Pál Filippiben

  Pál második misszióútja idején, nem sokkal azután, hogy Timóteus csatlakozott a csoporthoz, a Szentlélek nem engedte őket tovább utazni KisÁzsiában. 

(ApCsel 16:6). Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessk az igét Ázsiában. /RÚF/

Egy éjjeli látomásban az apostol egy férfit látott, aki hívta:

  „Jöjj át Macedóniába, és segíts nekünk”. (ApCsel 16:9), /ÚRK/ 

Ezért rögvest elindultak a Macedóniához legközelebb eső tengeri kikötő felé. Troászban hajóra szálltak, majd az Égei-tengeren át eljutottak Európába, Neápoliszba, de nem ott hirdették az evangéliumot, hanem Filippi felé indultak. A többes szám (ApCsel 16:11). Elhajóztunk tehát Tróászból; egyenesen Szamotrakéba mentünk, másnap Neapoliszba, /RÚF/) vonatkozik itt Pálra, Szilászra, Timóteusra és Lukácsra, aki Troászban csatlakozott hozzájuk. Az evangelizáció tekintetében Pál mindig stratégiailag gondolkodott. Filippi volt „Macedónia e részének első városa” (ApCsel 16:12), /ÚRK/, valójában a Római Birodalom egyik büszkesége, elnyerte az Ius Italicum címet, a lehető legnagyobb kitüntetést, amit egy város megkaphatott. Lakói olyan kiváltságokkal bírtak, mint az Itáliában élők, nem kellett például földadót vagy fejpénzt fizetniük, és aki a városban született, automatikusan római polgárjogot nyert. A város a Via Egnatia, a Rómát Kelettel összekötő fő, szárazföldi útvonal jelentős állomása volt. Az ottani erős keresztény jelenlét révén sok más, közeli városba eljuthatott az evangélium, így Amfipoliszba, Apollóniába, Thesszalonikába és Béreába is.

 (ApCsel 17:1, 10). Miután áthaladtak Amfipoliszon és Apollónián, Thesszalonikába értek, ahol zsinagógájuk volt a zsidóknak. (10) A testvérek pedig még aznap éjjel elküldték Pált Szilásszal együtt Béreába. Amikor megérkeztek, bementek a zsidók zsinagógájába. /RÚF/

Érdekes, hogy az 1. században Filippi hivatalos nyelve a latin volt, ezt bizonyítja a latin feliratok túlnyomó többsége.

  (Fil 4:15). Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül, /RÚF/ versében Pál is latinos hangzású néven szólítja őket: Philippészioi, amivel nyilván különleges római státuszukat ismerte el. Viszont a piacon és a környező városokban görögül beszéltek, és ezen a nyelven terjedt az evangélium is. Lukács leírja, hogyan csatlakozott Pál és csapata a folyóparton imádkozókhoz, ahol megtért Lídia a háza népével. 

(ApCsel 16:13-15). Szombaton kimentünk a városkapun kívülre, egy folyó mellé, ahol tudomásunk szerint imádkozni szoktak. Leültünk, és szóltunk az egybegyűlt asszonyokhoz. (14) Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatirából való bíborárus, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. (15) Amikor pedig háza népével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, és szálljatok meg a házamban! És kérlelt bennünket. /RÚF/

 Lídia üzletasszony volt (bíborárus), bizonyára ő lehetett Pál egyik fő anyagi támogatója Filippiben végzett szolgálata során. Pálnak és Szilásznak az ottani börtönben töltött ideje egy másik család, a börtönőr és háza népének megtéréséhez vezetett.

 A Szentlélek tudta, hogy Filippi ideális pillére lesz az evangélium európai terjedésének, még ha lesznek is üldözések. Az üldöztetés borzalmas, azonban bizonyos körülmények között ennek révén az evangélium eljuthat olyan emberekhez, akik máskülönben nem ismerhetnék meg.

 (ApCsel 9:16). Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért. /RÚF/

 White idézet: Pál – az emberiség legnagyobb tanítója – elfogadta Istentől a legalantasabb és legmagasztosabb feladatokat is. Elismerte, hogy a fizikai munka éppolyan fontos, mint a szellemi, tehát kétkezi munkával biztosította megélhetését. Sátorkészítőként dolgozott, miközben naponként prédikálta az evangéliumot a civilizált világ főbb központjaiban. „Sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak.” (ApCsel 20:34)

 Habár kimagasló intellektuális képességekkel rendelkezett, Pál élete egy ennél is ritkább bölcsességről tett bizonyságot. Tanításaiban és életével a legmélyebb jelentőségű elveket tárta fel, olyanokat, amelyekről korának lángelméi mit sem tudtak. A legnagyobb bölcsesség volt az övé, ami éleslátást és együtt érző szívet kölcsönöz befogadójának, ami összeköti az embert felebarátjával, és képessé teszi arra, hogy erősítse a másikban jobbik énjét, továbbá nemesebb életre ösztönözze…

 Figyeljük meg, ahogy Filippiben, a börtönben, ahol – bár meggyötört teste bizonyára ellenkezik – mégis szívből zeng hálát az Úrnak az éjszaka közepén. Miután pedig a földrengés megnyitja a börtönajtókat, újra hallatszik hangja, amint így nyugtatja a pogány őrt: „Semmi kárt ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk!” (ApCsel 16:28) Mindenki a helyén van, mert egy rabtársuk lénye annyira magával ragadja őket. A börtönőrt pedig meggyőzi Pál hite, érdeklődik az üdvösség módjáról, majd egész háza népével együtt csatlakozik Krisztus tanítványainak üldözött csoportjához…

 Így telt az élete, saját szavaival szólva: „Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyóvizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.” (2Kor 11:26-27)

 „Ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; Ha gyaláztatunk, könyörgünk”; „mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.” (1Kor 4:12-13; 2Kor 6:10)

 A szolgálatban találta meg örömét, és fáradságos élete végén, amint visszatekintett harcaira és győzelmeire, el tudta mondani: „Ama nemes harcot megharcoltam” (2Tim 4:7). – Nevelés, 66-68./old.