Ebeknek vetett morzsák

(Márk 7: 24-30)Onnan elindulva elment Tírusz vidékére. Bement egy házba, és nem akarta, hogy bárki is tudjon róla. De nem maradhatott titokban, 25mert azonnal tudomást szerzett róla egy asszony, akinek a leányában tisztátalan lélek volt, eljött hozzá, és a lába elé borult. 26Ez az asszony görög volt, sziroföníciai származású, és azt kérte, hogy űzze ki az ördögöt a leányából. 27Jézus ezt mondta az asszonynak: Hadd lakjanak jól először a gyermekek, mert nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak. 28Az pedig így válaszolt neki: Uram, a kutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból. 29Jézus ezt mondta neki: Ezért a szavadért, mondom, menj el, leányodból kiment az ördög. 30Amikor hazaért az asszony, látta, hogy gyermeke az ágyon fekszik, és az ördög már kiment belőle. /RUF/

 Miért reagált Jézus olyan keményen az asszony kérésére, és miért hasonlította többször is kutyákhoz?

Nem fejtette ki nyíltan, de válaszának két eleme is sugallja azt, amit tanítani akart. Mk 7:27 versében elmondja, hogy "először" a gyerekeknek kell enni adni. Ha van "először", akkor logikusnak tűnik, hogy lennie kell "másodszornak" is. Egy másik jelzés, hogy Jézus olyan formában említi a kutya szót, ami nem kölyökkutyát jelent, hanem a szövegösszefüggés szerint inkább a házba beengedett állatot, vagyis nem kóbor kutyát. Válaszában az asszony szintén átveszi ezeket a kifejezéseket, ami magyarázat a reakciójára.

Az asszony félreérthetetlenül fogalmaz: "Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsalékaiból" (Mk 7:28).

Vajon miért így felelt? Bizonyára a lánya iránti szeretet késztette, Jézus azonban bátorította is. Amikor azt mondta: "először", azzal arra utalt, hogy kell lennie "másodszornak" is. Továbbá az asztal alatt ülő ebhez hasonlította az asszonyt, és a nő valóban Jézus lába előtt könyörgött a lányáért. Ezért hivatkozott arra, hogy a kutyát is megilleti a lepotyogó morzsa.

Az asszony válaszából kitűnik a hite. A lánya távolból történő meggyógyításának hatalmas csodáját "morzsának" nevezve valójában azt fejezte ki, hogy különösen nagy hatalmat tulajdonított Jézusnak (ha ez a csoda csupán morzsa, milyen lehet az egész kenyér?). Azt is érzékeltette, hogy tudja: kérése teljesítése csekélység Jézus számára. Ez meghatotta Jézust, és meg is adta, amit az asszony kért.

"Úgy bánt az asszonnyal, hogy megmutatta, akit kivetettek Izraelből, többé már nem idegen, hanem gyermek Isten házanépe között. A gyermek kiváltsága, hogy osztozzék az Atya ajándékaiban" (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 337. o.).

Az asszony még nyíltabban sürgette ügyét, leborult Krisztus lábához, és felkiáltott: „Uram, légy segítségül nékem!” (Mt 15:25) Jézus látszólag még mindig elutasította a könyörgést, és a zsidók érzéketlen előítéleteinek megfelelően így felelt: „Nem jó a fiak kenyerét elvenni és az ebeknek vetni.” (Mt 15:26) Ezzel látszólag azt állította, hogy nem igazságos az Isten választott népének járó áldásokat idegeneknek, az Izraellel ellenséges népeknek eltékozolni. Ez a válasz teljesen kiábrándított volna egy kevésbé őszinte esdeklőt. A nő azonban tudta, hogy eljött a nagy lehetőség ideje. Jézus látszólagos elutasítása mögött el nem rejthető könyörületességet látott… Hasonlóképpen miközben Izrael oly sok áldást kapott, neki nem jut egy rész ebből? Úgy nézett föl, mint egy kutya: nem kérhet ő is egy morzsát bőkezűségéből? […] Itt Krisztus találkozik valakivel egy szerencsétlen és megvetett nemzetségből, melyet Isten nem tüntetett ki Igéjének világosságával – az asszony mégis azonnal enged Krisztus isteni befolyásának, feltétlenül hisz a képességében, hogy teljesíteni tudja kérését. Ha megkaphatja a kutya kiváltságát, hajlandó rá, hogy kutyának tekintsék. Viselkedését nem befolyásolják nemzeti, vallási előítéletek vagy büszkeség, azonnal elismeri Jézust Megmentőnek, olyannak, aki mindent megtehet, amit kérnek tőle. – Jézus élete, 401. o.

 Megváltó elégedett. Megpróbálta a nő hitét. Úgy bánt az asszonnyal, hogy megmutatta, akit kivetettek Izraelből, többé már nem idegen, hanem gyermek Isten háznépe között. A gyermek kiváltsága, hogy osztozzon az Atya ajándékaiban. Krisztus most teljesíti kérését, és befejezi a tanítványoknak adott leckét. A nőhöz fordul, irgalmas, szerető tekintettel néz rá, és így szól: „Ó, asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint.” (Mt 15:28) Attól a pillanattól meggyógyult a nő lánya, nem gyötörte többé a démon. Az asszony eltávozott, megismerte Megváltóját, és boldog volt, hogy imája meghallgatásra talált. – Jézus élete, 401. o

Az igazi tisztaság, vagy tisztátalanság

(Mk 7:6-13) Ő pedig felelvén, monda nékik: Igazán jövendölt felőletek, képmutatók felől Ésaiás próféta, amint meg van írva: Ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívök pedig távol van tőlem. (7)Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai. (8)Mert az Isten parancsolatját elhagyva, az emberek rendelését tartjátok meg, korsóknak és poharaknak mosását; és sok egyéb efféléket is cselekesztek. (9)És monda nékik: Az Isten parancsolatját szépen félre teszitek, azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg. (10)Mert Mózes azt mondotta: Tiszteld atyádat és anyádat. És: Aki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal haljon meg. (11)Ti pedig azt mondjátok: Ha valaki ezt mondja atyjának vagy anyjának: Korbán (azaz: templomi ajándék) az, amivel megsegíthetnélek: (12)Úgy már nem engeditek, hogy az atyjával vagy anyjával valami jót tegyen, (13)Eltörölvén az Isten beszédét a ti rendelésetekkel, amelyet rendeltetek; és sok effélét is cselekesztek.

(Márk 7:14-19) És előszólítván az egész sokaságot, monda nékik: Hallgassatok reám mindnyájan és értsétek meg: (15)Nincs semmi az emberen kívülvaló, a mi bemenvén ő belé, megfertőztethetné őt; hanem a mik belőle jőnek ki, azok fertőztetik meg az embert (16)Ha valakinek van füle a hallásra, hallja (17)És mikor házba ment vala be a sokaság közül, megkérdezék őt tanítványai a példázat felől. (18)És monda nékik: Ti is ennyire tudatlanok vagytok-é? Nem értitek-é, hogy a mi kívülről megy az emberbe, semmi sem fertőztetheti meg őt? (19)Mert nem a szívébe megy be, hanem a gyomrába; és az árnyékszékbe kerül, a mely minden eledelt megtisztít. 

(Apcs. 10:14-15) Péter pedig monda: Semmiképen sem, Uram; mert sohasem ettem semmi közönségest, vagy tisztátalant. (15)És ismét szózat lőn ő hozzá másodszor is: A miket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak.

Először is, furcsa lett volna, ha Jézus hirtelen elutasítja a mózesi rendelkezéseket (Mk 7:14-19) verseiben, amikor (Mk 7:6-13) szakaszában a hagyománnyal szemben éppen védelmébe vette Mózest. Másodszor: a farizeusok által támogatott tradíciónak nem az Ószövetségben volt az alapja, az ételekre vonatkozó törvényeknek viszont igen. Harmadszor pedig, Mk 7:19 utalása az ételek tisztaságára nem jelenti az ételekkel kapcsolatos törvények eltörlését, inkább a hatályon kívül helyezését a farizeusok által megszabott hagyományok, ami az érintés okozta tisztátalanságra vonatkozott. Példa erre az a helytelen nézet, hogy az ember tisztátalan lesz, ha kapcsolatba lép pogányokkal és olyan ételt érint/fogyaszt, amit ők megfogtak.

(Márk 7:20-23) Monda továbbá: Ami az emberből jő ki, az fertőzteti meg az embert. (21)Mert onnan belőlről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, (22)Lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság: (23)Mind ezek a gonoszságok belőlről jőnek ki, és megfertőztetik az embert.

Mk 7:19 versében Jézus megjegyzi, hogy az étel nem a szívbe jut, hanem a gyomorba, onnan pedig az árnyékszékbe. Majd Mk 7:21-23 szakaszában úgy folytatja, hogy a gonoszság a szívből ered, vagyis az ember gondolkodásának központjából. Felsorol jó néhány vétket, ami gonosz gondolatokból születik, majd gonosz tettekben nyilvánul meg.

Mk 7:10 verse az ötödik parancsolat megtörésére utal, ami szintén a gonoszságok felsorolásához tartozik, ezzel a Tízparancsolat második táblájának minden parancsát érinti ebben a szakaszban. Továbbá Mk 7:7 versé­ben Jézus kitér arra, hogy hiábavaló az istentisztelet, ha megszegik azt, ami a Tízparancsolat első négy parancsolatának a szívét képezi. Tehát az egész szakaszban Isten törvényét védelmezi.

Emberi hagyományok, vagy Isten parancsolatai?

"Nincs semmi az emberen kívülvaló, ami bemenvén ő belé, megfertőztethetné őt; hanem amik belőle jőnek ki, azok fertőztetik meg az embert." (Márk 7:15)

Jézus korában Izraelben nagyon sokan igen fontosnak tartották a rituális tisztaságot. A testamentumok közötti időszakban a rituális kézmosást kiterjesztették a közemberekre is, holott az Ószövetségben ezek a szabályok eredetileg csak a papokra vonatkoztak (2Móz 30:17-21).Azután szóla az Úr Mózesnek, mondván: És csinálj rézmedencét, lábát is rézből, mosakodásra; és tedd azt a gyülekezet sátora közé és az oltár közé, és tölts bele vizet; Hogy Áron és az ő fiai abból mossák meg kezeiket és lábaikat. Amikor a gyülekezet sátorába mennek, mosakodjanak meg vízben, hogy meg ne haljanak; vagy mikor az oltárhoz járulnak, hogy szolgáljanak és tűzáldozatot füstölögtessenek az Úrnak. Kezeiket is, lábaikat is mossák meg, hogy meg ne haljanak. És örökkévaló rendtartásuk lesz ez nékik, néki és az ő magvának nemzetségről nemzetségre. A vallási vezetők ezért panaszkodtak Jézus tanítványaira.

Jézus nem felelt közvetlenül a kérdésre, hanem egy kettős válasszal vette védelmébe a tanítványait. Először Ézsaiás kemény szavait idézte, aki megfeddte a népet, mert ajkukkal ugyan tisztelték Isten, szívük viszont távol volt tőle "És szólt az Úr: Mivel e nép szájjal közelget hozzám, és csak ajkaival tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem, úgy hogy irántam való félelmök betanított emberi parancsolat lőn:(Ézs 29:13)", majd pedig azt kifogásolta, hogy emberi hagyományokkal cserélték fel Isten parancsolatait.

