„Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa” – monda (Mt 5:3). „Boldogok a szelídek… Boldogok az irgalmasok” (5–7. v.). „Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképen sem mehettek be a mennyeknek országába” (20. v.).
Még mélyebb gondolkodásra késztetett Jézus, amikor a következőket mondta: „Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében” (28. v.). „Én pedig azt mondom nektek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki téged arcul üt jobb felől, fordítsd feléje a másik arcodat is” (39. v.). „Szeressétek ellenségeiteket” (44. v.). „Legyetek azért tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (48. v.). A prédikáció tovább folytatódott, világossá tette a békesség titkát, és Isten törvényének örök érvényűségét.
Az embereket lenyűgözte, amit hallottak. „Soha ember még így nem beszélt, mint ő!” (Jn 7:46), ezt mormolták többen a sokaságban, „mégis olyan kevesen voltak, akik életük zsinórmértékéül elfogadták volna tanításait”.1
SZIKLÁRA ÉPÍTENI Mivel tudott ellenállásukról, Jézus erőteljes illusztrációval zárta csodálatos beszédét, szemléletes képpel hangsúlyozta, mennyire fontos a gyakorlatba átvinni az imént hallott szavakat. „Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára épült. Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, amely összeomlott, és romhalmazzá lett” (Mt 7:24–27).
Századokkal azelőtt, hogy Krisztus elmondta volna a hegyi beszédet, Ézsaiás próféta rámutatott Isten Igéjének maradandó voltára: „de az Úr beszéde örökké megmarad” (Ézs 40:8). Ézsaiás szavait idézve, Péter is hangsúlyozta: „Ez pedig az a beszéd, amelyet hirdettek nektek” (1Pt 1:25). „Egyedül Isten szava maradandó ezen a világon” – írta Ellen White. Isten Igéje a legbiztosabb alap. A hegyi beszédben kidomborodnak a törvény magasztos elvei és Isten jelleme. Aki ezeket az igéket elfogadja élete alapjául: az üdvösség Sziklájára épített. Ha az Igét befogadjuk, Krisztust fogadjuk be. Csakis azok építenek Őreá, akik ily módon fogadják el Krisztus szavát”.2
A SZENTÍRÁS A BIZTOS ALAP Erre az alapra építette Krisztus az egyházát. Ő kezdettől fogva úgy utalt a Szentírásra, mint erős sziklára, amelyre építkezni kell. „Megszárad a fű, elhull a virág, de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ézs 40:8).
A történelem igazolta ezeket a szavakat. Az apostolok minden egyéb előny ellenére erre a sziklára építettek, és feje tetejére állították az egész világot. Próbák és szörnyű üldözések ellenére az ősegyház továbbra is Isten Igéjéhez ragaszkodott, és erősen állt ezen az alapon. A reformátorok újra állást foglaltak a Szentírás mellett, és a „pokol kapui” sem vehettek rajtuk diadalt. Isten a korszakokon át szólt az Ő Igéjén keresztül, kivezetve övéit a sötétségből a csodálatos világosságra. Ez volt a helyzet William Millerrel is, azzal a földműves gazdálkodóval, aki a 19. század elején élt, és buzgón tanulmányozta a Szentírást. A komoly tanulmányozás során Miller arra a következtetésre jutott, hogy Krisztus eljövetele közel van, és mindenkinek prédikált a Dániel könyvében talált próféciákról, aki csak kész volt meghallgatni őt. Ám midőn Jézus nem jött el a várt időben, ez keserű tapasztalat volt számukra. De még ezt a nagy csalódást is megjövendölte Jel 10:8–11 szakasza, ahol János apostolnak azt parancsolta Isten, hogy „egye meg” a kis könyvet (Dániel könyvét), ami „édes volt, mint a méz” a szájában, de keserű lett a gyomrában. A jövőre nézve ez a mennyei parancs adatott: „Ismét prófétálnod kell sok népről, nemzetről, nyelvről és királyról” (11. v.).
