Fény a sötétben

 "Jézus pedig azt mondta nekik: még egy kevés ideig közöttetek van a világosság. Járjatok, amíg világosságotok van, hogy a sötétség el ne borítson titeket, mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hova megy" (Jn 12:35, ÚRK).

A Biblia utolsó irata, A jelenések könyve az ördögöt sárkányként és kígyóként ábrázolja:  "És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő vele levettetének."(Jel 12:9). Azért sárkány, mert el akarja pusztítani Isten népét, és kígyó, mert minden ravaszságát a megtévesztésre használja. A Krisztus halála utáni évszázadokban a Római Birodalomban ezreket kínoztak meg, vetettek oroszlánok elé és égettek el máglyán azért, mert nem voltak hajlandóak az ő "isteneiket" imádni. A kegyetlen büntetések dacára is sokan hűségesek maradtak, az evangélium tovább terjedt, az egyház pedig növekedett. Sátán emiatt változtatott a stratégiáján. Pogányok sokaságát keresztelték meg anélkül, hogy a Biblia igazságára megfelelően megtanították volna őket. Özönlött az egyházba a tévtanítás, amikor a vezetők népszerű szokásokkal egyesítették a Szentírás igazságait. A 4-5. század a kompromisszum kora volt, mert az egyházi főemberek pogány szokásokkal vegyítették a keresztény tanításokat. Isten viszont továbbra is népével volt, még a legnehezebb időszakokban is. Rátaláltak Jézusra, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14:6), és a Szentlélek hatalma által szilárdan megálltak, noha óriási nyomás nehezedett rájuk, hogy feladják lelkiismereti meggyőződéseiket. Hűek maradtak az Úrnak a Szentírásban kinyilatkoztatott akaratához, rendületlenül kiálltak az Ige igazsága mellett a nyílt vagy burkolt kényszerítések ellenére is.

 A nagy küzdelem 3. fejezetét! A hitehagyás

Sátán ravasz stratégiája:

Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja. (Jn 8:44)

Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.(Jn14:6)

Amit Jézus mond, az az igazság, mert tőle ered az igazság. Ez fakad a mindentudó, bölcsességgel, szeretettel teljes Isten szívéből. Ő a valóság és minden igazság forrása.

Ezzel ellentétben Sátán hazug, a hazugság atyja. Felkészült rá, hogy hazugságot, csalást, félrevezetést és az igazság eltorzítását felhasználva térítse el Isten népét. Becsapta Évát a kertben, amikor torz képet festett az igazságról, kételyt ébresztett benne, és szemrebbenés nélkül tagadta azt, amit Isten mondott. A gyümölcs elfogyasztását illetően egyértelműen meghazudtolta Isten szavát: "Bizony nem haltok meg" (1Móz 3:4). Az évszázadok során Sátán ezt a stratégiát alkalmazta. Aláássa az emberek bizalmát Isten Igéjében, szembehelyezkedik az Úr kinyilatkoztatott akaratával, elferdíti a Szentírást, és időnként, ha ezt véli előnyösnek, helytelenül idézi a Bibliát.

"Sátán jól tudta, hogy az emberek a Szentírás fényében felismerhetik csalásait, és leküzdhetik hatalmát. A világ Megváltója is az Igével állt ellen Sátán támadásainak. Minden egyes támadásnál Krisztus feltartotta az örök igazság pajzsát, és így szólt: "Meg van írva" Az ellenség minden egyes indítványával szemben az Ige bölcsessége és hatalma volt a válasz. Sátán úgy akarta megőrizni az emberek feletti hatalmát és megalapozni a pápai bitorló tekintélyt, hogy elzárta a Szentírás ismeretét az emberek elől. A Biblia Istent dicsőíti, és a véges embert az őt megillető helyre teszi, ezért Sátán a Biblia szent igazságait elhallgattatta és eltitkoltatta. A római egyház is ezt a taktikát követte. Évszázadokig megtiltotta a Biblia terjesztését. Az embereknek tilos volt a Szentírást olvasni vagy házukban tartani. Elvtelen papok és főpapok úgy magyarázták tanításait, hogy állításaikat alátámasszák velük. Így történt, hogy a pápát majdnem mindenki Isten földi helytartójának ismerte el, akinek hatalma van az egyház és az állam felett" (Ellen G. White: A nagy küzdelem..).

A közösségről való gondoskodás

A korai keresztény egyház nemcsak azért növekedett, mert a tagjai hirdették az evangéliumot, hanem mert aszerint is éltek. A hívők Krisztus szolgálatának példáját követték, "aki bejárta egész Galileát. Tanított zsinagógáikban, hirdette Isten országának evangéliumát, és gyógyított a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget" (Mt 4:23, ÚRK). Jézus komolyan törődött az emberekkel, és így tett az újszövetségi egyház is. Az önzetlen szeretet, az emberi szükségletekről való elkötelezett gondoskodás és az evangélium jó hírének a Szentlélek ereje általi hirdetése volt az, ami oly nagy hatást gyakorolt a világra a keresztény egyház első évszázadaiban.

Az újszövetségi hívők Krisztus példáját követték. Péter szavaival élve Isten Őt felkente "Szentlélekkel és hatalommal, aki amerre csak járt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög hatalmában volt, mert az Isten volt vele" (ApCsel 10:38, ÚRK). Krisztus egyháza lett a teste a földön, ami a korai évszázadokban bemutatta a szenvedő, megtört emberiségnek Krisztus önfeláldozó szeretetét és gondviselését. Ezek a hívők élő példái voltak Krisztus könyörületességének. A világegyetemben zajló nagy küzdelemben az ördög torz képet akar festeni Istenről az emberiség előtt. Az evangélium célja, hogy helyreállítsa bennünk az Úr képét, aminek a testi, szellemi, érzelmi és lelki gyógyulás is része. Jn 10:10 versében Jézus kijelenti, mi a terve mindannyiunkkal: "A tolvaj nem másért jön, hanem hogy lopjon, öljön és pusztítson, én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek" (ÚRK). Az a vágya, hogy testileg egészségesek, szellemileg éberek, érzelmileg stabilok és lelkileg teljesek legyünk. Ez különösen igaz visszajövetele ígéretének fényében. A világ hatalmas válsággal néz szembe. Jézus jövendölései Máté evangéliuma 24. és Lukács evangéliuma 21. fejezetében katasztrofális helyzetet vetítenek előre a visszajövetele előtti időre. Amikor Krisztus gyógyító kegyelme megérint bennünket, mi is szeretnénk krisztusi érintéssel hatni másokra, hogy jól legyenek. Jézus a követeiként küld el a megtört világba, hogy szeretetével hassunk másokra. Az Újszövetség kereszténységét a hívők szeretete jellemezte egymás és a környezetük iránt.

A szeretet hagyatéka

Az első néhány évszázadban a szeretet volt a keresztény közösségek megszokott rendje. Tertullianus így írt: "Főként a nemes szeretetből fakadó tettek miatt váltunk ismertté. Azt mondják: Látjátok, mennyire szeretik egymást" (lásd Tertullianus 39. hitvédő irata S. Thelwall fordítása nyomán https://www.logoslibrary.org/tertullian/apology/39.htm1)!

Isten szeretetét különösen be tudták mutatni a két pusztító járvány idején, Kr. u. 160 és 260 körül, ugyanis a keresztények elöl jártak a betegek és haldoklók szolgálatában. A járványok emberek tízezreit ragadták el, egész falvak és városok váltak szinte lakatlanná. A hívők önzetlen, önfeláldozó, gondoskodó és szeretetteljes szolgálata mély hatást gyakorolt az emberekre. A Római Birodalomban idővel több ezren, végül pedig több százezren, millióan fogadták el Jézus hitét. A szeretet, a tevékeny gondoskodás és a betegekkel és a haldoklókkal való szervezett, önzetlen törődés tiszteletet ébresztett a hívők és Krisztus iránt, akit képviseltek.

Rodney Stark: The Rise of Christianity c. modern történelmi elbeszélése új és tisztább fényben mutatja be ezeket az eseményeket. Leírja, hogy a második világjárvány során hogyan vált az egész - akkor még erősen zsidó-keresztény - közösség ápolók seregévé és gondoskodott a szenvedők alapvető szükségleteiről, túlélésük érdekében. "A második világjárvány tetőzésekor, körülbelül Kr. u. 260-ban, húsvéti levelében Dionüsziosz hosszasan dicsérte a helyi keresztények hősies ápolói munkáját, akik közül sokan életüket vesztették, míg másokról gondoskodtak.

A legtöbb keresztény testvérünk határtalan szeretetről és hűségről tett bizonyságot, nem kímélték magukat, csakis másokra gondoltak. Nem törődve a veszéllyel gondjaikba vették a betegeket, minden szükségletükről gondoskodtak, Krisztusban szolgáltak nekik, majd ők is távoztak a földi életből, békés boldogságban. Megfertőződtek, felebarátaiktól elkapták a kórt, de zúgolódás nélkül fogadták a fájdalmakat" (Rodney Stark: The Rise of Christianity. Princeton, New Jersey, 1996, Princeton University Press, 82. o.).

Hűség üldözés idején

 A kereszténység korai évszázadaiban az egyház gyorsan növekedett a bebörtönzések, kínzások és üldözések ellenére is. A hűséges hívők teljes mértékben átadták magukat Krisztusnak, beteltek Szentlélekkel és határozottan hirdették az Igét. Sokak élete megváltozott, tízezerszám tértek meg az emberek.

A tanítványokat fenyegették (ApCsel 4:17), bebörtönözték (ApCsel 5:17-18), üldözték (ApCsel 8:1), végül meg is ölték (ApCsel 7:59; 12:2), a Szentlélek hatalma által mégis bátran hirdették a feltámadt Krisztust, a gyülekezetek pedig szaporodtak Júdeában, Galileában és Samáriában (ApCsel 9:31).

A pokol erősségei megremegtek, Sátán láncai megtörtek. A pogány babonaságot eloszlatta a feltámadt Krisztus hatalma. Az elsöprő túlerővel szemben győzött az evangélium. A tanítványok többé nem bújtak el a felházban. A félelem elillant, mint egy árnyék, helyette hit töltötte be a szívüket. Egyetlen pillantás a feltámadt Úrra megváltoztatta az életüket. Jézus új okot adott nekik az életre. Nemcsak a nagy misszióparancsot kapták tőle:És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek. (Mk 16:15), hanem a biztos ígéretet is: "De erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában és a föld legvégső határáig" (ApCsel 1:8, ÚRK).

Az evangélium a föld legtávolabbi zugaiba is eljutott "Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangyéliom reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt; amelynek lettem én, Pál, szolgájává." (Kol 1:23). János az 1. század végén halt meg, az apostolok közül utolsóként, de mások felvették az igazság fáklyáját, hirdették az élő Krisztust. Az ifjabb Plinius, a mai Törökország északi partvidékére tehető Bithünia római provinciájának kormányzója Kr. u. 110 körül írt egy levelet Trajánusz császárnak. Kijelentésének azért nagy a jelentősége, mert mintegy nyolcvan évvel a kereszt után írta. A kormányzó beszámolt a hivatalos eljárásokról, amelyeket azért indított, hogy felkutassa és kivégezze a keresztényeket. Elmondta, hogy "mindenféle korú, rangú és nemű embert feljelentenek, és ez így is fog folytatódni. Ennek a babonaságnak [a kereszténységnek] a ragálya nemcsak a városokban, hanem a falvakban, vidéken is elterjedt" (Henry Bettenson: Documents of the Christian Church. New York, 2011, Oxford University Press, 4. o.).

A keresztény egyház gyors ütemben növekedett, az ördög legádázabb támadásai ellenére is.

"Az evangélium tovább terjedt, és követőinek száma nőtt. Behatolt még a római sasok számára megközelíthetetlen területre is. Egy keresztény, aki vitába szállt az üldözést szorgalmazó pogány uralkodókkal, ezt mondta: ťHa meggyilkoltok, megkínoztok, elítéltek bennünket... Igazságtalanságotok tanúsítja, hogy ártatlanok vagyunk... Kegyetlenségtekből nincs... hasznotok. Ez még inkább vonzott másokat meggyőződésükhöz. ťMinél több embert kaszaboltok le közülünk, annál többen csatlakoznak hozzánk. A keresztények vére magvetés" (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 

"A titokzatos gondviselés, amely engedi, hogy az igazak szenvedjenek a gonoszok kezétől, elbizonytalanít sok gyenge hitű embert. Egyeseknek még az Istenbe vetett bizalma is megrendül, mert Isten eltűri, hogy a legbecstelenebb embereknek jól menjen a dolguk, míg a legjobbak és legerkölcsösebbek e gonoszok kegyetlenségétől szenvednek és gyötrődnek. Miként tűrhet el Isten, aki igazságos és irgalmas és akinek a hatalma végtelen, ilyen igazságtalanságot és sanyargatást? - kérdezik. Ez a probléma nem ránk tartozik. Isten elég bizonyítékát adta szeretetének. Nem szabad kételkednünk jóságában csak azért, mert nem értjük intézkedéseit" (i. m. 41-42. o.).

Jeruzsálem pusztulása

 

Az Olajfák hegyéről Jézus megtört szívvel tekintett Jeruzsálem városára. "Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt" (Jn 1:11, ÚRK). Minden lehetőt megtett, hogy megmentse népét szeretett városuk pusztulásától.

Népe iránti szeretete a szívéből fakad. Újból és újból, szeretettel kérlelte őket, hogy bánják meg bűneiket, fogadják el a kegyelem nagylelkű ajánlatát.

Nehéz egy olyan eseményt értelmezni Isten szeretetteljes jellemének fényé­ben, mint Jeruzsálem pusztulása. A történelemből tudjuk, hogy több tízezren haltak meg, amikor Titusz, római tábornok seregével a város ellen vonult. Jeruzsálemet lerombolták. Férfiakat, nőket és gyerekeket kaszaboltak le. Hol volt Isten, amikor ennyire szenvedett a népe? A válasz egyértelmű, mégsem könnyű teljesen felfogni. Megtört szívvel, könnyes szemmel figyelt. Évszázadokon át próbálta elérni népét. Amikor fellázadtak szeretete ellen, elveszítették az isteni védelmet. Az Úr nem mindig lép közbe, hogy korlátozza a nép döntéseinek következményeit. Engedi, hogy a lázadás természetes következményei kibontakozzanak. Nem Isten mészárolta le az ártatlan gyerekeket Jeruzsálem pusztulásakor. Tragikus halálukat Sátán okozta, nem Isten. Az ördög örömét leli a háborúban, mert felkorbácsolja az emberi szív legsötétebb szenvedélyeit. Az évszázadok során az volt a célja, hogy megtévesszen és pusztítson, majd Istent kárhoztassa gonosz tettei miatt.

Jól tesszük, ha felidézzük, hogy a Kr. u. 70 körül Jeruzsálemben lakó keresztények nagy része zsidó háttérből származott. A szerető Isten meg akarta tartani a lehető legtöbb ember életét. Ezért mondta nekik, hogy el kell hagyniuk a várost, ha közeleg a római sereg.

Isten irgalma, kegyelme, gondviselése és jövőismerete egyértelműen kitűnik a Jeruzsálem pusztulásához vezető eseményekből. Cestius Gallus római seregei körbevették a várost. Amikor úgy tűnt, hogy mindjárt megindul az ostrom, váratlanul visszavonultak. A zsidó seregek utánuk eredtek és nagy győzelmet arattak. Amikor a rómaiak menekülni kezdtek és a zsidók a nyomukba eredtek, a jeruzsálemi keresztények a Jordánon túlra, Pellába futottak.  "A várakozó keresztények megkapták az ígért jelet, és most itt volt az alkalom mindazok számára, akik a Megváltó figyelmeztetését komolyan vették. Az események úgy alakultak, hogy sem a zsidók, sem a rómaiak nem gátolhatták meg a keresztények menekülését" (Ellen G. White: A nagy küzdelem.

Isten mindenható, és úgy uralkodik a földi események felett, hogy végül beteljesíti tervét. Bár emberi döntéseink miatt időnként felülírja eredeti szándékait, végül valóra válik az, amit bolygónkkal tervezett. Alkalmanként a népre nehézség, üldözés, bebörtönzés és halál vár Krisztus ügyéért, de Isten megtartja egyházát még a legnehezebb körülmények között, Sátán legádázabb támadásai alatt is.

"Sátán hiába próbálta erőszakkal megsemmisíteni Krisztus egyházát. Nem szűnt meg a nagy küzdelem, amelyben Jézus tanítványai feláldozták életüket, amikor ezek a hűséges zászlóvivők elhullottak őrhelyükön. Vereségük győzelem volt. Isten munkásait megölték, de az ügy biztosan haladt előre" (Ellen G. White: A nagy küzdelem.1-2 fejezet

Az evangelizáció legnagyobb kihívása, hogy el beszélünk egymás mellett

 

Paul Tillich evangélikus teológus szerint az egyház azért szigetelődik el a világban, mert olyan kérdésekre válaszol, amit senki nem tesz fel. Az evangelizációs előadások, a bibliai szemináriumok és szórólapok csupa olyan témáról szólnak, melyek kívül esnek a ma emberének érdeklődési körén. Amikor hallgatom vagy olvasom azokat az anyagokat, amit – mint a tizenkilencedik századi evangelizáló mozgalmak hagyatékát – még mindig széles körben használunk, az a benyomásom, hogy ott állunk kezünkben egy válasszal, és fohászkodunk, hogy bár valaki feltenné a válaszhoz illő kérdést! De a kérdés rendszerint nem hangzik el, és így az ősidőkből örökölt válaszok üres, értelmetlen frázisok maradnak. Ha már Paul Tillich nevét említettem, elmondom, hogy ő az evangélium hirdetését úgy képzelte el, hogy egyik fülünkkel halljuk kétségbeesett polgártársaink jajkiáltását, a másikkal meghallgatjuk Istennek a Szentírásban adott feleletét, és a kettőt összekötjük egymással. A mai ember egzisztenciális rettegését és kétségbeesését, és az evangéliumban található válaszok összekapcsolását, Tillich „korrelációnak”, magyarul az összefüggések megtalálásának nevezte. Egy másik protestáns lelkipásztor, az amerikai Timothy Keller ugyanerről beszélt, de nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Ennek köszönhetően a New York központjában élő szekularizált emberekből egy több ezer tagú gyülekezetet alapított. Keller hat szempontra hívta fel a figyelmet, ami nemcsak gyakorlatias, hanem a bibliai alapelvekre épül, ezért közel áll az olyan – általunk is hangoztatott fogalmakhoz –, mint a „jelenvaló igazság” vagy az „időszerű üzenet”

1. HASZNÁLJUNK ÉRTHETŐ ÉS KÖVETHETŐ SZAVAKAT! Ez nem egyenlő azzal, hogy elbagatellizáljuk és komolytalanná tesszük az üzenetet. Nem! Az evangélium komoly dolog, ezért nem lehet a tréfa áldozatává, mert akkor mi is úgy járunk, mint a bibliai Lót, akinek a figyelmeztetését még saját vői is tréfának vették (1Móz 19,14). Egyszerűen arról van szó, hogy minden hivatásnak van egy olyan belső szóhasználata, amit a kívülálló nem ért. Le kell tehát fordítani neki az üzenetet egy olyan nyelvre, amit meg tud érteni.

2. HIVATKOZZUNK OLYAN TEKINTÉLYEKRE, AKIKET ISMERNEK, ÉS TISZTELNEK AZ EMBEREK! Ezek lehetnek keresztény kortársaink, akiknek a műveit sokan olvassák, és hitelesnek tartják. Lehetnek köztiszteletben álló gondolkodók, írók, művészek, akik nem keresztények, még az is lehet, hogy nem is vallásosok, de olyan értékeket képviselnek, ami összhangban van üzenetünkkel. Ellen G. White a „Nevelés” című könyvben arról ír, hogy az igazság napjának minden sugara Istentől száll alá, még akkor is, ha ezt egy pogány filozófus mondta ki. Pál apostol is olyan tanítókra hivatkozott az athéni hallgatóság előtt, akiket ismertek és tiszteltek (ApCsel 17,26-28).