  A sokaságnak – majd később még tökéletesebben a tanítványainak – elmagyarázta Jézus, hogy a szenny nem kívülről, hanem belülről jön. A tisztaság és a tisztátalanság sajátossága a léleknek. A gonosz tett, a gonosz szó, a gonosz gondolat, Isten törvényének áthágása szennyezi be az embert, nem pedig a külső, ember alkotta ceremóniák elhanyagolása. A tanítványok észrevették a kémek haragját, amint kiderült tanításuk hamis volta… Remélve, hogy megbékél a feldühödt tisztviselőkkel, így szóltak Jézushoz: „Tudod-é, hogy a farizeusok e beszédet hallván megbotránkoztak?” (Mt 15:12) Ő így felelt: „Minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik.” (Mt 15:13) A rabbik által oly nagyra becsült hagyományok és szokások evilágiak, nem pedig mennyeiek voltak. Bármilyen nagy hatalommal rendelkeztek is az emberek fölött, Isten próbáját nem állták ki. Minden, Isten parancsolatait helyettesítő emberi találmány hiábavalónak fog bizonyulni ama napon. – Jézus élete, 397–398. o.

Isten parancsolatainak emberi előírásokkal történő helyettesítése nem szűnt meg. Még a keresztényeknél is vannak olyan intézmények, szokások, melyeknek nincs szilárdabb alapjuk, mint az atyák hagyományai. Az ilyen, pusztán emberi tekintélyen nyugvó szokások helyettesítik az isteni rendeléseket. Az emberek ragaszkodnak a hagyományaikhoz, nagyra becsülik szokásaikat, és gyűlöletet táplálnak azok iránt, akik megpróbálják megmutatni nekik tévedésüket. Napjainkban, amikor felhívást kapunk, hogy figyeljünk Isten parancsolataira és a Jézus hitére, ugyanazt az ellenségeskedést tapasztaljuk, ami Jézus idejében megnyilvánult. – Jézus élete, 398. o. 

Másféle Messiás

Miután a tanítványok visszatértek misszióútjukról, Jézussal tartottak, hogy megpihenjenek a Galileai-tenger keleti partjának egy csendes helyén. Azonban már előttük odaért egy nagy, mintegy ötezer fős sokaság. Jézus látta, hogy olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok. Egész nap tanította őket.

Este a tanítványok javasolták: küldje el az embereket, hogy élelmet vásároljanak. Jézus azonban azt mondta, hogy adjanak nekik ők enni. A következő párbeszéd rámutat, hogy a tanítványok emberi módon gondolkodtak a megoldáson. Jézus csoda folytán enni adott a tömegnek, mindössze öt kenyérből és két halból, így megoldotta a gondot. A történet néhány jellemzője beleillik az akkor élők Messiásról alkotott elképzelésébe. A várakozás szerint a Messiás majd megszabadítja Izraelt az ellenségeitől, igazságot és békét hoz. Harci felhangot is kaphatott volna az, ha sok férfi gyülekezik a pusztában, mert lázadásra utalhatott volna. (Ján 6:14-15)"Az emberek azért látva a jelt, amelyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, aki eljövendő vala a világra. Jézus azért, amint észrevevé, hogy jőni akarnak és őt elragadni, hogy királylyá tegyék, ismét elvonula egymaga a hegyre."Ezt a gondolatot erősíti az is, hogy Jézus „pásztor nélküli juhokként” utal a sokaságra. Ez  (4Móz 27:17) "Aki kimenjen ő előttök, és aki bemenjen ő előttök; aki kivigye őket, és aki bevigye őket, hogy ne legyen az Úr gyülekezete olyan mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk." versének részleges idézete, ahol Mózes azt kéri Istentől, hogy nevezzen ki egy vezetőt a nép élére, aki majd átveszi tőle a feladatot. Az Ószövetségben másutt is előfordul ez a szóhasználat Isten népének pásztorára vonatkozóan, általában akkor, amikor Izrael éléről hiányzott a vezető, a király. (1Kir 22:17) "És monda: Látám az egész Izráelt szétszéledve a hegyeken, mint a juhokat, amelyeknek nincsen pásztoruk. És monda az Úr: Nincsen ezeknek urok? Térjen vissza kiki az ő házához békességben."

Jézus azonban nem tett eleget hamis várakozásuknak, hanem elküldte a tanítványait és elbocsátotta a sokaságot is. Majd ahelyett, hogy felkelést indított volna Róma ellen, mit tett? Elvonult egy hegyre imádkozni – nem egészen ezt várta tőle a tömeg. A Messiásról alkotott, széles körben elterjedt nézettel szemben, amely szerint a Messiás király lesz és felszabadítja Izraelt, Ő azért jött, hogy a bűn fogságából szabadítsa ki az embereket. A vízen járva bemutatta a tanítványoknak, hogy valóban Ura a természetnek. Azonban akkor nem uralkodni jött, hanem hogy életét adja váltságul sokakért. (Márk 10:45) "Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért."

Elégedetlen szívük kifogásolta: ha Jézus oly sok csodát tud művelni, amennyit láttak, akkor miért nem adhat erőt, egészséget, gazdagságot egész népének, miért nem szabadítja meg őket elnyomóiktól, s dicsőíti meg őket hatalomban és tisztességben? Azt állítja, hogy Isten Küldötte, és mégsem akar Izrael királya lenni. Ezt a rejtélyt nem tudták megfejteni. Elutasítását félreértették. Sokan arra következtettek, hogy nem mer előállni követelésével, mert Ő maga is kételkedik küldetésének isteni jellegében. Ezzel kitárták szívüket a hitetlenség előtt, és a Sátán által vetett mag meghozta a maga gyümölcsét: félreértést, elszakadást.” (i. m. 320-321./old.) 

Jóllehet a véges emberi elme képtelen megérteni a végtelen Isten terveit, és nem ismeri fel teljesen szándékai megvalósulását, de sokszor tévelygés vagy hanyagság az oka annak, hogy csak homályosan fogja fel a menny üzenetét. Nemritkán az embereknek – még Isten szolgáinak is – a gondolkozását annyira eltompítják az emberi nézetek, az emberi hagyományok és hamis tanítások, hogy csak részben tudják felfogni azokat a nagyszerű dolgokat, amelyeket Isten kinyilatkoztatott Igéjében. Így volt ez Krisztus tanítványaival is, még akkor is, amikor a Megváltó személyesen volt velük. Elméjüket átitatta az a közhiedelem, hogy a Messiás földi fejedelem, aki az egyetemes birodalom trónjára emeli Izraelt. Amikor Jézus megjövendölte szenvedéseit és halálát, még nem tudták, mit jelentenek szavai. – A nagy küzdelem, 344. o. 

Négy lelkes állat - angyali lények vagy kerubok

 

A négy lelkes állat az angyali lények vagy kerubok egy különleges, magasztos rendje. Ez abból is világosan kitűnik, hogy milyen közel vannak Isten trónjához: az (Ezékiel 1:12-20) És mindenik az ő orcája irányában megy vala, ahová a lélek vala menendő, oda mennek vala, meg nem fordulván jártukban. És a lelkes állatok közt látszék, mint egy égő üszög, amely lángolt, mint a fáklyák, ide s tova futkározva a lelkes állatok közt; és a tűznek fényessége vala, és a tűzből villámlás jöve ki. És a lelkes állatok ide s tova mozognak vala, mint a villámlás cikázása. És mikor ránéztem a lelkes állatokra, ímé egy-egy kerék vala a földön az állatok mellett mind az ő négy orcájok felől. A kerekek mintha tarsiskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazon egy formája vala, és úgy látszának egybeszerkesztve, mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna; Jártukban négy oldaluk felé mentek vala; meg nem fordulnak vala jártukban; És talpaik magasak valának és félelmesek, és e talpak rakva valának szemekkel köröskörül mind a négynél. És mikor járnak vala a lelkes állatok, járnak vala a kerekek is mellettök, és mikor fölemelkednek vala az állatok a földről, fölemelkednek vala a kerekek is. Ahová a lélek vala menendő, mennek vala, ahová tudniillik a lélek vala menendő, és a kerekek fölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. igerész azt sugallja, hogy állandóan az Isten trónja körül sürögnek és forognak

Amikor Ésaiás elé tárult a menny dicsősége, rendkívül eleven nyelven írja le. Egész könyvében felséges dolgokat érzékeltet, amelyeket másoknak kell kijelentenie. (Ézsa 6:1-3)"Amely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot; Szeráfok állanak vala felette: mindeniknek hat-hat szárnya vala: kettővel orcáját fedé be, kettővel lábait fedé be, és kettővel lebegett; És kiált vala egy a másiknak, és mondá: Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!" 

 Ezékiel pedig így ír: „Valójában lőn az Úrnak beszéde Ezékiel paphoz, a Búzi fiához a Káldeusok földén, a Kébár folyó mellett, és lőn ott rajta az Úrnak keze. És láttam, és íme forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely körül fényesség volt, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből. És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez volt ábrázatjuk: emberi formájuk volt, És mindeniknek négy orcája volt, és négy szárnya mindegyiküknek; És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala, mint a simított érc színe. Továbbá emberi kezek voltak szárnyaik alatt négy oldalukon. Mind a négynek orcái és szárnyai. Szárnyaik egymás mellé lévén szerkesztve, nem fordultak meg jártukban, mindenik az ő orcája irányában megy vala. És orczájok formája vala emberi orcza, továbbá oroszlán-orcza mind a négynek jobbfelől, és bika-orcza mind a négynek balfelől, és sas-orcza mind a négynek hátul.” (Ezek 1:3-10) Ezekiel könyve nagyon tanulságos.

„Hallottam szózatot az égből, mint sok vizek zúgását és mint nagy mennydörgésnek szavát; és hallottam hárfások szavát, akik a hárfájukkal hárfáztak. És énekeltek mintegy új éneket a királyiszék előtt, és a négy lelkes állat előtt és a Vének előtt; és senki meg nem tanulhatta azt az éneket, csak a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről.” (Jel 14,2–3)

Tehát azt mondhatjuk, hogy ezek a lények az angyalok egy olyan magasztos rendjéhez tartoznak, amelynek elsődleges rendeltetése az élő Isten imádata (Jelenések 19:4) És leborula a huszonnégy Vén és a négy lelkes állat, és imádá az Istent, aki a királyiszékben ül vala, mondván: Ámen! Aleluja!. Az biztos, hogy Ezékiel próféta könyvének 1. és 10. fejezeteiben, valamint az Ézsaiás próféta könyvének igerészében felsorakoztatott lények nagyon hasonlítanak egymásra, mint ahogy azt is tudhatjuk róluk, hogy bizonyos formában Isten igazságos igazságszolgáltatásában is szerephez jutnak.

Huszonnégy Vén - első gyümölcsök

És a királyiszék körül huszonnégy királyiszék vala; és a királyiszékekben látám ülni a huszonnégy Vénet fehér ruhákba öltözve: és a fejökön arany koronák valának. (Jel 4:4) Leesik a huszonnégy Vén az előtt, aki a királyiszékben ül, és imádja azt, aki örökkön örökké él, és az ő koronáit a királyiszék elé teszi, mondván: Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt; mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek. (Jel 4:10-11) És mikor elvevé a könyvet, a négy lelkes állat és a huszonnégy Vén leborula a Bárány előtt, mindeniknél hárfák és aranypoharak lévén, jóillatokkal tele, amik a szentek imádságai. (Jel 5:8) És a négy lelkes állat monda: Ámen. És a huszonnégy Vén leborult és imádá az örökkön örökké élőt. (Jel 5:14) És a huszonnégy Vén, aki az Isten előtt ül az ő királyiszékeiben, esék az ő orcájára és imádá az Istent, (Jel 11:16) És leborula a huszonnégy Vén és a négy lelkes állat, és imádá az Istent, aki a királyiszékben ül vala, mondván: Ámen! Aleluja! (Jel 19:4)

Ki a 24 Vén?

