Jób a feddhetetlen és becsületes ember

Jób 1:8. Erre ezt mondta az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. /RÚF/

Nem kis dolog, hogy maga Isten illette Jóbot a „feddhetetlen” és „igaz” jelzőkkel! Ráadásul olyannyira feddhetetlen és igaz ember volt, hogy ez akkoriban páratlannak számított az
egész földön. Még egyszer, ezt szó szerint Isten mondta róla!
Ráadásul azután is elismételte az Úr, amit korábban mondott Jóbról – hogy nincs hozzá hasonló a
földön feddhetetlenségben, igazságban és így tovább –, miután a férfi az egyik csapást szenvedte
el a másik után. Isten azonban ekkor még egy dolgot hozzátett: Jób továbbra is olyan maradt,
mint amilyen volt, „noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt.” (Jób 2:3)
Nagyszerű bepillantást nyújt Jób tökéletességébe és igazságába az, hogy nem engedte el az Urat
mindannak ellenére sem, ami történt, pedig még a szerencsétlen sorsú felesége is uszította: „Erősen állsz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2:9, ÚRK) A könyv fényt vet Jób életének egy másik oldalára is, arra, ami még a tragédia bekövetkezte előtt volt.

Jób 29:12-16. Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt
támasza. Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. Igazságot
öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem. A vaknak szeme
voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól meg-
vizsgáltam. /RÚF/

Talán érdemes felfigyelni Jóbnak ezekre a szavaira: „az ismeretlen ember ügyét is megfontoltam.” (Jób 29:16, ÚRK) Más szóval, nem várta meg, míg például egy rongyokba öltözött koldus
hozzá fordul alamizsnáért, inkább aktívan kereste, mire lehet a másiknak szüksége, majd aszerint
cselekedett.

Isten feltárta hű szolgájának, hogy Sátán vádjai okozták gyötrelmeit, betegségét, aki azzal vádolta meg Jóbot, hogy csak érdekből követte Urát, és ha Isten visszavonja áldásait, majd megátkozza Őt. Sátán megfosztotta tehát javaitól, gyermekeitől. Számítása mégsem vált be! Ekkor cinikusan folytatta: „Bőrért bőrt, de mindent, amije van, odaad az ember az életéért” (Jób 2:4). „Ímé kezedbe adom őt, csak életét kíméld!” – szólt az Úr (Jób 2:6). Sátán nem is kímélte, Jób egész testét elborította fájdalommal.

Kérte őt Isten, hogy imádkozzék barátaiért, nehogy „rettenetest cselekedjék” velük, mivel nem szóltak Istenről igazán (Jób 42:8). „Azután eltávolította Isten Jóbról a csapást, miután imádkozott az ő barátaiért, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt... Jób pedig élt ezután száznegyven esztendeig, és látta az ő fiait és unokáit negyedízig. És meghalt Jób jó vénségben és betelve az élettel” (Jób 42:10, 16-17).

Fontos tudnunk azt is, hogy minden emberért „per” folyik a mennyben. Sátán vádjaival szemben Isten alkalmanként megengedi, hogy próba tegye nyilvánvalóvá a mennyei lények előtt, hogy kinek mi lakozik a szívében, valóban méltó-e az üdvösségre. Ez történt Jóbbal is. Istenhez való ragaszkodása, iránta való hűsége és bizalma nem rendült meg. Magatartásával Sátán vádjait megsemmisítette!

Jób pátriárka rendületlen bizalommal kiáltotta megpróbáltatásának éjszakáján: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19:25–27)

Zákeus gazdag zsidó ember

Zákeus gazdag zsidó ember volt, aki a gyűlölt rómaiak számára hajtotta be az adót, úgy szerezte a pénzét. Emiatt utálták és „bűnösnek” nevezték, és mint más vámszedők, ő is több pénzt követelt annál, mint amennyit kellett volna. Zákeus Jerikóban élt, ami egy nagy forgalmat lebonyolító kereskedelmi út mentén terült el. Jézus nem véletlenül találkozott vele. Zákeus a lelkében meggyőződött arról, hogy változtatnia kell az életén. Hallott már Krisztusról és látni akarta Őt. Bizonyára elterjedt a híre, hogy aznap érkezik Jerikóba a csoport, akikkel utazott, át kellett haladnia Jerikón, amikor Galileából utoljára ment Jeruzsálembe. Krisztusnak a vámszedőhöz intézett első szavai elárulják, hogy mindent tudott róla, már mielőtt belépett a városba.