3. MUTASSUNK BE A KERESZTÉNY HIT SZILÁRD ALAPJAIT! A bibliai hit igazságát alátámasztja, egyebek mellett a belső összhang (koherencia), amit a Szentírásban látunk. Ahogy Jézus Krisztus mondta, Istennél igen az igen, a nem pedig nem, mert a tekervényes magyarázatok, és a sötét labirintus, amibe a hamis tanítók becsalogatják az embereket, a gonosztól van (Mt 5,37).

4. KEZELJÜK MEGÉRTÉSSEL AZ EMBEREK KÉTELYEIT ÉS ELLENVETÉSEIT! A kételkedés emberi dolog, milyen jó lett volna, ha Éva kételkedett volna a kígyó jóhiszeműségében! Ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberekben felmerülő kételyeket. Sőt, meg kell tisztelni őket azzal, hogy komolyan vesszük, és empátiával kezeljük a kérdéseket, amelyek az üzenet kapcsán felmerülnek bennük. Válaszoljunk őszintén, hitvalló módon, „szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel” (1Pét 3,14-16). Mondjuk el, hogy miért tartjuk észszerűnek a Jézus Krisztusba vetett bizalmat akkor is, ha ma még nem minden kérdésben látunk tisztán.

5. ŐSSZINTÉN BESZÉLJÜNK AZ EVANGÉLIUM ÉS A KULTÚRA KÖZÖTTI FESZÜLTSÉGRŐL! Az evangéliumi kereszténység a kulturális szembenállás lelkisége, Jézus tanítványai „nem e világból valók” (Jn 17,16). Azáltal, hogy hiszünk Jézus Krisztusban mélyreható változás áll be életünkben. Ezen a ponton bemutathatjuk, hogy az örök élet, amit Krisztusban kapunk, olyan biztonságérzetet nyújt nekünk, amit a világi kultúrától nem kapunk meg. Kulturális feszültséget jelent a szombat, mert az ember ragaszkodik hozzá, hogy elfoglalja magát, nyüzsög, mert úgy érzi, hogy az elfoglaltságok száma határozza meg a fontosságát. Krisztus azonban felszabadított minket a saját fontosságunk feletti aggodalom terhei alól, mert halálával megmutatta, hogy az embert nem a földi sikerek, hanem az az ár teszi fontossá, amit Krisztus a kereszten fizetett érte (1Pét 1,17-21). Az ember értéke önmagában van, nem abban, amit létrehoz, vagy, amit elfogyaszt.

6. ŐRIZZÜK MEG AZ EGYENSÚLYT A KÜLSŐ ÉS A BELSŐ MOTIVÁCIÓ KÖZÖTT! Előbbit a parancsolatok által kapjuk, melyek engedelmeskedünk, mert elismerjük Isten tekintélyét. Széles körben használjuk a motiválásnak ezt a módját az igehirdetésben, de van egy másik is: ez úgy szól, azért teszem ezt, mert ez jó és áldott dolog. Ez illik azokhoz, akik egy olyan jó közösséghez tartoznak, mint Isten családja. Mindkettő egyformán fontos a krisztuskövetésben a külső és a belső késztetés is. Önmagában egyik sem elegendő.

És, ami a legfontosabb: Jézus Krisztus az „út, az igazság és az élet”, a keresztény hit egy életpálya, nem kikapcsolódás, hobbi, szórakozás, kaland, hanem egy olyan életút, amit az igehirdetés külső és a Szentlélek belső késztetésével tudunk bejárni. Ennek az útnak az első szakaszán a hit, remény és szeretet vezet át minket, a beteljesedés pedig akkor lesz, amikor Jézus hazavisz bennünket, és már nem marad más, csak a mindörökké tartó szeretet (1Kor 13,13). Ezt jelenti az evangélium kontextusba helyezése, vagy ahogy Paul Tillich mondta létbizonytalanságban élő ember és a megmenő szeretet közötti összhang bemutatása.

Dr Jozsef Szilvasi