Jézus csodatétele az ördöngössel

A tavon töltött éjszaka feledhetetlen volt, de a következő reggel is, amikor a gadarénusok földjére érkeztek. A démonoktól megszállott ember története szívet tépő részletességgel olvasható az evangéliumban. Ez a minden köteléket letörő férfi a sírok között élt, kövekkel vagdosta magát. Mert sokszor megkötözték őt békókkal és láncokkal, de ő a láncokat szétszaggatta, és a békókat összetörte és senki sem tudta őt megfékezni" (Mk 5:4). Ekkor találkozott Jézussal.

Azonnal odarohant hozzá. A tanítványokról itt nem esik szó, talán elfutottak. Amikor a férfi Jézus közelébe ért, leborult előtte. Úgy tűnik, az ember felismerte, hogy Jézus segíthet rajta. Ám amikor megszólalt, a benne lakó démonok kiabálni kezdtek Jézussal, aki a nagy lármában is meghallotta a férfi halk, segélykérő könyörgését. Amikor a démonok könyörögtek, hogy hadd menjenek át a disznókba, Jézus megengedte nekik. A mintegy kétezer egyedből álló konda aztán a partról a vízbe rohant, és mind megfulladtak. Ez anyagi csődbe vitte gazdáikat.

A történetben az a lenyűgöző, hogy a démonok pontosan tudták, kicsoda Jézus. Azzal is tisztában voltak, hogy tehetetlenek vele szemben, azért kétszer is könyörögtek neki "És igen kéré őt, hogy ne küldje el őket arról a vidékről." (Mk 5:10, 12), hogy tegye meg, amit kérnek tőle. Nyilván tudták, hogy hatalma van felettük.

Ennek a történetnek van két fontos jellemzője. Először is, tele van olyan elemekkel, amelyek az ószövetségi törvény szerint tisztátalanságra, ceremoniális szennyeződésre utalnak. Tisztátalanok voltak a sírok és a halottak "Aki illeti akármely embernek a holttestét, és tisztátalanná lesz hét napig: (16)És mindaz, aki illet a mezőn fegyverrel megöletettet, vagy megholtat, vagy emberi csontot, vagy sírt, tisztátalan legyen hét napig."(4Móz 19:11, 16), mint ahogy a vérzés (3Mózes 15) és a disznók is "És a disznót, mert hasadt körmű ugyan és egészen ketté hasadt körme van, de nem kérődzik; tisztátalan ez néktek."(3Móz 11:7).

Másodszor, a tisztátalanságok során túl látjuk a jó és a gonosz erők közötti pengeváltást. Jézus kiűzi a démonokat, a démonok elpusztítják a disznókat. A város lakói távozásra szólították Jézust, mire Jézus a tanújaként küldte vissza hozzájuk az immár egészséges embert. Bizonyos szempontból ez a férfi volt a legvalószínűtlenebb misszionárius, de egyértelműen lenyűgöző a története, amit elmondhatott.

Jézus parancsára a gonosz lelkek eltávoztak áldozatukból, és a megszabadított emberek nyugodtan, csendben, józanul, szelíden ültek a Megváltó lábánál. De a démonoknak Jézus megengedte, hogy egy disznónyájat a tengerbe sodorjanak. Gadara lakóit ez a veszteség érzékenyebben érintette, mint a Krisztus nyújtotta áldás, és könyörögtek a mennyei orvosnak, hogy hagyja el őket. Sátán éppen ezt akarta elérni. A veszteségért Jézusra hárítva a felelősséget felébresztette a nép önző félelmét, és gátat emelt, hogy ne hallhassák Jézus szavait. Sátán a veszteségekért, csapásokért és szenvedésekért mindig a keresztényeket okolja, hogy a vád ne azokat érje, akiket illet: őt magát és képviselőit. […] A történteket Isten azért engedte meg, hogy a tanítványok tanúi legyenek Sátán kegyetlen hatalmának, amit az emberek és az állatok felett gyakorol. A Megváltó azt akarta, hogy követői tudják meg, milyen az az ellenség, akivel szembe kell szállniuk, hogy ne essenek áldozatul cselfogásainak. A környék lakóinak is meg akarta mutatni hatalmát, amellyel széttépi Sátán bilincseit, és megszabadítja foglyait. És bár maga Jézus eltávozott, az oly csodálatosan megszabadított emberek ott maradtak, hogy hirdessék jótevőjük könyörületét. – A nagy küzdelem, 514–515. o.

Bár Gadara népe nem fogadta be Jézust, Ő nem hagyta őket a sötétben, amit ők maguk választottak. Arra kérték, hogy távozzon el tőlük, de Ő nem hallgatta meg kérésüket. Hiszen nem tudták, mit utasítanak el. Ezért azok útján küldte el nekik a világosságot, akiket készek voltak meghallgatni. A disznók elpusztításával Sátánnak az volt a célja, hogy az embereket elfordítsa a Megváltótól, és megakadályozza az evangélium hirdetését azon a vidéken. De pontosan ez az esemény rázta fel úgy az embereket, ahogy semmi más nem tudta volna, és a ϐigyelmet Krisztusra irányította. Bár a Megváltó eltávozott, az emberek, akiket meggyógyított, tanúskodtak hatalmáról. Akik a sötétség fejedelmének eszközei voltak, a világosság csatornái, Isten Fiának követei lettek. Amikor Jézus visszatért a Tízvárosba, az emberek köré sereglettek, és a környező vidékről három napig ezrek hallgatták a megváltás üzenetét. – A nagy Orvos lábnyomán, 98. o. 

HÁNY FENEVED VAN A JELENÉSEK KÖNYVÉBEN?

 

Van, aki egy egész állatfarmra valót talál benne, és van, aki kevesebbel is beéri. Az elmúlt negyedévi bibliai tanulmány, követve a tizenkilencedik századi adventista próféciamagyarázat gyakorlatát, lényegében három fenevadról beszélt. Sorrendben mondom, ahogy a téma előkerült a tanulmányban: van a mélységből, vagy „az alvilágból feljövő fenevad” (Jel 11,7). Ezt a tanulmány Párizzsal azonosította a Biblia gyilkosának nevezte. Van a tengerből feljövő fenevad (Jel 13,1), ami Rómában van, és a pápaságot jelenti, aki megöli a szenteket (Jel 13,7), és végül van a fölből feljövő fenevad, ami Észak-Amerikában van, és lényegében egyesíti magában mindkét elődjének gonoszságát (Jel 13,11-18). Ez a magyarázat a jelképek történelmi beazonosítására helyezi a hangsúlyt, figyelmen kívül hagyja vagy legalábbis felszínesen kezeli A jelenések könyvének a szövegét. Így a történetfilozófiai spekuláció elnyomja magának az igének az üzenetét. Ezért az elmúlt tucatnyi adventista bibliamagyarázó mutatott rá, hogy mielőtt történelmi azonosításokba bonyolódnánk, próbáljuk megérteni, hogy miről is van szó a bibliai szövegben.

Én itt most csak és kizárólag a tizenegyedik fejezet magyarázatának problémáira szeretnék összpontosítani. Ez a könyv egyik legnehezebben értelmezhető fejezete, aminek először a szélesebb összefüggéseit kell megvizsgálnunk. Ez a fejezet a hét trombitáról szóló látomás (Jel 8,1-11,18) egyik zárójelbe helyezett fejezete: először hat trombitáról olvasunk, amelyek Isten fenyítékeit hirdetik meg. Minden fenyíték az emberi család egyharmadát éri, abban a reményben, hogy Isten ezáltal a kétharmadot megtérésre tudja vezetni. Végül a hatodik trombita elhangzása után János megállapítja, hogy sajnos, azok az emberek, akiket nem öltek meg a csapások „nem tértek meg” (Jel 9,20-21). Itt megszakad a trombiták leírása, és egy hosszabb zárójeles betoldás következik (Jel 10,1-11,14). A betoldás első fele János ki nem mondott kérdésére felel: Mi lesz most, hogy az emberek nem akarnak megtérni? A választ maga a megdicsőült Krisztus hozza el, aki angyal képében jelenik meg, és egy nyitott könyvet tart a kezében (Jel 10,1-7), amit Dániel könyvével szoktak azonosítani, de maga a kép Ezékiel könyvéből származik. (Ez az egyik hiba, amit sokan elkövetnek, hogy nem vizsgálják meg az egyes szimbólumok ószövetségi forrásait.) A látomásnak kettős üzenete van, az evangélium hirdetése hol édes, hol keserű (Jel 10,8-10), de nem szabad feladni, a kudarcok ellenére „prófétálni kell” (Jel 10,11).

A második zárójeles betoldás (Jel 11,1-14) két részből áll: az elsőben egy angyal megméri a templomot, miközben figyelmen kívül hagyja az udvart. Miért, mert ez az a hely, amit a pogányok taposnak negyvenkét hónapig. Isten újra kiterjeszti tehát kegyelmét, hogy adjon még egy esélyt azoknak, akik nem tértek meg (Jel 11,1-2). Isten nemcsak türelmi időt ad, hanem ezalatt az 1260 nap alatt, hanem „tanúkat is” is küld kettesével, hogy tanúskodásuk hiteles legyen, és megnyerje azokat a pogányokat, akik készek elfogadni a tanúvallomást.

Kik ezek a tanúk? Hagyományosan azt szokták mondani, hogy az Ó- és az Újszövetség, de ez az azonosítás több sebtől is vérzik: János korában még nem létezett a ma ismert Biblia. Voltak szent iratok, és lassan kikristályosodtak azok, amelyek bekerültek a kánonba, és kiszóródtak, amelyek nem voltak ihletettek. Ez a folyamat azonban csak a negyedik században zárult le, és akkor sem úgy, ahogy a mai protestáns bibliakiadásokban találjuk. Az első keresztény kánon a mai katolikus Biblia volt, ami 72 könyvből állt. Nem kérdés, hogy keresztény hitünk, életünk és bizonyságtételünk alapja a Biblia, de nem a betű, hanem a mennyei világosság, amit a Szentlélek által kapunk belőle.

Helyesebb tehát, ha a szövegre figyelünk, és nem sietjük el az azonosítást. Mit mond a bibliai szöveg erről a két tanúról? Zakariás könyvét hívja segítségül (Zak 4,3,11-14), ahol a két tanú közül az egyik a főpap, a másik a kormányzó, de egyik sem hivatalánál fogva bizonyul eredményesnek, „Ezt az üzenetet küldi az Úr Zorobábelnek: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel” hat a tanúvallomás „Ezt mondja a Seregek Ura” (Zak 4,6). És ahol az Isten Lelke és az emberek tanúvallomása egyesül, ott alászáll az Isten áldása (Zak 4,7), és helyére kerül a zárókő (Zak 4,10). Kit jelképez az olajfa két ága, és az olajjal felkent két tanú: a főpapot és a kormányzót, akik „ketten a földkentek, akik az egész föld Urának a szolgálatára állnak” (Zak 4,14). Ez tehát ez egyik kép, amit a két tanúról kapunk.

Térjünk vissza a bibliai szöveghez, és megtaláljuk a másikat: a két tanú, akinek történetét felidézi A jelenések könyve az a két ember, akiknek „megvan az a hatalmuk, hogy bezárják az eget, hogy ne essen eső prófétálásuk napjaiban, és van hatalmuk arra, hogy a vizet vérré változtassák, és megverjék a földet mindenféle csapással, ahányszor csak akarják” (Jel 11,6). Kikre utal itt a kinyilatkoztatás? Mózesre és Illésre. Egyikük útja sem volt diadalmenet, mindketten gyászos körülmények között végezték szolgálatukat, mégis a választott nép történelmének két leghatalmasabb prófétai egyéniségei lettek, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy a Megdicsőülés hegyén ott voltak Jézussal (Lk 9,31).

Mi a fejezet eddigi szakaszának üzenete? Az a két tanú, ami Isten üldözött népét szimbolizálja a fejezetben, legyen az a két felkent, Jósua és Zorubbábel, vagy a két nagy próféta, Mózes és Illés, bár szolgálatuk jobban hasonlít a gyászmenethez, mint a diadalmas felvonuláshoz, „bevégzi bizonyságtételét” (Jel 11,7). Nincs az a hatalom, ami elgáncsolhatná Isten tervét. Bármilyen fájdalmas, üldözésekkel és küzdelmekkel teljes ez az út, a vége győzelem. Nem erőszakkal, és nem emberi hatalommal, hanem a Szentlélek befolyása által (Zak 4,6-7). Erről szól maga a bibliai szöveg, a többi nem más, mint egyháztörténelmi vagy világtörténeti spekuláció.

(Dr Szilvási József írása)

Az össz

A vihar lecsendesítése

Márk 4. fejezetének elején Jézus hajóba szállt, hogy onnan tanítsa a parton összegyűlt sokaságot. (Mk 4:10-12) "Mikor pedig egyedül vala, megkérdezék őt a körülötte lévők a tizenkettővel együtt a példázat felől. Ő pedig monda nékik: Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok, ama kívül levőknek pedig példázatokban adatnak mindenek, Hogy nézvén nézzenek és ne lássanak; és hallván halljanak és ne értsenek, hogy soha meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak." - szakasza szerint már kilépett a hajóból, és szűk körben beszélgetett a tanítványaival. A hosszú, tanítással töltött nap után a tanítványok a hajóhoz vezették Jézust úgy, "ahogy volt", vagyis teljesen kimerülten, fáradtan. Azonnal elaludt, valószínűleg hátul, a hajó tatján. Nagy vihar támadt a tavon, a hajót már a süllyedés fenyegette, amikor a tanítványok felébresztették Jézust. Drámai, ahogy a Mester parancsolt a szélnek és a hullámoknak, hogy némuljanak el. Azonnal nagy csendesség lett. Érthető, hogy a tanítványok felettébb megrémültek az isteni hatalom megnyilvánulása láttán.

 (Mk 4:35-41) "Azután monda nékik azon a napon, amint este lőn: Menjünk át a túlsó partra. Elbocsátván azért a sokaságot, elvivék őt, úgy amint a hajóban vala; de más hajók is valának vele. Akkor nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék. Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk? És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség. És monda nékik: Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek? És megfélemlének nagy félelemmel, és ezt mondják vala egymásnak: Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?"

A verseiben feljegyzett történet beleillik egy gyakori bibliai mintába, ami a teofánia, Istennek vagy egy angyalának a megjelenése. Ezeknek az eseményeknek öt közös jellemzője van: 1) Isten hatalmának megnyilvánulása, 2) az emberek félelme, 3) a parancs, hogy "Ne félj!", 4) a kinyilatkoztatás szavai, ami miatt megjelent Isten vagy egy angyal, 5) az ember válasza a kinyilatkoztatásra. Ebben a történetben megtalálunk négy jellemzőt az ötből: az isteni hatalom megnyilvánulása a tenger lecsendesítésekor, a tanítványok félelme, az emberi félelem. A "Miért féltek?" kérdés a "Ne félj!" parancs megfelelője. A tanítványok azt kérdezik: "Kicsoda hát ez?" - ami az emberi reakció. Hiányoznak viszont a kinyilatkoztatás szavai. A hiányzó részlet beleillik a kinyilatkoztatás/titok motívumba, ami az egész könyvet átszövi, aztán majd kiderül az igazság Jézusról. A tanítványok megkérdezik: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?" Ez arra készteti az olvasót, hogy mondja ki a kinyilatkoztatásból hiányzó szavakat - Ő az Isten Fia, maga az Úr.

Annyira lefoglalta őket a menekülésért vívott küzdelem, hogy el is felejtették: Jézus is a fedélzeten van. Most, midőn látták, hogy munkájuk hiábavaló, és csak a halál vár rájuk, eszükbe jutott, kinek a parancsára indultak el a túlsó partra. Jézusban volt egyedüli reménységük. […] Hirtelen vakító villám szeli át a sötétséget, s ők meglátják az alvó, a fejetlenségtől nem zavartatott Jézust… A villám fényében mennyei békét fedeznek föl arcán, tekintete elárulja: nem önmagával törődik, gyengéden szereti őket. Szívből felé fordulnak, s kiáltják: „Uram, ments meg minket, mert elveszünk.” (Mt 8:25) senki nem ejtette ki ezt úgy, hogy ne talált volna meghallgatásra. Miközben a tanítványok végső erőfeszítéssel megragadják evezőiket, Jézus felkel. Ott áll tanítványai körében, miközben a vihar tombol, a hullámok átcsapnak fölöttük, s villám világítja meg arcát. Felemeli kezét – amit oly gyakran tett, mikor irgalmasan cselekedett –, és így szól a haragos tengerhez: „Hallgass, némulj el.” (Mk 4:39) […] Ahogyan Jézus hittel pihent Atyja gondviselésében, úgy kell nekünk megpihennünk Megváltónk gondoskodásában. – Jézus élete, 334–336 . o.