A HIT ERŐS ALAPJA Mivel hittek abban, hogy Isten még mindig szól az Ő Igéjén keresztül, a korai adventhívők tovább tanulmányozták buzgó szívvel a Szentírást. Erre a tapasztalatra emlékezve évekkel később, Ellen White ezt írta: „Népünk közül sokan nem látják, hogy hitünk milyen szilárd alapra épült.”3
Amikor arról írt, hogyan kutatták az adventi mű vezetői a Bibliát, „mint elrejtett kincset” a nagy csalódás után, így fogalmazott: „Időnként összegyűltünk, hogy együtt tanuljunk és komolyan imádkozzunk. Gyakran késő estig együtt maradtunk, néha pedig egész éjszaka világosságért fohászkodtunk és tanulmányoztuk Isten Igéjét. A testvérek újra és újra összejöttek, hogy együtt tanulmányozzák a Biblia mondanivalóját, és azt megértve mások tanítására is felkészüljenek. Előfordult, hogy tanulmányaik során eljutottak arra a pontra, ahol azt mondták: »Többre nem vagyunk képesek!« Ilyenkor az Úr Lelke szállt rám, látomásba ragadtattam, és az éppen tanult fejezetek világos magyarázatát kaptam, kiegészítve a hatékony munkára vonatkozó utasításokkal. Így nyertünk világosságot, ami segített megértenünk a Krisztussal, szolgálatával és papságával kapcsolatos tanításokat. Feltárult előttem az igazság folyamata attól az időtől kezdve egészen Isten városába való belépésünkig, és ezt a többiekkel is megosztottam.”4
A továbbiakban, amikor ezekről a mély bibliatanulmányozó alkalmakról beszélt, Ellen White megosztotta, hogy látomások nélkül neki is nehézséget okozott bizonyos bibliai szakaszok megértése. Ez alapján még világosabb volt, hogy a látomásban készült magyarázatok az Úrtól jöttek, nem pedig tőle. Ezt írta erről:
„Ebben az időben nem voltam képes a testvérek magyarázatainak megértésére. Mintha elmém bezárult volna, nem tudtam követni a Szentírás tanulmányozott szakaszait. Ez volt életem egyik legnagyobb fájdalma. Mindaddig ebben az állapotban voltam, amíg hitünk alapelvei világossá nem váltak előttünk az Isten Igéjével összhangban. A testvérek tudták, hogy amíg nem voltam látomásban, addig nem is értettem ezeket a dolgokat, ezért a kapott világosságot egyenesen a mennyből jövőnek tekintették.”5
Ahogy a kis csoport növekedett, és folytatták a Biblia tanulmányozását, helyükre kerültek a Biblián alapuló tantételek: a mennyei szentély megtisztítása, a Jelenések 14-ben szereplő hármas angyali üzenet, a hetedik napi szombat szentsége, és az, hogy a lélek nem halhatatlan.6
FÉNY AZ ÚTON A hetednapi adventista mozgalom kezdettől fogva a Szentírást tartotta alapjának és útjelző fényének. És bár Ellen White elismerte, hogy „az igazság haladó igazság, s nekünk a növekvő világosságban kell járnunk” – figyelmeztetett arra is, hogy „emberek állnak elő olyan bibliaértelmezésekkel, melyek számukra az igazságot jelentik, a valóságban azonban nem azok. A napjainkra szóló igazságot hitünk alapjaként adta nekünk Isten. Ő maga tanította nekünk az igazságot. Itt is, ott is jön valaki, olyan új világosságot hirdetve, mely ellentmond annak a világosságnak, amit Isten a Szentlélek által jelentett meg. Nem kell elfogadnunk azok szavait, akik olyan üzenettel állnak elő, amely ellentmond hitelveinknek. Az ilyenek egybegyűjtenek bizonyos igeverseket, s azokat elméleteik alátámasztására alkalmazzák. … A Szentírás, Isten szava az, amit tisztelet illet. Súlyos hiba, ha Isten Igéjének alkalmazásakor egyetlen oszlop is elkerül arról az alapról, amelyen Isten … azt őrizte.”8
A Biblia: Isten élő Igéje. Az egyház alapja, hitünk és gyakorlatunk zsinórmértéke. Kinyilatkoztatja Isten akaratát, és örök érvényű tanulságokkal lát el, amelyeket életünk minden területén alkalmazhatunk. Ahogy „A bibliatanulmányozás módszerei” című, hivatalos dokumentum is kifejti: „törekedjünk a tanulmányozott igeszakasz legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb jelentésének megragadására”, és kerüljük a történelmi-kritikai módszert, vagy bármely más, emberi megközelítésen vagy magyarázaton alapuló módszert.9
A hetednapi adventisták első, alapvető tantétele így szól: „A Szentírás – az Ó- és Újtestamentum – Isten írott szava. Ő ihlette szent embereit, akik elmondták és leírták azt, amire a Szentlélek indította őket. Isten mindent közölt az emberrel Igéjében, ami a megváltáshoz szükséges. A Szentírás Isten akaratának tévedhetetlen kinyilatkoztatása. Ez a jellem mértékadója, a tapasztalatok próbája, a hitelvek mérvadó kinyilatkoztatása és Isten történelmi cselekedeteinek megbízható forrása.”10
Barátaim, Isten Igéje az az alap, amire egyházunk épül, és az a biztos alap, amire Jézus felhívása szerint építenünk kell reményünket, jellemünket, életünket! (Ted N. C. Wilson)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése