Kinek fizette Jákob a tizedet?

Tegyük tehát félre egy kis időre saját egyházi kultúránkat, és menjünk vissza a gyökerekig! Ábrahám volt az első, akiről azt mondja a Szentírás, hogy tizedet fizetett (1Móz 14,17-24). Ábrahám egy szent háborút vívott, hogy kiszabadítsa Sodoma elhurcolt népét. Onnan tudjuk, hogy ez szent háború volt, hogy a pátriárka semmit nem volt hajlandó megtartani a zsákmányból. Megjelent egy titokzatos személy, Melkisédek, aki levezette a hálaadó istentiszteletet, és áldást mondott Ábrahámba. Ábrahám a kapott áldásra úgy felelt, hogy a zsákmány tizedét átadta neki, de nem mint királynak, hanem, mint „a Felséges Isten papjának” (1Móz 14,18). Az első tizedfizetés tehát liturgikus keretek között zajlott, és maga a tizedfizetés aktusa is istentiszteleti cselekmény volt.

Úgy tűnik, hogy Ábrahám családjában követésre méltó példa lett a tizedfizetés mint istentiszteleti cselekmény. Legalábbis ezt igazolja unokájának, Jákobnak a története. Jákob annyira szerette volna tovább vinni a kiválasztottság Ábrahámmal kezdődő vonalát, hogy apját becsapva, elhappolta bátyja elől az elsőszülöttnek járó jogokat. Ezért menekülnie kellett, de útközben Isten álmot adott neki, és azt mondta: Jákob! Amit te csalással akartál megszerezni, azt én kegyelemből megadom neked: „annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 28,14). Isten megismételte tehát az Ábrahámnak adott ígéretet (1Móz 12,1-7; 15,1-20; 17,1-8).

Mi volt Jákob válasza? Ábrahámhoz hasonlóan oltárt épített, bemutatta áldozatát, majd fogadalmat tett, hogy ha az Úr megtartja ígéretét, ő is hű marad a szövetséghez, és ennek egyik jele lesz, hogy azokból a javakból, amit még most csak ígéretként birtokolt, tizedet fog fizetni: „Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és épségben visszatérek apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és amit adsz nekem, a tizedét neked adom” (1Móz 28,20-21).

Nem tudjuk, hogy a gyakorlatban hogy képzelte el Jákob a tizedfizetést, de a történet az ókori vazallusi szövetségkötés mintáját követve ábrázolja a szövetséget, ami Isten és a pátriárka között köttetett ezen a napon. A tized tehát az Isten és az ő kiválasztott gyermeke közötti szövetség látható, kézzelfogható jele volt akkor is és az ma is. Még nincsenek léviták, nem kell fenntartani a kultuszi intézményeket, de már ott van a tized, mint az Isten és a hívő ember közötti szövetség jele. Még egy fontos szempont: nem Isten kérte a tizedet, hanem a pátriárkák ajánlották fel mint a hála és szövetségi hűség jelét. Az Úr csak évszázadokkal később adott útmutatást a választott népnek a tized felhasználásának módjára nézve (5Móz 12,6; 14,22-29).

A szöveg nem mondja el, de joggal feltételezzük, hogy Jákob tartotta szavát, és elkülönítette jövedelmének tizedét. Mit kezdett vele? Én valójában egy eshetőséget látok. Hangsúlyozom azonban, hogy ez puszta feltételezés, mert a bibliai szövegben semmi nem utal arra, hogy Jákob mit tett a fogadalom teljesítése érdekében. Feltevésem úgy szól, hogy a pátriárkák korában, mint ahogy később is, teljesen égő áldozatként feláldozták azokat a javakat, amivel ki akarták fejezni az Isten iránti hálát és a szövetség iránti hűséget. Az ószövetségi törvények kéltféle áldozatról szólnak, az „égőáldozatról”, valamint a „véresáldozatról”. A kettő között az volt a különbség, hogy a véresáldozat bemutatásakor csak az állat bizonyos részét égették el, a hús többi részét megették. Ezzel szemben az égőáldozatot vagy ahogy a Károli fordításban olvassuk: „az egészen égőáldozatot” (3Móz 6,23) mindenestől elégették az oltáron. Ez vonatkozott az állatokra és terményekre is.

