1 Mit érthetünk meg a Bibliából a világegyetemben most is zajló nagy küzdelem kezdeteiről és kiváltó okáról?
„És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodtak a sárkánnyal, és a sárkány is viaskodott és az ő angyalai, de nem vehettek diadalmat, és a helyük sem találaték többé a mennyben.” (Jel 12,7–8)
„Holott te ezt mondtad szívedben: Az égbe megyek fel, Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén, messze északon. A magas felhők fölé hágok, és hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ésa 14,13–14)
„Voltál felkent, oltalmazó Kérub, és úgy állítottalak téged, hogy Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen voltál útjaidban attól a naptól fogva, melyen teremtettél, míg gonoszság nem találtakét benned. Kereskedésed bősége miatt belsőd erőszakossággal telt meg, és vétkeztél; azért levetettelek téged az Isten hegyéről, és elvesztettelek, te oltalmazó Kérub, a tüzes kövek közül. Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényességedben.” (Ezék 28,14–17)
A viaskodás tehát az égben kezdődött, a bűn megjelenése a mi világunkban már csak következménye, újabb stádiuma volt ennek a konfliktusnak. A két egymással küzdő tábor vezető alakjait jelképesen mutatja be az idézett szakasz: a sárkány maga Sátán (lásd Jel 12,9), vele szemben pedig Isten Fia áll, akire itt az írás a sokatmondó Mihály névvel hivatkozik, amelynek eredeti jelentése „ki olyan mint Isten?”. A küzdelem elsődleges tétje tehát az, hogy ki hasonló Istenhez, ki méltó arra, hogy uralkodjon a világegyetem lakói fölött, kié legyen az elsőség.
Sátánt az az indíték vezérelte, hogy mind magasabbra, egyenesen Isten Fiának helyére törjön: „Hasonló leszek a Magasságoshoz…” Istenhez hasonlóvá válni önmagában nemes törekvés is lehetne, hiszen Isten bennünk is a saját képmását kívánja helyreállítani. Sátánt azonban nem a jellembeli szépség és jóság ragadta meg, hanem a dicsőség és a hatalom.
„Bár minden dicsősége Istentől származott, ez a hatalmas angyal odáig jutott, hogy azt a sajátjának tekintette. Méltósága, amelyet kapott, a mennyei sereg fölé emelte, mégis elégedetlen volt az általa elfoglalt hellyel, és odáig merészkedett, hogy az egyedül Istent illető hódolatot kívánta magának. Ahelyett, hogy minden teremtett lény figyelmét mindenekelőtt Istenre igyekezett volna irányítani, hogy Teremtőjükhöz ragaszkodjanak, Őt szeressék, Lucifer inkább azon fáradozott, hogy szolgálatukat és hűségüket saját magának szerezze meg. Arra a dicsőségre vágyott, amellyel a végtelen Atya a Fiát ruházta fel: ezzel az angyalfejedelem olyan hatalomra tört, amely kizárólag Krisztust illette meg…
Elégedetlensége alaptalannak bizonyult, és megmutatták neki, milyen következménnyel jár majd, ha kitart a lázadásban. Lucifert meggyőzték arról, hogy téved… Elérkezett a végső döntés ideje: vagy teljesen meghódol Isten uralma előtt, vagy nyíltan fellázad ellene. Majdnem meghozta a döntést, hogy visszakozik, de a büszkeség megakadályozta ebben. Olyan valaki számára, akit ekkora tisztelet övezett, túl nagy áldozatnak tűnt elismerni, hogy tévedett, elképzelései hamisak voltak, és alávetni magát annak a tekintélynek, amelyről be akarta bizonyítani, hogy igazságtalan. Kijelentette, hogy ha az angyalok szilárdan kitartanak mellette, még elérhetik mindazt, amire vágynak. Konokul védte saját álláspontját, és teljesen belevetette magát a Teremtője elleni nagy küzdelembe…” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 1. fej. – ehhez a tanulmányunkhoz olvassuk el otthon a Pátriárkák és próféták egész első fejezetét!)
A világegyetemre nyomort és szenvedést zúdító lázadás gyújtópontjában tehát olyan hétköznapi, látszólag nem is súlyos hibának számító szemlélet melengetése állt, mint az önfelmagasztalás és függetlenség szelleme. A fenti idézet szerint ráadásul Sátán majdnem visszakozott, a büszkesége akadályozta meg ebben. Melyikünkben ne élne egy kis függetlenségi vágy, egy kis büszkeség? Melyikünk tartja ezt veszélyesnek vagy elítélendőnek? Pedig a Szentírás tanúsága szerint ezek az indítékok jelentették a gyökerét az egész világegyetem harmóniáját megbontó és mérhetetlen szenvedést okozó lázadásnak, és ez bennünket is megkísérthet: „Szükséges annakokáért, hogy a püspök… ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék.” (1Tim 3,6) Aki enged ennek a kísértésnek, az eltorzul, és alkalmatlanná válik az együttélésre, következésképpen Isten országára.
Isten nem egyszerűen a saját hatalmát vagy trónját védi ebben a küzdelemben, hanem a teremtett világot kívánja megszabadítani a bitorlótól. Két értékrend küzd egymással, nem csupán két személy: melyik szolgálja inkább a teremtett világ boldogságát, következésképpen melyik jogosult a létezésre?
A küzdelem tétje tehát az egész világegyetem sorsa és boldogsága, s nem pusztán rólunk, elbukott teremtményekről szól. Mégis, ebben a gigászi összecsapásban Istenek csodálatos módon mindannyiunkra gondja van, és úgy próbál bennünket a személyes életünkben üdvösségre segíteni, mintha egyedül mi lennénk bajban és szorulnánk a segítségére. Mihályra, azaz Jézus Krisztusra is úgy hivatkozik Dániel könyve, mint aki „a ti fejedelmetek”, aki „a te néped fiaiért áll” (Dn 10,21; 12,1), amellett, hogy a jó erőinek fővezére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése