Isten Igéje az egyház életében

 

2000 évvel ezelőtt egy füves hegyoldalon leszállt a menny a földre, amint a legnagyobb tanító, kit e világ ismert, szólni kezdte az örökzöld igéket. Az emberek lélegzetüket visszafojtva figyelték, hogyan töri meg előttük Jézus az élet kenyerét. Szavai megnyitották az emberek szemét, megérintették szívüket, és hallgatói időnként meg is döbbentek, mert olyan dolgokat hallottak tőle, amilyeneket koruk vallási tanítói nem tanítottak nekik.

 „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa” – monda (Mt 5:3). „Boldogok a szelídek… Boldogok az irgalmasok” (5–7. v.). „Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképen sem mehettek be a mennyeknek országába” (20. v.). 

 Még mélyebb gondolkodásra késztetett Jézus, amikor a következőket mondta: „Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében” (28. v.). „Én pedig azt mondom nektek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki téged arcul üt jobb felől, fordítsd feléje a másik arcodat is” (39. v.). „Szeressétek ellenségeiteket” (44. v.). „Legyetek azért tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (48. v.). A prédikáció tovább folytatódott, világossá tette a békesség titkát, és Isten törvényének örök érvényűségét. 

 Az embereket lenyűgözte, amit hallottak. „Soha ember még így nem beszélt, mint ő!” (Jn 7:46), ezt mormolták többen a sokaságban, „mégis olyan kevesen voltak, akik életük zsinórmértékéül elfogadták volna tanításait”.1

 SZIKLÁRA ÉPÍTENI Mivel tudott ellenállásukról, Jézus erőteljes illusztrációval zárta csodálatos beszédét, szemléletes képpel hangsúlyozta, mennyire fontos a gyakorlatba átvinni az imént hallott szavakat. „Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára épült. Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, amely összeomlott, és romhalmazzá lett” (Mt 7:24–27). 

 Századokkal azelőtt, hogy Krisztus elmondta volna a hegyi beszédet, Ézsaiás próféta rámutatott Isten Igéjének maradandó voltára: „de az Úr beszéde örökké megmarad” (Ézs 40:8). Ézsaiás szavait idézve, Péter is hangsúlyozta: „Ez pedig az a beszéd, amelyet hirdettek nektek” (1Pt 1:25). „Egyedül Isten szava maradandó ezen a világon” – írta Ellen White. Isten Igéje a legbiztosabb alap. A hegyi beszédben kidomborodnak a törvény magasztos elvei és Isten jelleme. Aki ezeket az igéket elfogadja élete alapjául: az üdvösség Sziklájára épített. Ha az Igét befogadjuk, Krisztust fogadjuk be. Csakis azok építenek Őreá, akik ily módon fogadják el Krisztus szavát”.2

A SZENTÍRÁS A BIZTOS ALAP Erre az alapra építette Krisztus az egyházát. Ő kezdettől fogva úgy utalt a Szentírásra, mint erős sziklára, amelyre építkezni kell. „Megszárad a fű, elhull a virág, de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ézs 40:8).

A történelem igazolta ezeket a szavakat. Az apostolok minden egyéb előny ellenére erre a sziklára építettek, és feje tetejére állították az egész világot. Próbák és szörnyű üldözések ellenére az ősegyház továbbra is Isten Igéjéhez ragaszkodott, és erősen állt ezen az alapon. A reformátorok újra állást foglaltak a Szentírás mellett, és a „pokol kapui” sem vehettek rajtuk diadalt. Isten a korszakokon át szólt az Ő Igéjén keresztül, kivezetve övéit a sötétségből a csodálatos világosságra. Ez volt a helyzet William Millerrel is, azzal a földműves gazdálkodóval, aki a 19. század elején élt, és buzgón tanulmányozta a Szentírást. A komoly tanulmányozás során Miller arra a következtetésre jutott, hogy Krisztus eljövetele közel van, és mindenkinek prédikált a Dániel könyvében talált próféciákról, aki csak kész volt meghallgatni őt. Ám midőn Jézus nem jött el a várt időben, ez keserű tapasztalat volt számukra. De még ezt a nagy csalódást is megjövendölte Jel 10:8–11 szakasza, ahol János apostolnak azt parancsolta Isten, hogy „egye meg” a kis könyvet (Dániel könyvét), ami „édes volt, mint a méz” a szájában, de keserű lett a gyomrában. A jövőre nézve ez a mennyei parancs adatott: „Ismét prófétálnod kell sok népről, nemzetről, nyelvről és királyról” (11. v.).

