A posztmodern keresztény világban erős a tendencia a bibliai
tanítás jelentőségének csökkentésére, azt elavult vallási formák unalmas visszatérésének tekintik. Ebben a
folyamatban Krisztus tanításai helyére mesterségesen Krisztus személyét
állítják – úgy érvelve például, hogy bizonyos bibliai történetek nem lehetnek
igazak, mert Jézus (amilyennek ők gondolják) soha nem engedte volna meg, hogy egyes esetek a
leírtak szerint történjenek meg. Így végül az egyéni érzések és ízlések lesznek
a Szentírás magyarázatának kritériumai, vagy pedig alapok, amelyek talaján nyíltan
elutasítják a Biblia világos tanítását. Ez gyakran az Isten iránti
engedelmesség kérdésében mutatkozik meg, ami pedig Jézus szavai szerint
lényeges eleme a lelki házunk sziklára építésének. Aki azt gondolja, hogy nem
számít, milyen tantételben hisz az ember, ameddig elfogadja Jézus Krisztust,
veszélyes talajon áll. Az inkvizítorok, akik számtalan protestáns hívőt halálra ítéltek, hittek Jézus Krisztusban. Akik „ördögöket űztek ki” Krisztus nevében Sokan mondják majd ne azon a napon: Uram, Uram, nem a te
nevedben prófétáltunk űztünk (Mt 7:22), szintén hittek benne. „Az az állásfoglalás, hogy lényegtelen, mit hisz az
ember, Sátán egyik legjobban bevált csalása. Sátán tudja, hogy az igazság megszenteli
azt az embert, aki szeretettel elfogadja az igazságot, ezért folyvást hamis
elméletekkel, mesékkel, más evangéliummal igyekszik felcserélni az igazságot.”
(Ellen G.
White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 448./old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése