Megőrizni a bizalmat

 (Fil 1:23-24). Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; (24) de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. /RÚF/

 Az évszázadok során sokszor félreértették ezt a szakaszt. Az e heti bibliai részben Pál az élet és a halál ellentétét mérlegelte. A keresztény Krisztusért él, akár meghalni is kész érte. Ez ebben az értelemben „nyereség”, hiszen így sokkal erősebb és meggyőzőbb a bizonyságtételünk.

 (Fil 1:21). Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség /RÚF/ Nem fér kétség annak a hitéhez, aki még a halált is kész vállalni érte.

 Azzal is tisztában kell lennünk, hogy aki meghal, az valóban halott, „semmiről nem tud”. A feltámadásig pihen a sírban. 

(Préd 9:7). helyett Préd. 9:5). Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik. /RÚF/; 

(Jn 5:28-29). Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, (29) és kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. /RÚF/

 Ezért is mondta Jézus, hogy „Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt”. (Jn 11:11)

 Ha halálakor az ember azonnal a mennybe jutna, képzeljük el, mi lett volna Lázárral! Miután négy napja élvezte a paradicsomi örömöket, odalép hozzá egy angyal, hogy „rossz” hírt közöljön vele: „Sajnálom Lázár, de Jézus visszahív a földre. Nem maradhatsz itt tovább.”

 Ha végig követjük a tévedést a maga logikus útján, megmutatkozik a hiba. A halál olyan, mint az álom nélküli alvás, amelyből Jézus a második adventkor feltámasztja hűséges követőit, akik majd az élő szentekkel együtt a mennybe ragadtatnak, hogy örökké vele legyenek. 

(1Thessz 4:16-17). Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, (17) azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. /RÚF/

 Amikor Pál az „elköltözéséről” ír, hogy Krisztussal legyen, az Ő szenvedésében és halálában való osztozásra utal 

(2Tim 4:6. Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. /RÚF/, amíg eljut „a halottak feltámadására” (Fil 3:11). Kétségkívül tudta, hogy miután halálakor lecsukódik a szeme, a következő tudatos szempillantásban meglátja Jézust, aki elviszi Isten egész népével együtt arra a helyre, amit az Őt szeretőknek készített. 

(Jn 14:3). És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. /RÚF/; 

(1Kor 2:9). Hanem amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” /RÚF/)

 Pál kész volt meghalni Krisztusért, de tudta, hogy a filippibeliek miatt jobb, ha megmarad „e testben.” (Fil 1:24) A keresztény számára nem mindig könnyű a válasz arra, hogy jobb-e élni Krisztusért, mint meghalni érte. Pál „szorongattatott” e kettő között (Fil 1:23) – élni vagy a sírban pihenni.

White idézet: Pál számára a kereszt volt a legnagyobb érték. Amióta a keresztre feszített Názáreti üldözőjéből hű követőjévé vált, és pályájának Isten tűzött ki célt, azóta nem szűnt meg dicsekedni a kereszttel... Abban az időben nyilvánult meg előtte Isten végtelen szeretete, ahogy Krisztus halálában megvalósult. Élete csodálatos változáson ment át, amely minden tervét és szándékát összehangolta a mennyel. Ettől kezdve új emberré lett Krisztusban. Saját tapasztalatából tudta, hogy a bűnös – mihelyt megismeri az Atya szeretetét, ahogy az Fia odaadásában megnyilvánult, és átadja magát az isteni befolyásnak – szívében olyan változást él át, hogy ezentúl számára Krisztus lesz minden mindenben.

 Megtérése napjától Pált egyetlen sóvárgó vágy lelkesítette: embertársainak segítségére akart lenni, hogy a Názáreti Jézusban felismerjék az élő Isten Fiát, akinek hatalma van életüket átalakítani és megmenteni. Életét maradéktalanul annak az egyetlen célnak szentelte, hogy a megfeszített szeretetét és hatalmát szemléltesse. Nemes, részvétteljes szíve minden társadalmi osztályért dobogott. Magáról mondotta: „Én mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok.” (Róm 1:14) A dicsőség Ura iránti szeretete volt magatartásának alapja és cselekedeteinek mozgatórugója. Ha buzgósága valaha alábbhagyott, elegendő volt egy pillantást vetnie a keresztre és az ott megnyilatkozott szeretetre, hogy újból felövezze lelke erejét, és tovább haladjon az önmegtagadás útján…

 A Lélek erejével mondotta el azután Pál saját csodálatos megtérésének történetét; beszélt az ótestamentumi Írásokba vetett bizalmáról… Ünnepélyes komolysággal beszélt, mert hallgatóinak fel kellett ismerni, hogy teljes szívéből szereti a megfeszített és feltámadott Krisztust. Látták, hogy gondolatainak központja Krisztus, s hogy élete teljesen egybeolvad Ura életével…

 
Pál felismerte, hogy alkalmasságának, tehetségének alapja nem önmagában rejlik, hanem a Szentlélek jelenlétében, akinek kegyelmi befolyása áthatotta a szívét, és minden gondolatát alárendelte Krisztusnak. Önmagáról beszélt, amikor kijelentette: „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is láthatóvá legyen a mi testünkben.” (2Kor 4:10) Mindenkor Krisztus állt az apostol tanításainak középpontjában. „Élek pedig többé nem én” – jegyezte meg –, „hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20) Az „én” elrejtőzött, Krisztust ellenben kinyilatkoztatta és felmagasztalta. – Lift Him Up, 246./old.