A HIT ERŐS ALAPJA Mivel hittek abban, hogy Isten még mindig szól az Ő Igéjén keresztül, a korai adventhívők tovább tanulmányozták buzgó szívvel a Szentírást. Erre a tapasztalatra emlékezve évekkel később, Ellen White ezt írta: „Népünk közül sokan nem látják, hogy hitünk milyen szilárd alapra épült.”3

 Amikor arról írt, hogyan kutatták az adventi mű vezetői a Bibliát, „mint elrejtett kincset” a nagy csalódás után, így fogalmazott: „Időnként összegyűltünk, hogy együtt tanuljunk és komolyan imádkozzunk. Gyakran késő estig együtt maradtunk, néha pedig egész éjszaka világosságért fohászkodtunk és tanulmányoztuk Isten Igéjét. A testvérek újra és újra összejöttek, hogy együtt tanulmányozzák a Biblia mondanivalóját, és azt megértve mások tanítására is felkészüljenek. Előfordult, hogy tanulmányaik során eljutottak arra a pontra, ahol azt mondták: »Többre nem vagyunk képesek!« Ilyenkor az Úr Lelke szállt rám, látomásba ragadtattam, és az éppen tanult fejezetek világos magyarázatát kaptam, kiegészítve a hatékony munkára vonatkozó utasításokkal. Így nyertünk világosságot, ami segített megértenünk a Krisztussal, szolgálatával és papságával kapcsolatos tanításokat. Feltárult előttem az igazság folyamata attól az időtől kezdve egészen Isten városába való belépésünkig, és ezt a többiekkel is megosztottam.”4

 A továbbiakban, amikor ezekről a mély bibliatanulmányozó alkalmakról beszélt, Ellen White megosztotta, hogy látomások nélkül neki is nehézséget okozott bizonyos bibliai szakaszok megértése. Ez alapján még világosabb volt, hogy a látomásban készült magyarázatok az Úrtól jöttek, nem pedig tőle. Ezt írta erről: 

 „Ebben az időben nem voltam képes a testvérek magyarázatainak megértésére. Mintha elmém bezárult volna, nem tudtam követni a Szentírás tanulmányozott szakaszait. Ez volt életem egyik legnagyobb fájdalma. Mindaddig ebben az állapotban voltam, amíg hitünk alapelvei világossá nem váltak előttünk az Isten Igéjével összhangban. A testvérek tudták, hogy amíg nem voltam látomásban, addig nem is értettem ezeket a dolgokat, ezért a kapott világosságot egyenesen a mennyből jövőnek tekintették.”5 

Ahogy a kis csoport növekedett, és folytatták a Biblia tanulmányozását, helyükre kerültek a Biblián alapuló tantételek: a mennyei szentély megtisztítása, a Jelenések 14-ben szereplő hármas angyali üzenet, a hetedik napi szombat szentsége, és az, hogy a lélek nem halhatatlan.6

FÉNY AZ ÚTON A hetednapi adventista mozgalom kezdettől fogva a Szentírást tartotta alapjának és útjelző fényének. És bár Ellen White elismerte, hogy „az igazság haladó igazság, s nekünk a növekvő világosságban kell járnunk” – figyelmeztetett arra is, hogy „emberek állnak elő olyan bibliaértelmezésekkel, melyek számukra az igazságot jelentik, a valóságban azonban nem azok. A napjainkra szóló igazságot hitünk alapjaként adta nekünk Isten. Ő maga tanította nekünk az igazságot. Itt is, ott is jön valaki, olyan új világosságot hirdetve, mely ellentmond annak a világosságnak, amit Isten a Szentlélek által jelentett meg. Nem kell elfogadnunk azok szavait, akik olyan üzenettel állnak elő, amely ellentmond hitelveinknek. Az ilyenek egybegyűjtenek bizonyos igeverseket, s azokat elméleteik alátámasztására alkalmazzák. … A Szentírás, Isten szava az, amit tisztelet illet. Súlyos hiba, ha Isten Igéjének alkalmazásakor egyetlen oszlop is elkerül arról az alapról, amelyen Isten … azt őrizte.”8 

A Biblia: Isten élő Igéje. Az egyház alapja, hitünk és gyakorlatunk zsinórmértéke. Kinyilatkoztatja Isten akaratát, és örök érvényű tanulságokkal lát el, amelyeket életünk minden területén alkalmazhatunk. Ahogy „A bibliatanulmányozás módszerei” című, hivatalos dokumentum is kifejti: „törekedjünk a tanulmányozott igeszakasz legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb jelentésének megragadására”, és kerüljük a történelmi-kritikai módszert, vagy bármely más, emberi megközelítésen vagy magyarázaton alapuló módszert.9

