Mit mond a Biblia: Miért nem tekintett Káin áldozatára Isten?

1Móz 4,3–5 • „Történt pedig idő múltával, hogy Káin ajándékot vitt az Úrnak a föld gyümölcséből. Ábel is vitt a juhai első fajzásából és azok kövérségéből. És tekintett az Úr Ábelre és ajándékára. Káinra pedig és az õ ajándékára nem tekintett, miért is Káin haragra gerjedt és fejét lecsüggesztette.”

„Isten a két testvért is próbára tette, miként korábban Ádámot, hogy bebizonyosodjék, hiszik-e és követik-e szavát. Isten elmondta nekik, hogyan gondoskodott az ember megváltásáról, és ők megértették az Isten által elrendelt áldozati rendszert. Tudták, hogy ezekkel az áldozatokkal kell kifejezniük a Megváltóba vetett hitüket. Õt jelképezték az áldozatok. Bemutatásukkal azt is elismerték, hogy csak Õ bocsáthat meg nekik. Tudták, hogy ha így beleilleszkednek Isten tervébe, amelyet a megváltásuk érdekében gondolt el, bizonyságát adják Isten akarata iránti engedelmességüknek. Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Nyájuk elsõszülöttei feláldozásával tanúsíthatták, hogy hisznek Krisztus vérében – mint a megígért engesztelő áldozat vérében. Ezenkívül a föld el­sõ zsengéjét is be kellett mutatniuk hálaáldozatként Istennek… Az igazság néma tanújaként vette körül őket Isten kertje, amely századokon át az emberek között maradt. Az Éden kerubok által őrzött kapujában látható volt Isten dicsősége, és ide jöttek az első Isten-imádók. Itt állították fel oltárukat, és mutatták be áldozataikat. Ide hozta áldozatát Káin és Ábel, és Isten alászállt, hogy találkozzon velük.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, Káin és Ábel c. fej., Séth és Énókh c. fej.)

Káin úgy döntött, hálaáldozatot mutat be Istennek, és ezzel azt fejezte ki, hogy nincsen szüksége Megváltóra (akit az állat­áldozat jelképezett volna), s meg van elégedve Istenhez fûzõ­dõ viszonyával. Így tehát Káin kapcsolata Istennel rendezetlen maradt. Természeténél fogva ő is, mint minden ember, bûnö­ket követett el, amelyeket rendeznie kellett volna Istennel.

Valójában mit is jelent az, hogy kapcsolat? Kapcsolatnak nevezzük az élet kölcsönös megosztását két vagy több személy között. Megosztani az életünket a másikkal, befogadni őt, ez a kapcsolat. Az Istennel való kapcsolatunkba pedig saját magunkat kell beleadnunk. Azért kell ezt hangsúlyoznunk, mert sokan ott követnek el alapvető hibát, hogy nem magukat adják a kapcsolatba, hanem egy képet, egy idealizált „én”-t, s emiatt a kapcsolat természetszerűleg nem fog működni. A valódi állapotomat fel- és elismerve nyerhetem el Isten jelenlétét, különben nem kaphatok semmit, vagy csak nagyon keveset. Mindezeken túl pedig befedezés sem létezik önátadás nélkül.

Mi a különbség a föld gyümölcseiből vitt áldozat és a bárány áldozat között?

Zsid 11,4 • „Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Káin, ami által bizonyságot nyert afelől, hogy igaz, bizonyságot tett az ő ajándékairól Isten, és azáltal még holta után is beszél.”

3Móz 1,2–4 • „Szólj Izrael fiainak, és mondd meg nékik: Ha
valaki közületek áldozni akar az Úrnak: barmokból, tu­lok és juhfélékből áldozzatok. Ha tulokféléből áldozik
egészen égőáldozattal: hímmel és éppel áldozzék. A gyülekezet sátorának ajtajához vigye azt, hogy kedvessé legyen
az Úr előtt. Tegye kezét az égőáldozat fejére, hogy kedves
legyen őérette, hogy engesztelést szerezzen számára.”