 
Lk 19:1-10. Ezután Jézus Jerikóba ért, és áthaladt rajta. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt.  Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem
láthatta a sokaságtól.  Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie.  Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, jöjj le hamar,
mert ma a te házadban kell megszállnom.  Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta.  Akik
ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg.  Zákeus pedig
odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak.  Jézus így felelt neki:
Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia.  Mert az Emberfia azért jött,
hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. /RÚF/

 Jézus az őszinte megtérés jeleként fogadta Zákeus ajánlatát, amikor „minden vagyonomnak felét” (Lk 19:8) a szegényeknek akarta adni!

White idézet: Zákeust lenyűgözte, ámulatba ejtette, elnémította Krisztus szeretete és kegyelme,
hogy lehajolt hozzá, méltatlanhoz. Most a szeretet és a ragaszkodás az újonnan megtalált Mesteréhez fordulva megnyitotta ajkát. Nyilvánosan akart bűnvallomást tenni, bűnbánatra jutni.
A sokaság színe előtt „Zákeus... előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak
felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe...”
 „Mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni!” (Mk
10:24) Egymástól kérdezgették: „Kicsoda üdvözülhet tehát?” (Lk 18:26) Most látták Krisztus
szavait beigazolódni: „Ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél.” (Lk 18:27) Láthatták,
Isten kegyelme által hogyan léphet be egy gazdag ember a mennyek országába.

 – Jézus élete, 554-555./old.

Illés próféta

Jeroboám után ismét olyan királyok következtek, akik nem félték a Mindenhatót. Ezek: Nádáb, Baása, Elah, Zimri és Omri. Ezalatt Júdában Asa (i.e. 911-869) uralkodott, aki hosszú évekig az Úr útján járt, de uralkodása végén ő is eltávolodott Tőle.

Omrit Akháb (i.e. 874-853) követte Izráel trónján. Jézabelt, Siódon királyának, Baál főpapjának a leányát vette feleségül. Baál pogány termékenységisten volt, akit kultikus paráznasággal is tiszteltek. A király, felesége unszolására oltárt emelt neki Samáriában És oltárt emele a Baálnak a Baál házában, amelyet Samariában épített. (I.Kir. 16:32) A Baál-papok azt tanították, hogy Baál és felesége, Astarte hatalmában vannak a természet erői. Az emberek kezdték elfelejteni a Teremtőt, az ég és a föld Urát.

Isten az égbekiáltó hitehagyás láttán elküldte prófétáját, a Tisbéből való Illést, aki tudatta a királlyal az Úr üzenetét, miszerint addig, amíg bűneiket megbánva el nem ismerik az igaz Istent, aszály lesz az országban. „Él az Úr, az Izráel Istene, aki előtt állok, hogy ez esztendőkben sem harmat, sem eső nem lesz” (I.Kir. 17:1) – mondta Akhábnak.

Amilyen hirtelen jött a próféta, olyan gyorsan el is tűnt. Megvolt az oka rá. A király és a felesége halálra kerestette, mivel szavai azonnal teljesedni kezdtek. Jézabel papjai mindent megtettek, hogy istenüktől esőt kapjanak, de hiába. Sivár pusztasággá vált az egész ország. Megtérés helyett azonban Illést okolták. Ő sértette meg Baált – állították –, ezért nem ad esőt.

Országszerte keresték a prófétát, de hiába. Az Úr gondoskodott hű szolgájáról. Egy ideig a Kérith-patak mellett rejtőzött, majd Sareptába ment. Három év telt el, és akkor így szólt az Úr Illéshez:

- „Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak, és esőt adok a föld színére” (I.Kir. 18:1).

A próféta felszólította a királyt, hogy gyűjtse össze a Kármel hegyére Baál négyszázötven, és Asera (= Astarte) négyszáz prófétáját, és a népet is hívja össze. Amikor ez megtörtént, szólt Illés az ott álló sokasághoz:

- „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt.
És nem felelt néki a nép csak egy szót sem. Akkor mondta Illés a népnek:
- Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül, míg a Baál prófétái négyszázötvenen vannak” (I.Kir. 18:19-22).

Majd két tulkot kért, egyet a papoknak, egyet magának, hogy az ott elkészített oltáron feláldozzák azokat. De tüzet nem gyújthattak alá! Ezt ki-ki istenétől kérje! Baál papjai reggeltől sántikáltak az oltár körül, könyörögve, kiáltva, de istenük nem felelt. Aztán késekkel vagdalták magukat, és őrjöngve kiabáltak estig, de semmi nem történt. Ekkor Illés magához hívta a népet, az ő oltárát több vödör vízzel leöntette, és így imádkozott:

- „Óh, Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!
Akkor alászállt az Úr tüze, és megemésztette az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, amely az árokban volt. Mikor ezt látta az egész sokaság, arcra borult, és mondta:
- Az Úr az Isten! Az Úr az Isten!”  (I.Kir. 18:36-39)

A hazug, csaló Baál-papokat a nép haragja elpusztította. Isten, prófétája könyörgésére még aznap esőt adott. Jézabel Akháb beszámolójától felbőszülve kijelentette: Illésnek meg kell halnia! A próféta ekkor elmenekült a királynő bosszúja elől. A küzdelmektől elcsigázott Illést azonban az Úr felüdítette, megértő szeretetével a csüggedésből kiemelte.

A próféta még később, Akházia és Jórám királyok uralkodása alatt is működött. Utódjául Elizeust választotta, akit személyesen készített fel a prófétai szolgálatra.

Illés, élete végén olyan közel került Urához, annyira összeforrt szeretetével, lényével, hogy Isten különleges kegyelemben részesíthette. A halál megismerése nélkül ragadta el egy „tüzes szekérrel” a mennybe. 

E szokatlan eseménnyel arra is utal a Szentírás, hogy akik a földi történelem lezárulásakor, Krisztus második eljövetelekor „Illés lelkével és erejével” fognak munkálkodni, azok hasonló módon elváltoznak, és elragadtatnak a mennybe 

Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jöjjek és meg ne verjem e földet átokkal. (Mal. 4:5-6)

És ez Ő előtte fog járni az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.(Luk. 1:17)

I.Kor. 15:20-55;  I.Thessz. 4:14-17).

Illés megjelent Jézusnak a megdicsőülés hegyén, Mózessel együtt És ímé megjelenék ő nékik Mózes és Illés, akik beszélnek vala ő vele. (Mt. 17:3). Erősítette a Megváltót, emlékeztette kereszthalálának csodálatos ajándékára, amelynek megelőlegezett gyümölcse volt az ő üdvössége is!

Illés próféta - Az Ószövetség a művészetekben (biblia.hu)

Mózes Egyiptomban

Mózes személye kimagaslik a szent történelem korai éveiben. Isten gondviselése tartotta őt életben vállalkozó szellemű édesanyja és gondoskodó nővére segítségével. Amikor a fáraó lánya

megtalálta a kis Mózes kosarát a sás között, megkérdezte a héber édesanyát, hogy gondoskodna-e
a kicsiről, és még fizetett is neki érte. Micsoda áldásos kihívás volt ez a fiatal anyuka számára,
aki idegen és rabszolga is volt az országban! Jókébednek csak tizenkét éve volt arra, hogy megtanítsa a gyerekét imádkozni, bízni Istenben, tisztelni Őt, illetve jellemben felkészítse a jövőbeli
szolgálatára. Mózes évekig tanult aztán Egyiptom királyi udvarában. „Megtanították Mózest az
egyiptomiak minden bölcsességére, és hatalmas volt szóban és tettben.” (ApCsel 7:22, ÚRK) Férfivá érve azonban olyan tudatos döntést hozott, ami megváltoztatta az életét és a történelem menetét.