 A hetednapi adventisták első, alapvető tantétele így szól: „A Szentírás – az Ó- és Újtestamentum – Isten írott szava. Ő ihlette szent embereit, akik elmondták és leírták azt, amire a Szentlélek indította őket. Isten mindent közölt az emberrel Igéjében, ami a megváltáshoz szükséges. A Szentírás Isten akaratának tévedhetetlen kinyilatkoztatása. Ez a jellem mértékadója, a tapasztalatok próbája, a hitelvek mérvadó kinyilatkoztatása és Isten történelmi cselekedeteinek megbízható forrása.”10

 Barátaim, Isten Igéje az az alap, amire egyházunk épül, és az a biztos alap, amire Jézus felhívása szerint építenünk kell reményünket, jellemünket, életünket! (Ted N. C. Wilson)

Az ige, mint kinyilatkoztatás

 

Ha arról beszélünk, hogy „az Ige kinyilatkoztatás”, talán érdemes annak a kérdésnek a megválaszolásával kezdeni, hogy „Milyen úton-módon nyilatkoztatta ki magát Isten?”. Ez a tény alapvető fontosságú a keresztény hit szempontjából. Isten sok különféle csatornán keresztül nyilatkoztatta ki önmagát szóval és tettel egyaránt, de legfőképpen Jézus Krisztus személyében. 

 Isten kifejezett szándéka, hogy e kinyilatkoztatás által az emberek hozzá jöhessenek, és megmentő kapcsolatba kerüljenek vele. Az Ige, mint kinyilatkoztatás (Jn 5:39 „Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert úgy vélitek, hogy azokban van az örök életetek, pedig azok rólam tesznek bizonyságot.” vizsgálata, aminek az eredménye a vele való, örök közösség (Jn 17:3). "Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust". Úgy az Ó-, mint az Újszövetség tartalmaz feljegyzéseket arról, hogyan nyilatkoztatta ki magát Isten az emberi történelem folyamán, különösen Izrael történelmében, legfőképp pedig Jézus Krisztus személyében. Ezen isteni kinyilatkoztatás nélkül az emberiség elveszne, teljes tudatlanságban lenne Isten valódi jellemét illetően, bűne és vétke örökre elszakítaná Teremtőjétől.

 Jogosan nevezzük tehát a Bibliát Isten Igéjének, mert az Isten ihletett szavait tartalmazza. Isten Igéjének célja, hogy információval szolgáljon, és kinyilatkoztassa számunkra Jézust. Megváltónk azt mondta Jn 5:39 szerint, hogy „Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert úgy vélitek, hogy azokban van az örök életetek, pedig azok rólam tesznek bizonyságot.” Ez a kulcsfontosságú igevers Isten Igéjének központi szerepét hangsúlyozza, ami Jézusról szóló kinyilatkoztatás.

 TÖRTÉNETI ÉS TEOLÓGIAI HÁTTÉR János evangéliuma a Kr. u. 1. századra datálódik (Kr. u. 70 és 90 közé), egy olyan időszakra, amikor vegyes kulturális hatások érvényesültek (római, görög, zsidó). Feszültség volt a római fennhatóság alatt élő zsidó vezetők és Jézus követői között. Jézus kijelentése, amelyet az imént idéztünk Jn 5:39-ből, kihívást jelentett a zsidó vallási vezetők számára a Tóra, a próféták és a vallási hagyományok – így együtt a végső tekintély – szempontjából. Mindezek helyett Jézus önmagára irányította a figyelmet mint Isten legfőbb kinyilatkoztatására.

 János evangéliumában olvasható egy párbeszéd Jézus és a vallási vezetők között, akik megkérdőjelezik az Ő tekintélyét, illetve identitását. Jézus megkérdőjelezi írás-értelmezésüket, mondván, hogy az Írások róla szólnak, tehát tanulmányozniuk kell azokat, hogy örök életet nyerhessenek. (Lk 24:27) "És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.", (Lk 24:44–45) Majd így szólt hozzájuk: Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, versei alátámasztják azt a gondolatot, miszerint az Ige középpontjában Jézus és Isten megváltási tervében betöltött szerepe áll. Az Újszövetség hangsúlyozza, hogy Jézus az Istentől küldött Ige, teljes mértékig kinyilatkoztatja a Mindenható akaratát, és betölti az ótestamentumi, messiási próféciákat. 