Az egészen égőáldozatban „az Istent magasztaló, előtte megalázkodó ember teljes odaadása fejeződött ki” (Keresztyén Bibliai lexikon, Kálvin Kiadó, Budapest, 2000, 1. kötet, 38. p). Mivel a pátriárkák korában a családfő töltötte be a papi szerepet, feltételezhetjük, hogy Jákob minden jövetelmének tizedét egészen égő áldozatként égette el az oltáron. Mai felfogásunk szerint ez pazarlásnak tűnhet, de a maga nemében mégis sokkal markánsabban fejezte ki a tizedfizetés spirituális, Istenhez kötődő jellegét, mint a mai gyakorlat, amikor a tizedfizetés már-már az „egyházadó” köntösét ölti magára, tehát jobban kötődik az intézményhez, mint Istenhez, az áldások forrásához. (Dr Szilvási József)

Sámson hatalmas testi erőt kapott az Úrtól

 

Józsué halála után bírák vezették Izráelt egészen az i.e. XI. századig. Közülük az egyik legismertebb Sámson, aki akkor született, amikor a nép erkölcse a mélypontra süllyedt annak következtében, hogy nem hajtották végre a kánaániták kiűzésére adott parancsot. Kezdték bálványaikat imádni, egyéb szokásaikat követni!

Sámson születését mennyei követ adta hírül. Szülei a fiút Istennek szentelték, és ennek jeléül haját nem vágták le. Hatalmas testi erőt kapott a Mindenhatótól, hogy általa megszabadítsa hazáját az ellenségtől. Felnőtt korában azonban visszaélt ezzel az adománnyal. Szabad folyást engedett indulatainak, ösztöneinek, és sokszorosan megsértette fogadalmát.

A filiszteusok városaiba járt, ahol kétes hírű nőket látogatott. Sőt, az Úr tiltása és szülei figyelmeztetése ellenére feleséget is választott a filiszteusok leányai közül (V.Móz. 7:3).

Egyszer az úton egy fiatal oroszlán támadt Sámsonra. Megragadta és hatalmas erejével kettéhasította. Később arra járva látta, hogy az állat tátott szájába méhek telepedtek és mézet gyűjtöttek. Az esküvőn a filiszteusok bosszantására találós kérdésbe rejtette e furcsaságot. Ha nem jönnek rá a megoldásra, akkor harminc inget és ugyanennyi felöltő ruhát kell fizetniük! – szólt a feltétel.

Így hangzott a kérdés: „Az evőből étek jött ki, s az erősből édes jött ki” (Bír. 14:14), mi az? Azok három napig próbálkoztak sikertelenül. Szorult helyzetükben Sámson menyasszonyához fordultak, aki fenyegetésükre addig nyaggatta vőlegényét, míg kiszedte belőle a megoldást és elárulta népének. Rászedett „hősünk” éktelen haragra gerjedt. Elment, agyonütött harmincat közülük, és elhozta ruhájukat, hogy így fizesse meg tartozását.

A filiszteusok sem maradtak adósok. Mire Sámson visszatért, feleségét már más férfinak adták. Erre ő bosszúból egy csomó rókát összefogdosott, farkukat meggyújtotta, és vetéseikbe engedte. Azok viszont erre – barbár módon – tűzön megégették hitvesét annak atyjával együtt. Sámson további borzalmas dolgokkal válaszolt: egy szamár állkapcsával agyonvert ezer embert – Ezzel azt akarta megmutatni, mégha ellenségei csapdájába kerül is, képes sértetlenül elmenekülni.

Törvényszerű végzetét egy filiszteus nő, Delila iránti szerelme okozta, aki addig gyötörte, amíg elárulta titkát: ha a haját – Istennek szenteltsége külső jegyét – levágják, akkor elhagyja ereje. Sámson ekkor átlépte azt a határt, amin túl Isten már nem segíthette kegyelmével. Egy éjszaka Delila az ölében alvó Sámson haját jó pénzért lenyírta, és így kiszolgáltatta ellenségeinek. Azok megvakították, rabságba hurcolták, és ott a fogházban őröltettek vele. A börtönben őszintén megbánta Isten és népe ellen elkövetett bűneit, eltékozolt életét. 

A filiszteusok nagy ünnepet rendeztek Dágon isten tiszteletére. Elővezették foglyukat, s unszolták a vak férfiút, hogy játsszék előttük. Csúfolták és Izráel Istenét gyalázták, a magukét pedig dicsőítették! Sámson a házat tartó oszlopokhoz vezettette magát és az Úrhoz kiáltott, hogy utoljára adja vissza erejét. A Mindenhatótól nyert új erővel kiszakította az oszlopokat a helyükből (a kép jobb szélén látható). Az összedőlt épület maga alá temette Sámsonnal együtt a filiszteusok nagy tömegét is! Bár élete java részét eltékozolta, de az Úr mégis az ő keze által kezdte megszabadítani Izráelt az ellenség hatalmától. 