Földi szolgálata alatt Jézus életre hívott néhány halottat. Feltámasztotta a naini özvegyasszony fiát, és egy főembernek, név szerint Jairusnak a leányát és Lázárt. Ezeket azonban nem ruházta fel halhatatlansággal. Feltámadásuk után is még mindig alá voltak vetve a halálnak. Azok azonban, akik Krisztus feltámadásakor jöttek elő a sírjukból, már az örök életre támadtak fel. Vele együtt emelkedtek fel a halál felett aratott győzelmének bizonyságaiként, diadalemlékeiként. Ezek - mondotta Krisztus -, többé nem foglyai a Sátánnak, mert megváltottam őket. Hatalmam első gyümölcseiként kihoztam őket a sírjukból, hogy velem legyenek ott, ahol én vagyok, és hogy soha többé ne lássanak halált, és ne tapasztaljanak szomorúságot. ( EGW: Jézus élete)

(Máté 27: 52-53) És a sírok megnyílának, és sok elhúnyt szentnek teste föltámada.És kijövén a sírokból a Jézus föltámadása után, bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének.

Jézust megvetik Názáretben

(Márk 6:1-6) És kiméne onnét, és méne az ő hazájába, és követék őt az ő tanítványai.

2

) És amint eljött vala a szombat, tanítani kezde a zsinagógában; és sokan, akik őt hallák, elálmélkodának vala, mondván: Honnét vannak ennél ezek? És mely bölcsesség az, ami néki adatott, hogy ily csodadolgok is történnek általa?

3) 

Avagy nem ez-é az az ácsmester, Máriának a fia, Jakabnak, Józsénak, Júdásnak és Simonnak pedig testvére? És nincsenek-é itt közöttünk az ő nőtestvérei is? És megbotránkoznak vala ő benne.

4

) Jézus pedig monda nékik: Nincs próféta tisztesség nélkül csak a maga hazájában, és a rokonai között és a maga házában.

5)

Nem is tehet vala ott semmi csodát, csak nehány beteget gyógyíta meg, rájok vetvén kezeit.

6)

És csodálkozik vala azoknak hitetlenségén. Aztán köröskörül járja vala a falvakat, tanítván.

 Jézus szavai a zsinagógában a hallgatók önigazultságának gyökeréig hatoltak. Meg kellett érteniük a keserű igazságot: eltávolodtak Istentől, eljátszották a jogot, hogy Isten népe lehessenek. Minden szó késként hasított beléjük, s tárta fel valódi állapotukat. Most megvetették a hitet, melyre az imént Jézus ihlette őket. Nem akarták belátni, hogy Ő, aki szegénységből, alacsony sorból származik, más lehet, mint közönséges ember. A hitetlenségük rosszindulatot szült. Sátán irányította őket, és ők dühödten ordítoztak a Megváltó ellen. Elfordultak tőle, akinek küldetése a gyógyítás és helyreállítás volt, s ekkor megmutatkoztak bennük a pusztító jellemvonásai. – Jézus élete, 239. o.

A tanítványok üzenete ugyanaz volt, mint Keresztelő Jánosé vagy magáé Krisztusé. „Elközelített az Istennek országa.” (Mk 1:15) Nem volt szabad vitába keveredniük az emberekkel, hogy a Názáreti Jézus-e a Messiás, hanem a nevében kellett az ő irgalmas cselekedeteit véghez vinniük. […] A tanítványoknak első misszióútjukon csak „Izrael házának eltévelyedett juhaihoz” (Mt 10:6) kellett menniük. Ha már ekkor hirdették volna az evangélium ot a pogányoknak vagy a samaritánusoknak, elvesztették volna befolyásukat a zsidók felett. A farizeusok előítéleteinek felszításával olyan vitába keveredtek volna, amely már munkájuk kezdetén elbátortalanítja őket. Még maguk az apostolok is lassan értették meg, hogy az evangéliumot minden nemzetnek el kell vinni. Míg fel nem fogják ezt az igazságot, addig nem készültek föl a pogányokért végzett munkára. Amennyiben a zsidók elfogadják az evangéliumot, Isten hírvivőként küldte volna ki őket a pogányokhoz. Ezért kellett elsőként hallaniuk az üzenetet. – Jézus élete, 350–351. o.

 Mivel a vezetők nem hittek Jézusban, a nép sem fogadta el Üdvözítőjéül. Jézus a fájdalmaknak és szomorúságnak embere volt. Nem tudták elviselni, hogy komoly, önfeláldozó élete uralja őket. Inkább szerettek volna örvendezni annak a tiszteletnek, amit a világ nyújthat. De azért mégis sokan követték Isten Fiát, és figyelmesen hallgatták tanításait, élvezték drága szavait, melyek ajkairól áradtak. Beszéde rendkívül tartalmas volt, de azért mégis oly egyszerű, hogy a leggyengébb is felfoghatta. Sátán és angyalai elvakították Jézus kortársainak a szemét, és elhomályosították értelmüket. Arra ingerelték a nép elöljáróit és az írástudókat, hogy az Üdvözítő életére törjenek… Láttam, hogy a vének és írástudók közül sokan hittek benne, de Sátán visszatartotta őket ennek a beismerésétől; jobban féltek a nép bosszújától és csúfolódásától, mint Istentől. Sátán gyűlölte és cselszövése mindeddig nem hiúsíthatta meg a megváltás tervét. Mindinkább közeledett az az idő, mikor már beteljesednek azok, amikért Jézus a világba jött. – Tapasztalatok és látomások, 160–161. o.

Jézus feltámasztja Jairus rabbi leányát, és meggyógyítja a nagybeteg asszonyt

 

Márk 5:21-24) És mikor ismét általment Jézus a hajón a tulsó partra, nagy sokaság gyűle ő hozzá; és vala a tenger mellett.(22)És ímé, eljöve a zsinagóga fők egyike, névszerint Jairus, és meglátván őt, lábaihoz esék,(23) És igen kéré őt, mondván: Az én leánykám halálán van; jer, vesd reá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.(24) El is méne vele, és követé őt nagy sokaság, és összeszorítják vala őt.

