni fogja a segítségért hozzá fordulókat… Nem ébredt éhségérzetére, míg csak böjtjének negyven napja véget nem ért. […] Krisztus tudta, hogy Atyja gondoskodni fog táplálékról, mikor az javát szolgálja. A súlyos gyötrelemben, mikor az éhség mértéken fölül szorongatta Őt, árnyalatnyival sem akarta enyhíteni a kiszabott próbát isteni hatalma igénybevételével. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1080. o.