Sámson - Az Ószövetség a művészetekben - Biblia

Lelkek kiáltása az oltár alól

 Az ötödik pecsét jelenetében azt láttuk, hogy Isten elnyomott népének a kiáltása jelképezi a történelem összes hűségesének szavát. A hűségeseket úgy mutatja be az Ige mint az oltár alól Istenhez kiáltó lelkeket, akik igazságért és igazolásért esedeznek: „Uram… meddig?” (Jel 6:10) – kérdezik. A mennyből bátorítás hangzik, hogy várjanak, mert eljön a nap, amikor az Úr megítéli azokat, akik bántották őket. Jel 6:15-17 bemutatja, hogy Jézus visszatér a földre és ítéletet hoz azokra, akik gonoszul bántak hűséges követőivel.

Az ötödik pecsét jelenete Isten szenvedő népének a tapasztalatait mutatja be a történelem során, Ábel idejétől kezdve addig, amíg az Úr végül elítéli és megbosszulja „az Ő szolgáinak vérét” (Jel 19:2). Isten szenvedő népének erősnek kell maradnia, hinnie kell, hogy Ő meghallgatja az imáikat!

A fenti témáról Jozsef Szilvasi (1) Facebook

Népirtás Jerikónál?

Mi történt Jerikónál? Népirtást vagy istenítéletet hajtott végre a zsidó nép Isten utasítására?

Miért ölték meg a gyermekeket? Van-e különbség az ószövetség és az újszövetség Istene között? Az egyik szigorú, harcos, az embert ölésre bátorítja, míg a másik szerető, irgalmas, és még az emberi haragot is elítéli? Ugyanarról az Istenről beszél a Biblia? Mi is történt valójában a zsidó nép honfoglalásakor, mely a bibliai időrend szerint az i.e. XV–XIV. század fordulóján ment végbe és néhány kánaáni nép ítéletszerű elpusztításával végződött? Többen ugyanis népirtásnak nevezik az említett eseményt, és az ókori zsidó nép kegyetlenségére hivatkoznak. Mások Isten parancsolatának állítják be az ítélet végrehajtását, és Isten szuverenitására utalva kitérnek a további következtetések elől. Mi is történt valójában? Népirtás vagy ítélet-végrehajtás? Az emberi indulat uralkodott-e el vagy az isteni parancsolat – határozottságával együtt is – gátat szabott mindenfajta önkényeskedésnek és kegyetlenségnek?

Figyeljük meg Szilvási József válaszát a fenti kérdésre. (1) Facebook

---

 Hasonló videók az alábbi témában:

 Gyilkolás Isten parancsára? - https://fb.watch/jiKUTGxDcE/

 Mészárlás a Bibliában -https://fb.watch/jiKTvw95V7/

 Szándékos gyilkosság bünbánot nélkül - https://fb.watch/jiKQ0uAjFP/

 Bűnhődik-e a gyerek a szülők vétke miatt? Mi lesz a szeretett gyermekemmel? - https://fb.watch/jiKRA2Rpkj/

Valdensek táplálták az igazság fénylő lángját

 

A valdensek más néven lyoni szegények

(Lyon város Franciaországban, a Rhône-Alpes régió) egy Provence-ban a 12. század végén, 1170-ben Pierre Valdés által létrehozott, pápa- és egyházellenes vallásfelekezet volt, amely Európa-szerte elterjedt a középkorban.  A papság kezdetben tolerálta mozgalmát, ám 1184-ben III. Luciusz kitagadta őt és követőit az egyházból. 

Valdes (Vald Péter) gazdag lyoni kereskedő volt, aki teljes vagyonát a szegényeknek adományozta, majd vándorprédikátor lett. Nézeteiben teológiailag nem távolodott el a kereszténységtől, mint az akkor elterjedt más eretnek szekták (a dualista alapelvű katharok, bogumilok), ezzel szemben az egyházszervezet és a világi hatalom ellen lépett fel.

A valdensekről két alapvető elképzelés él: az egyik és általánosan elfogadott elképzelés szerint egy félrement szekta, amelyet nagy részben Vald Péterhez kötnek, a másik pedig a Zarándok Gyülekezet című könyvben leírt elképzelés, miszerint az apostoli egyházig visszanyúló nagyszerű igazhitű hívők voltak. (Wikipédia)

A valdensek a Déli- Alpokban éltek, hitvallásuk és annak megélése az apostoli időkig nyúlt vissza. Sorsuk az apostolokéhoz hasonlóan teljes volt a háborúsággal és üldözéssel. A hitükért üldözött valdensek egy csoportja a tél közepén menekülésre kényszerült az Alpok zord hegyeit megmászva, melynek sokan estek áldozatul, a megalkuvást nem ismerő közösség odaszánt, tiszta életével. (Nicholas Stoltzfus: Amiért érdemes meghalni)