 A keresztény nézet a következő: ahhoz, hogy a maga teljességében Jézus kinyilatkoztatásaként értelmezzük Isten Igéjét, el kell ismernünk a Biblia teljes fókuszát. Az Ótestamentum az Újszövetségre mutat előre, amely Jézus Krisztust nyilatkoztatja ki. Az egész Szentírásban, Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig a megváltási terv bontakozik ki. Isten Igéje nem tanmesék vagy történetek gyűjteménye, hanem egy következetes, logikus elbeszélés Jézus Krisztusról, a világ Megváltójáról. 

 Jn 1:1–14 szakasza úgy mutatja be Jézust, mint az Igét, az Isten élő Igéjét, aki a világ kezdete óta létezik, testté lett, és lakozott miközöttünk. Hangsúlyozza Jézus isteni mivoltát, a teremtésben és megváltásban betöltött szerepét. (Zsid 4:12) Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. szintén úgy ábrázolja az Igét, mint hatalmas, élő erőt, amely képes felismerni az ember gondolatait és indítékait. Az Ige átalakulásra és változásra indít. Jn 5:39 és a Biblia más szakaszai dinamikus, isteni erőként ábrázolják az Igét, amely kinyilatkoztatja Isten célját és jellemét.

Ján 5:39 "Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot" ...azt mondja, hogy Isten Igéje több, mint emberi szó. Jézus isteni természetét jelképezi, mint Isten megváltási tervének hírnökét. Jézus több, mint egy tanító vagy egy próféta, Ő Isten üzenetének megtestesítője az emberiség számára. Ez a tétel hangsúlyozza, mennyire fontosak az Ószövetség Írásai abban, hogy segítsenek megérteni Jézust és tanításait. A Szentírás felhívást intéz a vallási vezetőkhöz, hogy helyezzék hitüket Jézusba, aki az ószövetségi üzenet végső beteljesítője. Isten Igéje át tud formálni bennünket, lelki növekedésre, engedelmességre, hozzá való hasonlóságra vezet.1

Jn 5:39 Jézus válaszát tartalmazza, amit a tekintélyét megkérdőjelező zsidó vezetőknek adott. Ez az igevers rávilágít az Írások lényegére, amelyet Jézus magyarázott nekik. „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.”2 Az írástudók úgy vélték, fel tudják fedezni az örök élethez vezető utat a Szentírás tanulmányozása által. Jézus azonban tisztázza, hogy az Írások azért születtek, hogy róla tegyenek bizonyságot, mert az örök élethez vezető út Ő maga.

 Ennek az igeversnek a megértéséhez szükséges az összefüggések vizsgálata és megértése. Az előző versek arról szólnak, hogy Jézus meggyógyít egy embert. Ez a férfi 38 éve volt mozgásképtelen. A gyógyítás szombatnapon történt, és a zsidó vezetők megkérdőjelezték Jézus tekintélyét, hogy milyen jogon cselekedett. Jézus elmondta nekik, hogy neki, Isten Fiaként, van felhatalmazása erre. A 39. versben azt is kifejtette, hogy az Írások nem csupán azért léteznek, hogy tanulmányozzák azokat, hanem hogy az embereket Őhozzá vezessék. Az Írások róla szólnak, az Ő létezéséről tanúskodnak. Bizonyítják kilétét és azt, hogy miért jött el erre a világra.

 Ebből az igeversből fontos dolgok következnek a bibliaértelmezésünk szempontjából. A Biblia több, mint történelmi beszámolók vagy költemények összessége. A Biblia Isten kinyilatkoztatása a megváltási tervről, Jézus Krisztus által. Amikor a Szentírást tanulmányozzuk, fel kell fedeznünk abban a Jézusról, és a kereszten hozott képezni és nevelni a keresztényeket, hogy megértsék a Bibliát, felismerjék, hogy annak központi alakja Jézus, és másokkal is megosszák ezt a kinyilatkoztatást. Jn 5:39 missziológiai szemszögből hangsúlyozza Jézus üzenetét és azt, mennyire fontos az Ő szerepe az evangelizációban. Megkérdőjelezi azokat a vallási szervezeteket és hagyományokat, amelyek más tekintélyt helyeznek Jézus fölé. Arra hív, hogy a fókuszt helyezzük át a Szentírás vizsgálatára és a Jézussal való találkozásra, aki Isten végső kinyilatkoztatása. Az ezzel a tudással felvértezett hívők jobban meg tudják osztani a kinyilatkoztatást másokkal, és rá tudják vezetni őket a Szentírás jobb megértésére.

