Az első halál

Az embert joggal érdekli nemcsak az, hogy mi a halál oka, hanem az is, hogy mi a halál maga. A Hamletből idézett sorok mutatják, hogy a halálfélelem egyik fő oka a tudatlanság a halál mibenléte felől: Az ember retteg a halál utáni valamitől, az "ismeretlen tartománytól, amelyből még nem tért vissza utazó". Riasztó dolog kényszerítve, feltartóztathatatlanul haladni valami sötét ismeretlen felé. De a Megváltó azért jön, hogy "megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak" (Zsidókhoz 2:15). 

Isten Igéje teljesen elveszi a halál miatti félelmet, mert pontosan feltárja előttünk annak mibenlétét.

A halál a Biblia szerint is a "kapcsolatok szétesése", mert felbomlik az az "összetétel", ami az emberi személyiséget, kinek-kinek a saját, egyedi énjét alkotja. Az emberi lény felépítéséről így ír:

"Formálta az Úr Isten az embert a föld porából és lehelte az ő orrába életnek leheletét, és így lőn az ember élő lélekké" (I.Mózes 2:7).

Ugyanez szemléletesen, egy "képletben" felírva:
 

test	+	"élet lehelete"	=	"élő lélek"
(a Föld porából, azaz a Földön levő elemekből és anyagokból alkotva)		(az élet kizárólagosan Istentől jövő és a Lelke által fenntartott ajándéka)		(emberi személyiség, egyéniség)

Mi történik a halálban ezzel az emberi lénnyel?

• Elvész, vagy visszavonatik az "élet lehelete", ajándéka. Ennek következtében az "élő lélek" azonnal eltűnik, megszűnik létezni. A test pedig felbomlik, porrá lesz. Így jelentette ki Isten a halál valóságát az embernek mindjárt a bűneset után: "Por vagy te és ismét porrá leszel" (I. Mózes 3:19). Az Istentől nyert "élet lehelete" nélkül nincs élő lélek, emberi személyiség, hanem csak por, holt anyag. Figyeljük meg: nem azt mondja a fenti ige, hogy a test lesz porrá a halálban, hanem hogy "te magad vagy por" és "leszel ismét porrá", mert nem is létezel önmagadban, Isten nélkül.
• A Biblia szerint nincs a testtől különválasztható és a halál után tovább élő, halhatatlan lélek. Sokan fő keresztény hittételnek tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali továbbélését, illetve túlvilági életét a halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás, főleg az egyháztagok tömegei szintjén. Teológiai szinten azonban mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban egyértelmű a megállapítás, hogy a lélek halhatatlanságának a gondolata idegen, pogány forrásból jött be a kereszténységbe, főként egy ókori filozófiai irányzat, az ún. újplatonizmus közvetítésével.

"Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet... A feltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, mely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, és amikor a halál megszabadítja testi bilincseitől, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy - jelenlegi, bukott állapotában - teljességgel a halál hatalmába kerül." (Nyíri Tamás (katolikus szerző): Remény vagy halál? Vigília, 1978. november, 723. és 725-726. 1.)

"A lélek halhatatlanságába vetett hit sok más idegen hatással együtt átkerült a kereszténységbe és elfoglalta a biblikus reménység helyét, megüresítve a feltámadás értelmét. A halál - mint a 'bűn zsoldja' - a teljes embert éri." (Dr. Nagy Gyula (protestáns szerző): Dogmatika, Theológiai akadémiai jegyzet, 1964/65, 262-263. 1.)

• A Biblia szerint a halálban nincs öntudatos élet, továbbélő lélek, illetve lelki tevékenység

(Van néhány ige a Bibliában, amely a szövegösszefüggés azonnali át nem látása miatt vagy a fordítás hibájából úgy tűnhet, mintha a lélek halhatatlanságát tanúsítaná. De a közelebbi vizsgálat kideríti, hogy a valóságban egy sem mondja ezt.)

"Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak... Mind szeretetük, mind gyűlöletük immár elveszett... Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban (a sírban), ahová menendő vagy" (Prédikátor 9:7-8, 12).

"Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállnak a csendességbe" (Zsoltárok 115:17).

• Az előzőekben idéztük Jézus szavát, hogy ebből a halálból minden ember "kijön még", mindenki feltámad a maga ítéletére az ő eljövetelekor. De mi támad fel és hogyan, ha a halál pillanatától fogva az élő lélek (az emberi személyiség) nincs többé, a test pedig szétporlad? Jézus mondotta a régen elhunyt halottakról, hogy Isten számára ők mind létezők, mert "mindenek élnek őnéki" (Lukács 20:38). Bár emberileg semmi sem marad a halálban az emberből, Isten emlékezetében "él" minden teremtménye, és bármikor feltámaszthatja őket. Amint a teremtés és az élet titkát sem, úgy ezt sem nyilatkoztatta ki Isten, hogy miként őrzi meg a megholtaknak mintegy a "személyiségadatait". Határozottan kijelenti azonban, hogy mind az Atya, mind a Fiú "akiket akar, megelevenít" (János 5:21).

Sok ember lehetetlenségnek tartja a feltámadást. Ezen a ponton megakadnak, mert ezt az ígéretet hihetetlen mesének tartják. A Biblia is idézi a feltámadásra vonatkozó jellegzetes emberi kérdést, és választ is ad rá:

"De mondhatná valaki: Mimódon támadnak fel a halottak? És minémű testtel jönnek ki? Balgatag, amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanem ha megrothad. És abban, amit elvetsz, nem ezt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Isten pedig testet ad annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét" (I.Korinthus 15:35-38). Ha a természetben mindenütt ott látjuk azt a csodát, hogy egy parányi mag őrzi egy növény teljes növekedési, virágzási és termő "programját", akkor miért is tartjuk azt olyan hihetetlennek, hogy Isten meg tudja őrizni egy ember személyiségének a jellemzőit is a maga "technikájával", és ezáltal újra tudja teremteni?! Bizonyára igaza van Blaise Pascalnak az alábbi megállapításával:

"Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb: megszületni, vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt, az legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk." (Gondolatok, 222. sz. töredék)

• Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közöm állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ó-, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza:

"(A halottak) az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból" (Jób 14:12).

Pál apostol írja: "Nem akarom..., hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük..., hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak" (I. Thesszalonika 4:13-14).

Milyen megnyugtató és bátorító ez a hasonlat! Az alvás nem kellemetlen dolog. És azon sem kell aggódni, hogy vajon mit álmodunk:

"Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt (János 11. fejezetében)... Én azonban egyedül az Íráshoz tartom magamat. Ez pedig azt mondja: alusznak. Úgy vélem, hogy az aluvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hol voltak." (Luther Márton: Jónás könyvéhez írt magyarázatok, 1526. Összes művek, Erl. kiadás, 41. és 373. 1.)

• Mindezekből az is következik, hogy a halottak "lelkeivel" semmiféle érintkezés sem lehetséges. A Biblia határozottan kijelenti a halottakról, hogy "többé semmi részük sincs semmi dologban, amely a nap alatt történik" (Prédikátor 9:8).

"Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy, és az oktalan állat lelkét, hogy alámegy?... Ki hozhatja őt (a halottat) vissza, hogy lássa, mi lesz őutána?" (Prédikátor 3:21-22)

A Biblia mindennemű halottidézést "utálatosságnak" nevez, a spiritiszta jelenségeket a démoni világ produktumának mondja (1Krónika 10:13-14)."Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy elbírjátok azt viselni. Ezért, szeretteim, kerüljétek a bálványimádást!"/RÚF/

"Ne találtassék teközötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened teelőled" (V.M6zes 18:10-12).

A második halál

 A második halált, avagy a kárhozat halálát a keresztények általában örökkévaló gyötrelemnek hiszik a középkorban kialakult egyházi tanítás nyomán. A lélek halhatatlansága eszméjének következményeként jött létre ez az elgondolás. Ha ugyanis a lélek különválik a testtől a halál pillanatában, és mint halhatatlan és elpusztíthatatlan valami létezik tovább, akkor valóban nemigen lehet mást elképzelni a kárhozat büntetéseként. Ez a felfogás azonban Isten jellemére vet árnyékot és azon túl az egész megváltási tervre is! 

Mert jogos a kérdés: Ilyen engesztelhetetlen bosszút vagy megtorlást alkalmaz a szeretet Istene? A megváltottak öröme pedig egy ilyen borzalmas háttéren fog megvalósulni? Élvezni fogják az üdvösség javait egykori embertársaik, netán családtagjaik örökös kínjainak a tudatában?

A Biblia azonban - hála Istennek - semmi ilyesmit nem tanít. A kárhozat ítélete - amint a "második halál" kifejezés is utal erre - örök megsemmisülés, az élet jogának elvétele egy világosan indokolt ítélethirdetés nyomán. Ez súlyos, tragikus vég és igazságszolgáltató büntetés, de mégis a lehetséges legirgalmasabb dolog, ami a gyógyulni nem akaró, bűneikben megkeményedett emberekkel történhet. Íme, néhány világos ige:

"Egy kevés idő még és nincs gonosz, nézed a helyét és nincsen ott... Elmúlt és ímé nincsen! Kerestem, de nem található!" (Zsoltárok 37:10, 36)

(Akik az utolsó ítéletkor isznak Isten "haragpoharából",) "olyanok lesznek, mintha nem lettek volna" (Abdiás 1:16).

Végül maga a sír és a halál is örökre megsemmisülnek a végső ítélet végrehajtás pusztító lángtengerében - mondja ez az ige, jelképes beszéddel, mintegy megszemélyesítve a sírt és a halált:

"A sír* és a halál vettetnek a tűznek tavába, ez a második halál, a tűznek tava" (Jelenések 20:14).

* A Károlyi-Bibliában "pokol"-nak fordított szónak ez a helyesebb visszaadása

Ezután rögtön az újjáteremtett föld látomása következik a bibliai leírásban, azzal a bejelentéssel, hogy ott minden újjá lesz, és hogy ott "semmi elátkozott nem lesz többé" (Jelenések 22:3).

(Erre nézve is félre lehet érteni néhány igehelyet az első látásra, ám igazából egyik sem támogatja az örök gyötrelem tanát.)

A halál oka

 "A bűn zsoldja a halál" - olvashatjuk a Bibliában (Róma 6:23). A halál tehát nem a természet rendje, nem tartozik hozzá Isten eredetileg "igen jó" (I. Mózes 1:31) "És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap." /RÚF/ teremtéséhez. A halált "ellenségnek" nevezi a Biblia, ahogy ezt mi is érezzük, hogy a halál az ember, az élet és a boldogság ellensége (I. Korinthus 15:26). "Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál." /RÚF/ A halál a bűnnel együtt jött be a Földünkre: 

"Egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenki vétkezett" (Róma 5:12). Mivel a bűn a halál "csíráit" eleve magában hordja, minden bűnnel fertőzött ember már eleve a halál hatalmában van, és végül: "A bűn teljességre jutva halált nemz" (Jakab 1:15).

A bűn, az erkölcsi rossz lényege az önzés. Az önzés természeti törvényként a halálhoz vezet, mert az én-szeretet és az én- szolgálat az élet és a boldogság rombolója. Az ember esetében a következőképpen láthatjuk ezt: Az önzés miatt élete folyamán rengeteg harag, bosszúság, félelem, belső feszültség vonul át az emberen. Sok lelki stressz éri őt a többi ember önző magatartása miatt is. Az emberi test érzékeny szerkezete azonban nem ezekre a pszichikai viharokra és sérelmekre teremtetett. Ezenkívül a testét közvetlenül is pusztítja az ember a helytelen életmódjával. Ennek hatása a kopás, az öregedés, az ember "érlelődése" a halálra.

Lélek halhatatlan?

 A Szentírást lapozgatva sok helyen találkozunk a feltámadás ígéretével. A kérdés csak az, hogy ki fog feltámadni, ha a lélek halhatatlan? Itt még mondhatnánk azt, hogy a feltámadás a halhatatlan lelkek testet öltése, de a Biblia azt mondja nincs lélek test nélkül, tehát az élő lélek (az ember) testből és az élet leheletéből áll.

Ugyanaz a folyamat megy végbe, mint az élet keletkezésekor, csak a halálban fordított sorrendben.

