Isten, aki eggyé lett velünk

Az Ótestamentum elénk tárja, hogyan kezdte el a Teremtő megvalósítani a tervét egy népen keresztül, akiknek az volt a feladata, hogy bemutassák a világnak Uruk természetét és célját. Isten mindent a missziós stratégiája alapján cselekedett. Ézsaiás által elmondta: „…én vagyok az Isten, nincsen más; Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Kezdettől fogva közöltem, hogy mi lesz a jövendő… Tanácsom megáll, és véghezviszem minden szándékomat” (Ézs 46:9-10, ÚRK) 

 Az Újszövetségben új dimenzióba lép Isten vágya, hogy az emberiséggel legyen. Jézus emberré válása, ami az Édenben még csak ígéret volt (1Móz 3:15. Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod. /RÚF/), akkor valósággá vált.

Mt 1:18-23. Jézus Krisztus születése pedig így történt: Mikor anyja, Mária már jegyese volt Józsefnek, de még nem keltek egybe, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. (19) Férje, József, aki igaz ember volt, és nem akarta őt szégyenbe hozni, elhatározta, hogy titokban elbocsátja. (20) Amikor azonban ezt végiggondolta magában, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. (21) Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből. (22) Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: (23) „Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuelnek nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten. /RÚF/

„Velünk az Isten” – Immánuel. Isten a népe között élt a szentély által, ekkor pedig közöttük lakozott a Názáreti Jézus fizikai valóságában. Jézus születésével Isten igen konkrét módon mutatta be vágyát, hogy velünk legyen természetében és küldetésében: Isten Fia teljesen emberi és teljesen isteni volt. Ő erősítette meg: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14:6, ÚRK) 

 Jn 1:14-18. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. (15) János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. (16) Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. (17) Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el. (18) Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt. /RÚF/

Isten haladt előre a missziójában, majd Jézus által megjelent testben a népe között. Amikor látták „…az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1:14, ÚRK), beteljesedett az Ószövetség próféciája az isteni tervvel összhangban: eggyé vált velünk, mégpedig emberi testben. A misszió Istene folyamatosan véghez vitte céljait.  

 Jézus Krisztus öröktől fogva egy az Atyával, Ő „Isten képmása”, dicsőségének és fenségének testet öltése, „dicsőségének fényessége”. Azért jött le földünkre, hogy ezt a dicsőséget kinyilatkoztassa nekünk. Lejött a bűn sötétségének világába, hogy bemutassa Isten szeretetének világosságát, és beteljesedjék a „velünk az Isten” ígéret. Ezért szólt ekképpen róla a jövendölés: „nevét Immánuelnek nevezik”.  

Mindig velünk lévő Isten

 Jézus élete és szolgálata Isten legfőbb kinyilatkoztatása. Három év alatt képes volt többet megmutatni magából, hogy ki is Ő valójában és miről szól a küldetése, mint korábban bármikor. Krisztus volt a tökéletes „képe a láthatatlan Istennek”, hogy „benne lakozzék az egész teljesség”, és „általa békéltessen meg mindent magával… vére által”. (Kol 1:15, 19- 20, ÚRK) Krisztusban feltárult Isten missziós természete. Maga Jézus jelentette ki: „Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lk 19:10, ÚRK) 

  Jn 3:16. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. /RÚF/ Jézus szolgálatának későbbi részében, amikor közeledett életének utolsó hete, az emberiség végső sorsa volt a tét. A napok eseményei a múltban kijelentett reményteljes jövő elvárásaihoz kapcsolódtak. A húsvét ünnepe alatt – ami az egyiptomi elnyomásból való szabadulásra mutatott – Krisztus, a testté lett Isten feladta az életét, hogy megszabadítson bennünket a bűn rabságából. Pál ezt írja: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne”. (2Kor 5:21, ÚRK) 

  Mt 28:18-20. Jézus pedig hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. (19) Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, (20) tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. /RÚF/ Krisztus halála része, de nem a vége volt a békéltetés folyamatának. Feltámadása által Jézus legyőzte a halált, és neki „adatott minden hatalom mennyen és földön”. (Mt 28:18) Ennek alapján bízta meg minden követőjét, hogy tegyenek tanítványokká másokat is: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Mt 28:20,)

 
Jézus határtalan irgalommal tekintett a világra, látva annak bukott állapotát. Felöltötte emberi alakját, hogy megérinthesse és felemelje az emberiséget. Azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Az emberi nyomorúság és szenvedés legmélyére hatolt, hogy ott megérintse az embert, e romlottságtól megfertőzött, a gonoszság miatt lealacsonyodott, a bűn miatt lezüllött és hitehagyásával Sátánnal egyesült lényt, és abban az állapotában, ahol az volt, kiemelje és maga mellé ültesse trónjára. Azonban megíratott Krisztusról, hogy „Nem pislog és meg nem reped”, és Ő elindult az önmegtagadás és önfeláldozás útján nekünk példát adva, hogy kövessük nyomdokát.

 Azért, hogy meg tudjuk keresni és visszahozni az elveszettet, hogy lelkeket tudjunk hozni a sötétségből a világosságra, Isten szeretetének napsütésébe, el kell fordulnunk önző kívánságainknak élésétől, Sátán „ajándékaitól” (vö. Mt 4:8-9), meg kell vetnünk a kényelmes életet, irtóznunk kell az önzéstől, és úgy dolgoznunk, ahogyan Jézus tette. Azzal bíztak meg bennünket, hogy keljünk útra, és hirdessük az evangéliumot minden teremténynek. Az elveszettek részére el kell hoznunk az örömhírt, hogy Krisztus meg tudja bocsátani bűneinket, megújíthatja emberi természetünket, igazsága tiszta ruháját adhatja ránk, jobbjára ültetheti a bűnöst, taníthatja és alkalmassá teheti arra, hogy Isten munkatársa legyen. – A keresztény nevelés alapjai, 199./old.

 Krisztus halála: Isten nagy szeretetének bizonyítéka, üdvösségünk záloga. A kereszténytől megvonni a keresztet annyit jelentene, mint kioltani a napot az égen. A kereszt közelebb visz bennünket Istenhez és kiengesztel vele. Az atyai szeretet gyöngéd részvétével tekint Isten az Fiának gyötrelmeire, amelyeket elszenvedett azért, hogy az embereket megmentse az örök haláltól. Bennünket pedig elfogad szeretett Fiában. A kereszt nélkül nem lehetne az embernek közössége az Atyával. Minden reménységünk benne gyökerezik. Róla sugárzik az Üdvözítő szeretetének fénye, és ha a bűnös a kereszt tövéből felnéz arra, aki megmentéséért meghalt, teljes örömmel örvendhet, mert bűnei megbocsáttattak. Hittel térdelve a kereszt alá, eléri azt a legmagasabb helyet, amelyet ember a földön elérhet. A kereszt által tudjuk, hogy az Atya végtelen szeretettel szeret bennünket. Csodálhatjuk-e, hogy Pál így kiáltott fel: „Nekem pedig ne legyen másban dicsekvésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében.” (Gal 6:14) Kiváltságunk, hogy dicsekedjünk a kereszttel; kiváltságunk, hogy magunkat teljesen átadjuk annak, aki önmagát odaadta érettünk. Arcunkon a Golgotáról áradó fény sugaraival mehetünk embertársaink közé, hogy közvetítsük a világosságot azok számára, akik még a sötétségben vergődnek. – Az apostolok története, 209-210./old.

Isten, aki visszajön értünk

Jn 14:1-3. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! (2) Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? (3) És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. /RÚF/

 Jézus egyik legfontosabb ígérete az az áldott remény, amelyben tükröződik a Teremtő vágya, hogy velünk szeretne lenni az örökkévalóságban is. Ezt mondta: „…ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn 14:3) János apostol szerint ez az ígéret biztosan megvalósul: „Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük” (Jel 21:3, ÚRK)

 „A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, Isten kegyelme még bőségesebb lesz. A földet – amit Sátán magának igényel – Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti… Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott, ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt – amikor mindent megújít –, itt lesz »Isten sátora az emberekkel... és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük«. (Jel 21:3) A megváltottak pedig a végtelen korszakokon át – miközben az Úr világosságában járnak – dicsőíteni fogják Őt kimondhatatlan ajándékáért”. (Ellen G. White: Jézus élete.)

 Amikor Krisztus földi, tanítói működése végéhez közeledett, tudta, hogy művét tanítványai nemsokára személyes felügyelete nélkül viszik tovább; igyekezett őket bátorítani, és a jövőre előkészíteni. Nem kecsegtette tanítványait csalfa reményekkel, hanem elmondta nekik mindazt, ami bekövetkezik, mintha csak nyitott könyvből olvasta volna. Tudta, hogy nemsokára búcsúzik, és itt kell hagynia őket, mint juhokat a farkasok között. Látta, miként üldözik majd, hogyan taszítják ki a zsinagógákból, és viszik tömlöcbe őket. Azt is tudta, hogy közülük néhányat megölnek majd bizonyságtételük miatt, melyet róla, a Messiásról tesznek. Fel is említett egyet-mást előttük. Egyszerűen és határozottan beszélt jövőjükről, hogy nehéz óráikban emlékezzenek majd szavaira, s így hitük benne, mint Megváltójukban, megerősödjön.

 Azonban reményt keltő és bátorító szavakat is intézett hozzájuk: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek; higgyetek Istenben és higgyetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok.” (Jn 14:1-4) Érettetek jöttem e világra, érettetek dolgoztam. Ha elmegyek is, teljes erővel fogok munkálkodni érettetek. Azért jöttem e világra, hogy előttetek megnyilat- kozzam, és tudjatok hinni bennem. Elmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, hogy vele együtt munkálkodjam érettetek. – (E.G.W. Az apostolok története.)

A hitük miatt raboskodók megszabadulnak

 „A hetedik angyal is kitöltötte poharát a levegőégre, és nagy szózat jött ki a mennyei templomból a királyiszéktől, ezt mondva: Meglett! És lettek zendülések, mennydörgések és villámlások; és lett nagy földindulás, amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy.” (Jel 16,17–18)

„Tanulmányoznunk kell a hetedik pohár kitöltését. A gonosz hatalmai nem fognak kihátrálni a küzdelemből harc nélkül.” (HNA Biblia-kommentár VII., 983. o.) 

A haragos ég közepén egyetlen tiszta hely van, amely leírhatatlan dicsőségtől tündököl. Onnan hallatszik Isten hangja, amely olyan, mint a sok víz zúgása. Ezt mondja: „Meglett!” (Jel. 16:17) 

„Ez a hang megremegteti az eget és a földet. Hatalmas földrengés támad, olyan, »amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy« (Jel 16,18). Úgy tűnik, mintha az ég megnyílna és bezárulna, és az Isten trónjáról áradó dicsőség sugarakat lövellne. A hegyek szélben hajladozó nádként inognak, és durva kövek szóródnak szerteszét. Mennydörgés hallatszik. Vihart jelez. A tenger tombol. Forgószél süvölt, mintha öldöklő démonok kiáltoznának. Az egész föld megduzzad, mint a hullámzó tenger. Felszíne széttöredezik. Mintha az alapja kimozdult volna. Egész hegyláncok lesüllyednek, lakott szigetek tűnnek el. A kikötők környékét, amelyet a gonoszság Sodomává formált, elnyelik a tajtékozó hullámok. Isten megemlékezik a nagy Babilonról, »hogy adjon annak inni az Ő búsult haragja borának poharából«. Hatalmas jégdarabok, »tálentom«-nyi nagyságúak pusztítanak (Jel 16,19. 21). A föld legragyogóbb városai összeomlanak. Nagyúri paloták, amelyekre a föld nagyjai vagyonukat tékozolták, hogy a maguk dicsőségét emeljék, szemük láttára válnak romhalmazzá. A börtönfalak széthasadnak, és Isten gyermekei, a hitükért raboskodók megszabadulnak.” (A nagy küzdelem, 636–637. o., Korszakok nyomában, 566–567. o.) Maranatha

Az Úr megóvja gyermekeit

„Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt, vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt.” (Zsolt 91,15) 

„Isten népe sem menekül meg a szenvedéstől. Üldözni és sanyargatni fogják az Úr követőit, nélkülözni és éhezni fognak, de nem pusztulnak el… 

A korszakokon áttekintő Isten a döntő órákban gyermekeire irányítja figyelmét, akik ellen a földi hatalmasságok fellépnek, és akik mint a száműzött foglyok, attól félnek, hogy halálra éheztetik vagy megölik őket. De a szent Isten, aki Izráel előtt szétválasztotta a Vörös-tengert, meg fogja mutatni hatalmát, és kiszabadítja gyermekeit. »Azon a napon, ezt mondja a Seregek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek, és kedvezek nékik, amint ki-ki kedvez a maga fiának, aki szolgálja őt.« (Mal 3,17) Ha Krisztus hű tanúinak vére ekkor hullana, az nem volna Isten aratására gyümölcsöt termő magvetés, miként a mártírok vére volt. Hű bizonyságtevésük már senkit sem győzne meg az igazságról, mert a kérlelhetetlen szív addig taszította el magától a kegyelem hullámait, amíg azok nem tértek többé vissza. A sötétség fejedelmének diadala lenne, ha az igazakat megölnék ellenségeik. Ezt mondja a zsoltáros: »Bizony elrejt engem az Ő hajlékában a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében.« (Zsolt 27,5) Krisztus pedig ezt mondta: »Menj be, népem, menj be szobáidba, míg elmúlik a bús harag! Mert ímé az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát.« (Ésa 26,20–21) Dicső lesz azoknak a szabadulása, akik türelmesen várták Krisztust, és akiknek a neve be van írva az élet könyvébe.” (A nagy küzdelem, 629–630., 634. o., Korszakok nyomában, 559–560., 563–564. o.) {Mar 277.4}   

Isten népét nem lehet megtéveszteni

 

„Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja e föld lakosait.” (Jel 3,10)

„Ahogy az Úr Jézus Krisztus második megjelenése közeledik, sátáni ügynökök mozdulnak a mélyből. Sátán nemcsak emberi lényként jelenik meg, de megszemélyesíti Jézus Krisztust, és a világ, amely elvetette az igazságot, mint urak urát és királyok királyát fogadja a gonoszt.” (HNA Biblia-kommentár, 1105–1106. o.)

 „Amint az idő rövidül, Sátán haragja egyre nő. Csaló és pusztító tevékenysége a nyomorúság idején tetőzik majd.

A csalás tetőfokán Sátán megszemélyesíti Krisztust. Az egyház régóta hirdeti, hogy reményei a Megváltó adventjével fognak beteljesülni. A nagy csaló pedig azt a látszatot kelti, hogy Krisztus újra eljött. Sátán a Föld különböző részein káprázatos, csillogó, fenséges lényként jelenik meg az emberek előtt. Hasonlítani fog ahhoz a képhez, amelyet János a Jelenések könyvében Isten Fiáról festett (Jel 1,13–15). Emberi szem nem látott nagyobb dicsőséget annál, mint ami őt körülveszi. Győzelmi kiáltás harsog: »Krisztus eljött! Krisztus eljött!« Az emberek leborulnak előtte és imádják. Ő pedig felemeli kezét, és áldást mond rájuk, miként Krisztus áldotta meg tanítványait, amikor a Földön élt. A hamis Krisztus hangja lágy, szelíd és megnyerő. Barátságos, kedves hangon elmond néhányat a Megváltó ajkáról elhangzott drága mennyei igazságokból. Betegeket gyógyít, majd Krisztustól bitorolt szerepében azt állítja, hogy a szombati nyugalomnapot áttette vasárnapra, és mindenkinek megparancsolja, hogy szentelje meg azt a napot, amelyet ő megáldott. Kijelenti, hogy azok, akik a szombat szentségét makacsul vallják, az ő nevét káromolják, ha nem hajlandók meghallgatni angyalait, akik által fényt hint és igazságot tanít. Ez a csalás szinte leleplezhetetlen. Miként a Simon mágus által félrevezetett samaritánusok, a tömegek – kisemberek és bölcsek – hitelt adnak ezeknek a varázslatoknak, és azt mondják: »Ez az Istennek ama nagy ereje!« (Csel 8,10) 

Isten népét azonban nem lehet megtéveszteni. Ezek a tanítások ellentmondanak a Szentírásnak.” (A nagy küzdelem, 623–625. o., Korszakok nyomában, 554–556. o.)

Az Úr szemmel tartja népét

 

„Hát az Isten nem áll-é bosszút az Ő választottaiért, kik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar. Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?” (Luk 18,7–8)

„Ha a nyomorúság idején Isten követőinek – aggódásuk és gyötrődésük közben – be nem vallott bűnök jutnának eszükbe, összeroskadnának. Kétségbeesésükben elveszítenék hitüket, és nem tudnának bizalommal szabadulásért könyörögni Istenhez. Nagyon is tudatában vannak méltatlanságuknak. Nincsenek elrejtett hibáik. Bűneik előttük mennek az ítéletre. Isten eltörölte ezeket a bűnöket, és ők már nem is emlékeznek rájuk.

Azok az állítólagos keresztények, akik a végső félelmes csatáig nem készültek el, reményt vesztve, mardosó fájdalommal fogják megvallani bűneiket, miközben a gonoszok ujjonganak gyötrelmükön.

Jákób története is bizonyságot tesz arról, hogy az Úr nem veti el a Sátán által megkísértett, rászedett, bűnre csábított, de Istenhez őszinte bűnbánattal visszatérő embert. Sátán el akarja pusztítani, de Isten elküldi angyalait, hogy a veszély idején vigasztalják és oltalmazzák. Sátán támadása ádáz és elszánt. Csalásai félelmetesek. De az Úr szemmel tartja népét, és meghallja kiáltásukat. Szenvedésük mérhetetlen. A kemence lángjaiban már-már elhamvadnak. De az Ötvös kihozza őket onnan, mint a tűzben megpróbált aranyat. Isten éppúgy szereti őket a súlyos próba idején, mint amikor a legfényesebben ragyogott felettük a nap. De a tüzes kemencére szükség van, mert ott válik le róluk a földiesség, és Krisztus képmását csak így tükrözhetik vissza tökéletesen.

A ránk váró kín és gyötrelem olyan hitet igényel, amely elvisel fáradtságot, késedelmet és éhséget; olyan hitet, amely a kemény próba idején sem lankad. A kegyelemidő során mindenki felkészülhet erre a próbára… Akik megragadják Isten ígéreteit, mint Jákób, akik olyan állhatatosak, mint amilyen ő volt, azok hozzá hasonlóan győzni fognak.” (A nagy küzdelem, 620–621. o., Korszakok nyomában, 551–553. o.) Maranatha

Akik megtartják Isten parancsolatait

„Jaj! Mert nagy az a nap, annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon, de megszabadul abból!” (Jer 30,7) 

„Láttam, hogy a négy angyal féken tartja a viszálykodás négy szelét, amíg Jézus be nem fejezi művét a szentélyben, és csak ezután jön el a hét utolsó csapás. A hét csapás igen felbőszíti a gonoszokat. Az igazakra támadnak, mintha ők idézték volna elő Isten ítéleteit, s kijelentik róluk, hogy ha megszabadíthatnák tőlük a világot, a csapások is megszűnnének. Rendelet jelenik meg, amely megparancsolja a szentek elpusztítását, akik emiatt éjjel-nappal segítségért könyörögnek az Úrhoz. Ez Jákób küzdelmének éjszakája.” (Early Writings [Korai írások], 36–37. o.)

„Sátán a nyomorúság idején felbiztatja a gonoszokat, hogy pusztítsák el Isten népét, miként annak idején Ézsaut arra biztatta, hogy támadja meg Jákóbot. És ahogy Jákóbot vádolta, úgy fogja vádolni Isten népét is. A világ népeit alattvalói közé sorolja. De az a kis csapat, amely megtartja Isten parancsolatait, nem ismeri el Sátán felsőbbségét. Ha Sátán eltörölhetné őket a Földről, győzelme teljes lenne. Látja azonban, hogy a szent angyalok vigyáznak rájuk, és ebből arra következtet, hogy Isten megbocsátotta bűneiket. Arról azonban nem tud, hogy ügyük eldőlt a mennyei templomban. Pontosan tudja, milyen bűnök elkövetésére kísértette őket, és ezeket a bűnöket mérhetetlenül eltúlozva tárja Isten elé, azt állítva, hogy ezek az emberek éppoly méltatlanok az Úr kegyelmére, mint ő. Nem igazságos – mondja –, hogy Isten e vétkezők bűneit megbocsátja, őt pedig angyalaival együtt elpusztítja. Zsákmányaként tart rájuk igényt, és követeli őket Istentől, hogy rájuk tehesse gyilkos kezét. 

Sátán vádolja Isten követőit bűneik miatt, az Úr pedig megengedi, hogy a végsőkig megpróbálja Istenbe vetett bizalmukat, hitüket és állhatatosságukat. Amikor a múltra gondolnak, reményük meginog, mert nem sok jót fedeznek fel önmagukban. Teljesen tudatában vannak gyengeségüknek és érdemtelenségüknek. Sátán azzal a gondolattal próbálja megrémíteni őket, hogy esetük reménytelen, soha nem fognak megtisztulni. El akarja venni hitüket, hogy kísértéseinek engedve, elforduljanak Istentől.” (A nagy küzdelem, 618–619. o., Korszakok nyomában, 550–551. o.) Maranatha

Jákób küzdelmének éjszakája

„És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt művelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek.” (Jel 13,15)

„Amikor Jézus kilép a szentek szentjéből, féken tartó Lelkét visszavonja a kormányoktól és az emberektől. Átengedi őket a gonosz angyalok ellenőrzésének. Akkor Sátán javaslatára és irányításával olyan törvényeket hoznak, hogy ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, senki meg nem menekülne.” (Bizonyságtételek I., 195. o.)

„Láttam, hogy a négy angyal féken tartja a viszálykodás négy szelét, amíg Jézus be nem fejezi művét a szentélyben, és csak ezután jön el a hét utolsó csapás. A hét csapás igen felbőszíti a gonoszokat. Az igazakra támadnak, mintha ők idézték volna elő Isten ítéleteit, s kijelentik róluk, hogy ha megszabadíthatnák tőlük a világot, a csapások is megszűnnének. Rendelet jelenik meg, amely megparancsolja a szentek elpusztítását, de ők éjjel-nappal szabadulásért könyörögnek Istenhez. Ez Jákób küzdelmének éjszakája.

