Krisztus a mindennapokban: Milyen fontos igazságokra tanít bennünket a lábmosás jelképes cselekedete?

 

 Mit jelent az, hogy Krisztus példája nyomán nekünk is meg kell mosnunk egymás lábát?

Jn 13,8. 10. 14–15 • „Mondta neki Péter: »Az én lábaimat nem mosod meg soha!« Felelt neki Jézus: »Ha nem mos­lak meg téged, semmi közöd sincs énhozzám…« Mondta néki Jézus: »Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan… Azért ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.«”

Mt 6,14–15 • „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az õ vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátjátok meg az embereknek a vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

  • A lábmosás soha el nem felejthető képpel rögzíti lelki szemeink előtt a bűnrendezés fontosságát. Ha Jézus nem mos meg bennünket, akkor nem lehetünk közösségben Vele. „Amíg

büszkeség, uralomvágy és viszály dúl bennünk, addig szívünk nem juthat közösségbe Krisztussal… Egyedül Krisztus tud tisztává mosni minket. Addig nem vagyunk alkalmasak és felkészültek a Vele való közösségre, amíg nem tisztultunk meg az Õ segítő ereje által.” (Ellen G. White: Jézus élete, 554–555. o.)

• Az alázatosság és a szolgálat leckéje: „Krisztus egész élete az önzetlen szolgálat élete volt. »Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon« (Mt 20,28) – minden cselekedetével erre akarta megtanítani a tanítványokat. Õk azonban még nem tanulták meg ezt a leckét. Ezen az utolsó húsvéti vacsorán Jézus megismételte tanítását, és egy szemléltetéssel örökre bevéste azt tanítványai elméjébe és szívébe.”

„A lábmosás a szolgálat szertartása. Az Úr azt akarja, hogy mindenki megtanulja és gyakorolja ezt a leckét… Azt a mély igazságot tanítja, hogy Krisztus a példakép, amilyenné kegyelme által nekünk is válnunk kell egymás iránt, olyannyira, hogy egész életünk egyetlen szerény, hűséges szolgálat legyen. A lábmosás szemlélteti az igazi alázatosság szükségességét.”

„Krisztus szolgálatra váltotta meg követőit. Urunk azt tanítja, hogy az élet igazi célja a szolgálat. Krisztus maga is szolgált, és minden követőjét a szolgálat törvénye alá rendelte – Isten és a felebarát szolgálatának törvénye alá. Krisztus ezzel minden addiginál magasztosabb fogalmat adott a világnak az életről. A mások szolgálatára szentelt élettel az ember közösségbe jut Krisztussal. A szolgálat törvénye kapoccsá lesz, amely összeköti az embert Istennel és embertársaival.” (Ellen G. White: Jézus élete, 548. o.; „A Te Igéd igazság”, 149. o.; Krisztus példázatai, 224. o.)

• Tanít a szívből fakadó megbocsátás kötelességére, és elénk tárja annak forrását:

„A legsúlyosabb következményekkel járó bűn a rideg, kritizáló és engesztelhetetlen lelkület.”

„Amikor Istenhez jövünk, hogy kegyelmet és áldást kérjünk tőle, szükséges, hogy a szeretet és a megbocsátás lelkülete töltse be szívünket egymás iránt. Hogyan is kérhetnénk, hogy »bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek«, ha eközben megengedjük magunknak a kérlelhetetlen, engesztelhetetlen lelkületet? Ha azt akarjuk, hogy Isten meghallgassa imánkat, akkor nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak, mégpedig ugyanúgy és ugyanolyan mértékben, mint ahogy mi igényeljük Tőle, hogy megbocsássa bűneinket… Ha állandóan a felszínen tartjuk gondolatainkban a mások által elkövetett barátságtalan és igazságtalan tetteket, akkor lehetetlennek tűnik számunkra, hogy úgy szeressük őket, ahogy Krisztus szeretett minket. De ha ehelyett Krisztus irántunk tanúsított, csodálatra méltó szeretete és könyörülete foglalkoztatja a gondolatainkat, akkor ugyanez a lelkület árad belőlünk is másokra. Szeretni és tisztelni fogjuk egymást, a hibák és a tökéletlenségek ellenére, amelyeken nem tudunk segíteni azzal, ha folyton ezekre tekintünk. Mellőzzük a magabízást, ápoljuk magunkban az alázatosságot és a türelmes, tapintatos viszonyulást mások hibáihoz. Ez kiöl majd belőlünk minden szűkkeblű önzést, megértõvé és nagylelkűvé tesz mások iránt.” (Ellen G. White: Gondolatok a Hegyi beszéd­rõl, 129. o.; Krisztushoz vezető lépések, 84., 104–105. o.)

Krisztus a mindennapokban: Hogyan tanít az úrvacsora

 

... szent jegyeinek magunkhoz vétele a megszentelődés törvényszerűségeire, a „szabályszerű küzdelemre” (2Tim 2,5), és ezáltal a győzelmes keresztény életre?

Mt 26,26–28 • „Amikor pedig ettek, vette Jézus a kenyeret, hálákat adva megtörte, és adta a tanítványoknak, és mondta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem.« Vette a poharat, és hálákat adva adta azoknak, ezt mondván: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.«”

Jn 6,53–57. 63 • „Mondta nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik, és én is abban. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él énáltalam… A Lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, Lélek és élet.”

Jn 17,17 • „Szenteld meg őket a te igazságoddal: a Te Igéd igazság.”

(Milyen két vonatkozásban szemléltetik velünk Krisztus személyét az úrvacsora szent jegyei? Hogyan tanúskodik az Írás arról, hogy itt jelképekről van szó? Mi az a két dolog, amit cselekednünk kell Jézus példamutatása szerint az Õ bűntelen életét és áldozatát ábrázoló szent jegyekkel? Milyen legyen a Krisztust jelképező kenyér és szõlõlé az úrvacsorán? Mi a jelentősége annak, hogy hálát adunk a kenyérért és a pohárért?)  "Hála legyen Istennek az ő kimondhatatlan ajándékáért." 2Kor 9,15.

A kovásztalan kenyér és az eredetlen szőlőlé Jézus bűntől mentes lényét jelképezi, arra emlékeztet minket, hogy Õ földi életében is tökéletesen igaz volt. A megtört kenyér és a kitöltött pohár pedig az Õ megtört testét és kiontott vérét jelképezi, azaz golgotai áldozatára emlékeztet.

Jézus csak kovásztalan kenyeret adhatott tanítványainak az utolsó vacsorán, figyelembe véve azt a tényt, hogy a páska (a húsvét) ünnepe előtt, a páskavacsorán semmiképpen nem lehetett kovászos kenyér az asztalon (2Móz 12,8. 15). Az eredeti szövegben található, bornak fordított szó mustot is jelenthet. Az ószövetségi rendelkezés szerint a szolgálatban lévő papok és az Istennek szentelt emberek (a nazireusok) nem fogyaszthattak szeszes italt. A kovászhoz hasonlóan az erjedés is a bűn jelképe.

A kettős jelkép arra utal, hogy Jézus két vonatkozásban is – mint áldozat és mint tökéletes Emberfia – a mi megigazulásunk forrása. Szükségünk van mind az Õ megtört testére és kiontott vérére, mind bűntelen földi életének példájára, amely a bűn feletti győzelem titkát mutatja meg számunkra is. Szemlélnünk kell Õt az úrvacsorán úgy is mint „megölt Bárányt” (Jel 5,6), és úgy is mint „hibátlan, szeplőtlen Bárányt” (2Pt 1,19).

„Krisztus élete, amely életet ad a világnak, Igéjében rejlik… Amiképpen testi létünket a táplálék tartja fenn, úgy lelki életünket Isten Igéje. Minden embernek önmaga számára kell életet merítenie Isten Igéjéből. Amiképpen magunknak kell ennünk, hogy táplálékhoz jussunk, úgy kell az Igét is magunkhoz vennünk. Ne csupán mások közvetítésével szerezzük meg… Az Ige megszabadít a megtéretlek, földies természettől, és Jézus Krisztusban új életet ad… Isten Igéi átformálják a gondolatainkat, fejlesztik, építik a jellemünket.”

„Isten dicsőségének egyetlen felvillanása, Krisztus tisztaságá­nak egyetlen sugara, amely bevilágít a lélekbe, fájdalmas módon felfedi az összes szennyfoltot, megláttatja jellemünk minden torzulását és fogyatékosságát. Nyilvánvalóvá lesznek a megszenteletlen vágyak, a szív hűtlensége, az ajkak tisztátalansága. A bűnös meglátja engedetlensége cselekedeteit, mindazokat az eseteket, amikor semmibe vette Isten törvényét. Isten Lelke kutató pillantása nyomán megalázódva törik össze az emberi lélek. Krisztus tiszta, szeplőtlen jelleme láttán megveti és gyűlöli önmagát… Az ekként megérintett lélek gyűlölni fogja az önzést, elborzad tulajdon önszeretetétől, és arra törekszik, hogy eljusson a szív tisztaságára, az Isten törvényével és Krisztus jellemével való összhangra, Krisztus igazságának elnyerése által.” (Ellen G. White: Jézus élete, 325–326. o.; Krisztushoz vezető lépések, 26–27. o.)