Jézus... egy darabig a tengerparton maradt, tanított és gyógyított, azután betért Lévi-Máté házába, hogy részt vegyen a lakomán a vámszedőkkel. Itt talált rá Jairus, a zsinagóga vezetője. Ez a zsidó vén nagy bánattal jött Jézushoz, lábához vetette magát, és így kiáltott: „Az én leánykám halálán van; jer, vesd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.” (Mk 5:23) Jézus azonnal elindult a főemberrel annak háza felé. Bár a tanítványok már olyan sok irgalmas cselekedetét látták, mégis meglepte őket, hogy Jézus hajlandó engedni az öntelt rabbi kérésének. – Jézus élete, 342. o.

A Megváltó áttörte magát a tömegen, és megközelítette azt a helyet, ahol a szerencsétlen asszony állt. Ő mindeddig hiába próbált újra és újra Jézus közelébe férkőzni. Most itt volt az alkalom, de nem tudta, hogyan szólítsa meg. Nem akarta feltartóztatni a lassan haladó Jézust. De úgy hallotta, hogy ha megérintik a ruháját, gyógyító erő árad ki belőle. Attól való féltében, hogy elszalasztja a gyógyulás egyetlen alkalmát, előretolakodott. […] Krisztus ismerte az asszony minden gondolatát, és arra ment, ahol az asszony állt. Tudott nagy ínségéről, és alkalmat adott neki hite gyakorlására. Az asszony az előtte elhaladó Jézus Krisztus felé nyúlt, és pusztán ruhája szegélyét sikerült megérintenie. Abban a pillanatban tudta, hogy meggyógyult . Erre az egy érintésre összpontosította egész hitét. Fájdalma és elesettsége azon nyomban megszűnt. – A nagy Orvos lábnyomán, 59–60. o.

Krisztus nem a saját tájékoztatása végett tette fel a kérdést [„Ki az, aki engem illete?”]. Tanítást akart adni a népnek, tanítványainak és az asszonynak. Reményt kívánt ébreszteni a megpróbált asszonyban. Tudatosítani akarta benne, hogy a hit hozott gyógyító erőt. Az asszony bizalma nem maradhatott észrevétlenül. Istent kellett hálás beismerésének megdicsőítenie. Krisztus tudatni akarta vele, hogy helyesli hitből fakadó cselekedetét. Nem akarta, hogy csak részleges áldással távozzon el. Tudnia kellett, hogy Jézus ismeri szenvedését; hogy szánakozva szereti, és helyesli, hogy hisz hatalmában: hiszi, hogy Krisztus minden bajától korlátlanul meg tudja szabadítani, aki hozzá jön. [… Az asszony – látva, hogy nincs kibúvó – remegve lépett elő, és Jézus lábához vetette magát. A hála könnyeit hullatva elmondta neki ott mindenki előtt, miért érintette meg a ruháját, és miként gyógyult meg azonnal. Félt, hogy Jézus ruhájának megérintése vakmerő cselekedet volt. De egyetlen rosszalló szó sem hangzott el Krisztus ajkáról... „Bízzál, leányom – szólt kedvesen –, a te hited megtartott téged; eredj el békességgel!” (Lk 8:48) Ó, milyen vigasztalóak voltak ezek a szavak! Attól való félelme, hogy megsértette Jézust, nem mérgezte meg örömét. – A nagy Orvos lábnyomán, 60–61. o.

PÁRIZS MEGÉR EGY BEJEGYZÉST

Folytassuk elmélkedésünket A jelenések könyve tizenegyedik fejezetéről! Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a tanú maga Isten népe, aki Jósua főpaphoz és Zorubbábel kormányzóhoz hasonlóan nem a világi hatalomra támaszkodva (Zak 4,6)"És felele, és szóla nékem, mondván: Az Úrnak beszéde ez Zorobábelhez, mondván: Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura", hanem az Isten Lelke által tanúskodik Jézus Krisztusról (ApCsel 1,8).."Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig". Mózes és Illés a másik két ószövetségi személy, akit az egyház előképeként látunk a könyvben. Isten hatalmat adott Mózesnek, hogy a vizet vérré változtassa, és Illésnek, hogy tüzet hozzon alá az égből. Amikor Isten azt mondta Jánosnak, hogy „ismét prófétálnod kell sok népről és nemzetről, nyelvről és királyról” (Jel 10,11), akkor azt is elárulja, hogy a körülmények gyászosak lesznek, de nincs olyan hatalom, ami megakadályozhatná Krisztus eszközeit a prófétálásban (Jel 10,11). Olvassuk most tovább a szöveget: És monda nékem: Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek, és nyelvek és királyok felől.

„És amikor bevégzik bizonyságtételüket (a két tanúról van szó), a fenevad, amely feljön az alvilágból, hadat indít ellenük, legyőzi és megöli őket” (Jel 11,7). A szöveg, amit idéztem megerősíti azt az ígéretet, hogy az evangélium szolgálata nem vall kudarcot: a tanúk „bevégzik bizonyságtételüket” (Jel 11,7). Függetlenül attól, hogy a két tanút az Ó- és Újszövetséggel, vagy a Szentlélek belső és az egyház külső bizonyságtételével azonosítjuk, tegyünk fel egy kérdést: Vajon bevégezte-e már ez a két tanú a maga bizonyságtételét? Még konkrétabb leszek: befejeződött-e az egyház missziója a francia forradalom idején? Nem! Sem a Biblia nem tűnt el a földről, sem Krisztus egyházának evangéliumi szolgálata nem állt meg a tizennyolcadik században. Ezért a fent idézett szakasz beteljesedését nem a francia forradalom eseményeiben, hanem a kegyelmi idő lejártának idején kell keresnünk, és nem lokálisan, egyetlen városban (Párizsban), hanem globálisan.