Láttam, hogy a világ vezető emberei együtt tanácskoztak, miközben Sátán és angyalai körülöttük tolongtak. Láttam egy írást, amelynek másolatait mindenüvé eljuttatták, parancsba adva, hogy a népnek jogában áll egy bizonyos idő után halálra adni azokat, akik nem fordulnak szembe különös hitükkel, nem adják fel a szombatot, és nem ünneplik a hét első napját.” (Early Writings [Korai írások], 36–37., 282–283. o.)

„Bár rendelet jelöli meg azt az időt, amikor Isten parancsolatainak megtartóit meg lehet ölni, ellenségeik helyenként elébe vágnak a rendeletnek, és idő előtt megkísérlik kioltani életüket. De senki sem törhet át a hatalmas őrzők seregén, akiket Isten a hűséges emberek köré állít. A városokból és a falvakból menekülők közül egyeseket megtámadnak ugyan, de az ellenük felemelt kard összetörik, és gyenge szalmaként hullik le. Lesznek olyanok, akiket harcosok alakjában megjelent angyalok védenek meg.

Ha az emberek szeme mennyei látásra nyílna, hatalmas erejű angyalok csoportjait látnák azok körül, akik megtartották Krisztus béketűrésre intő beszédét. Az angyalok szeretettel figyelik Krisztus követőinek nehéz helyzetét, és hallgatják imájukat. Vezérüktől várják a parancsot, hogy kiragadják őket a veszedelemből. De még egy kicsit várniuk kell. Isten népének ki kell innia a kelyhet, és meg kell keresztelkednie a szenvedések tüzében.” (A nagy küzdelem, 631., 630. o., Korszakok nyomában, 561., 560. o.)

A próbatétel ideje véget ér

„Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is.” (Jel 22,11) 

„Amikor a vizsgálati ítélet lezárul, mindenki sorsa eldőlt életre vagy halálra. A próbatétel ideje véget ért, és rövid idő múlva az Úr megjelenik az ég felhőiben.” (Review and Herald, 1905. november 9.)

„Noé idejében a gúnyolódók a természetre hivatkoztak – az évszakok változatlan egymásutánjára, a kék égre, ahonnan sohasem hullott eső az éjszakai enyhe harmattól felfrissült, zöld mezőkre –, és így kiáltottak: »Hát nem példabeszédekben beszél ez?« Semmibe vették az igazság prédikátorát, hóbortos rajongónak tartották, és még önfeledtebben szórakoztak, még elszántabban vétkeztek, mint annak előtte. Hitetlenségük azonban nem tartóztatta fel a megjövendölt eseményt. Isten sokáig eltűrte gonoszságukat, és számtalan alkalmat adott a megtérésre. A kijelölt időben azonban lesújtott büntető ítéletével irgalmának elutasítóira.

Krisztus kijelentette, hogy hasonlóképpen kételkednek majd második eljövetelében is. Miként a Noé korabeli emberek nem vettek észre semmit, »mígnem eljött az özönvíz, és mindnyájukat elragadta«, a Megváltó szavai szerint »akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is« (Mát 24,39). Amikor Isten állítólagos népe egyesül a világgal, és úgy él, mint a világ, a világgal együtt szórakozik, ahogyan nem volna szabad; amikor a világ fényűzését az egyház is követi; s amikor minden a megszokott mederben folyik, és mindenki tartós világi jólétben reménykedik – akkor hirtelen, mint villámlás az égből, vége szakad nagyszerű ábrándképeiknek és csalóka reményeiknek. (…)

Az Ige tisztán feltárja a kegyelemidő lezárulásához fűződő eseményeket, és azt, hogy miként kell felkészülnünk a nyomorúság idejére. De a tömegek nem értik ezeket a fontos igazságokat, mintha Isten ki sem nyilatkoztatta volna mindezt. Sátán résen áll, hogy semmissé tegyen minden benyomást, amely az embert bölccsé teheti az üdvösségre. És a nyomorúság idején sokan készületlenek lesznek.” (A nagy küzdelem, 338–339., 594. o., Korszakok nyomában, 302–303., 529. o.) Maranatha