Zsid 11:24-29. Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják.
 Mert inkább vállalta Isten népével együtt a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel többre becsülte Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a
megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlan Istent. Hit által rendelte el a pászkát és a vérrel való
meghintést, hogy a pusztító ne érintse elsőszülötteiket. Hit által keltek át a Vörös-tengeren,
mint valami szárazföldön, és amikor ezt az egyiptomiak is megpróbálták, elmerültek. /RÚF/

Egyiptom volt az egyik, ha nem a legnagyobb hatalom a korabeli ókori világban. A Nílus megtermékenyítette a földet, így a gabonával teli Egyiptom gazdag és erős ország volt. Mózes pedig
ennek az országnak az élén állhatott volna. Szinte el sem tudjuk képzelni, mennyire csábíthatta őt
fiatalkorában Egyiptom világa, annak minden kincsével együtt. Bizonyára csalogatta az elismerés, az élvezetek tömkelege és a gazdagság. Kétségkívül könnyen megmagyarázhatta volna magának, ha marad és nem vet el magától mindent csak azért, hogy egy csapat semmibe vett rabszolgához kösse a sorsát. Mégis mi történt? Ahogy a Szentírás mondja: „Inkább választotta az
Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét” (Zsid
11:25, ÚRK), nem is beszélve a szenvedésekről! Mózes második könyvének nagy része azzal
foglalkozik, hogy mivel küszködött és milyen próbákkal nézett szembe, ráadásul nem léphetett be
az ígéret földjére sem, mindazok ellenére, amiken át kellett mennie. (Lásd 4Móz 20:12) Mind-
annyian tudjuk, Mózes végül a helyes döntést hozta meg, noha maga is azon tűnődött, hogy jól
választott-e.
Világi szempontból nézve Mózesnek Egyiptomban kellett volna maradnia. Keresztényként
azonban olyan képet kapunk a valóságról, ami messze túlröpít bennünket ezen a világon.

White idézet: Mózes bölcs ember volt. Isten az Ő bölcsességében megadta neki a felkészülés
lehetőségét a különösen fontos feladatra. Magas fokú képzésben részesült, hogy vezető lehessen.
Amikor a harcban a hadsereg élére állt, az ellenség elveszítette a csatát, és amint hazatért a harcmezőről, hadserege dicsérő szavakkal illette őt. Mindezek mellett Mózes sosem felejtette el, hogy Isten volt az, aki elhatározta, általa fogja megszabadítani Izrael gyermekeit. – The Youth’s Instructor, 1903. január 28.

Mózes ereje a minden hatalom forrásával, a seregek Urával való kapcsolatából fakadt. Hatalmasan fölülemelkedett minden földi vonzáson, és teljesen Istenre hagyatkozott. Úgy tekintette ma-
gát, mint aki az Úré. Míg hivatalosan az egyiptomi királyi érdekeltséggel állt kapcsolatban, meg-
állás nélkül Isten kormányának törvényeit tanulmányozta, így hite egyre növekedett. Ez a hit ért-
ékes volt számára. Mélyen benne gyökerezett legkorábbi tanulmányainak talajában. Művelődése
hivatva volt fölkészíteni őt Izrael fogságból való kiszabadításának nagy és fontos művére. Mózes
elgondolkodott ezeken a dolgokon; szüntelenül Istentől jött megbízatására hallgatott. Miután
megölte az egyiptomit, rádöbbent, hogy még nem értette meg Isten tervét. Elfutott hát Egyiptomból és pásztor lett. Nem tervezte többé a fontos feladat elvégzését, hanem igen szerény, igen alázatos lett. Az elméjét betöltő köd szertefoszlott, s arra fegyelmezte értelmét, hogy Istent keresse
mint menedékét. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1098./old.