Isten a porból teremtette meg a mindhárom tevékenységre (testi, lelki, szellemi) képes embert.
A megteremtett teljes és tökéletes emberből már csak az élet hiányzott.
Ezért lehelte az orrába az "életnek leheletét", hogy a megalkotott ember élővé legyen. (I. Móz. 2,7.) "Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény."/RÚF/

Nem a test lett ettől emberré, hanem az ember lett élővé, élő lénnyé.

A halál pillanatában viszont ezt az életadó leheletét veszi vissza Isten, amitől azonnal megszűnik az ember minden funkciója.
Így (nem a test, hanem) az ember újra porrá lesz, mint azelőtt volt, "mert por vagy te, és ismét porrá leszel".(I. Móz. 3,19/b.) "Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!"/RÚF/

Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közötti állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza

A halottak az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból (Jób 14:12)."de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból."/RÚF/

Pál apostol írja: -Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük, hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak (I. Thesszalonika 4:13-14).

Milyen megnyugtató és bátorító ez a hasonlat! Az alvás nem kellemetlen dolog. És azon sem kell aggódni, hogy vajon mit álmodunk

Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt.

Az aluvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hol voltak.

Kérdés akkor, hogy egy szeánsz alkalmával kivel beszélget a halottidéző? Sátán a bukott angyalaival (démonaival) a földön lakik, mióta kivettetett a mennyből. A szeánszok alkalmain ezek a nagy hatalmú, volt mennyei lények próbálják becsapni a hozzájuk járulókat úgy, hogy tökéletesen utánoznak bárkit. Mindezt azért teszik, mert így az általuk képviselt elveket könnyen elhitetik az ezt befogadókkal.

Gondoskodott Isten a történelemben

                                  ...hogy igazságának mindig legyenek emberi közvetítői.

2Móz 19,5–6 „Most azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek nékem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az igék, melyeket el kell mondanod Izráel fiainak.”
Mát 21,43 „Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét.”
Mát 28,19–20 „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig. Ámen!”
Jel 1,11–12. 20 „Amely ezt mondja: Én vagyok az Alfa és az Ómega, az Első és Utolsó; és: Amit látsz, írd meg könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek, amely Ázsiában van, Efézusban, Smirnában, Pergámumban, Thiatirában, Sárdisban, Filadelfiában és Laodiceában. Megfordulék azért, hogy lássam a szót, amely velem beszélte; megfordulván pedig, láték hét arany gyertyatartót… A hét csillag titkát, amelyet láttál az én jobb kezemben, és a hét arany gyertyatartót. A hét csillag a hét gyülekezet angyala, és amely hét gyertyatartót láttál, az hét gyülekezet.”

Istennek kezdettől fogva voltak emberi eszközei, akiken keresztül megszólította a világot. Kezdve az egyéni kiválasztástól (Ádámtól Noéig), a zsidó népen keresztül, a hitből való újszövetségig. Hiszen ha Istennek minden korhoz volt üzenete, akkor üzenetközvetítőket is küldött, akik hirdették szavát. Isten a maga bölcsességével, és korszerű üzenetével mindig felkészítette választottait, akik egy-egy adott korban megszólaltatták üzenetét. Ezt láthattuk az ószövetségi időkben elhívott prófétákon keresztül a Jelenések könyve hét levelében megszólított egyház történeti korszakokon át egészen napjainkig. Hiszen Isten ígérete szerint nem hagyja magára a világot egészen második eljöveteléig. „Íme én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” (Mát 28,20)
„Amit Isten Izrael, a választott nép által akart tenni a világért, ma egyházával valósítja meg. Kiadta »a szőlőt… más munkásoknak«, a szövetségét megtartó népének, akik hűségesen »megadják majd néki a gyümölcsöt annak idejében«. Az Úrnak mindig voltak hűséges képviselői, akik fontosnak tartották ügyét. Istennek ezek a tanúi a lelki Izrael közé számítanak, és Jahve teljesíti nekik ősi népének tett minden szövetségi ígéretét. Isten egyháza ma szabadon viheti előre, egészen a befejezésig, az elveszett ember megváltására készített mennyei tervet… Az ember nem hiúsíthatja meg Isten akaratát. A gonosz ténykedés közepette Isten szándéka biztosan halad a megvalósulás felé. Így volt ez Izrael házával is a megosztott birodalom történelmében. Így van ez ma is a lelki Izraelben…” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 444., 448. o.)