Istenünk szavára hallgat a menny és a föld, s Ő pontosan tudja, mire van szükségünk. Mi csak rövid távolságot látunk be magunk előtt, de „nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt, mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szeme előtt, akiről mi beszélünk” (Zsid 4:13)."És nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk." Az Úr magasan trónol a föld nyugtalansága fölött. Isteni tekintete előtt nincs titok. Nagy és zavartalan örökkévalóságából rendeli el, amit jónak lát. Az Atya tudta nélkül egyetlen veréb se hull a földre. Sátánt Isten iránti gyűlölete arra vezeti, hogy az állatteremtményeket is puszt ítsa. Csak Isten védő gondoskodása óvja meg a madarakat, hogy öröménekükkel vidíthassanak bennünket… „Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Mt 10:31) – Bizonyságtételek, 8. köt., 272– 273. o

"Leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt"

 

Jézus születésekor Sátán tudta, hogy Ő jött el, akinek megbízatása van uralmának megdöntésére. Reszketett az angyali üzenet hallatán, amely az újszülött király hatalmáról tanúskodott. Sátán jól tudta, milyen helyet töltött be Krisztus a mennyben, mint az Atya szeretett Fia. Az, hogy Isten Fia emberként jön el a földre, csodálattal és balsejtelemmel töltötte el. Nem tudta megfejteni ennek a nagy áldozatnak a titkát. Önző lelke nem foghatott fel ekkora szeretetet a megcsalt emberiség iránt. Az embereknek csak halvány elképzelésük volt a menny dicsőségéről és békéjéről, az Istennel való közösség öröméről. Lucifer, az oltalmazó kerub viszont mindezt jól ismerte. Mivel elvesztette a mennyet, elhatározta, hogy másokat is bukásra késztet, így szerez elégtételt magának. Ezt csak úgy érheti el, hogy aláértékelteti velük a mennyei dolgokat, és szívüket a földiekhez köti. – Jézus élete, 115. o.

Krisztus saját tapasztalatból ismerte meg az emberiség vágyait és szükségleteit. Isten egyszülött Fia elszakíthatatlan kötelékkel fűzte össze magát az emberek fiaival. Ezért „nem szégyenli őket atyjafiainak hívni” (Zsid 2:11). Ő áldozatunk, szószólónk és testvérünk lett, aki az Atya trónja előtti emberi formában és örök időkre eggyé lett velünk, akiket megváltott... Emberfiává lett. Mindezt azért tette, hogy az embert a bűn fertőjéből és lealacsonyító voltából megmentse és felemelje, hogy Isten szeretetét sugározhassa, és részesülhessen a megszentelt élet örömeiben. […] Ez a szeretet páratlan! A mennyei király gyermekeinek neveztessünk! Ó, mily becses ígéret! A legmélyebb elmélkedésre méltó dolog! (…) Ez a gondolat meghódítja a lelket, és a szívet Isten akaratának rendeli alá. Minél többet foglalkozunk a kereszt fényében Krisztus jellemével, annál több kegyelmet, gyengédséget és megbocsátást látunk egybefonódva igazsággal és jogossággal. Annál érthetőbben és világosabban  lismerhetjük Isten végtelen és örökkévaló szeretetének megszámlálhatatlan bizonyítékát, és annál inkább megérthetjük azt a bensőséges, szívbeli részvétet, mely az anyának elveszett gyermeke utáni szerető sóvárgását is végtelenül felülmúlja! – Jézushoz vezető út, 14–15. o.

Jézus, aki azt mondta: „...leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt” (Jn 10:17) – arra az életre támadt fel a sírból, amellyel önmagában rendelkezett. Az emberi meghalt, az isteni viszont nem. Krisztus isteni természetének volt hatalma a halál bilincseinek megtörésére. Krisztus kijelenti, hogy önmagában van élete, amellyel bárkit megeleveníthet, akit akar. Minden teremtett lény Isten akarata és hatalma által él. Mindenki az Isten Fiában való életből nyeri életét. Bármennyire tehetséges és sokra is képes valaki, életét az élet Forrásától nyeri. Krisztus az élet kútfeje. Csak az, akié egyedül a halhatatlanság, aki a világosságban és életben lakozik, jelentheti ki: „...Van hatalmam letenni [az életemet], és van hatalmam ismét felvenni azt...” (Jn 10:18) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 301. o. 