Mózest arra vezette a hite, hogy a láthatatlan örökkévalókra tekintsen. Elhagyta az udvari élet
ragyogó vonzalmait, mert ott a bűn tanyázott. Lemondott a jelenről, mely jónak látszott, de rom-
lásba és pusztulásba csalogatott. A valódi vonzó dolgok voltak értékesek számára – ami örökké-
való. A Mózes által hozott áldozatok valójában nem is voltak áldozatok. Futni, veszni hagyta a
jelen látszólagos, csalóka jót a bizonyos, magasztos, halhatatlan jóért.
Mózes elviselte Krisztus gyalázatát, mert többre értékelte a gyalázatot az egyiptomiak kincseinél.
Elhitte, amit Isten mondott, s a világ bármi gyalázkodása sem vitte rá, hogy eltérítse a becsületességtől. Mint Isten felszabadult embere járta a földet. Krisztus szeretete élt szívében, ami nemcsak emberi méltóságra emelte, hanem az igaz keresztény kegyességek kitűnősége járult méltóságához. Mózes göröngyös és veszélyes ösvényen járt, de a láthatatlanokra tekintett, ezért nem botlott el. Vonzó volt számára a jutalom, s az lehet számunkra is. Mózes meghitt kapcsolatban élt Istennel.
Az a kötelesség vár, hogy jellemed megváltoztatására és vonzóvá tételére használd életed hátra
lévő részét. A megújult lélekben új élet keletkezik. Krisztus ott a benn lakozó Üdvözítő. Amire
talán úgy tekint az ember, hogy nehéz lemondania róla, azt feltétlenül fel kell adnia. A leszóló,
zsarnoki szót ne ejtsd ki, így értékes győzelmet aratsz. Igazi boldogság lesz az eredménye minden
lemondásodnak, az éned minden keresztre feszítésének. Ha kivívjuk az első győzelmet, a második könnyebb lesz. Ha Mózes elhanyagolta volna az Isten nyújtotta lehetőségeket és előjogokat, a
mennyből jövő fényt hanyagolta volna el – akkor nyomorult, csalódott ember lett volna... Az
embernek világosság és lehetőségek állnak rendelkezésére, s ha kihasználja azokat, győzedelmeskedni tud. A győzelem által életeddel bizonyíthatod Isten kegyelmének hatalmát.     – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 345./old.

Jákob botlása, „Isten győztes harcosa” Izrael

Jákób fiatalemberként szerette és félte Istent, mégis szövetkezett az édesanyjával, Rebekával,hogy megtévessze az édesapját és elnyerje az áldását. Ennek következtében felnőtt korában rossz útra lépett. Menekülnie kellett, nehogy utolérje a korai halál. Rebeka azt mondta neki,hogy „fuss Lábánhoz... És maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik...akkor elküldök és haza hozatlak téged.” (1Móz 27:43-45) Jákób végül húsz évig maradt távol,és többé nem látta az édesanyja arcát.

 1Móz 32:22-31. 23-32. De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóleányát és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál. Fogta és átvitte őket a patakon,
majd átvitte mindenét, amije volt. Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki birokra kelt vele, egészen hajnalhasadtáig. (26) De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, úgyhogy kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja, miközben vele birkózott.
 Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el,
amíg meg nem áldasz. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób.  Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób azt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő így válaszolt: Miért kérded a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam. Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnál, és sántított csípőjére. /RÚF/

„Alázatosan, bűnbánattal és a saját akaratáról lemondva ez a bűnös, tévelygő halandó legyőz-
te a mennyei Felséget. Remegve kapaszkodott Isten ígéreteibe, és a Végtelen Szeretet szíve
nem tudta elutasítani a bűnös könyörgését.
Ekkor világosan Jákób elé tárult, mi volt az a hiba, ami bűnéhez, az elsőszülöttségi jog csalás
általi megszerzéséhez vezetett. Nem bízott Isten ígéreteiben, hanem a saját erőfeszítéseivel
akarta elérni azt, amit Isten a maga idejében és módján valósított volna meg...
Jákób megkapta azt az áldást, amelyre lelke vágyott. Isten megbocsátotta annak a bűnét, aki a
másikat kitúrta a helyéből.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent
Kiadó, 158-159./old.)

 Jákóbnak nem volt már földje Kánaánban. Ennek ellenére mit hagyott meg a fiainak a temetésével kapcsolatban? Vajon miért kérhette ezt?