KÖVETKEZTETÉS A Szentírás megkérdőjelezi a hagyományos hitrendszert, és Jézusra összpontosít. Tanításait könnyebb megérteni, ha megértjük a történelmi kontextust. A vonatkozó versek vizsgálata segít megérteni Isten Igéjét, és hangsúlyozza Jézus isteni természetét. Isten Igéje kinyilatkoztatja Jézus Krisztust. Ez több, mint régi szövegek gyűjteménye. Isten Igéjét Krisztus-központú szemszögből kell megközelíteni, és igyekeznünk kell rajta keresztül Jézussal találkozni. Alapvető fontosságú, hogy Krisztus tanításait alkalmazzuk mindennapi életünkben, és engedjük, hogy megváltoztassanak bennünket. Arra is fel kell használnunk, hogy hirdessük az evangéliumot. Ne feledjük, hogy Jézust az Isten Igéjén keresztül érthetjük és tapasztalhatjuk meg. Gondoskodjunk arról, hogy ezt megosszuk másokkal. Jn 5:39 azt mondja, hogy a Szentírás elvezet minket Jézushoz, és az Ő irányába mutat. Miközben olvassuk és tanulmányozzuk a Bibliát, mindig tartsuk ezt szem előtt, és próbáljuk megkeresni, hogy az egyes szakaszok hogyan kapcsolódnak Őhozzá. (Adventist World: Robert Osei-Bonzu)

Jézus bátor kijelentéseket tett önmagára

„Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 7:37-38)

János számos alkalommal feljegyezte, amint Jézus bátor kijelentéseket tett önmagára vonatkozóan, arról, hogy ki Ő és miért jött.

Az előbbi idézet (Jn 7:37-38). verseiből újabb példája annak, hogy mit állított magáról és arról, amit azokért tesz, akik hozzá mennek. Ezek is megdöbbentő kijelentések voltak.

(Jn 7:37-53). Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! (38) Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. (39) Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg. (40) A sokaságból azok, akik hallották ezt az igét, ezt mondták: Valóban ő a próféta. (41) Mások így szóltak: Ő a Krisztus. Többen pedig ezt mondták: Csak nem Galileából jön el a Krisztus? (42) Nem azt mondta-e az Írás, hogy a Krisztus Dávid magvából és Betlehemből jön el, abból a faluból, ahol Dávid élt? (43) Ellentét támadt tehát miatta a sokaságban: (44) némelyek közülük el akarták fogni, de senki sem vetette rá a kezét. (45) A szolgák visszamentek a főpapokhoz és a farizeusokhoz, akik ezt kérdezték tőlük: Miért nem hoztátok ide? (46) A szolgák így feleltek: Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő. (47) A farizeusok ezt mondták nekik: Titeket is megtévesztett? (48) Vajon a vezetők vagy a farizeusok közül hitt-e benne valaki? (49) De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott! (50) Ekkor Nikodémus, aki korábban már járt nála, és közülük való volt, így szólt hozzájuk: (51) Elítéli-e az embert a mi törvényünk, míg ki nem hallgatták, és meg nem tudták tőle, hogy mit tett? (52) Azok pedig így válaszoltak neki: Talán te is galileai vagy? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta. (53) Ezután mindenki hazament. /RÚF/

Néhányan azt mondták, hogy Ő az a próféta, akiről régen jövendölt Mózes. (5Móz 18:15-19)

Mások azt gondolták, hogy Jézus a Krisztus. Viszont voltak, akik erre azzal érveltek, hogy nem Galileából jön a Messiás, Dávid házából kell származnia, Betlehemben kell megszületnie – mindez igaz is volt Jézusra (Máté 1-2. fejezet), bár úgy tűnt, hogy ezt sokan nem tudták.

Még azokat is lenyűgözte Jézus, a választékos beszéde, akik azért mentek, hogy elfogják. A farizeusok rákérdeztek: „Vajon hitt-e benne valaki a főemberek vagy a farizeusok közül?” (Jn 7:48, ÚRK) A farizeusoknak ez a kérdése újabb alkalmat adott Jánosnak arra, hogy ismét említést tegyen Nikodémusról, aki a Jézussal való találkozása után menteni próbálta Őt az ármánykodásuktól. „Vajon a mi törvényünk elítéli-e az embert, mielőtt ki nem hallgatja, és meg nem tudja, hogy mit tett?” (Jn 7:51, ÚRK)  

Vajon elfogadta valaha Nikodémus, hogy Jézus a Messiás? Ebből a jelenetből ugyan ez nem igazolható, de ha hozzávesszük a Jézus halála utáni tettét  Jn 19:39-40. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy száz fontnyit. (40) Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. /RÚF/], a Biblia szilárd bizonyítékot szolgáltat arra, hogy Nikodémus valóban hitre jutott Jézusban. 