„A szent jegyek magunkhoz vétele a győzelmes élet titkára tanít meg bennünket. Biztatást kapunk arra, hogy keresztény életünk következő szakaszában éljünk ezzel az útmutatással, és ezáltal életünk megszentelt, igaz legyen. De ennél is több­rõl van szó. Amikor magunkhoz vesszük a Krisztus bűntelen életét és áldozatát jelképezõ megtört, kovásztalan kenyeret, és iszunk az Õ kiontott vérét jelképezõ erjedetlen szõlõlébõl, szövetségi elkötelezettséget veszünk magunkra. Mintegy ünnepélyesen megerősítjük azt a tanítványi fogadalmunkat, hogy naponként táplálkozunk a Krisztus bűntelen életéről és áldozatáról szóló igékkel, éppúgy, mint a fizikai életünket fenntartó étellel és itallal. A Jézus Krisztust jelképezõ szent jegyek evésével és ivásával is kifejezzük, hogy szoros, személyes közösséget akarunk ápolni az élő Krisztussal, mert megértettük és befogadtuk az üdvösség titkát: bennünk kell élnie ahhoz,hogy Őhozzá méltó, győzelmes életet élhessünk. A részvétel a jelképes cselekedetben mintegy annak a megvallása, hogy odaszánjuk, elkötelezzük magunkat erre.” (Vankó Zsuzsa: Krisztus egyházának istentiszteleti alkalmai és közösségi élete, 109. o.)

Krisztus a mindennapokban: A Krisztussal kötött szövetség megerősítése

... mellett mit kíván még megerősíteni bennünk az úrvacsora?

1Kor 10,3–4. 16–17 • „Mindnyájan egy lelki eledelt ettek, és mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kõsziklá­ból, amely követte őket, e kõszikla pedig a Krisztus volt… A hálaadás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy ke­nyérbõl részesedünk.”

Mt 23,8–9 • „Ti pedig ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.” 1Kor 12,13 • „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg…, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.”

Gal 6,10 • „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Pontosított fordításban.)

Isten számos bibliai kijelentés által kívánja erősíteni bennünk a testvéri közösséghez való tartozásunkat. Ez ugyanis minden emberi gyengeség ellenére nagy kincs és kiváltság, amelyet meg kell becsülnünk.

Ugyanarra a „szent hívásra” (2Tim 1,9) mondtunk igent – noha az a legkülönfélébb módon ért el bennünket. Így csalatkoztunk a világból „kihívottak” közösségéhez, az egyházhoz (a görög eklézsia szó jelentése „kihívottak”). Vállaltuk, hogy „idegenek és vándorok” (Zsid 11,13) leszünk ezen a földön, akik valami „jobb után vágyódnak” (Zsid 11,16) annál, mint amit e világ nyújthat.

Egy gondviselő, szerető mennyei Atyánk van, és egy Mesterünk, akit mindenben követni szeretnénk. Mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg, és egy test tagjai vagyunk. Jézus sza­vai szerint mindnyájan testvérek vagyunk, és Õ maga sem szégyell testvéreinek nevezni bennünket (Zsid 2,11).

Mindezek komolyan vétele mellett lehetetlen megtagadni a szeretetközösség vállalását egymással. S az úrvacsora során ez különösen igaz, miközben „egy kenyérből és egy pohárból részesedünk”, miközben az önmagát mindannyiunkért áldozatul adó Megváltó halálának emlékjegyeit magunkhoz vesszük.

„Bármily gyöngének és gyarlónak látszik is a gyülekezet, bizonyos értelemben Isten mégis a legnagyobb figyelmében részesíti: kegyelmének színhelye, ahol készségesen nyilvánítja ki emberi szíveket átalakító hatalmát.” (Ellen G. White: Az apostolok története, 9. o.)

Krisztus a mindennapokban: Az úrvacsora jelentősége

 Milyen eljövendő eseményre irányította még rá Jézus a tanítványai figyelmét az utolsó vacsora alkalmával, és mivel zárta ünnepélyes együttlétüket? Mire van okunk nekünk is az úrvacsorai istentisztelet végén?

Mt 26,29–30 • „»Mondom pedig néktek, hogy mostantól fogva nem iszom a szõlõtõkének ebből a terméséből mind-ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyám országában.« Dicséretet énekelve kimentek az Olajfák hegyére.”

Zsolt 32,1–2 • „Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.”

1Kor 11,26 • „Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.”