1Móz 49:29-33. Azután parancsot adott nekik, és ezt mondta: Ha majd elődeim mellé kerülök, atyáim mellé temessetek a hettita Efrón mezején levő barlangba! Abba a barlangba, amely Kánaán földjén van Mamréval szemben a makpélai mezőn, amelyet Ábrahám vett meg a mezővel együtt a hettita Efróntól sírhelynek való birtokul. Oda temették el Ábrahámot és feleségét, Sárát, oda temették el Izsákot és feleségét, Rebekát, oda temettem el Leát is. A hettitáktól megvett tulajdon az a mező és a rajta levő barlang.  Miután Jákób mindezeket meghagyta fiainak, felhúzta lábait az ágyra, azután elhunyt, és elődei mellé került. /RÚF/

A Bibliában az áll, hogy mindhárom pátriárkát ugyanabba a barlangba temették el, a feleségükkel együtt. Jákób, aki erősen bízott az Úrban, idegennek, vándornak tartotta magát ezen a
földön.  Zsid 11:13. Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. /RÚF/) Noha hibákat követett el, de ő, aki nincstelenül távozott
Kánaánból, gazdag emberként tért oda vissza.

White idézet: Rebeka keserűen megbánta a Jákobnak adott tanácsot, mert ezáltal örökre elválasztotta őt magától. Jákob kénytelen volt elmenekülni, hogy megmentse életét Ézsau haragjától, így anyja többé sohasem látta meg arcát. Izsák még sok évet élt azután, hogy Jákobra adta
áldását. Jákob és Ézsau életmódja meggyőzte őt, hogy az áldás jogosan illette meg Jákobot.
– A megváltás története, 89./old.

Jákobnak erőteljesen elé tárult az a bűne, hogy csalással akarta megszerezni bátyja áldását,
azért fél, hogy Isten megengedi Ézsaunak, hogy elvegye életét. Egy angyalt mutattak be nekem, amint Jákob előtt állt, és rámutatott hibáinak igazi természetére...
Jákob egész éjjel küzdött az angyallal. Áldásért könyörgött. Úgy tűnt, hogy az angyal ellenállt
imájának, állandóan emlékeztette bűnei re, és igyekezett elszakadni tőle. Jákob elhatározta,
hogy megragadja az angyalt, de nem testi erejével, hanem a hitével. Szenvedéseiben Jákob
hivatkozott bűnbánatára, mély alázatra, amelyet bűnei miatt érzett...
Amikor azonban látta, hogy nem vehet erőt Jákobon, hogy meggyőzze őt, természetfeletti hatalmáról, érintette combcsontját, amely csípőjében azonnal kificamodott. Jákob azonban nem
adta fel eltökélt szándékát a testi fájdalmak ellenére sem... Hite a hajnal feljöttéig a végsőkig
komollyá vált. Nem akarta elbocsátani az angyalt, amíg az meg nem áldja őt.        – A megváltás
története, 94-95./old.
Áldozathozatalt követel, ha Istennek adjuk át magunkat. Ez azonban csupán alantasabb dolgaink feláldozása a magasztosabbért, a testi feláldozása a lelkiért, a mulandó feláldozása az
örökkévalóért. Isten nem szeretné az akaratunkat megsemmisíteni, hiszen szándékát csakis az
akarat segítségével tudjuk megvalósítani. Neki kell átadnunk akaratunkat, hogy azután visszakapjuk, de már megtisztítva, kifinomítva, és a szeretet által úgy Istenhez kötve, hogy az Úr
keresztül tudja áramoltatni rajtunk a szeretet és az erő hatalmas árjait. Bármilyen keserűnek és
fájdalmasnak tűnik is ez az átadás a csökönyös, konok szív előtt, mégis áldás lesz számára:
„Jobb tenéked.”
Amíg Jákób nem borult rokkant csípővel, magatehetetlenül a szövetség angyalának keblére,
addig nem ismerte a hit győzelmét. Csakis akkor nyerte el az „Isten győztes harcosa” címet,
amit az Izrael név jelent, amikor már sántítva járt. Ézsau fegyveresei csak akkor álltak meg
előtte tisztelettel. Majd később a fáraó – ősi királyok büszke sarja – áldására szomjazva hajolt
meg előtte. Üdvösségünk fejedelme, Jézus is szenvedések által vált tökéletessé, a hit fiai így
„felerősödtek a betegségből... megszalasztották az idegenek táborait.” (Zsid 11:34) Így „még
a sánták is zsákmányt vetnek” (Ésa 33:23), „olyan lesz köztük a legalábbvaló, mint Dávid, a
Dávid háza... mint az Úrnak angyala.” (Zak 12:8) – Gondolatok a hegyibeszédről, 62./old