Van a szövegben még egy kijelentés, amit figyelmen kívül hagynak azok, akik a francia forradalomra gondolnak itt: Ki öli meg a két tanút? „A fenevad, amely feljön az alvilágból, hadat indít ellenük, legyőzi és megöli őket” (Jel 11,7). A francia forradalom nem a Biblia és nem is evangéliumi kereszténység ellen, hanem az abszolutista monarchia és a katolikus egyház ellen irányult. Az abszolutista uralkodók fényűző költekezése, és más okok miatt csődbement a francia királyság. Ezért a nemzetgyűlés államosította a katolikus egyház vagyonát, és a katolikus méltóságokra is rákényszerítette a polgári életformát. A francia katolikus egyház szelet vetett akkor, amikor összefonódott a politikai hatalommal, és ezért a forradalom idején vihart aratott.

De ne siessük el a történelmi azonosítást, először tegyük fel a kérdést: Mit jelent az a mondat, hogy „a fenevad, amely feljön az alvilágból, hadat indít” a két tanú ellen (Jel 11,7)? Igét, igével magyarázva vegyük sorra azokat a szakaszokat, ahol ezek a gondolatok visszatérnek a könyvben! Ne feledjük, hogy egy művön belül a szimbólumokat nem lehet összekeverni, mert akkor az olvasó összezavarodik, az üzenet pedig kusza és értelmetlen lesz. Mi az alvilág? A holtak birodalma. Feljönni onnan egyet jelent a megelevenedéssel. Nézzük az igéket! Mit olvasunk a tengerből feljövő fenevadról? „Láttam azt is, hogy az egyik feje szinte halálosan megsebesült, de halálos sebe meggyógyult” (Jel 13,3). Milyen hatása volt ennek? „Megadatott, hogy hadat indítson a szentek ellen, és legyőzze őket” (Jel 13,7). Olvassuk el a következő igét! A kétszarvú vadállat, amit második fenevadnak szoktunk nevezni, egy hamis pünkösdi csodával (Illéshez hasonlóan tüzet parancsol az égből a földre az emberek szeme láttára”) ráveszi a föld lakosait, hogy építsék meg az előbbi fenevad képét, „akin a kard által ejtett seb van, de megelevenedett” (Jel 13,12,14). Sőt, ez a második fenevad a hamis pünkösdi tűzzel lelket lehel az előbbi fenevad képébe, hogy „akik nem imádják a fenevad képmását, azokat mind megölesse” (Jel 13,15). És végül erről a fenevadról azt mondja az angyal a csodálkozó Jánosnak, „a fenevad, amelyet láttál, volt és nincsen, de fel fog jönni az alvilágból, és elmegy a kárhozatba” (Jel 17,8).

Mindazok a kifejezések, amelyek a tizenegyedik fejezet hetedik versében szerepelnek, a könyv más részeiben a tengerből feljövő és a földből feljövő fenevadra vonatkoznak, amit úttörőink a pápaságra, valamint azokra az amerikai protestánsokra vonatkoztattak, akik összefognak a pápasággal és a világi hatalommal, hogy korlátozzák Isten utolsó időben élő népének szabadságát. Hány fenevad van A jelenések könyvében? Ez a kettő, és ezeknek a fenevadaknak a székhelye nem Párizsban van. Ez az a következtetés, amit a bibliai szövegből levonhatunk. Hogy ezt meglássuk, arra van szükség, hogy többet foglalkozzunk a bibliai szöveggel, mint azokkal a történelmi eseményekkel, amelyekre szeretnénk valahogy ráhúzni a bibliai jövendöléseket.

Az elmúlt két évtizedben egy tucat adventista írásmagyarázó elemezte ezeket a szövegeket, akik a világ különböző országaiból jöttek. Hogy csak néhány nevet említsek, Laurentui Florentin Mot, romániai, Kayle B. de Waal, ausztráliai, Ian R. Brown, aki ebből a szakaszból doktorált az Andrews Egyetemen, és mind arra a következtetésre jutottak, hogy a tizenegyedik fejezetben található fenevad nem egy harmadik fenevad, hanem tömör előrevetítése azoknak a fenevadaknak, amelyekről részletesen szól a könyv második része. Sorolhatnám még a neveket, de nem teszem. Inkább tegyük fel a kérdést: Mi lehet az oka, hogy egyre többen ismerik fel és fejtik ki ezeket az összefüggéseket?

Van ennek egy gyakorlati oka: A jelenések könyve magyarázata során egyre fontosabbá válik a bibliai szöveg elmélyült elemzése. Míg úttörőink elsősorban a történelmi párhuzamot keresték, a huszadik századi tanítók a lelki és teológiai mondanivalóra összpontosítottak. Egyik legismertebb képviselőjük Hans LaRondelle (1929-2011), akitől én magam is sokat tanultam. Ő már rámutatott, hogy a tizenegyedik fejezet bizonyos jövendöléseit vonatkoztathatjuk ugyan a francia forradalomra, de számos olyan eleme van a jövendölésnek, amelyek nem teljesedtek be a forradalom idején, ilyenek „a mártírok világszéles tanúskodása "És a népek és ágazatok, és nyelvek és nemzetek közül valók látják azoknak holttestét három és fél nap, és azoknak holttestét nem engedik sírba tenni. És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtok, és ajándékokat küldenek egymásnak; mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait. De három és fél nap mulva életnek lelke adaték Istentől ő beléjök, és lábaikra állának; és nagy félelem esék azokra, akik őket nézik vala."(Jel 11,9-11), a 3,5 napról szóló jövendölés, amikor a tanúk tetemét temetetlenül hagyják, az a kijelentés, hogy a tanúk bevégezték bizonyságtevésüket, és megölték őket "És mikor elvégezik az ő bizonyságtételöket, a mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenök, és legyőzi őket, és megöli őket.(Jel 11,7)” egészen biztosan nem vonatkozhatnak a francia forradalom idejére (LaRondelle: How to Understand the End-Time Prophecies of the Bible, 1997, 232. o).