White idézet: A kősziklából folyó víz emlékét, amely a pusztai vándorlásuk alatt csodálatos és életet mentő élmény volt, az izraeliták nagy örömük kinyilvánításával ünnepelték meg Kánaánban való letelepedésük után. Krisztus idejében ez az ünneplés egyike lett a leghatásosabb szertartásoknak. Ezt a sátoros ünnep alkalmával tartották meg, mikor az emberek az egész országból Jeruzsálemben gyűltek össze. Az ünnep mind a hét napján a papok zeneszóval és a léviták énekkarával vonultak ki arany edénnyel a Siloám tavához, hogy vizet merítsenek a tó forrásából. Az imádkozók sokasága követte őket. Akik csak közel tudtak kerülni a vízsugárhoz, ittak is abból, miközben örvendező ének csendült fel ajkukról: „Örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből.” (Ésa 12:3) … 

 Az Üdvözítő arra használta fel ezt a jelképes istentiszteletet, hogy az emberek elméjét azokra az áldásokra irányíts a, amelyeket hozott nekik. „Az ünnep utolsó nagy napján…” Jézus hangja hallhatóvá lett, mert áthangzott a templom udvarain: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből…” (Jn 7:37-38) A felüdítő víz… az isteni kegyelem jelképe, amellyel egyedül Krisztus tud megajándékozni mindenkit, és mint élő víz, egyedüli megtisztítója, felüdítője és erősítője az emberi léleknek. – Pátriárkák és próféták, 412./old.

 Az, aki Krisztusban lakozik, megtalálja és megkapja benne a kegyelem és erő soha ki nem apadó forrását. Jézus vidámítja meg azok életét és tisztítja meg mindazok életútját, akik valóban keresik Őt. Krisztusnak a szívbe befogadott szeretete az örök életre szóló jó cselekedetekben mutatkozik meg. Nemcsak azt a lelket áldja meg, amelyben fakad, hanem élő folyam árad ki az igazságosság szavaiban és tetteiben, mely felüdíti a körülötte levő szomjazókat. – Pátriárkák és próféták, 412./old. 

 Kiszáradt a forrás? Nem, hiszen kiapadhatatlan. Amint szükségét érzed, újból és újból meríthetsz belőle. A kútforrás mindig tele van. Ha egyszer már ittál belőle, többé nem próbálod enyhíteni a szomjad a világ repedezett kutjaiból; nem keresed a legnagyobb gyönyört, szórakozást, vidámságot és mulatozást. Nem, mivel már ittál abból a vízből, amely örömmel tölti be Isten városát. Akkor a te örömöd is teljes lesz. – Our High Calling, 65./old. 

Élő Kenyér elfogadása vagy elutasítása

(Jn 6:51-57). Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem. (52) A zsidók vitatkozni kezdtek egymás között, és ezt kérdezték: Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül? (53) Jézus így szólt hozzájuk: Bizony, bizony, mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. (54) Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. (55) Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. (56) Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. (57) Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. /RÚF/

Amikor a kapernaumi zsinagógában szólt hozzájuk, a csoda lelki jelentőségét magyarázta: „Én vagyok az élet kenyere”. (Jn 6:35, ÚRK). Majd pedig tovább részletezte, hogy a teste a kenyér, amit a világ életéért ad oda. (Jn 6:51)  

Jézusnak ez a kijelentése felnyitotta az emberek szemét arra, hogy Ő nem lesz a földi királyuk. Nem illett bele a földi gondolkodás formálta keretekbe. Elutasították a megtérést, ami megváltoztatta volna a gondolkozásukat, hogy felismerjék és elfogadják Jézust Messiásnak. Ekkor sok tanítványa elhagyta. (Jn 6:66) Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé.

Emberileg nézve ez nehéz lehetett Jézus számára. A tömeg elismerése jóleső érzést kelt. Ki ne akarná, hogy szeressék? Azt pedig természetes módon szomorú látni, ha sokan elpártolnak az embertől és megkérdőjelezik az elveit. Miután sokan elfordultak tőle, Jézus megkérdezte tanítványai belső körétől, a tizenkettőtől, hogy ők is el akarják-e hagyni.  