„A két testvér egyaránt felépítette oltárát, és mindegyik hozott áldozatot. Ábel – az Úr parancsa szerint – a nyájból mutatott be áldozatot. »És tekintett az Úr Ábelre és ajándékára.« (1Móz 4,4) Tűz lobbant a mennyből, és elhamvasztotta az áldozatot. Káin pedig, nem törődve az Úr egyenes és kifejezett parancsával, csak gyümölcsöt hozott áldozatként. Semmilyen mennyei jel nem mutatta, hogy Isten azt elfogadta. Ábel könyörgött bátyjának, hogy a menny által előírt módon közeledjék Istenhez, de Káin még eltökéltebben követte saját akaratát. Mint idősebb, rangján alulinak érezte, hogy testvére intését elfogadja. Semmibe vette tanácsát. Káin zúgolódva lépett Isten elé. Nem hitt a megígért áldozatban, és abban, hogy szükség volna áldozatok bemutatására. Ajándéka semmiféle bűnbánatot nem fejezett ki. Úgy érezte – mint ahogy napjainkban is sokan –, hogy Isten tervének pontos követésével elismerné gyengeségét, és azt, hogy megváltását teljesen a megígért Megváltó engesztelésétől várja. A függetlenség útját választotta. A saját érdemeivel jött. Nem akart bárányt hozni, és vérét az áldozathoz keverni, hanem a saját munkája eredményeit mutatta be – mintha áldozatával szívességet tenne Istennek, ami által el-nyerheti jóváhagyását. Káin engedelmeskedett abban, hogy oltárt épített, és abban is, hogy áldozatot hozott – de csak részben engedelmeskedett. A lényeget – annak elismerését, hogy szüksége van Megváltóra – nem vette figyelembe.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, Káin és Ábel c. fej.)

Vallásból ma is sok van, hitből kevés, és ez minden időben így volt. Mi az alapvető különbség a vallásosság és a hit között? A vallásosság nem hat el a teljes emberre, legfeljebb a viselkedés néhány területére, az igazi hit pedig a Krisztussal való bensőséges, közvetlen kapcsolatból ered, és a teljes embert megváltoztatja. Ábel a hit embere volt, Káin pedig a puszta vallásosság feltalálója és első képviselője. Figyeljünk fel arra, hogy Káin nem volt istentagadó! Elismerte Isten felsőbbségét, hálaáldozatot vitt neki. Az áldozat bemutatásakor nem rabolt, (még) nem gyilkolt, emberi szemmel nézve becsületes ember volt. A Biblia azt írja róla, hogy földművelő volt – ezt úgy is lehet fordítani, hogy a föld szolgája volt, és az életéből valami döntő dolog hiányzott.

Ábel is elismerte Isten felsőbbségét, de az egész életére nézve. Õ nem csak hálaáldozatot vitt. Előbb égőáldozatot ajánlott fel az Úrnak, ami Krisztusra mint Megváltóra utalt. Szüksége volt a befedezésre, a személyes kapcsolatra Istennel. Elismerte az elesettségét, vágyott Isten jelenlétére. Elfogadta, amit Isten kijelentett, és úgy imádta Õt. Ábel elismerte azt, amit Káin nem: hogy szüksége van Krisztusra.

Első a bűnért való áldozat, csak utána következhet a hálaáldozat. Miért?

Ha előbb elfogadjuk Krisztus áldozatát, csak utána tudunk úgy hálásak lenni, hogy azt Isten elfogadhassa. Előbb képtelenek vagyunk rá. Ha Krisztust mint befedező áldozatot elfogadtuk, akkor tudjuk, hogy minden kegyelem, e nélkül pedig beszámítjuk a magunk ügyességét, erejét, és érdemet látunk abban, amit felajánlunk. Az elsőnél Isten tesz szívességet nekünk, a másodiknál mi teszünk szívességet Istennek, és várjuk a viszonzást. Ez a vallásosság lényege. Ábel tisztában volt vele, hogy a bûneset után, megromlott természettel született, és csak Isten képes õt megmenteni. Káin vagy nem hitte ezt el, vagy úgy gondolta, képes feltornászni önmagát az Isten által megkívánt szintre. És hadd hangsúlyozzuk újra: Káin ekkor még nem volt gyilkos. Nem tudta, hová vezet az általa választott út.

Káin útján sok mai hívő jár. Minden héten templomba vagy imaházba mennek, megpróbálják teljesíteni a kötelezettségeiket, és kérik az Úr áldását jólétükre. De nincsen vágyódásuk személyes kapcsolatra az Úrral. Szeretnék, ha a mennyei Atya válaszolna imájukra, de nem keresik Õt igazán, nem esedeznek közelségéért és a vele való együttlétért. Mint Káin, egyszerûen nem kívánnak Isten jelenlétében időzni. Nem kívánják ezt, mert valahol mélyen a lelkükben, még önmaguk előtt is rejtetten félnek Istentől. Tőlük is megkérdezhetné Isten: „Hol vagy, ember?” És a válasz: „Félek, ezért nem akarok hozzád menni.” Félek, mert igazából nem akarom átadni magamat.

Figyeljük meg és legyünk őszinték legalább önmagunkhoz: ha azt mondjuk, nincs időnk Istenre, az azt jelenti, hogy nem akarunk Nála időzni. Nem az idő a fő probléma, hanem mi magunk.