A körülöttünk pusztuló világ állapota kevés okot ad az örömre. A Biblia szerint azonban boldogságunk nem attól függ, ami körülöttünk van, hanem attól, ami bennünk van. Az úrvacsora nagy ajándéka, hogy az istentisztelet végén megtapasztalatlanjuk a bűnbocsánat édes bizonyosságát, hogy nem maradt a lelkünkben semmi csalárdság (Zsolt 32,2). Tiszta lappal indulhatunk egy következő életszakasznak.

„Mindazoknak, akik a feltételeket teljesítik, kiváltságuk bizonyossággal tudni, hogy Isten bocsánata minden egyes bűnre kiterjed. Ne adj helyt a gyanakvásnak, hogy Isten ígéretei rád nem vonatkoznak. Egyformán vonatkoznak minden bűnbánó törvényszegőre. Minden egyes hívő léleknek erő és kegyelem adatott Krisztus által, amelyet a szolgáló angyalok közvetítenek. Senki sem olyan bűnös, hogy ne találhatna erőt, tisztaságot és igazságot Jézusban, aki meghalt a bűnösökért. Krisztus arra vár, hogy levehesse rólunk a bűnfoltos, szennyes ruhát, és igazságának fehér ruhájába öltöztethessen bennünket. Biztat minket, hogy éljünk és meg ne haljunk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, 47. o.)

„A múltra vonatkozóan az úrvacsora tanúsítja számunkra az egyház megváltását Jézus Krisztus áldozata által. A jelenben rámutat az egyház táplálékára és egységére. A jövőre vonatkozóan pedig az egyház örök boldogságára.

Az úrvacsora jelentősége nem merül ki abban, hogy tekintetünkkel a múlt felé irányítja, és ott rámutat azokra a nagy eseményekre, amelyek üdvösségünk alapját képezik. Rámutat az egyén kapcsolatára Jézussal és a keresztény közösséggel is a jelenben. A jövőt illetően pedig jelenné teszi számunkra reménységünk beteljesedését: 1Kor 11,26.” (Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története, 285. o.)

Krisztus a mindennapokban: Milyen alapvető példát adott Teremtőnk az idő felhasználása tekintetében?

 

Mi az idő?

1Móz 2,1–3 • „Elvégeztetett az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezte Isten hetednapon az ő munkáját, amelyet alkotott, megszűnt a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott. És megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mivelhogy azon szűnt meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett Isten.”

2Móz 20,11 • „Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetediknapon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.”

Jn 1,1–2 • „Kezdetben volt az Ige, és az Ige volt az Istennél, és Isten volt az Ige. Ez kezdetben az Istennél volt.”

A következő tanulmányokban részletesebben lesz szó a szom­batünneplésről és a munkáról is, de a földi élet első hete olyan példával szolgál, amelyet ennél a leckénél is érdemes átgondolnunk. Az élet megteremtésével az időt és az élet ritmusát is megalkotta bolygónkon az Úr. A természetben ez a nappalok és az éjszakák, valamint az évszakok váltakozásában mutatkozik meg. Az emberi világban hasonlóképpen látható ez a rend. Leegyszerűsítve a munka, a feladatok, a kötelességek elvégzése, és a pihenés, megnyugvás, felüdülés rendszeres váltakozását jelenti, amelyben az előbbi van túlsúlyban. Igaz ez napi szinten (munka, család, alvás), heti szinten (hat napon keresztül feladatok végzése, egy nap pihenés), és éves szinten is. Az idő helyes és megfelelő felhasználása tehát rendet teremt és biztonságot ad életünkben. Ha ettől a rendtől eltérünk, akkor isteni törvényszerűségeket hagyunk figyelmen kívül, és a következmény betegség, gyengeség, testi-lelki romlás.

Kezdetben a Szentírás tanítása szerint naplementétől naplementéig számítottak egy napot, és a percek, órák beosztását nem a ma megszokott módon végezték. Az idő múlásával, előrehaladtával tehát nem csupán a bűneset után számoltak, hiszen a szombatnapok az első héttől fogva megvoltak. Vagyis nem az élet végessége miatt vált fontossá csupán az idő kérdése. Az idő, a hétköznapi értelmezés szerint, a változás értelmezésére és mérésére kialakult fogalom. Keresztény emberként a Szentírást olvasva felmerülhetnek ugyan olyan kérdések is, mint az öröktől fogva való és örökké létező fogalmak, de ezeknek végére nem járhatunk, csak gondolati zsákutcákba torkollunk. Amiben megnyugodhatunk, azt Jézus elmondta:„Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, aki van és aki volt és aki eljövendő, a Mindenható.” (Jel 1,8) Istenünk áll a teremtés és létünk kezdeténél, ahogy annak végénél vagy folytatásánál is. A legfontosabb, hogy mi is ott álljunk előtte minden napon.