Gyertya (Isten világossága), amilyen mértékkel mértek

(Márk 4:21-23) És monda nékik: Avagy azért hozzák-é elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? És nem azért-é, hogy a gyertyatartóba tegyék? Mert nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék; és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja.

Mk 4:21 versében Jézus két kérdést tesz fel. Az elsőre tagadó válasz várható: Avagy azért hozzák-é elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? A második kérdés igenlő választ vár: És nem azért-é, hogy a gyertyatartóba tegyék?

Isten világosságban részesített, de nem azért, hogy véka alá rejtsd, hanem a tartóra tűzd, hogy a ház népe javára legyen. Fényljék hát a fényed másoknak is, hogy megvilágítsa az embereket, akikért Krisztus az életét adta. A szívedben uralkodó Isten kegyelme, mely Jézusnak veti alá gondolataidat, eredményes emberré tenne téged Krisztus és az igazság oldalán… 

Jézus érdekessé tette tanításait. Azzal ragadta meg hallgatói figyelmét, hogy gyakran közvetlenül a természet világából kölcsönzött szemléltető, találó képeket… Az Üdvözítő végigtekintett a sokaságon, majd a felkelő napra pillantva így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a világ világossága.” Amint a nap egyre jobban fénylik, eloszlatva az éjszaka árnyait s életre ébresztve a világot, Krisztus követőinek ugyanúgy kell előrehaladniuk szeretetküldetésükben szétárasztva a menny világosságát a tévelygés és a bűn sötétjében veszteglőknek. A hajnal tündöklő fényében élesen kidomborodtak a környező halmokon épült városok és falvak, csak még vonzóbbá varázsolva a látványt. Jézus rájuk mutatva mondta: „Nem rejtethetik el a hegyen épített város.” (Mt 5:14) Majd hozzáfűzte: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” (Mt 5:15) Jézus hallgatói többségükben földművesek és halászok voltak, akiknek egyszerű lakása egyetlen helyiségből állt, ahol a tartóról egyetlen mécses világított a ház valamennyi lakójának. Ezért mondta Jézus: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:16) – Gondolatok a hegyibeszédről, 38–39. o. 

Önmagunkban nincsen világosságunk. Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a nap nélküli hold; egyetlen fénysugarunk sincs a sötét világ számára. Ha azonban az igazság napja felé fordulunk és Krisztussal összeköttetésben élünk, akkor egész lelkünk megvilágosodik isteni jelenlétének fényétől.

Isten világosságban részesített, de nem azért, hogy véka alá rejtsd, hanem a tartóra tűzd, hogy a ház népe javára legyen. Fényljék hát a fényed másoknak is, hogy megvilágítsa az embereket, akikért Krisztus az életét adta. A szívedben uralkodó Isten kegyelme, mely Jézusnak veti alá gondolataidat, eredményes emberré tenne téged Krisztus és az igazság oldalán. […] A lélekmentés legyen mindazok életműve, akik Krisztus nevét vallják. Adósai vagyunk a világnak az Istentől nyert kegyelemért, a ránk ragyogó fényért és az igazság szépségének és hatalmának fölfedezéséért. – Bizonyságtételek, 4. köt., 52–53. o.

(Márk 4:24-25)"És monda nékik: Megjegyezzétek, amit hallotok: Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek, sőt ráadást adnak néktek, akik halljátok. Mert akinek van, annak adatik; és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.

Világszerte piacokon árulják a friss terményeket. Az árusoknak van olyan eszközük, amivel megmérik az eladó terméket. Általános gyakorlat, hogy egy kicsit többet tesznek a mérlegre, és így a vásárló úgy érzi, becsületesen szolgálják ki. Jézus a jó árus gyakorlatára építve mondja, hogy legyünk nyitottak az igazság befogadására. Aki nyitott és követi a világosságot, egyre többet és többet kap, aki azonban elutasítja a fényt, azt is elveszíti, amije azelőtt volt.  

Jézus napjaiban a házak mérete és felépítése eltérő volt a világnak azon a részén, a helytől és lakóik anyagi helyzetétől függően. Az épületek a görög minta szerint körbefogták az udvart, eltérő méretben, komforttal. Az is lehet, hogy Jézus kisebb parasztházról beszélt. Akár nagy, akár kicsi a ház, itt az elv a lényeg: egy nap kiderül az igazság Jézusról