Üldözött, de nem elhagyott

„Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4:4)

 Egy hamis vádak alapján bebörtönzött adventista lelkész közel két évet töltött elzárva. Először nyomasztotta a helyzet, de idővel rájött, hogy a börtön Istentől kapott misszióterület volt a számára. Amikor a többi rab megtudta, hogy lelkész, megkérték prédikálni. Ezt meg is tette, sőt írott anyagokat is osztogatott, keresztelt és úrvacsorai istentiszteleteket tartott. „A szolgálat néha küzdelmes volt a börtönben – mondta –, de örültem az imatapasztalatoknak és annak, amikor változást láttam az emberek életében.”

 Pál börtönből írt Filippibe és Kolosséba.

  (Fil 1:7). Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben. /RÚF/;

  (Kol 4:3). Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk Krisztus titkát – amely miatt most fogoly is vagyok –, /RÚF/

Filippiben, ahol hamisan vádolták meg őt és Szilászt, a börtönőr „lábaikat kalodába szorítá”. (ApCsel 16:24) Éjféltájban a két férfi „imádkozott, és énekkel dicsőítette Istent. A foglyok pedig hallgatták őket”. (ApCsel 16:25), /ÚRK/ Ők valóban tudták, hogyan lehet „mindenkor örülni”!

 White idézet: Pál apostol fokozott felelősséget érzett azokért a lelkekért, akik munkálkodása következtében tértek meg. Mindenekelőtt azt kívánta, hogy hűségesek legyenek, hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: „nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába” (Gal 2:16). Aggódott munkája eredményéért. Úgy érezte, hogy még saját üdvössége is veszélyben forogna, ha kötelességét nem teljesítené, és ha a gyülekezet nem dolgozna együtt vele a lélekmentés munkájában. Tudta, hogy a prédikáció nem elegendő a hívők kiképzésére, hogy az élet igéjét hirdethessék. Tudta, hogy „szabályra új szabály, parancsra új parancs” következik; „itt egy kicsi, ott egy kicsi” (Ézs 28:10). Így kell kioktatni őket az Úr művében való tevékenykedésre.

 Általános és egyetemes törvény, hogy az Istentől nyert erők és képességek elsatnyulnak, elvesznek, ha azokat nem használják. Így az igazság is elveszti éltető erejét, gyógyító hatalmát, ha nem élik ki és nem közlik másokkal. Ettől félt az apostol is, hogy esetleg nem sikerül neki mindenben „kiábrázolni a Krisztust”. A mennyek országába vetett reménysége elborult, ha arra gondolt, hogy esetleges hibája folytán a gyülekezet az isteni jelleg helyett inkább az emberinek pecsétét hordaná. Minden tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése – amikor elragadtatott a harmadik mennybe –, mindez nem segítene, ha akikért dolgozott, munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért mind szóban, mind levélben kérte azokat, akik elfogadták Krisztust, „hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette..., mint csillagok e világon”, akik „az életnek beszédét tárják eléjük”. (Fil 2:15-16)

 Istennek minden őszinte szolgája súlyos felelősséget hord a gondjaira bízott hívők lelki fejlődéséért, és minden vágya, hogy Isten munkatársai legyenek. Felismeri, hogy a gyülekezet fejlődése jórészt Istentől rábízott munka lelkiismeretes elvégzésétől függ. Arra gondol, hogy minden új tag újabb eszköz a megváltás tervének megvalósítására; ezért komolyan és fáradhatatlanul igyekszik a hívőkben vágyat ébreszteni, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztus számára. – Az apostolok története, 206-207./old.