Korántsem valami egyéni meglátásról van itt szó, hanem azt látjuk, hogy Isten Lelke ma is vezeti a könyv buzgó tanulmányozóit szerte a világon, és egyre tisztább és egyre időszerűbb szempontokat mutat meg a könyvben. Kár lenne veszni hagyni ezt a világosságot, és beleragadni azokba a magyarázatokba, amelyek a tizenkilencedik században időszerűek voltak, de már nem adnak választ a huszonegyedik század kihívásaira. (Dr Szilvási József)

Jézus csodatétele az ördöngössel

A tavon töltött éjszaka feledhetetlen volt, de a következő reggel is, amikor a gadarénusok földjére érkeztek. A démonoktól megszállott ember története szívet tépő részletességgel olvasható az evangéliumban. Ez a minden köteléket letörő férfi a sírok között élt, kövekkel vagdosta magát. Mert sokszor megkötözték őt békókkal és láncokkal, de ő a láncokat szétszaggatta, és a békókat összetörte és senki sem tudta őt megfékezni" (Mk 5:4). Ekkor találkozott Jézussal.

Azonnal odarohant hozzá. A tanítványokról itt nem esik szó, talán elfutottak. Amikor a férfi Jézus közelébe ért, leborult előtte. Úgy tűnik, az ember felismerte, hogy Jézus segíthet rajta. Ám amikor megszólalt, a benne lakó démonok kiabálni kezdtek Jézussal, aki a nagy lármában is meghallotta a férfi halk, segélykérő könyörgését. Amikor a démonok könyörögtek, hogy hadd menjenek át a disznókba, Jézus megengedte nekik. A mintegy kétezer egyedből álló konda aztán a partról a vízbe rohant, és mind megfulladtak. Ez anyagi csődbe vitte gazdáikat.

A történetben az a lenyűgöző, hogy a démonok pontosan tudták, kicsoda Jézus. Azzal is tisztában voltak, hogy tehetetlenek vele szemben, azért kétszer is könyörögtek neki "És igen kéré őt, hogy ne küldje el őket arról a vidékről." (Mk 5:10, 12), hogy tegye meg, amit kérnek tőle. Nyilván tudták, hogy hatalma van felettük.

Ennek a történetnek van két fontos jellemzője. Először is, tele van olyan elemekkel, amelyek az ószövetségi törvény szerint tisztátalanságra, ceremoniális szennyeződésre utalnak. Tisztátalanok voltak a sírok és a halottak "Aki illeti akármely embernek a holttestét, és tisztátalanná lesz hét napig: (16)És mindaz, aki illet a mezőn fegyverrel megöletettet, vagy megholtat, vagy emberi csontot, vagy sírt, tisztátalan legyen hét napig."(4Móz 19:11, 16), mint ahogy a vérzés (3Mózes 15) és a disznók is "És a disznót, mert hasadt körmű ugyan és egészen ketté hasadt körme van, de nem kérődzik; tisztátalan ez néktek."(3Móz 11:7).

Másodszor, a tisztátalanságok során túl látjuk a jó és a gonosz erők közötti pengeváltást. Jézus kiűzi a démonokat, a démonok elpusztítják a disznókat. A város lakói távozásra szólították Jézust, mire Jézus a tanújaként küldte vissza hozzájuk az immár egészséges embert. Bizonyos szempontból ez a férfi volt a legvalószínűtlenebb misszionárius, de egyértelműen lenyűgöző a története, amit elmondhatott.

Jézus parancsára a gonosz lelkek eltávoztak áldozatukból, és a megszabadított emberek nyugodtan, csendben, józanul, szelíden ültek a Megváltó lábánál. De a démonoknak Jézus megengedte, hogy egy disznónyájat a tengerbe sodorjanak. Gadara lakóit ez a veszteség érzékenyebben érintette, mint a Krisztus nyújtotta áldás, és könyörögtek a mennyei orvosnak, hogy hagyja el őket. Sátán éppen ezt akarta elérni. A veszteségért Jézusra hárítva a felelősséget felébresztette a nép önző félelmét, és gátat emelt, hogy ne hallhassák Jézus szavait. Sátán a veszteségekért, csapásokért és szenvedésekért mindig a keresztényeket okolja, hogy a vád ne azokat érje, akiket illet: őt magát és képviselőit. […] A történteket Isten azért engedte meg, hogy a tanítványok tanúi legyenek Sátán kegyetlen hatalmának, amit az emberek és az állatok felett gyakorol. A Megváltó azt akarta, hogy követői tudják meg, milyen az az ellenség, akivel szembe kell szállniuk, hogy ne essenek áldozatul cselfogásainak. A környék lakóinak is meg akarta mutatni hatalmát, amellyel széttépi Sátán bilincseit, és megszabadítja foglyait. És bár maga Jézus eltávozott, az oly csodálatosan megszabadított emberek ott maradtak, hogy hirdessék jótevőjük könyörületét. – A nagy küzdelem, 514–515. o.

Bár Gadara népe nem fogadta be Jézust, Ő nem hagyta őket a sötétben, amit ők maguk választottak. Arra kérték, hogy távozzon el tőlük, de Ő nem hallgatta meg kérésüket. Hiszen nem tudták, mit utasítanak el. Ezért azok útján küldte el nekik a világosságot, akiket készek voltak meghallgatni. A disznók elpusztításával Sátánnak az volt a célja, hogy az embereket elfordítsa a Megváltótól, és megakadályozza az evangélium hirdetését azon a vidéken. De pontosan ez az esemény rázta fel úgy az embereket, ahogy semmi más nem tudta volna, és a ϐigyelmet Krisztusra irányította. Bár a Megváltó eltávozott, az emberek, akiket meggyógyított, tanúskodtak hatalmáról. Akik a sötétség fejedelmének eszközei voltak, a világosság csatornái, Isten Fiának követei lettek. Amikor Jézus visszatért a Tízvárosba, az emberek köré sereglettek, és a környező vidékről három napig ezrek hallgatták a megváltás üzenetét. – A nagy Orvos lábnyomán, 98. o.