 Isten Igéje hosszú évszázadokon át lepecsételt könyv volt, és – a valdensek bibliafordítását kivéve – csak az iskolázottak által ismert nyelveken szólalt meg. Európa népei közül a valdensek az elsők között voltak, akik a Szentírást lefordították.' Évszázadokkal a reformáció előtt már volt anyanyelvükre átültetett, kézzel írt Bibliájuk. Az igazságot hamisítatlanul ismerték, és ez elég ok volt arra, hogy szerfelett gyűlöljék és üldözzék őket

A valdensek a Szentírásból nemcsak azt tanulták meg, hogy Isten miként bánt az emberekkel a múltban, és mit nyilatkoztatott ki a jelen felelősségeiről és feladatairól, hanem felismerték a jövő veszélyeit és örömeit is. Hitték, hogy e föld történelme nemsokára lezárul, és miközben könnyek között imádkozva tanulmányozták a Bibliát, még mélyebben átérezték drága kijelentéseit, és kötelességüket, hogy másoknak is el kell mondaniuk a megmentő igazságot. A megváltás terve világosan tárult eléjük a Biblia szent lapjairól, és mert hittek Jézusban, szívükben öröm, reménység és béke lakozott. Amikor a fény bevilágított értelmükbe, és boldoggá tette szívüket, szerették volna sugarait azokra is hinteni, akik a pápai tévelygés sötétségében élnek. (E.G.W: A nagy küzdelem)

A valdensek közül némelyek szombatot ünnepeltek. Sokáig tartó, véres üldözésük beszédesen szemlélteti, milyen politikát folytatott Róma a vele ellenszegülőkkel. Mások is hasonlóképpen szenvedtek a negyedik parancsolat iránti hűségükért. Az etióp és abesszin egyház történelme különösképpen sokatmondó. A középkor sötétjében Közép-Afrika keresztényeit szem elől veszítette a világ, és ők hosszú századokon át szabadon gyakorolhatták hitüket. De Róma végül tudomást szerzett létezésükről, és az abesszin császárt csakhamar rávette, hogy ismerje el a pápát Krisztus helytartójának. Ezt további egyezkedések követték. Majd egy rendelet született, amely a legszigorúbb büntetés terhe mellett megtiltotta a szombat ünneplését. A pápai zsarnokság azonban nemsokára olyan kellemetlen iga lett, hogy az abesszinok elhatározták: letörik a nyakukról. Iszonyú harc árán kiűzték birodalmukból a római katolikusokat, és helyreállították az ősi hitet. (EGW: A nagy küzdelem)

A valdens területek egyházközségekre voltak felosztva, amelyeket egy-egy pásztor vezetett. Ő prédikálta az Igét, tanította a gyermekeket, látogatta a betegeket. Őt a gyülekezet vezetésében egy laikus tanács segítette. A zsinat évente egyszer találkozott általában Angogra völgyének csúcsán és a pásztorok és laikus vezetők egyenlő számban voltak jelen. Volt, hogy összesen 300-an találkoztak ott és ültek a fűben az alázatos és tanult vezetők és vitatták meg a gyülekezeteik és nyájaik kérdéseit. Mivel a Biblia ritka jelenség volt, ezért a fiatalok oktatásának alapvető része volt, hogy kívülről megtanulták az Újszövetség jelentős részét és pontosan idézniük kellett. Idejük egy részét kitöltötte, hogy az Írásokat másolták, hogy amikor misszióba mennek, akkor magukkal vihessék az Írásokat. Miután a helyi iskolát kijárták a valdens gyerekek igen gyakran mentek el felsőoktatásba, vagy akár egyetemre is, így Párizsba a Sorbonne-ra, ahol a legmagasabb műveltséget sajátították el

Az inkvizíció intézményét Narbonne szomszédságában, e hely közelében 1210-ben Domonkos, a dominikánus rend alapítójának irányításával szervezték meg. Amikor az inkvizíciót a toulouse-i zsinaton, 1229-ben állandó intézménnyé fejlesztették ki, azt is megtiltották az egyház nem papi tagjainak, tehát az összes híveknek - hogy a Bibliát a latin zsoltárok kivételével - olvassák. Tilos volt a Bibliát a népeknek saját nyelvükre lefordítani. Az inkvizíció intézménye gondoskodott arról, hogy mindaz, ami még a keresztes hadjáratok pusztításai után megmaradt, megsemmisüljön. Krisztus hitvallói közül sokan a Balkánra menekültek, mások a szomszédos országokban szóródtak széjjel. Provence kultúrája elpusztult, Dél független tartományait beolvasztották a francia királyságba. (Valdensek története (szuk.hu))