Péterből ekkor fakadt ki a bámulatra méltó hitvallás, ami újabb tanúságtétel volt Jézus személye és szerepe mellett: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia”. (Jn 6:68-69)  

A tanítványok pár éve már Jézussal voltak, együtt utaztak vele, látták a csodáit, hallották a prédikációit. Tapasztalatból tudták, hogy senki nincs, aki hozzá fogható volna. Meggyőződtek róla, hogy ha mégoly furcsa is némely helyzet, Ő a Messiás, pedig sok mindent félre is értettek eljövetelének célját illetően. Csak Jézus halála és feltámadása után kezdték megérteni, hogy miért jött. 

White idézet: A zsidók a húsvét megtartására készültek Jeruzsálemben, megemlékezésül Izráel szabadulásának éjszakájára, amikor az öldöklő angyal az egyiptomiak otthonait sújtotta. Isten azt akarta, hogy a páskabárányban Isten Bárányát szemléljék, és a jelkép által elfogadják Őt, aki önmagát adta a világ életéért. A zsidók azután a jelképet mindennél fontosabbá tették, míg jelentőségét figyelmen kívül hagyták. Nem ismerték meg az Úr testét. Krisztus szavai ugyanazt az igazságot tanították, mint amelyet a húsvéti szolgálat jelképezett. Ezt azonban még mindig nem vették észre. 

 A rabbik most dühösen kiáltottak fel: „Mimódon adhatja ez nékünk a testét, hogy azt együk?” (Jn 6:52) Úgy tettek, mintha Nikodémushoz hasonlóan szó szerint értették volna szavait, amikor az megkérdezte Őt: „Mimódon születhetik az ember, ha vén?” (Jn 3:4) Bizonyos mértékig megértették, mire gondolt Jézus, de ezt nem voltak hajlandóak elismerni. Szavait kiforgatták, ezzel akartak a népben előítéleteket kelteni. Krisztus nem tompította jelképes tanítását. Még keményebb szavakkal ismételte el az igazságot: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban.” (Jn 6:53-56) – Jézus élete, 388-389./old.

Krisztus a közte és követői közötti szent és örök igazságról beszélt. Ismerte azok jellemét, akik tanítványainak vallották magukat, Igéje megpróbálta hitüket. Kijelentette, hogy tanítása alapján kell hinniük és cselekedniük. Mindaz, aki elfogadta Őt, természetének részesévé lesz, és jellemére alakul át. Ez magában foglalta a lemondást a dédelgetett becsvágyakról, megkövetelte, hogy teljesen alávessék magukat Jézusnak. Arra hivatottak, hogy önfeláldozóak, szelídek és alázatos szívűek legyenek. Azon a keskeny úton kell járniuk, amelyet megtett a Kálvária Krisztusa, ha osztozni akarnak az élet ajándékában és a menny dicsőségében. 

 A próba túl nagy volt. Lelohadt azok lelkesedése, akik erőszakkal el akarták Őt ragadni, és királlyá tenni. Ez a zsinagógai beszéd – mondották – felnyitotta a szemüket. Most már nem lehet becsapni őket. Meglátásuk szerint szavai közvetlenül bizonyították, hogy nem Ő a Messiás, és a vele fenntartott kapcsolat révén semmilyen földi jutalmat nem remélhetnek. Üdvözölték csodatévő erejét, meg akartak szabadulni a betegségtől és a szenvedéstől, de nem tudtak rokonszenvezni önfeláldozó életével. Nem törődtek a titokzatos lelki királysággal, melyről beszélt. A nem őszinték, az önzők, akik azelőtt keresték, többé nem vágyakoztak utána. Ha erejét és befolyását nem a rómaiaktól való szabadulás érdekében használja fel, akkor semmi közük hozzá. – Jézus élete, 391./old.

Terjedt az evangélium samáriaiak között

 

(Jn 4:16-24). Jézus így szólt hozzá: Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza! (17) Az asszony így válaszolt: Nincs férjem. Jézus erre ezt mondta: Jól mondtad, hogy férjed nincs, (18) mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat mondtál. (19) Az asszony így felelt: Uram, látom, hogy próféta vagy. (20) A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell. (21) Jézus így válaszolt: Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. (22) Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. (23) De eljön az óra, és az most van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres. (24) Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk. /RÚF/

A világosság túlságosan vakító volt ahhoz, hogy közvetlenül bele lehessen nézni. Amikor az asszony prófétának mondta Jézust, megint csak az elkerüléssel próbálkozott. A zsidók és a samaritánusok közötti vallási vita kérdését szegezte Jézusnak, azt, hogy hol kell Istent imádni. Válaszában Jézus rámutatott, hogy a samaritánusok azt imádták, amit nem ismertek. Az istentiszteletükben keveredett a judaizmus és a pogányság. A zsidók az önmagát bemutató Istent imádták – ez egy újabb fontos dolog, amit a samaritánus nőnek el kellett ismernie.

Az igaz Isten imádata nem helyhez kötött, tehát az istentisztelet helyszínéről folytatott vita a beszélgetésük szempontjából lényegtelen volt. Isten lélek, ezért tisztelőinek lélekben és igazságban kell imádniuk Őt. Az asszony elfogadta a Jézus által közölt nyilvánvaló igazságot, és a továbbiakra nézve is nyitottá vált. 

(Jn 4:25-26). Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. (26) Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek. /RÚF/

Az az asszony nemcsak idegen néphez tartozott, hanem erkölcsi szempontból sem volt kifogástalan, Jézus mégis világosan elmondta neki, hogy ki Ő. Miután pedig azt is a tudtára adta, hogy a legsötétebb titkait is ismeri, nyomós okot adott neki arra, hogy higgyen benne. 

(Jn 4:27-29). Ekkor megérkeztek a tanítványai, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele? (28) Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: (29) Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus? /RÚF/

Jézus és az asszony beszélgetését megszakította a tanítványok érkezése, akik ugyan meglepődtek, hogy Jézus egy nővel beszélget, de nem kérdeztek rá a dologra, csak étellel kínálták a Mestert.  Közben az asszony a vizeskorsóját hátrahagyva besietett a városba, hogy beszéljen az embereknek a Jézussal való találkozásáról.

(Ján 4:30-32). Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá. (31) Közben kérték őt a tanítványai: Mester, egyél! (32) Ő pedig azt mondta nekik: Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok. /RÚF/ 

Furcsának tűnik, hogy Jézusnak az aratásról szóló beszéde beékelődik abba a történetbe, amiből megtudjuk, milyen sokan megtértek a városból. Ennek az az oka, hogy János be akarta mutatni, hogyan látta Jézus a történteket. Az evésnél jóval fontosabbnak tartotta, hogy a megváltási tervről beszéljen egy samaritánus asszonynak. Az volt a célja, hogy üdvösségre vezesse az embereket. Ezt az esetet felhasználta arra, hogy megtanítsa a tanítványainak, milyen sürgős feladat az evangélium hirdetése minden embernek, még azoknak is, akik különböznek tőlük. 

(Jn 4:39-42). [Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: Megmondott nekem mindent, amit tettem. (40) Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig. (41) Az ő szavának sokkal többen hittek, (42) az asszonynak pedig meg is mondták: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője. /RÚF/] szakasza biztosan ezek közé tartozik. Sokan hitre jutottak a samaritánusok közül az asszony bizonyságtételére: „Mindent megmondott nékem, amit cselekedtem” (Jn 4:39) A samaritánusok kérlelték Jézust, hogy maradjon velük. A szavai hallatán még többen hittek: „Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk is hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ő a világ üdvözítője”. (Jn 4:42), ÚRK)  

White idézet: A farizeusok lenézték Jézus egyszerűségét. Nem akarták tudomásul venni csodáit, jelet követeltek tőle, hogy Ő Isten Fia. A samaritánusok viszont nem kértek jelet, Jézus nem tett csodát közöttük, kivéve, hogy feltárta az asszonynak élete titkait a kútnál. Mégis sokan befogadták Őt. Frissen ébredt örömükben így szóltak az asszonyhoz: „Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus.” (Jn 4:42) 

A samaritánusok hitték, hogy az eljövendő Messiás nemcsak a zsidók, hanem a világ Üdvözítője is. A Szentlélek Mózes által jövendölt róla, mint Istentől küldött prófétáról. Jákob által kijelentette, hogy hozzá gyűlnek a népek, Ábrahámon keresztül pedig, hogy benne áldatnak meg a földnek minden nemzetségei. Ezekre a szövegekre alapozta Samária népe a Messiásba vetett hitét. Az, hogy a zsidók félremagyarázták a későbbi prófétákat, és Krisztus második eljövetelének dicsőségét az első adventhez kötötték, a samaritánusokat a szent iratok elutasítására késztette, Mózes könyveinek kivételével. Viszont amint a Megváltó elsöpörte mindezeket a hamis értelmezéseket, sokan elfogadták a későbbi próféciákat, és magának Krisztusnak az Isten országára vonatkozó szavait. – Jézus élete, 192-193./old.