A mennyben kezdődött küzdelem színtere a mi világunkba.

 

„A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet Isten teremtett, és mondta az asszonynak: »Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?« És mondta az asszony a kígyónak: »A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, de annak a fának a gyümölcséből, mely a kert közepette van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.« És mondta a kígyó az asszonynak: »Bizony nem haltok meg, hanem tudja az Isten, hogy amely napon esztek abból, megnyilatkoznak a szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.« És látta az aszszony, hogy jó az a fa eledelre, s kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakasztott azért annak gyümölcséből, és evett, és adott vele levő férjének is, és az is evett. És megnyilatkoztak mindkettőjük szemei, s észrevették, hogy mezítelenek, fügefalevelet aggattak azért össze, és körülkötőket csináltak maguknak. És meghallották az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben járt, s elrejtőzött az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.” (1Móz 3,1–8)

  Hamar megjelent a kísértő, és vele együtt a bűn is az újonnan teremtett világban. Egy ember engedetlensége elég volt ahhoz, hogy a föld Sátán fennhatósága alá kerüljön. Az ember ugyan nem szerzője a bűnnek, mivel maga is megkísértetett, de felelős azért, hogy a kísértéskor nem Istent, nem a jót választotta. Ez érvényes minden bűnre és minden bűnösre a mai napig, így ránk is.

Sokan zúgolódnak, hogy Isten miért engedte meg a bűneset bekövetkeztét, miért szolgáltatta ki az embert Sátán támadásának, és az azt követő elesésnek. Ez azonban helytelen megközelítés, ösztönös gondolkodásra vall. Az értékítéletünk akkor méltányos, ha figyelembe vesszük, hogy

– Isten figyelmeztette az embert a veszélyre, az ellenség létezésére, és azokra a következményekre, amelyekkel engedetlensége esetén számolnia kell,

– meghagyta azt a szabadságot az embernek, amire mi máskülönben nagyon kényesek vagyunk, Ő pedig minden teremtményének biztosítja,

– ami talán a legfontosabb: Isten a hűtlenség bekövetkezése, a bűn elkövetése után sem vetette el, nem semmisítette meg az embert. Nem mondott le sem a bűnös emberpárról, sem a még meg nem született nemzedékekről, pedig eleve tudta, hogy túlnyomó többségük maga is lázadó lesz. Ezzel szemben kihirdette az előre megalkotott megváltási tervet, és megkezdte a végrehajtását, ami hosszú, küzdelmes, fájdalommal és áldozatokkal teljes – legfőként éppen az Alkotóra nézve!

A mi helyzetünk is hasonló az első emberpáréhoz: megadatott, hogy ismerhetjük Istent, az Ő kívánalmait, törvényeit, tudunk az ellenség létezéséről, és arról, milyen következményekkel jár az engedetlenség. Mégis sokszor esünk bűnbe, aminek a mi esetünkben – sok-sok embertársunkkal ellentétben – már nem a tudatlanság az oka, hanem a kísértéssel szembeni könnyelműség és az Isten iránti tiszteletlenség – éppúgy, mint Ádámék esetében. Ráadásul sokan esnek ma is – Ádámhoz hasonlóan – a felelősség áthárításának bűnébe, amikor azt kérdezik, hogy „ha van Isten, akkor miért…?”, miközben Isten törvényeit figyelmen kívül hagyva élnek, és háborognak ennek következményei miatt.

Ha elfogadjuk azt a látásmódot, hogy mindent a nagy küzdelem fényében értelmezzünk, akkor sok mindenre választ kapunk és sok mindent megértünk. Megértjük egyebek mellett azt is, hogy miért fontos megszívlelni az apostoli felhívást: „Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések… királyokért és minden méltóságban levőkért.” (1Tim 2,1–2) Hiszen az egész történelmünk során hatalmas erők küzdenek a társadalmi vezetők fölötti befolyás megszerzéséért (lásd például Dn 10,12–13. 20–21), ezért komoly szerepük van az értük mondott imáknak.